Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24-26 / 300. szám

HÍRLAP, 1993. december 24-26., karácsony

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

5 *

Spenótzöld hóesés

Ötéves lehettem, vagy talán hat, mikor egy születésnapon vagy karácsonyon megajándékoztam anyámat. Egy fehér lapra vad, spenótzöld festékkel téli tájat rajzoltam neki: házakkal, fákkal, hóeséssel.

Egy szép spenótzöld hóeséssel.

Nekem nagyon tetszett — gondoltam, neki is tetszik az ajándék, s mikor átadtam az alkotást, vártam a hatást: tessék hanyatt esni a csodálkozástól, kezeket összecsapni, és azt mondani: gyönyörű... Csakhogy csöngettek közben, vendégek jöttek, és az anyám hirtelen, sietve, hogy ajtót nyisson, a szekrény tetejére tette a rajzot. Tálalni kellett, beszélgetni a vendégsereggel, én meg csak néztem sóvárogva fel a magasba, ahol az ajándékom árván, megcsalatva, akárcsak én... Nem kívánom senkinek.

Azt már hatévesen is érzi az ember, hogy az <5 ajándéka — ákombákom, irkafirka vagy egy suta gesztenyebábu — nem olyan, mint a nagyoké. Hiába mondták neki az óvodában, otthon, hogy nem az érték a fontos, hanem hogy milyen szívvel adjuk. Jó, jó — gondolja magában a gyerek —, de hát mégis... S mikor egy félresikerült, óvatlan percben, mert teszem azt, a vendégek csöngetnek, mégiscsak elmarad a hatás — mert fél óra múlva már nemigen hisszük el a mégoly őszinte örömöt sem —, legalábbis eltűnődik egy valamirevaló óvodás.

Bizonyos szituációkban, némely időkben, később, felnőttkorban is lehet megalázó a karácsony, az ajándékozás. Ha nincsen pénz — vagy ami rosszabb —, ha nincsen benne szív. Ez a kettő — ne is soroljuk tovább — már éppen elég. A néha őrjítő rokoni felmérések, hogy nem tehetjük meg, hogy ennyiért, mikor ők tavaly annyiért.

Aztán a muszájból (mert illik), kényszeredetten átadott pakkok, a semmire sem való, megrendelt szürke csomagok.

Egy néhány percre ottfelejtett spenótzöld hóesés ezekhez képest egy futó kis rosszullét, egy könnyű szédülés.

De van ügy, hogy nem látni a szívbe bele. Van, hogy nem tudni hirtelen, a szavak mit is jelentenek, hogy a szemek honnét és hová merednek, vagy hogy a sóhajok milyen súlyokat mozgatnak. Hogy a tréfa, tréfa-e, avagy kínos magatehetetlenség. Ha megnéznénk egymás előző napjait — a napjainkat —, akkor esetleg többet tudnánk. De nemigen nézhetünk mindenki mögé, a napok, az évek, az életek mögé, mert már az is sok, azt is nehezen bújuk elviselni, amit így szemből látunk. Pedig a lépcsőházban — bárhol —, mikor két lakó, ahogy összefut és köszön, vagy azt mondja, szeretlek, jó lenne tudni az előző fokokat, a lábnyomokat. A lépteket. Hogyan kopogtak azelőtt... Nos, hát ezt sem tudhatjuk.

Mert utazik az asszony a buszon, a decemberi nedves, hűvös helyi járaton, amikor az ablakon innen és túl egyforma az unalom. És egyszer csak iskoláskorú fia ránéz, és azt kérdezi:

— Te anyu, mit kapok tőletek karácsonyra?

Talán fél perc is eltelik, mire az anya válaszol:

— Amikor kicsi voltál, mindig te rajzoltál nekünk karácsonyra. Most majd mi fogunk neked...

Csak azt nem tudom, mi lesz azon a képen. Mert nemhogy fehér, de még spenótzöld hó sem esik ezen a vidéken. És miképpen lehet majd nedves, ködös tájat pingálni arra a lapra? Mikor csak az a biztos, hogy a busz sárga.

Havas András

N

ekünk már csak ilyen csálé karácsonyfa jutott, mit tegyünk, istenem. Többször is körbejártam, miközben mellettem néhány hozzáértő azon vitatkozott, jobbra dől, vagy inkább befelé, a városháza irányába. Vagy talán nem is dől, csak egy kicsit hajlik, már ahogyan egy könyvtár mellől kivágott — kidőlt? — fa hajlani tud. A szó ugyanis azt feltételezi, hogy a fa él, maga határozza meg irányát. Ez meg itt egy halott növény, ahogyan a legtöbb karácsonyfa azzá válik, s nem is igazán akkor, amikor kivágják. Mert a fejszecsapások pillanatában csupán meghalódik egy kissé, bent a nedvek még éltetik, de amikor belegyűrik a törzset egy szűk tartóba, fémbe, műanyagba, az a fa halála mindenképp. Tehát a Dobó téri fa hajlítódik csupán, hajlítódva van, eltűri a sors által rámérte- ket, hajlíttatik.

Görbe, na.

Egy görbe fa nem a világ. Attól sokkal rosszabb is megtörténhet velünk még akkor is, ha az ünnep közeledik. Meg persze sokkal jobb is. Velem például azt történt, hogy aranyvasárnap előtt néhány nappal Bajorországban jártam, Neuhausban, ahol az Inn folyó találkozik a Schärdinggel, vagy fordítva, nem is lehet eldönteni. Egyik oldal még Ausztria, a másik már Németország.

Aranyos falu ez, az egyik péket — az itteni három közül—jól ismeri a család, olyan jól, ameny- nyire ez távbarátságoknál megeshet. Ha itt járunk, mindig beköszönünk, és apám meg a pék jól hátba veregetik egymást. „Vigyázz a szívedre, Andreas, te is, Stefan, mostanában soványan

Ott és itt

méred a szabadidődet, rá van írva az arcodra...” Az asszonyok — anyám és a pékné — ilyenkor' csendesen mosolyognak, beszélni nemigen van módjuk, nem értenek a másik nyelvén. De a mosoly, a jóindulat enélkül is látható, ősi nyelv van erre, az arcé, a szemek sugárzásáé.

Az ember azt hinné, hogy „odaát” valahogy gazdagabb minden, hogy ott nem görbülnek jobbra vagy balra a karácsonya fák, s nem csupán négy-öt dobo- zocska díszeleg — vagy csúfolog — rajtuk, hanem megannyi földi jó, káprázatos gömbök, girlandok, tán még maga az álommanó is ott lejt a piros sapkájában, vagy Holle anyó táncol öreganyás csuszogással a fa körül.

De hát ott se más. „Párizsból is csak annyit látni a világból, mint Ceglédről” — ahogyan azt Czakó Gábor bölcselkedő regényhőse megjegyezte. Lehet, hogy egy hangyányit dörzsöltebben csillog a lámpa, precízebben van odaillesztve a gyertya — de ugyanúgy töprengő arcokat látni a temérdek ajándéknakvaló fölött, ugyanúgy süvít a gyerek egy meg nem vásárolt autó láttán, és a nők fáradtak egy kissé, s a férfiak is szürkébbek, elnyűttebbek az év végéhez közeledve.

A

ztán ebbe a gondterhelt karácsonyi készülődésbe finoman, de azért mégiscsak észrevehetően bekúszik a nagyvilág, ebben az édes rohanásban megállásra késztet, koppint a fejünkre: sosem vagyunk'védettek. Bajor háziasszonyunk reggel a kutyasétáltatás után széthajtja a Die Morgen Postot, amelynek első oldalán virít a főcím: „Magyar- Országon visszatér a kommunizmus?” Néz ránk a szolid, ötvenöt éves asszony, már egy kicsit másképp néz, a derűs, früstökös levegőn árny suhan keresztül. „Ugyan, dehogy, hülyeség!” — magyarázzuk szinte haragosan, nagyobb hangsúlyt adva ezzel a témának, mint amennyit talán ér. Talán. Mert a hit így karácsony tájékán erősebb valahogy, a remény is ölesebb. Muszáj azt gondolnunk, hogy az életünk is csak szebb lehet. Nagyban, kicsiben, egyformán.

Doros Judit

Szivárványkarácsony

Nálunk a családban mindent egy füst alatt végzünk el, nem aprózzuk. A fiam például apám névnapján szj^tett, az ő névnapja pedig’éjgypecsik a Mikulással — Miklósnak hívják —, s ezt lassan mi is megszokjuk.

Ráadásul a karácsony is dupla ünnep nálunk, szüleim legendásan harmonikus házasságának évfordulója karácsony másnapjára esik. Tíz esztendővel ezelőtt ez nem kis próbatétel elé állított engem, tudniillik akkor még — lévén a kommunizmus felé vezető úton haladtunk — nem voltak éjjel-nappali boltok, s nem tudtam Heinkell-trocken pezsgőt vásárolni, mint például tavaly. Aznap persze ez nem is volt olyannyira fontos, ugyanis egy szegedi kórház elhagyatott ágyán meghalt a nagyapám.

A nagyapám rendkívül fontos ember volt, az életében végigkísérhető a történelem. A szüleinek vendéglőjük volt a Dél-Alföldön — ezt eléggé nem elítélhető módon később államosították —, dédszüleim osztályidegenné váltak. Ebben az esztendőben néhány kárpótlási jeggyel ezért kiszúrták a szemünket, holott egy kocsma azért mégiscsak jobb — főként, hogy a történetírók szerint még biliárdasztal is létezett —, a nagyapám pedig értelmiségi pályára készült, csak éppen a latint nem szerette. Korabeli beszámolók szerint déd- nagyapám gyakran fektette a térdére, s bizonyos pálcákkal ütéseket mért rá, nagyapám pedig kol- laboráns módon a helyi nyelvjárás birtokában azt üvöltözte: Kő latin, kő latin! (Azaz: Kell latin, kell latin!) Később Egerben járt jegyzőképzőbe, sőt sikeresen el is végezte az iskolát, olyannyira sikerrel, hogy — miközben meglehetősen hanyagolta a családját,

s ebben nem kis szerepe volt a kártyának — jegyzősködött is egészen 1948-ig, amikor is hirtelen fordulattal pártunk és kormányunk azt látta indokoltnak, hogy nagyapám Sztálinváros építésében serénykedjen (kényszermunka). Természetesen aztán rehabilitálták, s kellő ellenszolgáltatásképpen nyugdíjig, sőt egy kicsit tovább is a Zöldért portásaként ünnepelte hazánk felemelkedését, ami abból a szempontból mindenképpen előnyösnek mondható, hogy szegedi vizitjeink idején mindig kaptam narancsot.

Nagyapám egy idealista volt, tudniillik állandóan azt hangoztatta, hogy belőlem aranylábú futballista lesz — tizenegyesrúgó versenyben már nyolcéves koromban is megvertem, sőt a kerítés felett is át tudtam pisálni az udvari budiban —, s emellett soha nem mulasztotta el megkérdezni, hogy van-e már szeretőm. Annak ellenére, hogy például a két sarokkal aríébb fekvő feketezöldségeshez pizsamában járt át epret vásárolni kedvenc kisunokájának

— nekem —, talpig úriember volt, utolsó találkozásunkkor például

— már az agyvérzés után, félig bénán és teljesen szótlanul — ötszáz forintot nyomott a kezembe, ami tíz esztendővel ezelőtt egy gimnazistának nem kevés apanázst jelentett.

Aztán meghalt. Karácsony másnapján. A szüleim házassági évfordulóján. Mentünk Szegedre januárban nézni egy urnát, amelyik nem hasonlított nagyapámra, nem is sírtam. Meg nem is nagyon emlékszem szertartásra, mindössze arra, hogy este a rokonok — anyámmal az élen — elbusongták, hogy „nótás kedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakát”.

Most megint nyakunkon a karácsony, nagyapám dédunokájának első olyan fenyőünnepe, hogy már sejti, hogy mi 3fan körülötte, szüleim sokadik házassági évfordulója, és a tízéves évforduló.

Sokszínű karácsony, szivárványkarácsony, a fa alatt meglepetések, a fa alatt az életünk. Vidámnak kellene lennünk, boldognak, énekelnünk kellene a „kis karácsony, nagy karácsonyt”, lehet, hogy fogjuk is, de ünnep és gyász egybeolvad, a miénk is, az országé is. Nem tudunk mit kezdeni ezzel a karácsonynyal. Egyik kedves barátom azt mondta: rosszul érzi magát így az ünnepek előtt, mert komoly anyagi gondokat okoz neki, hogy ajándékokat vásárol. A másik úgy vélekedett, hogy neki ugyan van pénze, vehetne több ezer forintos parfümöt a nejének, de fantáziátlannak tartja, ráadásul rossz érzései vannak a drága ajándékok miatt, mert fél: a hozzátartozók nem örülnek ennek annyira, úgy érezvén, hogy pénzzel váltja ki a gesztust, az apró örömöket, a karácsonyt.

Átmeneti ország, átmeneti kormány, átmeneti karácsony.

Én egyet szeretnék, de azt már nem lehet. Nagyapámmal sokat jártunk a szegedi Hétlépcsős kocsmába, ő fröccsöt ivott, én málnát, és mindig besúgtam a feleségénél, aki nem volt a nagymamám. Most már nem súgnám be, én is fröccsöt innék — talán megkockáztatnánk egy felest is —, kérnék a szivarjából — Csongort szívott —, és borzasztóan büszke lennék arra, hogy mindenki üdvözli: „Hogy van, Feri bácsi, mennyire megnőtt az unoka, Attilának hívják, ugye?”

Kovács Attila

Pilinszky János:

Hétköznapok

(részlet)

Hétköznap és ünnep: kölcsönös megtermékenyítői egymásnak. Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emelője is. Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel — a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely „életre vagy pusztulásra" vezet.

A hétköznapok sora, ez a szürke vonal, semmivel se kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz? Az önzés tévelygéseibe, vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságra?

Szürkesége a hétköznapoknak: talán legméltóbb színe az igazi áldozatnak. Az út pora a vándorok palástja. Isten a legszürkébbért adja majd a legszebb ünneplőt cserébe.

Karácsonyi kívánság

Csója Erzsébetre úgy emlékszik vissza Rózsaszentmárton iskolaigazgatónője: ő volt az a kislány, aki az órák közti szünetekben hazaszaladt, hogy ellássa ágyban fekvő édesanyját.

— Ez a szerencsétlen kis teremtés mindezt egy zokszó nélkül tette — idézi fel a történteket a polgármester asszony —, pedig lett volna oka panaszra. Édesapja egy rabiátus ember volt. Nemegyszer megesett, hogy Erzsiké összecsuklott a fáradtságtól. Most se könnyebb a helyzete. Valósággal üldözi a sors ezt a fiatalasszonyt.

Megkerestem Gubisné Csója Erzsébetet, s kértem őt, meséljen az életéről.

— Tizenkét éves voltam, amikor anyukámnak idegbénulása lett. Ezért a nyolcadik után nem tanulhattam tovább, pedig nagyon szerettem volna fodrász lenni. Az asztalos ktsz-nél helyezkedtem el, vállfákat csiszoltam. Nem sokkal később apukámnak a súlyos érszűkülete miatt levágták előbb az egyik, majd a másik lábát is. Aztán ágynak esett a nagymamám is, akitől nagyon sok szeretetet és segítséget kaptam. Éveken át ápoltam őket. ’87-ben temettük el nagyit, egy évvel később aput. Akkor én is szanatóriumba kerültem MátGubisné Csója Erzsébet: — Akkor voltam a legboldogabb, amikor megszületett a kisfiam

(Fotó: Gál Gábor)

raházára, s anyukámat szociális otthonba kellett adnom, ahol rövidesen meghalt.

— 1976-ban mentem férjhez, egy lakodalomban ismertem meg az uramat. Tudta, hogy kit választ, mégis nehezen viselte a terheimet. En nem hagyhattam ott a beteg szüléimét, nem élhettünk úgy, mint a többi fiatal. Egy mozit sem engedhettünk meg magunknak. Akkoriban sokat civakodtunk ezen, de már ez elmúlt. Most már csak a pénzen vitatkozunk néha.

— Életem legboldogabb időszaka az volt, amikor megszületett a kisfiam, Péter. Hat évig vártunk rá, féltem, hogy nem lehet gyerekem. De hála a jó Istennek, megadta őt nekünk. Hároméves korában azt vettem észre, hogy nagyon furcsán, lábujj hegyen jár a kisfiam. Orvostól orvosig vittem őt, Hatvanba, Pestre. Mindenhol azzal vigasztaltak, hogy majd kinövi. Debrecenben tudtuk meg a rettenetes hírt: izomsorvadása van. Megműtötték őt, de ez csak átmenetijavulást hozott. Ez a betegség gyógyíthatatlan, s a doktorok nagyon rövid életet jósolnak neki... Hordjuk őt természetgyógyászhoz is, mindenhová, ahol kapunk egy kis reményt.

— Nagyon szorgalmas, igyekvő kis gyerek. Egerbe jár a kisegítő iskolába, négyes-ötös tanuló. A tanárai és az iskolatársai is szeretik őt. Ott tudnak a legtöbbet adni neki. Péntekenként hazahozzuk, s vasárnap estig velünk lehet. Ajándék minden perc, amit vele tölthetünk, hiszen...

— Ha nem mondom is, kitalálhatja a karácsonyi kívánságomat. Azt szeretném: inkább én lennék ilyen súlyos beteg, s maradna meg ő.

Négyessy Zita