Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-05 / különszám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1993. december 5., vasárnap Kellenek a levelek? A koalíciós pártok parlamenti frakcióvezetői levelet írtak Göncz Árpádnak. A köztársasági elnök válaszlevelet írt nekik. Az SZDSZ elnöke és frakcióvezetője levelet küldött a koalíció pártjaihoz. S mindez csupán az elmúlt egy-két nap „levéltermése”. Kellenek a levelek? Ha úgy tekintjük őket, mint a politizálás nyilvános eszközeit, amelyek révén íróik a lakosságot akarják tájékoztatni egy adott kérdésben elfoglalt álláspontjukról, akkor van értelmük. De ha a politikai erők a kapcsolatok hatékonyabb útjai-módjai helyett levelekkel üzengetnek egymásnak, akkor nem tekinthetjük azokat közéletünk egészséges megnyilvánulásainak. Mi lenne a vélemények-ellenvélemények kifejtésének természetes fóruma? Az, amit Kónya Imre, Csépe Béla és Böröcz István írt: „Bármely politikai kérdésben — az eltérő vélemények kölcsönös tiszteletben tartása mellett — a párbeszéd az, amely az ellentétek tisztázásának eszköze lehet, és erre a magunk részéről mindig nyitottak vagyunk. "Az, amit Göncz Árpád a párbeszédre való készséget üdvözölve válaszolt: „ Mint eddig, ezután is kész vagyok rá, hogy közvetítsek a különböző politikai erők között, őszintén sajnálom, hogy ilyen irányú korábbi kísérleteimnek sorozatosan elutasítás volt a sorsuk. ”És az, amit a SZDSZ vezetői írtak: „Az SZDSZ ismét felkínálja a párbeszéd lehetőségét.” Most már csak az a kérdés: ha mindenki ezt akarja, miért nem ülnek közös asztalhoz egy kiadós eszmecserére? Ennek nemcsak az lenne a haszna, hogy megtakarítják a postaköltséget... P. T. (Ferenczy Europress) „Bejártam már a körzetemet...” Ha valami újba kezd az ember, az első élmények mindig emlékezetesek: amikor Jankovics Csaba nyolc évvel ezelőtt a posta hírlapkézbesítőjeként először elindult az akkori körzetébe, majdnem eláztak az újságok, any- nyira zuhogott. Most a hózápor zúdulhat rá ezen a vasárnapon is, meg majd az első januári napokban is, amikor a kibővült egri körzetét veszi a nyakába. — A belváros egy jókora szelete volt eddig is az enyém, a Re- menyik, a Sóház, a Pacsirta és a Grónai utca által határolt terület, amelyhez a jövőben a Deák Ferenc utca jobb oldala, továbbá a Koháry, a Szarvas Gábor utca is hozzátartozik majd — sorolja a fiatalember, aki 17 évesen kóstolt bele az „újságos-postás” hivatásba. Volt kedve hozzá, egyedül dolgozhatott, és nem egy iroda zárt világában, hanem emberek között járva-kelve. S ami még sokat nyomott a latba: a hajnali 4-től fél 8, nyolc óráig tartó elfoglaltsága mellett jutott idő a tanulásra. Mert a szakmunkásbizonyítvány mellé érettségit, majd felsőfokú külkereskedelmi áruforgalmi végzettséget, angol nyelvismeretet szerzett. Ennek ellenére marad a hírlapkézbesítésnél. Mert megszerette, és megszerették őt is: sokan már jó ismerősként, mondhatni, barátként várják és fogadják reggelente. S a szokásos kérdéssel: „Mit ír ma az újság, Csaba?" — Amíg az elosztóban vártuk az országos lapokat, volt időm átlapozni a megyei lapot, így mindig tudtam valami érdekességet ajánlani belőle. Általában az utolsó oldalon kezdtem a böngészést, onnan haladtam visszafelé a címlapig. Ez a szokásom a mai napig megmaradt... — Most, hogy csak a megyei lap kézbesítésével foglalkozik majd, milyen újságot szeretne átnyújtani az előfizetőknek? — Azt tapasztaltam, hogy a Hírlapot, illetve az elődjét mindig is kedvelték az emberek. Példa erre, hogy míg a legnagyobb példányszámú országos lapból 31 járt a körzetembe, addig 194 megyei lapot dobtam a postaládákba. Bejártam már az új körzetemet, s januártól várhatóan négyszáznál is többet viszek majd reggelente... S ami a kérdést illeti: tapasztalatom szerint minden olvasót más-más érdekel. Van, aki az apróhirdetéseknél nyitja ki elsőként, más a halálozási rovatot nézi végig először, vagy az utolsó oldal színes összeállítását keresi. Egy biztos: az olvasmányos, érdekes helyi információkkal, friss hírekkel teli újságra bizonyára nem panaszkodnak majd az előfizetők. Mert valóban igaz az a szlogen: hogy nincs rosszabb, mint egy — s ha rajtam múlik, ilyen nem lesz — késve kézbesített reggeli hírlap... (szilvás) ÚJ A BÚTOR ÚJ A BÚTOR ÚJ A BÚTOR tí J A B tí T O R K í N Á L A T tí J A B tí T O R K í N A L BÚTOR, Lakberendezési, Ajándék Kis- és Nagykereskedés 3300 Eger, Céhmesterek utcája 19. Tel.: 36/318-775 Nyitvatartás: h-p 9-17-ig, sz.: 9-12-ig BEMUTATKOZÓ KARÁCSONYI FENYŐBÚTORVÁSÁR * ülőgarnitúrák, francia- és szimpla ágyak * emeletes gyermekágyak, kihúzható kanapék * komódok, étkezőasztalok, székek * zsalugáteres szekrények, íróasztalok, dohányzóasztalok FEHÉR FINN BÚTOROK * szekrénysor (tele és üvegajtós) * könyvespolcok, előszobafalak * cipősszekrények, TV-video állványok... és ajándéktárgyak széles választékával BRONZ-, EZÜST- ÉS ARANYVASÁRNAPON IS VÁRJUK KEDVES VÁSÁRLÓINKAT Üzletünkben előleg befizetése nélkül részletre is vásárolhat! U J ü J ű J ű J ű J ü J ü J ü J ü J ü J T ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ ÚJ \" J „Indul a lap...” A szerkesztés naponta vissza-visszatérő eseménye a délelőtt 10 órakor kezdődő „lapindító értekezlet”. Ezen a bő negyedórás megbeszélésen — amelyet az ügyeletes napi szerkesztő tart — mindazok a kollégák részt vesznek, akik éppen nincsenek riportúton vagy aktuális eseményen. Ekkor áll össze az egyes oldalak váza: lassan a helyükre kerülnek az elkészült cikkek, a tudósításokat kiegészítő fotók, az önálló képösszeállítások. S amikor minden terület felelőse elmondta az ajánlatát, ki-ki a számítógépes szövegszerkesztőhöz ül, hogy „formába öntse” a friss információkat... (Fotó: Szántó György) Édes anyanyelvűnk Király és „birodalma...” Kereken 33 település tartozik Király Béla „birodalmához”, amely az Egér-Gyöngyös terjesztői ügynökség néven szerepel. Ez a fiatalember — miközben a két város határa közötti terület településeit járta — sok-sok vállalkozó kedvű emberrel beszélgetett el, hogy kialakítsa az önálló lapterjesztői hálózatot. Először is azt kellett tisztázni — s ez egyáltalán nem mellékes dolog —, hogy az illető „meddig szeret aludni”... A lapterjesztőknek ugyanis korán kell kelniük, hogy az előfizetők a reggeli mellé megkaphassák a megyei lapot. — Végül is huszonnégy nyugdíjassal, gyesen lévő kismamával, részmunkát vállaló helybelivel kötöttem szerződést erre a tevékenységre — mondja az ügynökségvezető, aki korábbi munkaköreiből alapos szervezői és szállítási tapasztalatokkal felvértezve fogott körzete kialakításához. — Ellentmondásosnak látszik, hogy kevesebb az újságkézbesítő, mint a falvak száma. Ez annak tudható be, hogy több, úgynevezett „összevont település” van a területünkön, így például Nagytálya és Makiár, vagy Kál-Kompolt-Kápolna. A körzet egyébként Andornaktályától Szihalomig, s a hármas főút mentén egészen Abasárig tart. — Miként zajlik majd egy napjuk? — Én hajnalban a nyomdában kezdek, segítek szortírozni az egyes településekre induló lap- kötegeket. A szállítók aztán eljuttatják a helyi terjesztők lakására, illetve — ahol szükség lesz ilyenre — azokba a ládákba, ahonnan kora reggel elviszik az előfizetőkhöz. Ezt a folyamatot kell majd ellenőriznem, hogy zökkenőmentes legyen ez az út... — Mi van, ha — tegyük fel — influenzás lesz a falu egyetlen lapterjesztője? — Úgy szerveztük meg ezt a munkát, hogy szükség esetén „családi vállalkozás” legyen, illetve megfelelő helyettes vigye ki az újságot. Magunk is tapasztaltuk már ez alatt a rövid idő alatt, hogy várják, igénylik a Hírlapot, mi több, sokan azt is megfogalmazták: gyakrabban szeretnének olvasni helyi híreket, tudósításokat, mert akkor még azok is keresik a lapot, akik egyébként nem előfizetői az újságnak... (Sz. I.) Az olvasószerkesztő Az általam választott cím csak azért nem vonzó számomra, mert az egyenruha sosem keltett bennem szív- és lélekemelő érzéseket. Mégis kifejező a kép, hiszen az olvasószerkesztő — dolgozzék bárhol, bármelyik szerkesztőségben — édes anyanyelvűnk hivatásos katonája, akinek az a küldetése, az a szenvedélye, hogy óvja, védje, ápolja, lehetőségei szerint gazdagítsa édes anyanyelvűnket, ezt az elődeink által ránk hagyományozott kincses örökséget. Mostanság nehezebb a dolga, mint bármikor volt, mert a társadalmi káosz, az egyre nehezebben elviselhető nyerseség, zűrzavar sajnos háttérbe szorította a valódi értékeket, holott ezek nélkül szürkébbek, szegényebbek, jellegtelenebbek vagyunk. Eleink milyen büszkén emlegették, hogy ízesen zeng nálunk a hexameter, nagyszerű stilisztáink, kikatonája váló költőink, az istenáldotta tehetségű nyugatosok — akik kiváló hírlapíróként is tevékenykedtek — munkásságukkal bizonyították számunkra, hogy az újságban is hely dukál a frappáns, az egyéniséget is jelző képeknek, metaforáknak, a karaktert sejtető markáns jelzőknek. S természetesen a tömören, hozzáértéssel rendezett bűvös szavaknak, amelyek szinte sámánisztikus erőt sugároznak, s épp ezért remek foglalatot kínálnak a gondolatoknak. Ha vannak. Napjainkban az ilyesmiről úgyszólván semmit se hallani, holott magyarságtudatunk — de sokan emlegetik meglehetősen harsányan és felszínesen ezt — alapvető feltétele az, hogy menynyire kötődünk ehhez a krőzusi gazdagsághoz, ehhez az egymással összekötő, egymás megértéséért szebbülő, felbecsülhetetlen vagyonhoz. Ha ezt átéreznénk, akkor irtanánk a germanizmus szörnyszülöttéit, nem írnánk semmiről, senkiről azt, hogy: folyamatban van, bevezetésre kerül, felvállal, nyilvántartásba vesz... Nem folytatom, mert a puszta felsorolás nemcsak riasztó, hanem fertőző is, mint a legveszélyesebb kór. Ehelyett csak azt hangsúlyozom, hogy a terjengős, a szer- kesztetlen, a parttalan, a nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő, a teljesen felesleges idegen szavakban bővelkedő locsogás-fecsegés valamiről azért árulkodik. Méghozzá a garantáltan üres fejről, a pöffeszkedő korlátoltságról, a penetráns butaságról. Hadakozzunk hát ellene, s nemcsak eposzton... (pécsi) Nem csalás, materializáció Egy világhírű pszi-sebész titkai Rajtunk is múlik a gyógyulás Néhány éve a hazai lapok munkatársai — képzettségüktől, nyitottsági szintjüktől függően — különböző módon reagáltak a lyoni csodadoktor tevékenységére. Jó néhány an szenvedélyesen szerették volna rásütni a sar- latánság stigmáját. Mások arra hivatkoztak, hogy megvámolja a menthetetleneket, akik egy-egy ilyen „turistaútra” 5-600 ezer forintot fizetnek rá. Akkor furcsa sejtés ébredt bennem. Mintha azt sugallta volna valaki: ezzel az emberrel nem is olyan sokára találkozom. Ez ötlött emlékezetembe, amikor a meghívó Michel Ca- rayon mátraházai sajtótájékoztatójára invitált. Nincs ebben semmi különös, mint ahogy az sem véletlen, hogy összejött ez a nem mindennapi élményekkel gazdagító diskurzus. 1. Szerencsém volt, mert a honi kollégákat egyedül én képviseltem, így aztán alaposan megismerkedhettem e rendkívüli egyéniség ritka képességeivel. Pályatársaim egyike cikkében köpcösnek, átlagalkatnak minősítette. Mindössze zongoraművészéhez hasonlító ujjaira figyelt fel. Melléfogott, hiszen nem kommunikált, beszédes, mindenről valló tekintetével, a lélek mélységeiről is árulkodó szemekkel. Meg se szólalt, máris rokon- szenvet keltett. Ezt a hatást csak fokozta mindaz, amiről beszélt. — Majdnem húszéves koromig nem történt velem semmi különös. Éltem — többek között — Afrikában, a francia gyarmatokon. Később nagyanyám nevelt egy Orleans környéki faluban. Már dolgoztam, megszerezve a pszichológiai képzettséget, amikor felkarolt az az idős gyógyító, aki rögvest felfedezte adottságaimat, s olyan útra terelt, amelyen ma is járok. Azt a döntést nem bántam meg, mivel ráébredtem: az a küldetésem, hogy másokon segítsek. Méghozzá úgy, hogy folyvást tanulva bontakoztassam ki azt a tehetséget, amellyel sáfárkodnom kell. Sosem elégedett meg azzal, amit elért, hanem mindjárt továbblépett. Felkereste Indiát, a Fülöp-szigeti orvoslókat. Persze nem a szemfényvesztőket, hanem azokat, akik beavatták tudásuk fortélyaiba. — Minden szakmában — a zsurnalisztákéban is — akadnak szellemileg vékonypénzű kóklerek. Nem velük kell törődni, hanem azokkal, akiknek működését kézzelfogható eredmények hitelesítik. Az előbbiek ugyanis hamarosan eltűnnek a terepről, mert a csalódottak aligha kopogtatnak ismét náluk. Egyfajta értékmérő tisztulás ez. 2. Mindjárt a téma közepébe vág, s a levetített film kapcsán sejtelmesnek tűnő fogásokat magyaráz. — Erről annyi szamárságot összeírtak, hogy a hangzavarban elsikkadt a lényeg. Mindössze az alábbi történik egy „operációnál”. Érzékelem a súlyos bajokat okozó diszharmonikus energiákat, s ezeket kivonom a szervezetből, hogy aztán valamilyen anyagi formában — például alvadt vérnek tűnő masszában — materializáljam. Másként fogalmazva: nem nyúlkálok senkinek a testébe, ez csalóka látszat. Egy azonban tény, hogy azok feltétlenül rendbe jönnek — bármilyen súlyos is az állapotuk —, akik nem adják fel, akik nem óhajtanak meghalni, elmenni. Sok ezer volt páciensem bizonyíthatja ezt. 3. Híve a reinkarnációnak, s azt is hangsúlyozza, hogy számos alkalommal szinte szükségszerű a korábbi életekbe visszavitel, hiszen ez bajfelszámoló aktus lehet. Akkor is fontos, ha az egyénnek szüksége van arra, hogy szembesüljön hajdani fizikai formáival. Máskor viszont kifejezetten zavaró és káros, azaz kerülendő' [g Visszacsatoló jelleggel fűzi az előbbiekhez: — A feltérképezett tudatalatti csodákra képes, azaz tőlünk is függ, hogy milyen a közérzetünk, miként boldogulunk, milyen kórokkal birkózunk. Aki az anyagi síkról idáig is eljut, harmonikusan szemléli a világot, s megleli helyét benne. 4. Magyarországra a budapesti Életfa Egészségvédő Bt. meghívására érkezett, hogy aztán idővel vissza is látogasson. Kínálata a fájdalom nélküli kezelés, amit viszonylag szerény honoráriumért bármelyik rászorult polgár igénybe vehet. Ott a Pagoda Hotelban ingyen diagnosztizált. Ezt az alkalmat — amolyan szenvedő alanyként — nem hagyhattam ki. Már az első menetben remekelt. Mindössze egy perc alatt ösz- szegzett. A következő forduló végleg lefegyverzett, ugyanis olyan jelentéktelennek tűnő rezdüléseket is észrevett, amit a műszeres vizsgálatok aligha jeleznek. Ezt kapták a többiek is, az ott pihenő üdülővendégek, akik azzal a felemelő érzéssel távozhattak, hogy a reményt aligha bocsánatos bűn feladni. Ráadásul lelkileg is magasabb osztályba léphettek... Pécsi István
