Heves Megyei Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-15-16 / 12. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1994. január 15—16., szombat—vasárnap Egyszervolt keresztanyám gortól. Egyszer azt is kilestem a kulcslyukon, hogy ő díszíti a karácsonyfát. A Loló az angyal! - kiabál­tam, és az ellenkezőjéről már nem lehetett meggyőzni. Azt ugyanis, hogy kereszt­anyám, szinte csak felnőtt fej­jel mondtam neki, akkor is rit­kán. A becenevén „Lolónak” szólítottam, vagy viccesen az olasz filmsztárról „Lollobrigi- dának”, és tegeztem. Nyilván ő akarta így, nem tudom. Mi, gye­rekek magáztuk a szüleinket, így hát ez a becenéven való szó- lítás és a tegezés mindenképpen rendhagyónak számított. Ké­sőbb jóval kisebb testvéreim is így szólították, és tegezték. Eh­hez persze, nyilván az is hozzá­járult, hogy a felnőttek sorában egyedül neki nem volt igazán tekintélye. Ő „csak” Loló volt, akitől lényegében nem függött semmi. Nem volt „valaki” a szó polgári értelmében, és ezt már a gyermekösztön is megsejti. Az­óta is elgondolkodtam már azon, miért csak a rang, a pénz, a tudás..., stb. tekintélyt kiváltó tényezők, és pl. a jósággal tár­sult türelmes szeretet miért nem. Loló nem töprengett el eze­ken a dolgokon. Tudomásul vette helyét a világban, a csa­ládban, nem berzenkedett el­lene. Természetesnek tartotta, hogy a megajándékozottak kö­zül ő az utolsó, örült minden semmiségnek, egy darab csoko­ládénak (azt nagyon szerette) éppen úgy, mint egy kedves szónak, simogatásnak. De még inkább örült, ha másokat örülni látott. Mások önfeledt örömé­ben így ő is osztozhatott, külö­nösen, ha olyan valaki volt a megajándékozott, a megdicsért, akit különösen szeretett. Szere- tetének fókuszában, tudom, hogy az első helyen álltam, lel­kének gyümölcseit leginkább nekem ajándékozta. Talán, mert a benne meglevő anyai ösztö­nöket általam kicsit kiélhette. Ahogy a soha nem volt szerel­met is a könyvekből élte át, a hősökkel együtt haladt a boldog vagy éppen tragikus vég felé. Kedvelt könyvét, az „Elfújta a szél”-t már majdnem kívülről tudta, hiszen annyiszor olvasta végig. De elolvasott mindent, ami csak a kezébe akadt. Nagyanyám halála után árva keresztanyám nálunk talált me­nedékre. Segített édesanyámnak a gyermeknevelésben, a háztar­tásban. De amikor felcsepered­tünk, mintha talaját vesztetté vált volna. Hiszen önként vál­lalt, egyetlen „tanult” hivatása a gyerekekkel való törődés volt. Ezért örült hát, amikor unoka­nővérem, egyben keresztlánya, magukhoz hívta az ő gyerekei­hez. Amikor itt is „kitelt” az ideje, ismét továbbállt egy ház­zal, más rokongyerekekhez, hogy kis bőröndjével együtt vi­gye elkophatatlan szeretetét, tü­relmét. A szeretet költöző ma­daraként így szállt fészekről fé­szekre, és bizony volt olyan is, amit tüskékkel béleltek ki. De ő még ott is a megbúvó jóra fi­gyelt inkább. Most, hogy írom ezeket a so­rokat, arra gondolok, mit szólna hozzá. Nem szokott ő a „nagy” szavakhoz, nem is igényelte ezt, mint az olyan emberek, akik meglepődnek, ha a bennük levő jóságot emlegeti valaki. Maguk sem hiszik ezt valami különle­ges tulajdonságnak, hiszen a természetükből fakadt.- Ugyan, eriggy már... - mondaná -, miket hordasz itt össze rólam... Inkább arról be­szélj, hogy most min dolgozol? Mert a megjelent novelláimat mindig elolvasta. Ezt a Sárospa­takon lakó húgoméktól tudom, akiknél élete utolsó éveit töl­tötte a gyerekeik mellett. Ott érte az öröm is, hogy lett egy külön kis szobája. Amikor a húgomék új otthonukba költöz­tek. elintézték, hogy tanári szolgálati lakásuk egyik szobá­ját albérlőként megkaphassa. Sógorom kijárta neki a szociális segélyt is, amely életében egyetlen „fix” keresetét jelen­tette. Talán akkor volt a legbol­dogabb, a külön kis szobájában, amire mindig is vágyott, és hogy azt a pár forintnyi pénzt gyűjtögethette. Néha egy ruhát is vett magának (mindig szere­tett szépen öltözködni), de in­kább másokat ajándékozott meg abból is. Egyik karácsonyra összespórolt nekem egy puló­vert. Ahogy ő vette az első kar­órámat is Svájcban, ahová ott élő rokonaim egyszer kivitették. A pulóvert már régen elnyűt- tem, az órát valahol elvesztet­tem, tárgyi emlékként már csak ez a kép maradt tőle. És vajon én mit adtam neki? Mivel vi­szonoztam az ő lelkének gyü­mölcseit? Bizony, erről csak nagyon szegényes leltár készül­hetne. Elsősorban magammal, a magam életével voltam elfog­lalva, amiből csak ritkán tekin­tettem körül és láttam meg őt is.- Nincs énnekem semmi ba­jom... - legyintett, ha valaki az orvost, netán a kórházat emlí­tette neki. És ez is természetes­nek tetszett, hiszen sohasem panaszkodott, nem traktált má­sokat a betegségével, orvossal meg legfeljebb csak társaságban találkozott.- Lolókám, félsz a haláltól? - kérdeztem meg tőle, talán egyi­kén utolsó beszélgetéseinknek. Szája szögletében elnéző mo­soly, és úgy tekintett rám, min gyermekkoromban, ha a mesét hallván a sárkányról érdeklőd­tem.- Na hallod... - vonta meg a vállát -, hát miért kellene attól félnem? Most is megdöbbent a vála­sza. így csak a gyermekien tisz ták, a nagy hittel bírók tudnak ; halálról beszélni, akik bizonyo­sak benne, hogy az elmúlássá nem ér véget minden. Egyik éjszaka lett rosszul, és reggel, amikor a húgom érte ment, már alig tudta kinyitni az ajtót. Mentővel a füzérradványi tüdőgyógyintézetbe szállították, de mielőtt becsukódott a kocsi ajtaja, még egy pillantást vetet a húgom kisebbik lányára, akit utoljára gondozott. L evelet írtam neki Füzér- radványba, becsúsztattam egy kis pénzt is a bon tékba csokoládéra, édességre. A levélben megírtam neki, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mert mindnyájunknak hiányzik, és megírtam azt is, amit talán sose mondtam ki neki életében, hogy szeretem. A levél felbontatlanul visszajött, a borítékra ragasztott hivatalos címkével: meghalt. És még utánaírva tollal is: meghalt, vissza a feladónak. A pénzből így virág lett a sír jára, a levelet eltettem memen- tónak, hogy az is emlékeztesse! egyszervolt keresztanyámra, akinek immár nem tudok visz- szafizetni semmit. Igaz, ezt nem is igényelné. Mint azok az em­berek, akik irigylésre méltóan gazdagok, és azért nagyvona­lúan adakozók a szeretetben. A könnyek elapadnak V annak lelki adósságaink, amelyeket a halál tör- leszthetetlenné tesz. Mint fekete vonal, húzódik meg a „tételek” alatt, deAisxzeadni már felesleges, mert itT a földön visszafizetni nem tudjuk. Anyai nagyszüleimnek hat gyermekük született. Három fiú és három lány. Sorrendben is így következtek egymás után, előbb a fiúk, aztán a lányok. Keresztanyám a lányok között középsőként látta meg a napvi­lágot, és lány is maradt egész életében. Nem ment férjhez, pontosabban nem „vitték” férj­hez. Hogy miért...? Nem volt szép lány, így „kapós” sem, de egyedüli oknak ez sem mond­ható. Sok kevésbé szép lány, sőt, kifejezetten csúnya is talál férjet magának, míg tündérszé­pek maradnak pártában. Keresz­tanyámnak is akadt kérője, egy jegyzőt emleget a családi száj- hagyomány, de az meg neki nem tetszett. Márpedig ha nem tetszett, akkor jogában állt visz- szautasítani, csak éppen ezzel a tulajdonképpeni egyedüli lehe­tőséget is elszalasztottá. Egy olyan kis községben, mint Kar- csa, ahol hosszú évtizedekig volt református pap a nagy­apám, bizony, nem nagy szám­ban futkároztak a paplányokhoz méltó fiatalemberek. Egy-egy beosztott segédlelkész, facér ta­nító, jegyző és nincs tovább. Különösen akkor nincs tovább, ha a lányokat nem viszik „vilá­got látni”, hogy szélesebb kör­ben nézhessenek körül. Csak­hogy a „világlátáshoz” pénz is kellett, abban pedig a hatgyer­mekes karcsai pap nemigen bő­velkedett. Elég volt a fiúkat ta­níttatni. Matyu néném is csak nagy könyörgésre végezhette el a tanítóképzőt. Amíg édes­anyámat, Matyu nénémet kéz­ről kézre adták, szegény keresztanyám többnyire a nagyanyám mellett üldögélt. Anyám férjhezmenetele után nem sokkal nagyapám is nyug­díjba ment. Tiszalucra, a szülő­falumba költöztek ők is, vettek egy kis házat a parókia közelé­ben. Kisgyermekként naponta ingáztam a két „támaszpont” között, hol anyám, hol meg ke­resztanyám kezét fogva. Emlékfoszlányaimban most is felködlik akkori arca, mesét olvasni látom, kicsit hunyorgó, rövidlátó szemével mélyen a könyv fölé hajolva, látom séta közben magához ölelve, ahogy megyünk a boltba kockasajtot venni, és látom, amint véd csínytevéseim után a szülői szi­Tóth-Máthé Miklós: Az ózon elapasztja a könnye­ket. A grazi szemklinikán vég­zett vizsgálat szerint a talajkö­zeli ózon „széttépi” a könnyré­teget a szemen. Egyidejűleg megsemmisülnek a könnyben található olyan anyagok, ame­lyek védik a szemet a kóroko­zóktól. Ezt Ottó Schmut pro­fesszor osztrák újságíróknak je­lentette ki. Az általa vezetett grazi klinikán már minden tize­dik megvizsgált személy ebben a betegségben szenved.- Égés, viszketés, és olyan érzés, mintha idegen test lenne a szemben, ezek ennek a civili­Ausztriában évente hatezren esnek az úgynevezett hirtelen szívhalál áldozatáld. Németor­szágban az áldozatok száma százezer. Az eddigi módszerek­kel csupán igen rossz bizton­sággal volt megjósolható, hogy kinél következhet be a szívmű­ködés leállásával járó tragédia. A Max Planck Intézet munka­társainak és müncheni kutatók­nak viszont sikerült a korábbi­aknál biztosabbnak tűnő, az úgynevezett „káoszteórián” alapuló számítási módszert al­kalmazni a veszélyeztetett egyének kiszűrésére. Sok esetben a hirtelen szívha­zációs betegségnek az első tüne­tei - mondta a professzor. - Az ötvenes évek óta növekedik a „szárazszeműek” száma... 1950-ben kétezer megvizs­gált személy közül 25-en szen­vedtek ebben a betegségben, 1980-ban már 80-an. S jelenleg már minden tizedik megvizsgált embernél kimutatható ez a rendellenesség. Ma már nem kétséges, hogy a könnyek elapadásának a fő okozója az ózon. A talaj köze­lében található ózon eleinte szétszakítja a szem elülső ré­szén lévő könnyréteget, s rövid Iái teljesen egészséges szemé­lyeknél következik be, akik va­lamilyen okból korábban káro­sodott, de stabilan működő szívvel élnek. A korábbi, első­sorban EKG-vizsgálati módsze­rek a veszélyeztetettek mintegy a felét voltak csak képesek ki­szűrni. A Max Planck Intézet egyik fizikusának támadt az az ötlete, hogy az emberi szív valószínű­leg kaotikusán, vagyis lineári­san nem megragadható módon viselkedik... Ennek megfelelően a pulzus­csúcspontokat mérik az első dobbanásról a másodikra, a má­idő múlva megsemmisíti a könnyben található fehérjéket és nyálkaösszetevőket. Mivel megszűnik a könny védő funkciója, a szemet köny- nyebben támadják meg a kór­okozók. A „piros szem” gya­korivá válik, egyes esetekben pedig fájdalmas daganatok is keletkezhetnek a szaruhártyán. A „száraz szem” kezelésére ma már vannak módszerek. Fontosabb lenne azonban, hogy a kiváltó okot, tehát a levegő­ben található káros anyagokat csökkentsük - hangoztatta a grazi szemklinika vezetője. sodikról a harmadikra, és így tovább. Ezzel egy úgynevezel „fázistér-diagram”-hoz jutnak. A háromdimenziós térdiagra­mon az egészséges szív értékei egy diagonális, botformájú fel hőt, a szívritmuszavarban szen­vedőké - akiknek állapota évekre stabilizálódott - vastag szivarhoz hasonló formát adnak ki. Azoknál a betegeknél vi­szont, akiknek állapota halálhoz vezethet, a térmodellben diffú­zán megosztott pontok láthatók. A kutatók szerint ezzel a mo­dellel számottevően növelhető a hirtelen szívhalál előrejelzésé­nek biztonsága. Káoszteória és szívhalál Úgy tűnik, hanyatlik Picasso népszerűsége Mint a legünnepeltebb kor­társ festő halt meg Pablo Pi­casso 1973. április 8-án, 91 éves korában. Képeit a nemzet­közi aukciókon Vincent van Gogh és Auguste Renoir művei után a harmadik legértékesebb­ként adták-vették. Most, azon­ban, több mint húsz évvel halála után, inogni látszik képzeletbeli trónja. Napjainkban a korábban Picassónál kevesebbre tartott Matisse „behozta” a katalán fes­tőzsenit. Ehhez nagymértékben hozzá­járul, hogy a művész körül az örökösödési botrányok elükével minden elcsendesedett. 23 éves unokája, Pablito megölte magát. Olga Koklowával kötött első házasságából született fia, Paul 1975-ben, 54 évesen halt meg. Picasso egyik szerelme, Ma- ria-Theresa Walter - aki 1934 és 1936 között modellje volt - 1977-ben felakasztotta magát. Jacqueline Roque, utolsó nagy szerelme, utolsó éveinek mú­zsája és 1961-től felesége 1986-ban agyonlőtte magát. Picassót már életében is ün­neplés övezte. A művészvilág a dél-spanyolországi Malagából származó, 1904 óta Franciaor­szágban élő festő, grafikus, ke­ramikus és költő minden egyes új korszakát a kreativitás és termékenység ünnepeként ma­gasztalta. Kilencvenedik szüle­tésnapján a Louvre azzal tisz­telgett művészete előtt, hogy termeiben először állította ki még élő festő munkáit. A Fran­cia Kommunista Párt - amely­nek Picasso 1945-től tagja volt- „az évszázad zsenijeként” ün­nepelte az idős művészt, a pári­zsi Sorbonne pedig 1972-ben tiszteletbeli doktorává avatta. Az átható tekintetű, kopasz kis ember, akit leginkább rövid ujjú ingben, sortnadrágban és szandálban látott a róla készült fotókon a világ, festményei mellett viharos szerelmi életéről vált legendássá. Halála után pedig a hagyaték- csupán a művészi örökség ér­tékét 600 millió márkára becsü­lik - elosztása körüli csaták és a titokzatos családi tragédiák se­gítettek, hogy a Picasso neve sokáig ne felejtse el a világ. Azóta elcsendesedett a világ körülötte, s ez is hozzájárul ah­hoz, hogy a kilencvenes éve elején a Picasso név nem cseng ugyanúgy, mint két évtizede. Bukás a Via Venetón Csúfos bukás lett Róma leg­híresebb utcája, a Fellini filmje­iben is megörökített Via Veneto sétálóutcává nyilvánítása. Az utca elnéptelenedett, a boltok a csőd szélére kerültek. A bohé­mek és a turisták helyett a haj­léktalanok vertek tanyát rajta. A Via Venetónak az antik vá­rosfal kapuja, a Porta Pincio és Via Buoncompagni közötti sza­kaszáról abban a reményben til­tották ki az autókat, hogy a szmogtól és zajtól megszabadí­tott, az „életörömnek és szép ségnek” átadott szakaszon fel­támadhat a 60-as évek legendás életérzése, a dolce vita. A kezdeményezés óriási bu­kásnak bizonyult: az autókkal együtt a gyalogosok is eltűntek a Via Venetóról, a boltosok a hajukat tépik, mert forgalmuk a korábbi töredékére esett vissza. Való igaz, hogy a város egyil fontos ütőerének eltorlaszolása átgondolatlan volt: egy széle: csupasz aszfaltút, csúf terelő­korlátokkal, alkalmasint sok rendőrautóval, önmagában nem elegendő. Hiányzanak a virá­gok, a padok, a kandeláberek, a díszburkolat. Az utcában lévő elegáns üzle­tek, kávéházak, szállodák túlsá­gosan drágák, a nem különö­sebben szép épületek amúgy i rövid szakasza nem vonzza a nézelődőket, akik inkább a Trevi-kútnál, a Spanyol-lépcsőn vagy a Navona téren ücsörög nek. A „Via Veneto Barátai” nem adják fel: műsoros esteket, könyv- és régiségvásárt, az asz­falt helyett díszkőburkolatot, a terelőkorlátok helyett virág ágy ásókat ígérnek. Marlene-musical világpremierje Bravúros beugrás mentette meg a közelmúltban a Mar­lene Dietrichnek emléket ál­lító musical, a „Hol van az a sok virág?” berlini világpre­mierjét, bár a rossz nyelvek szerint Frederike von Stecho- wot, „az eredeti Marlene-t” leparancsolták a színpadról, mert nem énekelte, hanem csak „elmondta” a német vi­lágsztár dalait. A musical címe is Marlene Dietrich hí­res, háborúellenes dalát idézi. Hivatalosan magas láz gá­tolta meg Frederikét a fellé­pésben, az eredetileg csak a második szereposztásban ját­szó Jutta Habicht viszont nem tűnt lámpalázasnak a premie­ren. Az előadás végén sűrűn hangzottak fel a „bravó” kiál­tások - a főpróbán viszont ki­fütyülték Juttát, s olyan beki­abálások is elhangzottak, hogy „abbahagyni”. Az ősbemutatót a sanzon- és színészi szakma olyan kivá­lóságai is megtisztelték, mint: Caterina Valente, Hildegard Knef, Inge Meysel, Udo Lin­denberg. A „Hol van az a a sok vi­rág?” színház a színházban - tizenkét fiatal színész önma­gát játssza a mai Berlinben, s vissza-visszapillantgatva idé­zik fel a nagy sztár életének állomásait, szerelmeit, partne­reit: Josef von Stemberget, a világhírt megalapozó film, „A kék angyal” rendezőjét, John Wayne-t, Charlie Chaplint vagy Jean Gabint, akihez Mar­lene Dietrichet sírig tartó sze­relem fűzte. A premierről írt első kritikák szerint Marlene-t kissé heroizálva ábrázolják, konvenciókat megvető, bisze­xuális, politikailag rendkívül elkötelezett hölgynek. A cím­adó dalt a Dietrichet alakító színésznő tábori kórházban, háborús dörejek közepette énekli. A Marlene-musicalt a Thea­ter am Kurfürstendamm mu­tatta be, a producer az Agatha Christie-krimiből adaptált londoni „Egérfogó”-előadás babérjaira pályázik: biztos a sikerszériában, a négymillió márkás „Hol van az a sok vi- rág?”-ot legalább kétezerig színpadon kívánja tartani. Ál­lítólag százezer jegy már el­kelt: a musical megtekintésére kiilönutakat kívánnak szer­vezni - Berlinnel körítve -, ugyanúgy, ahogy a „Macs­kák” vagy más márkás musi­calek ősbemutatójának szín­helye is valóságos zarándok- hellyé vált. A Jetit keresik A BBC egymillió fontot kü­lönített el egy expedíció célja ira. Az expedíció két kontinen­sen át vezet majd, és be akarja bizonyítani, hogy a titokzatc hegyi ember, a Jeti létezik. A Jetit eddig senkinek sem sike­rült lencsevégre kapni. A nyolc­tagú expedíciót egy színés Brian Blessed vezeti. Az indu­lást az idei évre tűzték ki. Blessed azt mondta: - Azt hi­szem, hogy a hatalmas, szőrre borított, emberformájú teremt­mény, amelyről sok országban terjengenek legendák, több mint egyszerű folklór. Remélem, hogy az expedíció felfedezi c vagy a Himalája hegységbe: vagy Észak-Amerikában, ese leg Szumátra szigetén. Nem akarjuk megrémíteni, csupán ta­lálkozni szeretnénk vele és le­filmezni. Be akarjuk bizonyí­tani: a hegyi ember létezik. Az expedíció tagjai be akar­ják járni a Himaláját a nyugati Pamir hegységektől a keleten fekvő bhutáni Kingdom hegy­ségig. A BBC reméli, hogy heb vezetőkkel és nagy erejű, é szaka is használható lencsékkel szemügyre vehetik a Jetit. Ha a Himalája hegységben nem talál­ják, akkor Kanadába utaznak, majd Szumátrára...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents