Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-28 / 302. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. december 28., kedd Látószög Voksimport nélkül Nem tudom, hogy a törvénytervezet előterjesztői, vagy távolba szakadt hazánkfiai csalódtak-e jobban, amikor az Országgyűlés végülis leszavazta a külföldi magyarok választási jogát. Ám bizonyos, hogy Parlamentünk állásfoglalása ez alkalommal lakosságunk egyetértésével is találkozott. Ha a derék honatyák véleménye olykor ütközik is népünk ítéletével, most feltétlenül a nagy többség kedvére való. Akik ugyanis itt élnek, közöttünk pergetik éveiket — hétköznapjaikat és ünnepeiket — jobban szeretik, ha sorsukról maguk döntenek. Ha már dönthetnek valahogy. Hiszen valójában ők ismerik igazán a helyzetünket, az eredményeinket és gondjainkat. Az itteniek alakították olyanokká, amilyenek, legalábbis nekik van több-kevesebb részük ezekben. S nekik kell változtatni is azon, ami kevésbé jól, vagy egyáltalán nem sikerült eddig, bárhogyan kívánták, akarták az ellenkezőjét. Másokra nem nagyon számíthattak eddig, s most sem lehet sok okuk az észrevehetőbb, érezhetőbb segítségben bízni. No, meg aztán miért is várnák, hogyan várhatnánk, hogy majd a tőlünk távol, számos esetben egészen messzi lakók osztoznak problémáinkon, támogatják nem csupán voksaik- kalaz itthoni magyart? Nincs talán egyéb dolguk „odakinn?” Elsősorban nem az-e a hazájuk, ahová elvágyódtak tőlünk, vagy ahová kiszámíthatatlan sorsuk sodorta, s ahol megvetették a lábukat, jobban boldogulnak? Ezért vagy azért valamennyien „lehorgonyoztak” valahol a nagyvilágban. Munkát találtak, családot alapítottak, új nyelvet tanultak, más szokásokat vettek föl — kicsit a legjobb akarat mellett is elidegenedtek. Ha jobban-rosszabbul beszélik is a magyart, emlegetik vagy néha fel-felkeresik az óhazát, nosztalgiáznak a múltról, a megélt vagy elmesélt emlékekről: nem azonosulhatnak velünk igazából. Nem ugyanaz átélni, megélni valamit — mint hallani róla. Aki itthon maradt, akit a nehezebb idők sem riasztottak a megszokott, megszeretett földről, a vigasztalóbb, csábítóbb lehetőségek, ígéretek is hidegen hagytak: jobban tudja, hogy mire van szükség, mit kell tenni. S valahogy úgy tisztességes, ha rábízzák a döntést a távoliak, nem szólnak bele a dolgába. Attól még magyar marad távolba szakadt hazánkfia, ha nem voksol az óhazában, ilyenféle jogait csak ott gyakorolja, ahol maga is él, s ahonnan mindeddig nem kívánkozott, nem tért vissza véglegesen azok közé, akiket testvéreinek vall, vagy hisz. S ha jó szándékkal, nekünk is tetszőn látogat hozzánk, természetesen úgy fogadjuk, ahogyan várja. Kérjük is, hogy keressen fel bennünket mind gyakrabban, próbálja nálunk is otthon érezni magát, ha kedve tartja erre. Időzzön családja, rokonsága, barátai körében kellemesen, élvezze a szép tájainkat, pompás szállodáinkat, remek éttermeinket, — a szavazást p&dig hagyja csak ránk. Majd csak elboldogulunk vele valahogy. Talán egyenesen úgy, hogy a törvénytervezet csalódott előterjesztői is megnyugodhatnak. Gyóni Gyula Nem lesz gazdagabb a kassza Mit várhatunk az 1994-es költségvetéstől? Minden esztendőben egy sajátos alkufolyamat eredményeként osztoznak az állam fenntartásának terheiben az önálló keresők, a munkaadók és a munkavállalók. Ezt a sokszor borotvaéles szópárbajba torkoló alkut költségvetési vitának nevezik. Mindenkinek húsbavágó kérdésekről kénytelen dönteni a parlament, amikor például a következő évi adóterhek mértékét kell meghatározni. Mit várhatunk e térén a következő esztendőben? Ezúttal a társasági adót fizetők, a társasági formában működő cégek kaptak öt százalékpontos mérséklést, ugyanakkor a nyereség nélkül, vagy veszteségesen dolgozó cégek — amelyeknek egy részé csak feltüntet, de nem szenved ténylegesen veszteséget, netán nulla nyereséget mutat ki — átalányadót fognak fizetni, pusztán tízért, hogy ne játszhassak ki az adófizetési kötelezettséget. Ha másért nem, azért fizessenek, mert a piacon voltak. Az alacsony keresetűeknek nyújtott jövedelemadó mérséklés valójában nem akkora, ameny- nyit az infláció indokolna, viszont azok, akiknek az adóköteles jövedelme meghaladja az egymillió forintot, ót százalék- ponttal nagyobb adókulcsra számíthatnak, mint amennyit az idén fizettek. Az adóváltozások közvetlen hatását tekintve azt lehet mondani: az történt, ami a szegény családokban lenni szokott, mindenki kapott egy falattal többet, de senki sem lakott jól. A költségvetési bevételek növekedésének közvetett hatásai is vannak, nem is kicsinyek. Az államháztartási deficit finanszírozása miatt a megtakarításokat szinte teljesen le kell csapolni, tehát jövőre is kevés marad a vállalkozások tőke- és hiteligényeinek kielégítésére. Ami a privatizációs bevételeket illeti, azok bizonyára jól jönnének a privatizált vállalatok feljavításara, de hogy valójában mennyi is jut majd e célokra, az méy a jövő titka. A tőke- és hitelhiány miatt — no meg az infláció okán — most indokoltan magas kamatok nem kedveznek a beruházásoknak, az új cégek alapításának, tehát nem élénkítik a foglalkoztatást sem. Az „inkább cseppen, mint csurran” elve vonatkozik a kiadási oldalra is: egyetlen markáns új vonást, valamiféle koncepcióváltás szándékát, az államháztartási reform első lépésének felfogható intézkedést nem lehet benne felfedezni. Nem növekednek jövőre azok az ösz- szegek sem, amelyekre pedig égető szükség volna például az export előmozdítása, vagy az innováció segítsége céljából. Nem lesz több pénz az infrastruktúra fejlesztésere, sem az oktatás, sem az egészségügy, sem pedig a szociálpolitika lehetőségeinek szélesítésére. Jövőre aligha tudunk áttérni a rászorultsági elvek érvényesítésére. Az egyetlen markáns gazdaságpolitikai kormányakcionak a bank- és adóskonszolidáció ígérkezik, amelynek módjáról azonban vitatkozni lehetne. Lényegében hosszúlejáratú államhitellé alakították e kintlévőségeket, s ez a változás aligha fogja érzékéi - hetően érinteni a jövő esztendő költségvetését. Bácskai Tamás Van min csodálkozni Gyöngyösön Művészetek találkozója Akik szeretik a képzőművészetet és vonzódnak a szép alkotásokhoz, ugyancsak nehez helyzetbe kerültek azon a december 3-i estén Gyöngyösön. Három kiállítás megnyitójára mehettek el. Sőt: a szervezés „jóvoltából” két rendezvény kezdési időpont1 'a teljesen egybeesett. Ez elég lellemetlen volt közönségnek és művészeknek egyaránt. Kezdem azzal, hogy a Helyőrségi Klubban mutatkozott be Hegedűs István faszobrász, akiről csak nagyon kevesen tudhatják városszerte, hogy ő igazi gyöngyösi származású. A megle- etést mégsem ez a tény okozta, anem azok a munkák, amiket bemutatott. Nagy gonddal és mí- vességgel megmunkált kisméretű szobrok sorakoztak egymás mellett. Akadt egy-két faragás is, többek között féldombormű vadászjelenetekből és gyönyörű díszítésű tükörkeret. Hegedűs István munkái mind szinte izzanak a belső feszültségtől, azoktól az érzéki vibrálásoktól, amelyek azt jelzik, hogy az alkotó egész leikével átéli a munkája modelljéül váúlasztott emberi test szépségét. Láthattam például két emberi kézfejet, amelyek egymásért nyúlnak úgy, hogy az idegszálak feszülését érzéki valóságban élhetjük át. Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy ennek a kiállításnak volt meg egy meglepetése. A művészt ar. Bakos Balázs főorvos mutatta be olyan szakavatott módon, amely azt is jelezte, hogy műértő és műélvező személy szavai állították elénk a fiatal, de már most is jeles eredményeket felmutató szobrászt. Egy rövid órácskával ezt követően nyílt meg a Pincegalériában dr. Molnár TivardarkiáWítá- sa Piroska Csaba bevezető tájékoztatója után. A meglepetés itt sem maradt el. Egészen új, az előzményektől teljesen elütő festőművészt fedezhettünk fel ebből az alkalomból. Korábban olyan képekkel állt elő, amelyek szimbolikus jelentésűek voltak. A színek izzottak a vásznakon. Arról árulkodtak, hogy az alkotó mélységes katarzison megy át. Keresi a mondanivalóját es önmagát, hogy felelni tudjon közelebbi és tágabb környezete feszítő kérdéseire. Ez a belső hevesség mára sem csitult le. Egészen új technikára talált rá. Ennek segítségével válaszol a kihívásokra. A festéket a falemezre nem ecsettel vagy más technikai eszközzel viszi fel, hanem úgy, hogy mozgatja, hullá- moztatja a lemezt. A festékfol- tok megindulnak, visszafordulnak és a meglelt pillanatban az irányító kéz jelzésere megállnak, megpihennek. Amikor megszikkadt az egyik réteg, akkor következik a másik. De az is megtörténik, hogy egyszerre két szín birkózik egymással a falemezen. A színek kavalkádjávai alakítja ki azt a végső formát, amely már jelzéseket, mondanivalót hordoz, és ami az alkotónak már „visszaszól”. Még egy meglepetéssel ámította el közönségét Molnár Tivadar. Olyan öklómnyi nagyságú terakotta emberfejeket mutatott be tucatszám, amelyek bizonyos mértékig torzókká merevedtek, de az arcvonások, a fej egyes részeinek aránya tragédiákat, gyötrődéseket fejeznek ki. Remekek ezek a szó valódi értelmében. És azt is elmondják, hogy Molnár Tivadar kísérletező kedve nem hagyott alább, sőt! Ezzel a kiállítással egyidőben nyílt meg a Mátra Művelődési Központban a Mátra Fotókörnek a Gyöngyösi képek című tárlata. Mészáros Domonkos, Mészáros István, Sankovics András és Schéda Gyula fotói várják ott az érdeklődőket. A kiállítást Fejér Miklós fotóművész nyitotta meg. Amíg a másik két tárlat anyaga feszülő érzelmek hordozója, addig ezek a felvételek inkább a tény korrekt bemutatására törekszenek. Riport-fotók alkotják a többségét. Néhány zsá- ner-kép kelt nagyobb figyelmet. De a távolságtartás ezeknek is sajátja. Inkább az érdekességet kereste az alkotó, mintsem a lélek gyűrődéseit. A három kiállítás gazdag anyaga dicséretes törekvéseket hordoz, bár szerencsésebb lett volna időben jobban elosztani a műélvezetre alkalmat nyújtó lehetőséget. G. Molnár Ferenc Macskát vagy kutyát válasszak? 's Seuso, Pelso és egy rejtélyes halál Közismert, hogy az állatbarátok jelentős része leginkább két nagy táborba tartozik: a macskapártiakhoz és a kutyákra esküvőkhöz. A többi állatszerető ezzel szemben nem tesz különbséget, s hacsak lehetősége van rá, szívesen tart mindenfajta hobbiállatot, kezdve az aranyhörcsögtől a papagájig, a kutyától a macskáig. A két nagy tábor számbeli aránya a legújabb felmérések szerint számos országban kezdi a ma- csakatartók javára billenteni a mérleg nyelvét. Állatfajták versenyben Nagyon sok leendő gazdi figyelmen kívül hagyja az állat kiválasztásakor annak természetét, a csak rá jellemző szokásait, s ez kettejük későbbi kapcsolatában konfliktusforrás lehet. Melyik állatfajta illik tehát hozzánk, s melyikhez illünk mi? A kutyákkal állandóan foglalkozni kell, szükségük van a szoros emberközelségre: az az eb, amelyik egész nap egyedül van otthon, valóban megérdemli a „szegény kutya" jelzőt. Rendkívül fontos, hogy a mozgásigényét kielégíthesse. A mindennap közösen végzett séta vagy futás, a közös játék túl azon, hogy a kutyát rendkívül boldoggá teszi, hiszen együtt lehet a szeretett gazdival, nem utolsó sorban előnyös foglalatosság a gazda egészség- védelmére is. A macska — ellentétben a kutyával — nagyon jól viseli az egyedüllétet. Ha az órák hosszat tartó szundikálásból felébred, remekül elszórakoztatja önmagát különféle játékokkal. A gazdától elvárt figyelmesség egy kis esti közös játék, simogatás, dö- gönyözés erejéig elegendő számára. Akinek az állattal még erre a kevéske foglalkozásra sincs ideje, nem ajánlható, hogy macskát tartson. A macska számon- tart ja a fantasztikus időérzékével pontosan jelzi, amikor az „ő ideje” jön el, most csak vele kell foglalkozni A macskák különleges természete miatt azonban ez az idő sohasem hosszú, általában az a jellemző, hogy hamarabb lesz „elege” a játékból, a babusgatás- ból bársonytalpú háztigrisünknek, mint nekünk. Nagyon fontos, hogy a csak lakásban tartott álllatnak, vagyis amelyiknek nincs lehetősége a szabadban rejtekhelyét találni, legyen saját kuckója, ahová visszavonulhat. A jellemvonások különbözősége A kutya legfontosabb jellemvonása az emberhez való ragaszkodás, magyarán a „kutyahűség”, amely azonban nem tanulás, hanem öröklődés útján a sajátja. Közismert, hogy a farkasok falkában élnek, így a belőlük származó kutya génjeiben megmaradt a falkához való tartozás ösztöne. Az emberek között élő kutya minden esetben kiválaszt egy falkavezért magának, akinek feltétel nélkül engedelmeskedhet, s akit az élet árán is megvédhet. A családban lévő rangsorolás, vagyis annak tisztázása, hogy hol az ő helye ebben a rangsorban, elsőrendű fontosságú az eb számára. Éppen ezért könyebb a kutya nevelése, mivel az ösztöne diktálja a helyes irányvonal kikeresését, és mindent megtesz, hogy elnyerje a kiválasztott fal- kavezér elégedettségét és dícséretét. A kutya tehát a legboldogabb, ha az „emberével” tökéletes összhangban van. A macskák esetében ez már teljesen másként van. A legtöbb macskalélekbúvár esküszik rá, hogy szó sincs arról, miszerint az ember választ magának egy macskát, sokkal inkább arról, hogy a kis „ szobatigris ” választja ki kegyesen az „ő emberét”, akivel hajlandó együttlakni. Míg a kutya bármikor kész az emberrel közös játékra és boldogan hagyja magát akármeddig simogatni, gyömöszölni, és valóssággal kétségbeesik, ha az ember más elfoglaltsága miatt véget vet a vele való foglalatosságnak, a macska viselkedése teljesen ellentétes. Kiköveteli a simogatást, dédel- getést, amelyet elégedett dorombolással jutalmaz, de csak a saját elképzelése szerint meghatározott időpontban és időtartamig. A macska viselkedésének e különleges kombinációja nagy segítség lehet a gyermeknevelésben. Ha egy gyermek macskát tartó családban nő fel, észrevétlenül eltanulhatja az öntudatos- ságot ettől a bársonytalpú kis pedagógustól, valamint azt, hogy a játék és a kötelességteljesítés ideje között különbséget tegyen. Ez pedig az élet későbbi szakaszaiban nagyon fontos tudnivaló. Biztonság és közérzet Az egyedül élő emberek értékelik igazán, ha az otthonukban egy másik élőlény is van. Különösen azoknak, akiknek szüksége van védelemre, a kutya az igazi társ. Ahhoz, hogy az állat biztonságérzetet nyújtson, nem kell különlegesen nagynak és erősnek lennie, mert az erre irányuló kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy már a kutya léte elegendő ahhoz, hogy a betörőket elriassza. Ha valakinek az ideje kevés, hogy rendszeresen foglalkozzon kutyával vagy macskával, sok örömet találhat kevés időráfordítást igénylő apró, bohókás rágcsáló vagy kanári tartásában is. Az emberek többsége szereti az állatokat, ám a megfelelő állat kiválasztása felelősséggel jár, ezért az ember és állat „ összepasz- szolása”, jó közérzete az okos döntés függvénye. Remélhetően nem ért véget a Seuso-kincs néven világhírűvé vált ezüstök kalandos sorsa. New York Állam Legfelső Bírósága ugyan ítéletet hirdetett, de nemtalált elegendő bizonyítékot arra, hogy bármelyik felperesnek — Horvátországnak vagy Magyarországnak — ítéljék az ezüstöket. Ügy továbbra is jelenlegi tulajdonosé, Spencer Douglas David Comptoné a híressé vált Seuso-ezüst. A Lord Northamp- tonként emlegetett őrgróf egyébként csak külön engeaely- lyel gyönyörködhet kincseiben: az ügy lezárulásig a mintegy 300 árd forintot) érő ezüstöket szigorúan őrzik. Dr. Nagy Mihály, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályvezetője azon kevesek közé tartozik, akik közelről is láthatták a nevezetessé vált, 15 darabból álló kollekciót. Tőle kértünk rövid ösz- szefoslalót az eddig történtekről. — Másfél évezreddel ezelőtt, a mai Dunántúl területén, az akkori Pannóniában élt egy gazdag római család, Seuso-ék. Vélhetően jeles családi eseményre, menyegzőre kapták a szépen kimunkált ezüstöket. A készlet egyik darabja a Nemzeti Múzeumban is latható, a háromlábú állvány másfél méter magas, és mintegy 15 kilónyi, jó minőségű ezüstből készült. — Hol találták és mikor került a múzeum tulajdonába? — Polgárdi térségében találták, és 1878 óta közgyűjteményünk egyik értékes darabja. A New York-ban látott ezüst tárgyak pontosan illenek hozzá, sőt az egyik tárgyon olvasható a Pelso felirat, latinul így hívták a Balatont. A per tárgyát képező ezüstökön talált föíamaradvány a hivatalos megfogalmazás szerint: „nagyfokú hasonlóságot” mutat Polgárdi környékének talajával. — Ezt honnan tudják? — A lord tulajdonában lévő tárgyakat valamikor kívülről restaurálták, de belül maradt rajtuk annyi földmaradvány, hogy azt meg lehessen vizsgálni. A perben felkért független szakértők megállapították, hogy a Seuso- ezüstöket dolomitos, kvarcos, mészköves talajba ásták el. A Polgárdi környéki pedig éppen ilyen. — Mi volt a bíróság véleménye erről a bizonyítékról? — Nem mondhattuk el ezt, és a többi érvünket sem. Polgárdi térségében az 1970-es években történt egy rejtélyes haláleset, amely nagy valószínűséggel kapcsolatba hozható a kincsekkel. — Vagyis valaki megtalálta a kincset, és eladta azokat? — Ezt a rendőrségnek kell bizonyítani vagy cáfolni. Én réészként csak azt tudom állítani, ogy nagy valószínűséggel az ezüstöket Polgárdi térségében ásták ki, és azokat az érvényes magyar törvényeket kijátszva csempészték ki az országból. A földben talált mindem régészeti leletet át kell adni a területileg illetékes múzeumnak vagy valamelyik központi gyűjteménynek. Az sem lehet veletlen, hogy a Polgárdiban mintegy 20 évvel ezelőtt kiásott ezüst tárgyak néhány évig „pihentek” valahol, és Lord Northampton csak néhány évvel ezelőtt ajánlotta fel azokat eladásra. A világhírű Sotheby sa- ukciós cég azonban óvatos volt és számos országban köröztette a tárgyakat, hátha valahol hiányoznak. Minket is megkeresett az Interpol megbízottja még a 90-es évek elejen. Ekkor kezdtük visszapörgetni a történteket, és lassan összeállt az általunk jelenleg ismert kép, miszerint az ezüstöket bizonyíthatóan a Balaton felvidéken találták meg, — egy darabja ma is múzeumunk tulajdona — így azok Magyarországot illetik meg. Remélem ezeket az érveket majd a tárgyalás második menetében elmondhatjuk a bíróságnak. — Ezek szerint a per folytatódik? — Annál is inkább, mert Horvátország bejelentette a fellebbezést... — És Magyarország? — Erről nincs hivatalos információm, de nagyon remélem, hogy igen. Minden bizonyíték mellettünk szól. Szabó Margit
