Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-25 / 275. szám
HÍRLAP, 1993. november 25., csütörtök EMBERKÖZELBEN 11. „Elfásultunk az elmúlt 40 év alatt...” Egy egri lovag a rászorultakért Annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben nálunk is nagyobb teret kaptak, ismertebbé váltak a különböző lovagrendek, sokan alig-alig tudnak többet a létezésüknél. Kiváltképp igaz ez a megállapítás a „Pro Concordatia Populorum” lovagrendre, lévén mindössze négyszáz tagot számlálnak szerte a világban. Ki hinné ugyanakkor, hogy ebből a pár száz összetartó emberből hárman is Eger polgárai. Legutóbb alig egy hónapja Hevesi Jánost érte az a megtiszteltetés, hogy Szegeden az említett lovagrend tagjai közé fogadta. Hevesi János: „...A nemes célra szánt segítség duplán térül meg ■ Tősgyökeres egri vasutas-dinasztiából származom, noha magam in kább a szobafestő szakmát választottam. Édesapám Erdélyben, a Szilágy megyei Zsibón teljesített szolgálatot a vasútnál, így én is ott láttam meg a napvilágot, igaz, azok a részek akkoriban még Magyarországhoz tartoztak... — szól a rövid nacionálé, mielőtt a lovaggá avatásra terelődik a szó. A rendet 1973-ban egy vietnami veterán amerikai katona alapította kifejezetten karitatív céllal. A húszéves fennállását idén ünneplő Pro Concordatia Populorum azóta már 25 országban van jelen, bírja a pápa áldását, az ENSZ elismerését. Jelenlegi nagymestere az a svájci Jan Lütthy, aki két éve költözött szű- kebb pátriánkba, Heves megyébe, egészen pontosan Kere- csindre. — Még Svájcban, Lütthy úr- ml kerültem először kapcsolatba a lovagrenddel, éppen akkor vatták fel Bíró József egri tanácsnokot, s nagyon megható szertartás volt. Akkor valami olyasmit éreztem, amit Toldi érezhetett, amikor meglátta a katonákat. Azt kívántam, bárcsak köztük lehetnék. A kiteijedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező lovagrend szigorúan a rászorultak közvetlen megsegítését tartja szem előtt. Elzárkózik a napi politikától, jó viszonyt ápol az egyházakkal, ám egyikük mögé sem sorakozik fel. Mint mondják, minden tekintetben semlegesek kívánnak maradni. — Öten voltunk testvérek. Nem számítottunk gazdag vagy akár módos családnak, ettől eltekintve a környezetünkben élő sok szegényen, amikor csak tehettük, igyekeztünk segíteni, azt a keveset is megosztottuk velük. Legidősebb nővérem, Erzsébet mindig is arra tanított, hogy ha van két forintom, egyet adjak oda a rászorultnak... Jelenleg a Hunyadi Mátyás A Italános Iskolában tagja vagyok annak a kuratóriumnak, amely ajól tanuló, jól A lovagrend diplomája sportoló gyermekeket támogatja, a Flóra Szállóban évente megrendezzük a szellemi fogyatékosok támogatását célzó bált, de a Dobó István-emlékversenyt is segítettem ajándékokkal. Ez a segítő szándék nálunk amolyan belső kényszer. Vallom ugyanakkor, hogy a nemes célra szánt segítség duplán térül meg, nem is véletlen, hogy igen sikeres vállalkozónak érzem magam. A lovagrend nem toborozza tagjait, a belépni szándékozóknak a nagymesternél kell jelentkezniük. A 19. életévüket betöltött, büntetlen előéleti! jelöltek bizonyos várakozási idő elteltével — s két régi tag támogatásával — válhatnak csak „bennfentesekké” a szigorú hierarchiájú rendben. Az avatás általában valamilyen templomban történik, de van úgy, hogy egy igazán különleges helyszínen válik a jelölt a rend tagjává. Egy szlovák jelölt avatását az aggteleki cseppkőbarlangban, épp a magyar-szlovák határ alatt tervezi a rend... — Elfásultunk az elmúlt negyven év alatt, s most fel kell ráznunk az embereket, hiszen adnak ők nemes célokra, segítő szándékkal. Ezt bizonyítja a Park Szállóban a közelmúltban rendezett jótékonysági bálunk is, amelyen több mint kétszáz iparos, kereskedő, a legkülönfélébb foglalkozású ember képviseltette magát. A tombola bevételét az egri öregek otthonának megsegítésére ajánlottuk fel. A célkitűzéseink sokakat megragadtak: többen jelezték már belépési szándékukat. .. Úgy érzem ezek alapján, hogy nemcsak mennyiségi, hanem minőségi gyarapodással is számolhatunk. Azt gondolom és hiszem, hogy az ilyenfajta összefogásra nagyon nagy szükségünk van. Hiszen elég csak körülnéznünk, mi folyik a szomszédságunkban, az egykori Jugoszláviában. Vagy éppen azt látni, hogy miként is élnek polgártársaink itt az országban. Talán ezek a kezdeményezések némiképpen enyhíthetnek sokak nyomorúságán... Kühne Gábor Arcok Egerből Ferber Ferenc Az Érsek utcában laktam 1969-től bő tíz esztendeig. Naponta eljártam a Ferber-féle ajtónyílás előtt, amely majdnem a sarkon találja magát, mintha szégyenné is kicsinység, hogy csak úgy „fél farral” lehet beközle- kedni az ajtaján, mert az a másik pár centi az „auszlag”, a kirakat. Ahol a szakma, a faesztergályos- ság különféle remeklései láthatók ma is. Amikor beköltöztünk a szomszédos 12. alá, még az idősebb fiú, Ferber János állt kint, a felső lépcsőn, ha szünetet tartott a munkában. Rajta, a kötényén is finom forgács kapaszkodott meg, no meg por—minden meny- nyiségben. Korábban egy dalkörben énekeltünk Jánossal, jó kedélyű emberként mindig akadt néhány mondata-évődése, amivel úgy tartottuk fogva egymást, mint akik tudják, hogy a munka, a küzdelem es a nyomorúság elviselése mellett — ő is nyakhajlásig megrakodott a „demokráciában”, el kellett ütni az időt, a bajt ezzel-azzal. De szerette a szakmáját, amit művészi fokon művelt. Mindig is próbáltam elképzelni magam elé, ahogyan az arra rendelt fából kugligolyót, bocsánat, tekejátékhoz való gömbölyűséget fabrikált, nem hagyta nyugodni a képzeletemet, hogyan alakulhatott ki a biedermeier divatú régi ágyak ilyen-olyan díszítőeleme, a karosszékekre rászerelhető cifraság, ami olyan egyöntetűséggel meredt elémbe ott, a műhelyfele helyiségben, mintha csak gyárban készültek volna. Csak sokkal finomabban, kecsesebben esz- tergályozva, mint a tucatáru. Érdekeltek a sakkfigurái is. Valahogy vele barátkoztam igazából, az öccsét, a Ferit, a műhely, „a cég” mai tulajdonosát ugyan ismertem, de nem úgy, mint Jánost, aki a saját munkáját igencsak felsőfokon végezte. Amit a fával megcsinálni lehetett, azt ő megmívelte. A gépei ma is ott találhatók az Érsek utcai sarokházban. Az ajtó is ugyanolyan. A forgács sem változott át valami mássá, a por is ráül az arcra. De most nem a Jánoséra, hanem az öccséére, a Feriére. Amikor elhatároztam, hogy a Ferberekről írok néhány mondatot, az öregebb Ferber-fiú tárogatójátéka is bele vágódott az emlekezetembe, mert volt annyira romantikus lélek, hogy fújta ő ezt a kurucszerszámot, úgy istenesen, mintha nagyon is tudta volna, hogy az a Rákóczi Ferenc, a kurucok apja-vezére, a Propatria et libertate feliratú zászló tulajdonosa, szellemi atyja, a „talpasok istápolója” kései leszármazottja az egri hősnek, Dobó Istvánnak. (A többit pedig Kapor Elemértől kell megkérdeznünk, aki annyi mindent kikuta- tott-kimutatott az egri hősökről, vagy Sugár Istvántól, aki még tovább toldja az ismereteket az egri világról.) De most maradjunk a Ferbe- reknél. Az apjuk faesztergályos. Műhelyét 1892-ben alapította az Érsek utcában, amit akkor végig az iparosok laktak-használtak, ez volt akkoriban az iparos utca Egerben. Házasságából három fiú és négy lány született. Két gyerek tanulta ki az esztergályos szakmát. Alapos tudást kaptak a A város „hiányos” lenne a műhelye nélkül — vallja Ferber Ferenc (Fotó: Perl Márton) gyerekek, János meg Ferenc, mert az „öreg” fiatalon végigvándorolta Ausztriát és Németországot. A mai fiatalok talán csak Korabeli újságokból vagy szakmai leírásokból, netán regényekből olvashatnak mára arról, hogy a céhbeli legények miért és mekkora utat tettek meg, amíg a „remeket” elkészíthettek. Minden tudás ellenére nem lehetett könnyű kereset az eszter- gályosság. Sokáig lábbal hajtották az esztergát, nehéz lábmunkával-jöttek letre a kisebb darabok meg a kényesebb díszmű- munkák az Érsek utcai műhelyboltban. A nagyobb testű megrendeléseket a családi háznál berendezett műhelyben teljesítették. Dolgoztak is napi tizenkét- tizennégy órát, mert a Ferberék- nek jó hírük volt, a Ferberek minden megrendelést időre szállítottak. Ebbe az állandóságba ugyan beleszólt a második világháború, az orosz fogság is. De a tudás ott is segített. Mire hazakerültek, a két gyerek „összeműködött”. Míg János vezette az Érsek utcai „üzemet”, addig Ferenc, a mostani „tulaj”, a vasöntödében mintakészítővé rukkolt elő. A mérnökök által papíron megálmodott alakokat előbb famintában akarták látni azok, akik a papírról nem tudták egész pontosan átolvasni a térbe azt, amit a szakemberek elképzeltek. Az idősebb fiú, János, aki 1935 óta dolgozott, beszélgetett, kötött jóízű barátságokat az Érsek utcában, míg évekkel ezelőtt átment esztergálni az ég valameS barokk épületébe; ott is a szintre, mert ott lehet igazán jóízűen évődni a kuncsaftokkal. Akik fizetnek is, barátkoznak is. Ferenc, azaz Ferber Feri beléP ett bátyja örökségébe. Ugyan a olyás utcában lakik, ott is dolgozik, de itt, az Érsek utcában fenn kell tartani a műhelyt, mert állítása szerint az Érsek utcai esztergályos-ajtó és auszlag, a Fer- ber-vállalkozás — éppen száz esztendeje áll fenn — hozzátartozik a belváros képéhez, mint a vár a városhoz. Ferber Ferenc szerint ez a város „hiányos” lenne az ő jelenléte, az ő műhelye nélkül. Kérdezhetik is tán, miért vesződöm én itt ezzel a kisiparossal, amikor a technikai haladás, az idő, a divat, az igények már lecsengették ezt a műfajt. A hűséges szakember esetleg azért sem váltott, mert az újításhoz, a más szakmára átnyergeléshez se kedve, se anyagi fedezete nem adatott. Jókor, még a lehetőségek birtokában sem! Mélyebb oka van írásomnak. „Az Érsek utca esztergályos nélkül hiányos. ’’Ebben az egyetlen mondatban benne foglaltatik az írás indoka és magva. A kisiparos pontosan tudja, hogy ő hozzátartozik a város arculatához, mint ahogyan őbenne is él ez a város. Nemcsak mint kép, de tartalom is, ahogyan az apja házánál megélte a jó es rosszabb időket. Nélküle, az ilyen kisiparosok nélkül nem az a város, ami. Egy tégla ő ebben a bükkaljai felépítményben. Nem anyag, vagy nemcsak az. És ez az, amiért az ilyen írás megszületik, dicséretére a mulandonak és a hűségnek. Itt ma kopottas, névtelen hősök járják az utcákat, csak a piacon harsognak a napi árfolyamok. Meg a politikában. Farkas András O lyan az alakja, hogy rajzolni sem lehet különbet. Sötét szemében apró fények villannak fel időnként. Esetenként, ha kényeskedik, elnyújtja a hangokat. Feltűnően öltözködik. A haját nemrég kopaszra nyíratta. Csak a homlokában hagyott meg néhány tincset. Azokat viszont kárminpirosra festette. — Hátha még olyan cuccokat hordanék, amilyeneket én szeretek — jegyzi meg. — De alkalmazkodnom kell a kisvárosi környezethez... A neve Bánvölgyi Tímea. Harmincnégy éves. Eladó az egyik butikban. Gyöngyösön él. — Mi az eredeti foglalkozása? — Hát, ez nem könnyű... Gimnáziumban érettségiztem, angol tagozaton végeztem, és jártam két évet az egri tanárképzőbe is. — Miért hagyta abba? — Mert férjhez mentem. — Annyira sürgős volt? — Egyáltalán nem volt sürgős. Csak tudja, a szerelem... — Kihez ment férjhez? — A nevét nem mondom meg. Baj...? Egy focistához. Pillanatnyilag butikos Aki alkalmazkodik a kisvároshoz.. Diszkóban ismerkedtünk össze. — Ő figyelt fel magára? — Úgy csináltam, hogy ő figyeljen fel rám. Tudja, a csajok meg voltak érte veszve. Mindegyik rohant volna hozzá, ha csak egyet is füttyent. Elhatároztam, hogy én majd befogom az igába. — És házasság lett belőle? — Bár nem ment gyorsan. Az egész akkor dőlt el, amikor egy fővárosi csapat leszerződtette. Megígérték, hogy lakást kap, egy autót is, és ha megnősül, a feleségének állást is szereznek. — így is lett? — Igen, bár a lakást mi vettük meg, de a klub segített. Én az egyik nagyvállalatnál lettem oktatási előadó. Nem kellett nagyon törnöm magam. — Állítólag azokban a körökben egy feleségnek illik egyengetnie a férje karrierjét. Maga is ezt tette? — Arra gondol, hogy...? Nem, erre nem volt szükségem. A féljem klassz focista volt, tehetséges. Igaz, hogy egy-egy buliban egy kicsit másként viselkednek ezek az emberek, de csak az veszi komolyan a bizalmaskodó hangot, s a bizalmaskodó magatartást, aki akarja. Egyedül az egyik klubtisztviselő volt rámenős. Ő minden asszonyt lefektetett volna, ha rajta múlik. De ha valaki leintette, akkor közölte, hogy ő csak tréfálkozott, nem kell mindent komolyan venni, amit mond. — Együtt élnek még a férjével? — Nem, de még nem is váltunk el. Most már elhatároztam, hogy én kezdeményezem a válást. A férjem csak halogatja a dolgot. Bent lakik a pesti házban a barátnőjével. Gyerektartást nem fizet. Nem mondtam még: van egy kislányunk is. Őt el szokták vinni a nagyszülei, a férjem odamegy hozzájuk, ha látni akarja a lányát. — Miért mentek külön? — Azt én sem tudom pontosan... Az történt, hogy egy évig kint focizott a férjem Ausztriában. Úgy volt, hogy mi is megyünk utána. Mindig közbejött azonban valami. Egy év után a férjem váratlanul hazajött, pedig előtte két héttel még azt telefonálta, hogy adjam el a pesti lakásunkat, és mindent, mert jön értünk. — Mi történt? — Fogalmam sincs. Ha kérdeztem, elhárította a választ. Olyat mondott, hogy a kinti élet egészen más, mint az itthoni. Őt is mintha kicserélték volna. De képtelen lenne kint élni. — Maga miért költözött le Gyöngyösre? — Mert a férjemnek lett egy kis barátnője, akivel én igazán nem akartam a lakást megosztani. Bevallom, nagy jelenetet rendeztem. A kis hölgyecskét egyszer ott találtam a férjemmel kettesben. Pillanatok alatt elöntötte az agyamat a vér. Ütöttem-ver- tem, ahol értem, még a ruhát is letéptem róla. Most már bánom, hogy ennyire megfeledkeztem magamról. — Mondja, ez volt az első szerelem az életében? — Á, dehogy...! Volt egy gyerekszerelem, még az általánosban, de az nem volt komoly. Elmúlt, ahogy jött. Aztán tizenhat éves koromban az egyik tanárral volt kapcsolatom. Minden lány szerelmes volt belé. Én már csak ezért is meg akartam mutatni, hogy én leszek nála a „nagy” Ő. Fogalmam sem volt, hogy mibe kezdtem bele. Szerettük egymást. Eleinte csak játszottam a hozzáértő nagy nőt, aztán...! Gondolom, volt mellettem még néhány barátnője. — Most egyedül van? — Már megint. Az történt, hogy összetalálkoztam a volt gyerekkori szerelmemmel egészen véletlenül. Vagy három hét múlva csak úgy, minden előre elhatározott szándék nélkül felmentem hozzá, mert tudtam, hogy azokban az órákban egyedül van otthon. Hónapokig jártunk együtt. Addig, amíg el tudta viselni a szeszélyeimet. Kipróbáltam, milyen a tűrőképessége. Tudatosan szekíroztam. A végén közölte, hogy bolondítsak meg mást, neki ebből elég volt. — Ez a vége? — Remélem, hogy nem. Most azon gondolkozom, hogyan lehetne mégis „visszacsinálni” az egészet, de úgy, hogy az én büszkeségemen se essék csorba. Adjon tanácsot...! G. Molnár Ferenc
