Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-31-1994-01-02 / 305. szám
HÍRLAP, 1993. december 31—1994. január 2., péntek—vasárnap ÚJÉVKÖSZÖNTŐ 5. r Úgy tűnt, a hangunk körbefut Ú gy alakult, hogy a világ egyre csak romlik. A hó nem az, ajég kásás. A fények hamisak, de még a hamisságuk sem igazi. — A világ rohad valahogy... — mondta nemrég egy évek óta Kanadában élő barátom, Ju- szuf, aki a kommunizmus elől, a fáradt és süppedő szürkeség elől távozott családjával a szabad, sokszínű és ruganyos kapitalizmusba. — Ennyi barmot, mint ott, még nem láttál — suttogta izgatottan a Dobó téri sörözőben, miközben rendelt egy Kent márkájú cigarettát. — És szemetek is — tette hozzá. — Úgy vág át az autószerelő és mindenki, ahogy csak bír. Ezért kár volt olyan messzire menni — vigyorogtam rá —, plusz még az a drága repülőjegy is... — Azt hittem, minden a kommunizmus miatt olyan gennyes itt. És aztán látom, hogy kint is, és hallom, hogy itthon sem úgy mennek a dolgok... — Tévedsz Juszuf — mondtam neki —, nálunk nagy változások vannak. Kértem még két sört. — Például, hogy a barátainkból, a tanárainkból híres politikusok lettek, és lehet szabadon utazni is. Vagy nézz ki az ablakon: volt-e a téren azelőtt ekkora fényár, mondd csak, volt-e ennyi színes égő...? — Nem volt — válaszolta egykedvűen, majd babrálni kezdett az öngyújtójával. — Na tessék..., de hagyjuk ezt, inkább mesélj magadról, hogyan élsz Amerikában? — Olyan sok mesélnivalóm nincsen — mondta —, tanulok, és közben dolgozom. Abból élünk. Olyan házmester, portás, szóval afféle gondnok vagyok egy előkelő lakótömbben. Meg kell csinálnom az apróbb javításokat, felszólni telefonon, ha a lakóknak vendégük érkezik, egyáltalán, teljesíteni minden kívánságukat, minden rezdülésüket. És nagyon utálom a nagyképű pofájukat! — Nyugodj meg, Juszuf, most itthon vagy — csitítgattam őt, és most már kértem Unicumot is. Azért, hogy ennek a hazatérésnek, hazatalálásnak mintegy nagyobb hangsúlyt adjak. És ezek a likőrök kétségtelenül meg is hozták a várt nyomatékot, mert ugyanúgy elkezdtük járni a várost, mint tíz évvel ezelőtt. Csak a házakban, az albérletekben laktak már mások. Más emberek, más lányok. Nemigen bírtunk már becsengetni sem az Úttörő utcai házba, sem a Berze-Nagy utcai albérletbe, se máshova. S persze ennyi idő után a mi akkori világunk sem tűnt annyira romlottnak, pedig hát fél estén keresztül azon vitatkoztunk, hogy vajon két vagy három csoporttársunkat kellett-e azon az éjszakán zuhannyal beterelni a kádba. És azt sem tisztáztuk, hogy F. Évával kapcsolatban végül is mi számított akkoriban kunsztnak? Ha nem, vagy ha igen. Végül aztán megint csak ott álltunk a tér közepén (egy hazai és egy kanadai), és felettünk égtek a fenyőfa színes égői. És én akkor hirtelen azt találtam mondani Juszufnak, hogy gyere — cseszd meg! — haza, itt is átvernek a szerelők, itt is lehetsz házmester, sőt: tűzoltó, katona, s vadakat terelőjuhász. — Gyere haza, Juszuf, itt lehetsz minden! — kiabáltam. // O erre boldog új évet kívánt váratlanul, s nem tudni, hogy ezért-e vagy az Unicu- mok miatt, de egyszerre nevetni kezdtünk. Szállt a röhögés a decemberi szélben, s ügy tűnt, hangunk körbefut a földrészeken, az egész ruganyos és süppedős világon. Már hajnalodon, mikor beszálltunk a taxiba, és elindultunk — haza. Hó nem esett. Havas András BUEK Berlinből Régi szívvel, egy új reményében Az egri Újvári László immár egy esztendeje vár űj szívre Berlinben, a híres Herzzentrumban. Amikor kora tavasszal meglátogattuk, azzal váltunk el tőle, hogy — ha telefonon is — rendszeresen tartjuk majd egymással a kapcsolatot. Magyar származású orvosa, dr. Somogyi Péter segítségével most újból alkalmunk volt egy röpke társalgásra. — Reméljük, nem esik nehezére a beszélgetés... — Ellenkezőleg, nagyon örülök az érdeklődésüknek, s mindjárt arról számolhatok be, hogy most aránylag jól érzem magam. Sajnos, nem mindig van ez így: a karácsonyi ünnepeket végig kellett feküdnöm. Az egyik nap jobb, a másik nap rosszabb az állapotom, bár inkább jobb időszakjaim vannak, hála a kitűnő gyógyszereknek és a gondos felügyeletnek. — Úgy tudjuk, három alkalommal már közel állt a szívátültetéshez. Végül is miért halasztották el? — Az első alkalommal már a műtőben voltam, amikor kiderült, hogy nem megfelelő a szív minősége, mindössze 80 százalékos volt. Az orvosok szerint ennél jobbra van szükség, hogy gyógyultan távozhassak a kórházból, s egészségesen éljek tovább... A második donor szívénél viszont ritmuszavar lépett fel, s ez kizárta a műtétet. A harmadik esetben pedig az hiúsította meg az átültetést, hogy az illetőáél az utolsó vizsgálatok máj- gyulladást mutattak ki. így aztán ismét várakozólistán vagyok, továbbra is az első helyen. Csak az a gond, hogy mostanában kevés az alkalmasnak tűnő donor... — Mindezek ismeretében milyenek a kilátásai? — A műtét elengedhetetlen, a vizsgálatok azt jelezték, hogy mindössze 15 százalékos a bal kamra működése, s harminc százaléknál már indokolt az orvosi beavatkozás. Az új szívre mindenképpen szükség van. Éjjelnappal nálam van egy kis készülék, amellyel hívhatnak, ha netán műtétre kerül sor. — Ez alatt a hosszas várakozás alatt mivel telik az ideje? — A feleségem állandóan itt van mellettem, s amikor éppen nem kell a kórházban lennem, egy kis lakásban élünk. Beszélgetünk, kártyázunk, nézem a televíziót, olvasgatok, ha van mit. Az otthoni nagy családot az a néhány magyar barátunk pótolja, akikre időközben tettünk szert itt. — Ilyentájt mindenki mérleget készít magában az eltelt esztendőről. Ön bizonyára többet várt az idei évtől... — Ez így igaz, de nem szabad siettetni a dolgokat. Ha türelmetlen lennék, esetleg beültetnének egy 60 százalékos szívet, azzal meg lehet, hogy úgy járnék, mint a mostanival. Nem lenne jó megoldás. — Ugye, nem haragszik, ha leírom, hogy január 13-án lesz 52 éves. Reméli-e, hogy addig sor kerül a korábban emlegetett „hetedik megszületésére”? — Semmi gondom az évek számával, nincsenek titkaim... Szó, ami szó: amióta az édesanyám a világra hozott, ötször születtem újjá, a különböző műtétek során ugyanis ennyiszer kerültem a klinikai halál állapotába. Az új szívvel, remélem, immár hetedszer térek majd vissza az életbe... Jósolgatni viszont nem szeretek; január 13-ig vagy később, a lényeg az, hogy mielőbb megtörténjen az átültetés. Akkor igazán boldog új évem lesz. S hasonlót kívánok — igaz, még a régivel, de az új szív reményében — mindenkinek, aki eddig segített és támogatott ebben. — Köszönjük, és viszontlátásra itthon... Szilvás István A szívátültetésre váró Újvári László gyógykezelését eddig is sokan támogatták, akik most is önzetlenül segítenének, azok a United Way — Agrobank Eger 849-31701 számú, „Újvári” elnevezésű csekkszámlára utalhatják át adományaikat (Fotó: Szántó György) Kell-e jobb egy vadmalaclevesnél...? A Fehér Szarvas „koronája” A munka és a siker is közös (Fotó: Gál Gábor) Szeretek főzni, es epp ezert minden hónapban megvásárolom a Konyhaművészet című, igazán színvonalas gasztronómiai magazint. Böngészgetem, ízlelgetem, és egyszer csak ismerős névvel találkozom. Az idei év tíz legjobb magyar étterme között örömmel fedezi fel az ember az egri Fehér Szarvast, olyan társak mellett, mint az érdi Admirális, a lajosmizsei Tanyacsárda és a hét budapesti: a Fortuna, a Gambrinus, a Garvics, a Gundel, a Kisbuda Gyöngye, a Kis Lugas és A Park Szálló éttermében, a Fehér Szarvasban vacsorázni egy átlagos — azaz nem túl gazdag — polgárnak mindenképpen élményszámba megy. Már a bejáratnál is, ahogyan az ismerős úr elveszi a kabátot, majd ahogyan odébb, a terem ajtajában finoman ott terem a pincér, felméri, hogy körülbelül milyen hangulatban vannak az újonnan érkezők, és egy ennek megfelelő asztalhoz irányítja őket. A látvány sem mindennapi: a lopótökkel érkező garszonok, a nagyteremben lévő nyitott tűzhely fel-fel- csapó lángja, minden asztalnál a diszkrét gyertyafény, és hát igen..., a jazz-zene. Van úgy, hogy néha kifejezetten Gaál Gaszton miatt választom ezt a helyet. Lehetett volna persze a Fehér Szarvasról akár két hónappal ezelőtt is írni, vagy 1984-ben, amikor a Képes 7 című hetilaptól kapták meg a legjobbaknak járó elismerést, vagy ’86-ban, a védnöki tábla elnyerésekor. De mégis jó, hogy van egy ilyen apropó, van ez a díj, amit rangos szakemberekből, ínyenc írókból, újságírókból álló zsűri ítélt oda. Konkoly György, az étterem vezetője nem is tagadja, hogy boldog, és hogy elégedetté teszi ez a dicséret. — Ez nemcsak az én érdemem — mondja —, hanem a felszolgálóké, akik igazából ven- dégszeretőek, a szakácsoké, akik fiatal koruk ellenére nagy szakértelemmel bírnak, és masoké is, akik szívügyüknek tekintik ezt a munkát. Akkor is így van ez, ha első olvasatra ez csupán egy udvarias gesztusnak tűnik, de igenis jár ez a díj például Lupsa Miklósnak, a főszakácsnak, és Liktor i Múzeum étterem. Csabának, a teremfőnöknek. Mert az természetes, hogy jó ételek kerülnek az asztalra, ám a pincérek ugyanúgy „eladják” a fogásokat, hiszen ők csinálják a show-t a lopótökkel, a születés- napi tortákkal, csillagszórókkal és más finomságokkal. Ugyanígy szerepe van Gaál Gasztonnakés Putnoki Istvánnak, akik a kellemes szalonzenétől kezdve a jazzig mindent el tudnak játszani, és egy olasznak, egy finnek vagy egy amerikai vendégnek is kiválasztják a neki megfelelő dalt. — Ón nyolc évig pincéreske- dett ebben az étteremben, majd dolgozott a Park Szállóban, a Grillben és külföldön is. Antikor a jelenlegi helyén lett üzletvezető', mit változtatott az addigiakon? — Majdnem mindent. A tűzhely például már ott volt, de néni működött, és a dekorációt is fokról fokra, mi magunk találtuk ki. — Tíz éve vezeti ezt az éttermet, azóta számos díjat kaptak, neve és rangja van a Fehér Szarvasnak annak ellenére, hogy nem Budapesten működik. Hogyan tud továbbfejlődni szakmailag, egyáltalán van-e arra módja, hogy a többiekével rendszeresen megméresse a munkáját? — Jászboldogházi „gyerekként” bekerültem a Chame des Rottisseurs-be, azaz a Pecsenye- sütők Társaságába, és túlzás nélkül állíthatom, hogy ez egy rangos szakmai csapat. Minden hónapban összejövünk egy-egy „dmer-amicale”-ra, ami barati vacsorát jelent, és így tudok szétnézni például a Fortunában, a Kempinskiben, a Gundelban. Elég jó érzés... Szeptemberben viszont épp itt nálunk volt egy ilyen diner-amicale, ahol nyolc- fogásos menüt szolgáltunk fel, és ugyan nincs Herendi-készletünk, mint például a Gun^lelben, de a társaság tagjai nagyon jól érezték magukat, hajnali féLné- gyig maradtak. — Tudom, hogy szeret főzni. Melyik nemzet konyhája a kedvence? — A magyar. Kell jobb reqept egy vadmalaclevesnél, vagy a hutai finom falatoknál, amely például egy répáshutai idős néni eredeti receptje? Igazából már nagyon sok újat nem lehet kitalálni ebben a szakmában, de például a vasalt bélszín az én ötletem. Le kellett volna védetnj, mert azóta már „ellopták”. — Egy étterem rangját az is emeli, ha híres emberek látogat-> jak... ,:f,. — Ilyen szempontból is kelleti mes a névsorunk: Fülöp hercege Kocsis Zoltán, Depardieu, Sztankay, Bodrogi, Hon, sorolhatnám. Nagy poén volt, hogy amikor Friderikusz is betért hqfz-i zánk, az egyik pincér feltálalt nerí ki egy műlegyet... De az is gyakran előfordul, -hogy .a pesti vehn dégek befőttesű veggel érkeznek? abban viszik haza a több adag vadmalaclevest.1 oftovfe {noszzs — A munkatársai szerint Ön reggeltől estig az étteremben van, és „odafigyelA családjára mennyi ideje marad? — Kevés. A feleségem is vendéglátós, az egyik egri cukrászdát vezeti, így leginkább hétvégén van együtt a család. A lányom még csak ötéves, de úgy Iá; tóm, van érzéke a konyhához. Például a töltött csirkéhez olykor ő „gyúrja” össze a belevalót. — Az ember azt gondolná, hogy egy étteremvezető nem is. eszik otthon, hisz helyben is válogathat. — Inkább csak bele-belecsi- pegetek ebbe-abba, de be kell valljam, nemcsak a soványabb ételekbe. A legnagyobb kísértés, ha meglátom a frissen ropogósra sült gyönyörű, pirosas csülköt... Doros Judit Peep Lássuk, mi a teendő, amikor az ember megérkezik egy új városba. Ha több napra jött, legelébb is megfelelő szállást kell keresnie, majd elvégezheti esedékes dolgát, amelyért az adott településre utazott: ez utóbbi szerencsésen kimerül a nevezetességek megtekintésében. Fontos megtudni mindeközben, hogy melyik a város legjobb étterme — ha kínai vagy indiai „risz- torántot” ajánlanak, annak kihagyása vétek —, végül, de nem utolsósorban a kérdezősködésnek arra is szükséges irányulnia: van-e abban a városban peep show, vagy nincs? Ez a felvetés nem nemi eltévelyedést, kielégület- lenséget és kukkolásra való egészségtelen hajlamot jelez, nanem — meggyőződésem — természetes kíváncsiságot. Az állítás alátámasztására persze számtalan érv sorakoztatható, ám ezúttal légyen elég annyi, hogy magam és kedves barátaim — kik köztudottan felelősen gondolkodó, családos emberek vagyunk — nemegyszer megfordulunk különböző peep-ekben, sőt olyan is volt már, hogy az asz- szonyt is oevittük nézelődni. A város, amelyikről most mesélni akarok, Debrecen, ahová pártkongresszusi tudósítás készítése végett látogattunk 1993 virágillatú tavaszán. Az esemény második napján — türelmünket mutatja, és szóljek dicséretünkre, hogy csak ekkor — derítettük fel, hol található a debreceni peep. A debreceni peep-ben egy szőke szépség vonag- lott, olyan titkarnoszerű: szemüveges, kontyos es nagyon tud. A férfiember ilyenkor egészen bele bír feledkezni a látványba, én is csupán percek múlva hallottam meg, hogy a lány miféle zenére kelleti magát. Paul McCartney, Hope of Deliverance, ami nyers fordításban körülbelül annyit tesz: a megszabadítás reménye. A szőke nő ezt énekelte, közben. Az empatikus képességekkel rendelkező férfiember erre elkomorodik, kezdi figyelni a lány arcát, a szemeit a szemüveg mögött, engedi lassan lecsúszni a redőnyt, és nem dobja be a következő húszast. Mielőtt azonban teljesen eluralkodnának rajta emóciói, és beborítaná a sötétség, amelyben mindössze egy pici piros lámpa világít az ablakemelő szerkezet forintokra váró nyílásánál, szóval az utolsó pillanatban, mint egy vödör hideg víz, úgy józanítják ki, rántják vissza a való világba a történések. A nő a szemembe nézett — esküszöm, hogy oda, pedig ő állítólag csak tükröket láthat, azt nem, hogy hogyan festenek az őt a kis ablakokból bámulok —, és intett: szólóba, jössz...? (...kívánok-e tehát vele kettesben lenni, egy üveg egyik oldalán ő, a másikon én, mely szituáció jellemzője, hogy a lány olyan mértékben produkálja magát, amennyi pénzt tőlem kap, s oly módon, amiképpen kívánom; az ablak szelektív szerepe hangsúlyozandó). Nem megyek, ráztam meg a fejem, szabadítson meg téged a fene, éppen szégyelltem volna magam, hogy így kihasználom sanyarú sorsodat, biztosan kényszerítettek, hogy ezt csináld, mutogasd a testedet a kukkotoknak, erre te szólóba hívsz, pár száz forintért, pedig már indultam volna, el innen, minél messzebb, hogy ily módon, ha mástól nem is, de saját szemeimtől megszabadítsalak. Mi ebből a tanulság, mire vigyázzunk az új, sorrendben az 1994. évben? Nem szabad sajnálni senkit, még ha nagyon elkeseredettnek, reményvesztettnek tűnik is, egy egyébként szép tavaszi napon. Elvégre nem kötelező a peep show-ban dolgozni. Kénes Marcell
