Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-09 / 287. szám

EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. december 9., csütörtök Harmincnégy évesen már az Egri Érseki Tanítóképző Intézet igazgatója Hol van a türelem határa? Egy nagy ember nagy szerénysége Haláláig tette a dolgát - a lelkiismerete szerint Dr. Somos Lajos (1904-1988) 'a szatmári tájról jutott el Egerbe, pár évi máshol-tanár- kodás után, 1933-ban megtele­pedett itt, és haláláig tette a dol­gát - a lelkiismerete szerint. Hogy ebben a században mi fért el és bele ebből, ebbe a nyolc­vannégy évbe - túl a két világ­őrületen, mármint a diktatúrá­kon, a két világháborún, a szel­lemi forrongásokon, a hatalmi tébolyokon is túl, egészen az egzisztencionalizmusig - azt mindenki érzi-sejti-tudja: ha végigélte. Másoknak, akiknek mindez csak nyomtatott betű, vagy még az sem, azoknak hi­ába magyarázzuk, mert a közeli és távoli történelmet a harsogva írók és beszélők mindig is úgy alakítják, ahogyan a pillanatnyi érdek sugallja. No, dr. Somos Lajos nem a perc, nem a pillanat embe­rének mutat­kozott. Nyel­vek és a lélek tanára. Szolid, nagy tűrésekre előkészített al­kata ott formá­lódott, abban a hétgyermekes parasztcsalád­ban, ahol a születési sor­rend nemegy­szer kíméletes vagy erősza­kos rangsort is jelentett. Lajos bácsi - mert így szerették őt szólítani, szeretni a hozzá ha­sonlók, az értéket becsülő em­bertársai - már a gimnáziumba is kínkeservesen jutott fel, hogy ott aztán a kamaszgyereket, ta­lán paraszti volta miatt is, éret­len társai nemegyszer megszé­gyenítsék. Félmondatos utalá­sából kiderül, hol kezdődött nála az a bizonyos szolidaritás és a belőle kinövő életprogram, amely segíteni akart azokon, akiknek centiméterenként kel­lett és kell ma is előrehatolniok a társadalomban, míg megtalál­ják a feladatot, vagy a feladat megtalálja, megérinti őket. Harmincnégy évesen már az Egri Érseki Tanítóképző Intézet igazgatója, a tudós dr. Breznay Imre után, akinek Egerről szóló monográfiája nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ezt a XVIII. szá- zadbap nagyszerűen létrejött várost megértsük, fjg a szelíd tónusú tanárember állandóan élete fogytáig közösségekben gondolkodott. Előbb az irodalmi képzés kérdései izgatták, diák­gyerekekkel írat antológiamé- retíí gyűjteményt, majd egyre inkább a pedagógia, a lélektan rejtett, olykor kiáltóan beszédes összefüggései felé fordul. (Ha már az egri érsek szaván fogta, hogy az újabb diplomát is - mármint a neveléstanit - meg­szerzi.) Nem kisvárosi méretekben, országosban, sőt az elhivatott ember gyakorlati érzékével gondolkodott, egyetemességre törekedve, a szakmában, a pe­dagógiában, a nevelésben, a tár­sadalomban, építkezik, tervez, szervez, végrehajt. Ilyen közös­ség, olyan csoportosulás, ilyen országos értekezlet - miniszte­rekkel is olykor - alakul nyo­mában! Azt kutatván, mit kel­lene tenni, hogyan kellene ezt-azt-amazt csinálni ahhoz, hogy ez a tehetséges fajta és nagy értékei ne mennének ve­szendőbe. Ez a mindenre nyitott fiatalember már negyvenöt előtt megérzi, amit az író Zilahy La­jos minden eszközzel támogat, hogy fel kell vállalni a kitűnőek iskoláját, ahová nem pesti gye­rekek tódulnak majd, hanem azok, akikben az adottság meg­van besorolni abba a szellemi elitbe, amely kivezeti az orszá­got, a nemzetet mindabból, amibe á történelem és a tömény mulasztások sorozata beleve­zette. A Dunával összekötött, összegubancolt népek szellemi, történelmi szerepegysége is iz­gatta. (Ma már költői kérdés, mivé lehetett volna dr. Somos lajos, mik lettek volna álmaiból, gyakorlati képzelődéseiből, tet­teinek folytatásából, ha 1948-ban be nem keményít a diktatúra. Az iskolák államosí­tása után vallotta: „Sok kérdést kellett tisztáznom önmagám­mal, számvetést készítettem, arra törekedve, hogy túljussak válságaimon, megtorpanásai­mon. Az új közel állt hozzám, hiszen a korábbi évtizedek fo­lyamán is azokért emeltem szót, azokért dolgoztam, akik hátrá­nyos helyzetből rajtoltak. Egy kissé mégis elbizonytalankod­tam, s felmentésemet kértem.” Ezt a szöveget olvassuk a Pécsi István tollából megjelent mo­nográfiában, amelyet majd 1984-ben, a nyolcvanéves mes­terpedagógus tiszteletére adott ki a Magyar Pedagógiai Társa­ság. Azt azonban még 1988-ban sem írta le senki, hogy az ő el­bizonytalanodása mögött mi­lyen erők húzódtak meg, mik, kik, hogyan, s miért kezelték őt a negyvenes évek végén és ké­sőbb is úgy, hogy huszadrangú szakmai figurák táncolhassanak a feje fölött, akik állandóan ki­használták őt, az ö munkájából, az ö eredményeiből éltek meg, élősködtek, miközben minden tettükkel, szavukkal, jelentésük­kel és egyebekkel nyomták öt le a szürke tömegbe. Az más kér­dés, hogy nem tudták elvenni életörömét, munkakedvét. Puritánsága, emberismerete és sok-sok ki­váló jellemi tu­lajdonsága megóvta őt at­tól, hogy úgy istenigazából felhorkanjon, odamondjon, odategyen a hatalmat kép­viselő szakmai tapsifülesek­nek. Eltűrte, bizonyára némi iróniával glosszázta is magában, mikor és hogyan idét- lenkedett itt-ott felettese, mivel és hogy szentségtelenítette meg a pedagógusi pályát, amikor ta­nárhoz és olykor emberhez is méltatlan módon vétett a tanári hivatás, az emberi lelkiismeret törvényei ellen. Név szerint is ismerünk ilyeneket! A hatalom nem tudta kezelni őt. Nem értette. Ennyi emberi tisztasághoz nem szokott hozzá a szeme. Mégis eltűrte, hogy - messze kimagasodván az őt kö­rülvevő szakmai középszerből - a pályatársak fejet hajtsanak előtte. írásban is. Cikkek sorozata jelzi, hogy élt itt egy ember, akinek a böl­csessége sokat kamatozhatott volna, ha nem úgy lóg ki a sor­ból, mint ahogyan ezt dr. Somos Lajos tette. A legkisebb méretű beszélge­tésben is hibátlan magyarsággal fogalmazott, mint egy tőről metszett Gárdonyi- vagy Mik- száth-novellahős. Móriczot most nem említeném. Papok vezette iskolában vezetett, Ady forradalmiságát hirdette, ami­kor még fejcsóválás járt a lázító sorok szavaltatásáért. De ott legalább próbálták megérteni, mert akkor még Egerben szuve­rén szellemi élet virágzott. Negyven évet töltött el a pálya szélén, az út porában botorkál- tatták, miközben az Olcsó Jáno­sok elhajtottak mellette. Bizo­nyára fájt neki. Nem mutatta, mert a tűrést és a türelmet már a bölcsőben megkapta, útmutatá­sul. Farkas András Gyöngyösorosziban rúgtam be először Floridai beszélgetés Máté József kanadai üzletemberrel Ráják és apró halak úszkál­nak lábunk mellett, a sós levegő és a tűző nap keveredésében, a világ legfinomabb homokú strandján, a floridai Siesta-bea- chen beszélgetünk, s gondolat­ban a gyöngyösi bor ízét idéz­getjük.- Nem tudom pontosan, de úgy hat éve volt. Fehér vagy fe­kete kabátomban voltam akkor? - vonja be a feleségét Máté Jó­zsef, ez a mindig jókedvű, to­rontói magyar úr. - Szóval, a hóv iharos telet megelőző évben történt, amikor hivatalosak vol­tunk Gyöngyösorosziba. A szőlő- és borgazdaság akkori elnöke, valami Kálmán, felhívta a figyelmünket, hogy ők nem­csak fröccsöntéssel, hanem fröccsönterrel is foglalkoznak, s abból lényegesen nagyobb a forgalmuk, mint a borkimérés­ből. Feleségem unokatestvére, Gulicska Dóra, az ÉGISZ be­szerzési osztályának vezetője már régóta vásárol tőlük dobo­zokat, így esett, hogy egy alka­lommal minket is magával vitt. Szívesen fogadtak bennünket, s máig nem tudom, hogy a kana­dai üzleti reménynek szólt a nagy protokoll, vagy így van ez hétköznapi esetekben is? Tény az, a pincébe való levonulás fé­nyesen kezdődött. ínycsiklandó pörköltet főztek, s finomabbnál finomabb borokat kóstoltattak velünk. Sajnos, nem fukarkod­tak a kínálással. Kettőtől este tí­zig ettünk, ittunk, politizáltunk. Házaséletünk itt a föld alatt ar­ról kezdett szólni, hogy én bírál­tam a kommunizmust, felesé­gem pedig próbálta tompítani kritikáim élét. Megkóstoltattak velem 16-18 féle bort, hát csoda-e, hogy felszabadult a nyelvem? A száraztól a cseme­géig a szivárvány összes skálá­ját bejártam. Négy órától kezdve szerintem már a rosszat is jónak éreztem volna. A vég­eredmény egyszerű képlete pe­dig: kegyetlenül berúgtam, és az utolsó per­cekre már csak nagyon halvá­nyan emlék­szem. Azért szeretek visz- szagondolni erre a törté­netre, mert szerettem azt a napot. Az én üzleti életem­ben csak ritkán esik meg ilyen, vagyis, hogy az ember szá­mára teremtett világban is otthon érzi magát. 1956 óta építem az életemet, a karrieremet. A forradalom megdöntésé­nek napjaiban, november 7-én léptem át a ha­tárt, és Angliába igyekeztem. Tudom, ma mindenki szabad­ságharcos, divat ezt mondani. Fájdalom, de én nem vagyok az. Hősnek sem érzem magam. Mikor visszanéztem a Lánchíd- ról Pestre, s láttam az összedőlt házakat, akkor bennem az or­szág dőlt le. Az oroszokat sem én hívtam be! - keseregtem ak­kor -, s rajtam a kölcsönt ne hajtsa be senki. Elindultam hát Nyugat felé. London idegen volt, s csak azért bírtam nyolc évig, mert anyagi értelemben valóságos paradicsomnak tűnt. Anglia ebben az időben Svédor­szág mögött a második helyen állt Európában. Szerszámké­szítő szakmában ugyanannyit fizettek nekem, bevándorlónak, mint a tősgyökeres angolnak. Azt hittem, a nyelvet sosem tu­dom megtanulni, de pár hónap után már kiderült, én sem va­gyok hülyébb, mint egy gyer­mek. Minden lefekvés előtt be­magoltam 25 szót, s két év múlva már angolul gondolkod­tam, újságokat, regényeket ol­vastam szókincsem fejleszté­sére. Sajnos, az időjárás miatt egyre depressziósabb lettem. Hiányzott a napsütés! Szeren­csére a kanadai kormány szak­embereket toborzott Angliában, s engem is magukkal vittek. 1979-82-ig mestertanárként, majd professzorként dolgoztam a kanadai London város egyik főiskoláján. Nyugdíjazásom után egy rendkívül jelentős gyár résztulajdonosa lettem. Teher­autók rugózási alkatrészeit gyártjuk. Ha értelmét látom, Magyarországon is felállítunk egy kisebb gyárat. A Volvo és a Mercedes által már Európa né­hány városában jelen vagyunk, de talán csak akkor nyugszom meg igazán, akkor csillapodnak terveim, ha sikeres emberként hazámba is visszatérek. Addig csak üzleti küzdelem minden a messzi világban, és sok nosz­talgia, mint amilyen a gyön- gyösoroszi borospincében tör­téntek felemlítése is. Sziki Károly Hetvenéves idős Zakar János, az eszperantista fordító „Elhull a virág, eliramlik az élet” - írja Petőfi Sándor a „Szeptember végén,, című ver­sében. Örök igazság, és ez a sorsunk mindnyájunknak. Az ember életében a legnagyobb já­ték a sors. Ritkán adatik meg egy ember számára, hogy egy mozgalomban 35 évet töltsön el, munkálkodjék szeretett nyelvéért, az eszperantóért. Bi­zony, bizony, 35 év egy ember­öltő az ember életében. Ennyi évet töltött a mozgalmunkban idős Zakar János eszmetárs Eger városában. Jómagam - fiatalemberként - elmentem hozzá, aki abban az időben az egri eszperantisták vezetője volt, és ő azt mondta, szívesen segít abban, hogy meg­tanuljam ezt a nemzetközi nyel­vet. Sokat beszélt nekem a nyelvről és alkotójáról, dr. Lu- doviko Zamenhofról. Mindent összefoglalva, így lettem én eszperantista, hála neki. Zakar János Ostoroson szüle­tett. Édesapja levélkézbesítő postás volt. O az egri érseki fiú- felsőkereskedelmiben érettségi­zett. Még csak 20 éves volt, amikor megszerezte a diplomát, ami akkor a legmagasabb képe­sítés volt a pénzügyi szakmá­ban. Harminc évig dolgozott a Heves Megyei Statisztikai Igazgatóságon, mint pénzügyi osztályvezető. Zakar Jánosnak három fia és egy lánya van, no meg 7 unokája. 1958 óta eszpe­rantista. Tehát az ő életében 1958. január hónap neves dá­tum. Az ő kis csoportjuk 1958— ban Egerben megrendezte az észak-magyarországi eszpe­rantó-találkozót, ahol vizsgát tett eszperantó nyelvből a világ egyik legkiválóbb eszperantista tanára, Baghy Gyula előtt. Idős Zakar János már 1958— ban kezdett fordítani eszperan­tóból magyar nyelvre. Már a nyelvvizsgakor mondta neki Baghy Gyula, akit mi, eszperan­tisták, egyszerűen csak apuká­nak neveztünk, hogy „én mon­dom neked, János, fordíts sokat eszpe­rantóból ma­gyarra, hadd lássák a ma­gyar újságok olvasói, hogy milyen gazdag az eszperantó nyelv és iro­dalma.” Ő megfogadta a jó tanácsot, és a mai napig öt­száznál több fordítása, írása jelent meg szerte egész országban. Fordításai a 35 éves eszperan- tós múltjában az akkori Nép­újságban, de a mai Heves Megyei Hírlapban is megjelen­nek. Itt Egerben a Hírlap fő- szerkesztője, de a szerkesztők is szimpatizálnak az eszperantó­val. Ézért az eszperantisták ne­vében csak köszönetét mondha­tunk neki. Legutolsó fordítása 1993. november 25-én jelent meg. A címe az volt: Az egri eszperantisták a nemzetközi mozgalomban. Idős Zakar János egyszerű eszperantistának vallja magát. Részt vett több világtalálkozón, ahol számos levelezőjével talál­kozott szerte az egész világból. Ezekkel az eszperantistákkal örömmel beszélgetett, legyen az fehér, sárga vagy fekete bőrű. Az eszperantistáknak nem kell tolmács, mert a tolmács maga a nyelv, amit az egész világon mindenütt egyformán beszél­nek. Egerben hétszer rendeztük meg az eszperantó nyári iskolát, ahol Zakar eszmetárs mindig szívesen segített. Örült, amikor azt látta, hogy a különböző or­szágokból jött kezdő eszperan­tisták a két hét után már jól be­szélték szeretett nyelvünket. Zakar János a 35 év alatt kétszer volt az egri eszperantisták vá­rosi titkára, de mint megyei propagandista is tevékenykedett az eszperantó megyei bizott­ságban. Manapság, ahogy ő mondja, csak egyszerű munkása az egri csoportnak. Most saját mondását idézem: életem vé­géig szeretnék megmaradni eszperantistának, mert ez a nemzetközi nyelv valóságos csoda. Ő még sokat szeretne fordí­tani eszperantóból magyarra. 70 éves korában is fiatalos lendü­lettel fordít. Mi, egri eszperan­tisták, szívből köszöntjük őt, a mozgalomban eltöltött munká­jáért. Felesége elvesztése nagyon megviselte, de örömmel látjuk, hogy már újra fordít. Kívánunk neki minden jót. Legyen az egri eszperantisták között, és tapasz­talatával segítse azokat, akik most kezdik ezt a csodálatos nemzetközi nyelvet tanulni. Csák Józsej az egri eszperantisták vezetője

Next

/
Thumbnails
Contents