Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-01 / 280. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. december 1., merén Csökkenteni akarják az adóterheket A miniszter képviselői hozzászólásra készült Szokatlan módon került vitára az idei költségvetési javaslat: mi­után a kormány benyújtotta az Országgyűlésnek, a pénzügymi­niszter bejelentette, hogy mint országgyűlési képviselő, módo­sító javaslattal él. A rendhagyó képviselői-miniszteri felszólalás végül is elmaradt, helyette két kormánypárti képviselő — egyik közülük pénzügyminisztériumi államtitkár — nyújtotta be felte­hetően azokat a módosító javas­latokat, amelyekre Szabó Iván korábban készült. Miért volt minderre szükség? — kérdeztük a pénzügyminisztert. — Júniusban adtuk be a költ­ségvetési javaslatot, azóta a gaz­dasági folyamatokban változá­sok történtek. Mindenekelőtt a kamatterhek növekedésével kell számolnunk, mert ez alapvetően meghatározza az államháztartás finanszírozását. Mint köztudott, a Nemzeti Bank emelte a kama­tokat, ettől az adósságaink jövő évi kamatterhei megnőttek. — Ha úgy alakulna, hogy a Nemzeti Bank leviszi a kamato­kat, akkor újra módosítani kelle­ne a költségvetést? — Lényegében erről van szó. Sajnos, ezt havonta el lehetne játszani, de aligha lehetne min­den hónapban új költségvetéssel előállni. Most, a tárgyalások ide­jén, kötelességünknek éreztük, hogy elmondjuk, milyen helyzet­be kerülnénk, ha szó szerint tar­tanánk a nyár közepén beadott költségvetést. Sajnos, ekkora ka­matterhet nem lehet lenyelni, és nem is akarunk többletdeficittel dolgozni, mert ennek az árát az ország fizetné meg. Ezért keres­tük, keressük annak a módját, hogyan lehet ezt a 40 milliárdot előteremteni. Erre tett javaslatot — természetesen a kormánnyal egyetértésben — két kormány- párti képviselőtársunk. — Honnan lehet előteremteni azokat a milliárdokat? — Részben privatizációs be­vételi többletből, részben a Nemzeti Bank jövedelemtöbble­téből, és bizonyos állami támo­gatások «sokkén téséből. Nem 30, hanem 40 milliárdot hoztunk vissza a sírból, amelyből azonnal Szabó Iván szerint láthatóvá kívánják tenni a fekete- gazdaság jelentős részét 10 milliárd a tartalékba kerülhet, s a többi pénzből pedig csökken­teni lehet a költségvetési defici­tet. — Az állami bevételek növelé­se érdekében milyen adóemelé­sek várhatók? — Nem ezt az utat választot­tuk, sőt ahol lehet, csökkentet­tük az adóterheket. A költségve­tési deficit ugyan nagy, de a gaz­daság növekedése érdekeben mind a magánszemélyeknél, mind a vállalkozásoknál szélesít­jük a kedvezményeket, különö­sen azokat támogatjuk, akik a jö­vedelmükből beruháznak, visz- szaforgatnak az üzleti vállalko­zásukba. Szándékaink szerint ezzel a gazdasági növekedés irá­nyába teszünk jelentős lépése­ket. Az állampolgárok terhei sem növekednek, a többlet adó­bevételek az adóigazgatás szigo­rodásából keletkeznek majd. Megpróbáljuk törvényi úton és hatékonyabb ellenőrzéssel utol­érni azokat, akik ki akarják húz­ni magukat az adófizetés alól. A feketegazdaság jelentős részét láthatóvá kívánjuk tenni. — Az államháztartás, a hiva­talok költségeinek csökkentése nem várható? — Az intézmények a műkö­dőképesség határán vannak. A szó szoros értelmében, ha leesik két cserép, akkor nincs miből megcsináltatni a tetőt. A fenn­tartási költségek reálértéke az 1990. évinek már csak a 60 szá­zalékát éri. E téren nincs egyet­len megtakarítható fillér sem. Ha valamennyi minisztérium költ­ségvetését lenulláznánk, ez ösz- szesen nem tenne ki 20 milliárd forintot, a 330 milliárd forintos deficit nyolc százalékát! — A közigazgatás létszámá­nak csökkentése sem várható? — Az elmúlt három év alatt 8500 fővel csökkent az állami hi­vatalok létszáma, ami 6-7 milli­árd forint megtakarítást jelen­tett. Ma már a további csökke­nést ezért sem tudnánk elviselni. Mindebből az következik, hogy máshol kell a bevételek növelé­sének lehetőségeit keresnünk! (koós) Mi legyen az adósokkal? A reorganizáció és a bankkon­szolidáció időszerű kérdései, va­lamint a versenyeztetés egyes szabályaival szembeni követel­mények szerepeltek az Érdek­egyeztető Tanács privatizációs bi­zottságának legutóbbi ülésén. Amint arról a kormányzati oldal képviseletében Kiss László ÁVÜ-igazgatóhelyettes el­mondta: a bank- és adóskonszo­lidációban még nem történt meg a kormánydöntés, és további egyeztetés folyik a Pénzügymi­nisztérium vezetésével. A munkavállalók és a munka­adók képviselői arra hívták fel a figyelmet, hogy a bankok feltő­késítése nem feltétlenül oldja meg az adós cégek problémáit. A bankok továbbra is kereskedelmi bankok maradnak, így elsősor­ban nem a vállalatok hosszú távú életképessé tétele, hanem a lehe­tő legnagyobb kamatbevétel biz­tosítása lesz a fő céljuk. A szövetkezeteket nem írták le Az OECD kelet- és közép-eu­rópai mezőgazdasággal foglal­kozó szakértője egy közelmúlt­beli tanácskozáson úgy fogalma­zott, hogy a mezőgazdasagi szö­vetkezetek azokban az orszá­gokban a leghatékonyabbak, ahol a kormányok a legkevésbé próbálják befolyásolni okét. Ná­lunk a szövetkezetpártiak szerint a jövő agrárrendszerében — más üzemformák mellett — hosszú távon szerepet kell kapniuk a szövetkezeteknek is, rövid távon pedig tevékenységük egyenesen meghatározó marad. Ezzel szemben a másik tábor a farmergazdálkodásra esküszik, arra, hogy a családi alapon műkö­dő magangazdaságok esélyeseb­bek a szövetkezeteKnél. Tóth Pé­tertől, az Agrobusiness and In­vestment Center Magyarország vezérigazgatójától arra kértünk választ, hogy szerinte a szövetke­zetek jelenlegi bizonytalan hely­zete átmeneti jelenségnek tekint- hető-e, és hosszú távon egyálta­lán számolni kell-e jelenlétükkel? — A szövetkezeti átmeneti törvény által kötelezően előírt átalakulással — amely elsősor­ban jogi természetű lépés volt — nem fejeződött be a mezőgazda- sági szövetkezetek átszervező- dese. További belső átrendező­désen kell keresztülmenniük. Ennek során a különböző tevé­kenységeknek fokozatosan és véglegesen önálló gazdálkodó szervezetekben — korlátolt fe­lelősségű és más társaságok for­májában — el kell különülniük. Az egy-egy termékre szakoso­dott vállalkozásoknak később egymás között integrációs kap­csolatot kell kialakítaniuk, és lét­re kell hozniuk a terméktanácsu­kat, szakmai és termékorientált érdekképviseletüket. Ezt a de­centralizációt igényli piaci ver­senyképességük megőrzése és fejlesztése is. — Ön hogyan látja a szövetke­zetek helyét egy nemzetközileg versenyképes aßrärszektorban? — Erre nehez válaszolni, mert a fejlett világban is eltérőek a ta­pasztalatok. Dániában például erős a szövetkezeti mozgalom, az USA-ban viszont gyenge. Angli­ában nincs jelentősége a mező- gazdasági szövetkezeteknek, Hollandiában éppen az ellenke­zője tapasztalható. Az a vélemé­nyem, nogy a magyar mezőgaz­daság nemzetközi versenyképes­ségének megtartása, fejlesztése független a gazdálkodási for­máktól. Sajnos, nálunk ma még a termelők gyengék, és alulmarad­nak a hazai versenyben, mert nincsenek érdekképviseleti szer­vezeteik. A szövetkezeteknek el­sősorban a hazai piacon való ver­senyelőnyük megszerzése, érde­keik védelme miatt kellene kö­zös szervezeteket alakítaniuk, és ha már kellő felkészültséggel rendelkeznek, ha újra talpra áll­nak, akkor tudnak beszállni a nemzetközi piaci versenybe. (újvári) egy Célkeresztben T alán nem véletlen, hogy Wolfgang Petersen filmjének bemutató­ját épp mostanára időzítették: harminc évvel azutánra, hogy J. E Kennedy) Dallasban lelőtték. Noha ez a mű nem a Kennedy-gyilkos- ságról szól, végig nyomon követhető benne a hajdani merénylet szel­leme, annál is inkább, mert a mostani elnököt védő egyik titkosügy­nök a dallasi esetnél is jelen volt. A kérdés, hogy hibazott-e akkor, amikor nem védte meg testével JFK-t... Itt vagyunk tehát egy olyan problémával, ami meglehetős gyakori­sággal bukkan fel az amerikai filmekben: a lelkiismeret nyugtalansá­ga egy régi hiba miatt. Igen, hibákról, kisebb-nagyobb bűnökről van szó, amelyet a tökéletességre törekvőknek valahogyan ki kell javíta­niuk. Nem más tehát ez sem, mint egy mentálhigiénés folyamat, a pszichét rágja valami, és ha fene fenét eszik, ezen akkor is túl kell esni. Hogyan másképp lehetne túlesni rajta, mint hogy a vétkes — vagy magát vétkesnek érző — titkosügynök három évtizeddel később is­mét az elnök mellé jelentkezik, védőnek. Ezúttal azonban nem egy láthatatlan gyilkos rémképével kell megküzdenie, s nem csupán a fegyver csövét látja felrémleni egy ablakból: méltó ellenfele akad. Clint Eastwood testesíti meg a jó hőst (a védőt), és John Malkovich a rosszat (az orgyilkost). Valaha a „rossz” is az állam szolgálatában állt, része volt egy gépezetnek, noha épp orvlövészetre képezték ki. A pszichés problémák mellett tehát rögtön egy másikkal is szembetalál­juk magunkat, s ez sem kevésbé gyötrő. Azzal, hogy az ember — mint individuum — ha belép egy ilyen „apparátusba”, óhatatlanul eszköz­zé, a gépezet egy elemévé válik, cselekedeteit legtöbbször mások ha­tározzák meg. Úgy is felfoghatjuk, hogy a két főszereplő voltaképp egy tőről fa­kad, s talán a rossz épp a jónak egy része, csak másik testben. Semmi sem fehér és semmi sem fekete, s még az sem biztos, hogy cselekede­teik mozgatórugója alapján ítéletet alkothatunk róluk. Az egyik ugyanis ved, a másik viszont támad. Ez csupán árnyalja a két figurát, de nem fejti meg. A gyilkos ráadásul szuperintelligens, különféle jel­lemeket, típusokat vesz fel, s biztosan tapint rá a testőr összes gyenge pontjára. Harcuk ezért válik már-már élvezetessé a néző számara. A két színész rendkívüli alakítása még attól is megment bennünket, hogy könnyedén válasszunk közülük. Nem is kell választanunk. Megértenünk szükséges inkább, egyrészt a lélek, másrészt a „mecha­nizmus” működését. S megbocsátanunk a gyilkosnak, aki igazából inkább áldozat — az államirányítás, a hatalom, egy hazug gépezet ál­dozata. Doros Judit Hogyan válasszunk bankot? Őszinteség, üzleti tisztesség Amikor valaki adósságba veri magát, nem árt, ha megfelelő artnert keres a bankok világá- an. Persze, a bankszolgáltatá­sok minősége csak akkor lehet döntési szempont, ha azonos biztonságot és megközelítően azonos kamatlábat nyújtó cégek között kell választanunk. Erre is elsősorban az üzletembereknek kell tekintettel lenniük, hiszen a lakossági megtakarítások eseté­ben elsősorban az a fontos, hogy a betét vagy a folyószámla-köve­telés biztonságban legyen, s e biztonság mellett az elérhető leg­magasabb kamatjövedelmet ter­melje a pénz. A szolgáltatásokra persze a magánember is kényes lehet. Számára elsősorban az a fontos, hogy mennyi ideig kell várakoz­nia a betétje elhelyezésekor vagy a pénz kivételekor, és milyen kö­rülmények között foglalkoznak ügyével az alkalmazottak. Ami­kor a bankfiókban vezetett számlájáról pénzt kell átirányíta­nia egy másik számlára, netán a betétjéből felvett összegből ugyanott értékpapírt vásárol, ak­kor előbb készpénzben ki kell-e vennie az adott összeget az egyik pénztárnál, hogy azután — újabb időtöltéssel — egy másik pénz­tárnál befizethesse. Senkinek sem közömbös, hogy a bank ügyvitelét az ügyfél, vagy a bank- tisztviselők kényelmének aláren­delve szervezték-e meg? Az sem közömbös, hogy a tisztviselők — rossz pincérhez hasonlóan — ke- resztülnéznek-e az emberen, vagy megkérdezik, mit óhajt, s szinte karon fogva vezetik ke­resztül a bankügyletek útvesztő­in. Fontos szempont lehet, hogy a különböző pénzelhelyezési vagy kölcsönfelvételi lehetőségekről mennyire pontosan, szakszerűen és őszintén kap tájékoztatást az ügyfél. Pénzközpontú világunk­ban ez is egyre fontosabbá válik. Különösen a kisebb fiókokban állnak nagyobb szakmai követel­mények az ott dolgozók előtt, mert ott mindenkinek minden kérdésben jártasnak kell lennie. Hogy mit jelent az őszinteség követelménye? Sajnos tény, hogy nálunk a bankok nem szí­vesen adnak tájékoztatást ügyfe­leiknek a másik pénzintézet kí­nálatáról. Pedig az üzleti tisztes­ség meg a szakmai őszinteség kö­vetelménye is ezt diktálná. Hi­szen végső soron az ügyfélnek kell kiválasztania a különböző bankok értékpapír-kínálatából a számára legkedvezőbbet, össze­hasonlítani azokat egymással, el­dönteni, hogy maga fekteti be a pénzét, vagy igénybe veszi a bró­kerek segítségét. A banktisztvi­selő akkor képviseli hosszú tá­von bankja érdekeit, ha őszintén feltárja az ügyfél előtt a különbö­ző termékek előnyeit és hátrá­nyait. Bácskai Tamás R ómát meg lehet csodálni, és el lehet merülni nagyságá­nak igézetében. Ez a város azon­ban nem holt, most is laknak, él­nek benne. Róma művészetének tökéletessége, élő és holt emlé­keinek rengetege elállítja sza­vunkat, magasba emel, a múltba ragad. Ám Rómának hétköz­napjai is vannak. Az utcákon au­tók állnak megszakítatlan sor­ban a házak előtt, mintha kato­nás rendben őrt állnának. Az út­testen négy sávban futnak a ko­csik. Róma él, lát, hall, lélegzik, dobog a szíve. Meglep Róma tisztasága. A Tiberist hófehér mészkőből épí­tett gát szorítja korlátok közé. A folyónak száz métert engedélye­zett a mérnöki tudás. Hogyan? Hiszen olyan lustán folyaogál, hogy szinte észre sem vesszük a víz mozgását. Pedig tud hara­gudni. Volt idő, mikor elöntötte a város egy részét. Ma is muto­gatják a Piazza Navonán azt a je­let, ami a víz valamikori magas­ságát jelöli. Ma már nem tud ra- koncatlankodni, hófehér bilin­cseiben békésen szunyókál. De tigris is tud lenni, ha megharag­szik. A neve eredetileg tigris volt. Csak a dallamos olasz nyelv vál­toztatta Tevere-re. Partja egyet­len hatalmas liget. Ameddig méltósággal átfolyik a városon, szakadatlan sorban platánok szegélyezik, amelyek belehajol­nak a vízbe, napot, párát keres­ve. Már ez a part is csodálatos kert. A járda tiszta, sehol egy el­hullatott szemét. Aki itt jár, tisz­teli a múltat. Ahol egy kis helyen az aszfalt­ból kikandikál a Földanya, park jelenik meg, amelyet gondoz­December nak, tisztán tartanak, padok, fák, üde bokrok várják a fáradt ide­gent. Néhány napra a város külső részén egy villanegyedben száll­tunk meg. Ismeretlen díszcserjék borulnak minden kerítésre, Ró­ma levegőjében enyhe pára le­beg. Ebben tenyésznek a csodás díszfák, virágok. Utcaszélek, előkertek, udvarok tele vannak számunkra ismeretlen zöldnövé­nyekkel, amelyek elborítják a kerítéseket, kedélyessé és derűs­sé teszik a várost és lakóit. Az olaszok vidám, közvetlen és kedves emberek. Sok autó száguld az utcán. Óvatosan és bravúrosan vezetnek. Akinek nincs autója, bárhová elviszi az autóbusz, van azonban alkalom, hogy elengedjük a buszt, annyira zsúfolt, hogy nem nyílik ki az aj­tó. Jön másik. Benyomakodunk. Most jön a nehezebb feladat, hi­telesíteni kell a jegyet. Egy szer­kezet dátummal és időponttal látja el. Attól kezdve másfél órán át buszozhatunk, akár át is száll­hatunk ugyanazzal a jeggyel. De a gépezethez nem lehet odajutni. Ilyenkor megkopogtatjuk az előttünk álló vállát, aki moso­lyogva fordul felénk, és finom udvariassággal, készségesen dá- tumoztatja jegyünket. Nem ta­láltam olyan utast, aki rossz né­ven vette volna, és nem teljesítet­te volna kérésemet. Az autóbusz olyan, mint Noé bárkája. Állatok persze nincse­nek benne, mindenfajta ember annál inkább. Legtöbben ola­szok. De volt néger, vietnami apáca, kínai házaspár. Amikor egyszer sikerült a zsúfolt buszról a járdára huppanni, velem együtt szállt le két neger is, akik papok­nak látszottak. Megkérdeztem őket, mivel foglalkoznak Rómá­ban. A Laterani Egyetemre jár­nak. A Szent Péter-bazilikát egy délután halk zsongás töltötte be. Majdnem tele volt az óriási templom. Egy francia házaspár ült mellém. Azt kérdezték, me­lyik Veronika szobra. A négy központi szobor közül az egyik Longinus századosé. Meg kellett győznöm őket, hogy a százados igenis benne van a Szentírásban. Idegenvezetők, magányos kis társaságok bámulták a művészet csodáit, kérdeztek, hangosan ámuldoztak. A halk zsongás nem zavart. A százféle nyelv nem okozott bábeli nyelvzavart, mert csak egyet fejezett ki, a meghatott áhítatot. Itt éreztem, hogy Róma a világ közepe. A nagy körutak nem az igazi Róma. A mögöttük levő kis ut­cákon találjuk meg. Rájöttem, miért voltak olyan szűkek az ut­cák. Októberben Rómában még meleg van. A forró terekről, kör- utakról befordulva a keskeny mellékutcába, kellemes hűvös fogad. Nyáron számunkra kibír­hatatlan volna a meleg. A római­ak is menekültek a forró napsü­tés elől. Ezért olyan keskenyek, girbe-görbék a mellékutcák. Még megtalálhatók a kis műhe­lyek. Az asztalosok az utcán ja­vítják az értékes antik bútorokat. Láttám olyan cipészműhelyt, amelynek egyik fala tele volt fel­aggatott kaptafákkal. Ez-a-mes­ter még kézi erővel készíti a cipő­ket. Naponta keresztülmentem a Piazza del Fiori-n, a piactéren, ahol nemcsak virág van, hanem minden, ami a napi bevásárlás­hoz szükséges. Estére a piacteret felsöprik, felmossák, és kipakol­nak a vendéglősök. A feltekert sátrakat leengedik. Megteríte­nek. Fehér és tarka abrosz kerül az asztalra. A vidám olaszok itt foglalnak helyet. Derűs társalgás közben fogyasztják el sörüket, borukat, esetleg vacsorájukat is. Ahol egy kis hely van az utcán, megjelennek az asztalok, leülnek a járókelők, mellettük lavíroz­nak az autók és a járókelők. Ked­ves emlékem marad egy meleg este, amikor ott ültünk egy kis utca kanyarulatában. Minden asztalnál vidám társaság. Fölöt­tünk valamelyik emeletről egy csodálatos futónövény vízesése omlott le, mint egy hatalmas zu- hatag. Ránk borult a római este bársonyos sátra, csak a kis tratto- riák meleg fényei világítottak. Belemerültünk az enyhe, édes, üde levegő tengerébe, és ittuk az ott divatos capuccinót. Róma sokat szenvedett árvi­zektől, háborúktól, tűzvészek­től. Egy ilyen alkalommal már arról volt szól, hogy jó volna más helyre költözni. A Senatus azon­ban másképp szavazott: mane- mus ibi, itt maradunk. És jól sza­vazott. Rómának varázsa van. Engem is megfogott. Szeretem szűk utcáit, tágas tereit, császár­szobrait, monumentális múltját, fürge jelenét és kedves embereit. Nem enged el. Lélekben ott ma­radtam. , , Miklós Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents