Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-24 / 274. szám
HÍRLAP, 1993. november 24., szerda HORIZONT 7. X Romániai levél „Meddig élsz még vissza türelmünkkel, Catilina?” Ezzel a kétezer éves cicerói szónoki fordulattal próbálta hatásosabbá varázsolni vádbeszédét a román parlament egyik űjabbkori ink- vizitornak is beillő szenátora akkor, amikor társait túllicitálva ostorozta az RMDSZ két parlamenti házának képviselőit és szenátorait, azért, mert előzetesen voltak olyannyira merészek, hogy a román fővárosba látogató Lalumiere asszonynak, az Európa Tanács főtitkárának egy bizonyos memorandumot, amolyan emlékeztető jegyzéket nyújtottak át azokról a magyar kisebbségeket érintő és jogosan bántó problémákról, amelyeket az RMDSZ-vezetők úgy láttak volna helyesnek, ha a román vezetés még az európa tanácsi teljesjogú tagság elnyerése előtt teljesít. Amikor e sorokat írni kezdtem, nem tudhattam még, hogy a Tanács legmagasabb döntéshozó tényezői szeptember végén vagy október elején szentesítik-e Románia felvételét, eleget tesznek- -e annak a kérésnek, hogy ez az önmagát és bennünket, magyarokat is marcangoló délkelet-európai ország is a Tanács teljesjogú tagjai sorába kerüljön? Nem tudhattam, csak bizonyos reményeim és feltevéseim lehettek. No, de máskülönben sem a felvétel mellett vagy ellene szóló érveket szeretném most feszegetni. Megtették ezt, és megteszik sokan mások! Itt és most valami egyébről szeretnék szólni, azt is mondanám, hogy üzenni, innen Erdély szívéből, a magyar olvasókhoz, azokhoz, akik nincsenek éppen „benne” a mi itteni politikai „húsdarálónkban”, azokhoz szólnék, akik talán rég megszokott legyintéssel intéznék el az egész ügyet, és elkönyvelnék, hogy nincs itt szó egyébről, mint a már megszokott ocsmány parlamenti perpatvarkodásról, ami az esetek többségében a békepipa elszívásával vagy pohárkoccintással végződik... Nem szeretnék vészmadár lenni, de tudatosítani szeretném mindannyiunkban, a magyarul és az igazul érzőkben és gondolkodókban, hogy itt és most valami ilyesmi történt Románia két parlamenti házának együttes ülésén, soktucatnyi diplomata és újságíró jelenlétében, amelyről egyszer, idővel, talán úgy nyilatkoznak majd demokratikusan érző és gondolkodó román barátaink is, hogy valami félresikerült, és másképp kellett volna történnie. Mert lássuk csak, minek is voltunk a szem- és fültanúi? Annak, hogy tulajdonképpen — ténylegesen és képletesen mondva is — kezet szorított egymással, melegen összeölelkezett, és talán ösz- sze is csókolózott előregyártott könnyeket ejtve a demokratikus vagy a demokratikusabb érzelmű, egyszerűen a másságot is elfogadó román honatyák tábora a szélsőséges nacionalista, elvakult érzelmektől túlfűtött egykori kommunista- és Ceausescu- barát „honféltők” és „honvédők” egyre népesebb táborával. A minálunk anyaországinak nevezett magyarság egy része — természetesen — sok mindent nem tud, és nem tudhat. így, például, sokuknak fogalmuk sincs róla, hogy a memorandum-vitát az az Adrian Paunescu nevezetű torzonborz kinézésű, szocialista munkapárti szenátor vezette be kellő nacionalista aláfestéssel és a kedélyek felborzolásával, aki a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején grandiózus, a városok legnagyobb stadionjait zsúfolásig megtöltő hangversenyek szervezésével (és ennek az ürügyével) hétről-hétre dicsőítette a zseniális pártvezért, a legnagyobb románt, a nemzetmentőt és a nemzetet a csúcsok csúcsára emelő (békebeli) „hadvezért”, a legjobb elvtársak közül is messze-messze kimagasló, csak- hogynem még életében szentté avatott istentagadót, megfertőzve ezzel a fiatalok lelki- és eszmevilágát, elhintve közöttük még akkor is a nacionalizmus mérges magvait. Ezt a munkapárti Adrian Paunescut, akit egyébként szélsőséges nacionalista kirohanásaiért és bohócsá- gaiért sokan és sokszor a szenátusban is kinevettek, és szánakozva nézték nem éppen bizalomkeltő alakját meg kinézését, szóval, ezt az embert most az RMDSZ és a magyarok pocs- kondiázása közepette, képletesen és ténylegesen is keblükre szorították, vállát veregették, s talán-talán — rendkívüli teljesítményeket elért sportolók esetében szokásos módon — fel is do- bálgatták volna örömükben, ha a szenátor úr ólomsúlynál is sokkal nehezebb testalkata ezt lehetővé tette volna. Találkozott tehát a nemzeti elfogultság, és félretéve minden politikai, világnézeti, szövetségi, gondolkodásbeli különbséget, csakhogynem a'89 decemberében szitává lőtt diktátor megkövetelte tömjénfüstbe burkolták a nemzet új „hősét”: azt, aki bátran, forró hazafiúi érzülettől és a másság iránti mély gyűlölettől fűtve feltette arra az i-re a pontot, amelyről már ép- pencsak ez a kis pontocska hiányzott. Megvallom (szomorúan és valami rossz előerzettel a lelkemben), hogy ez a szeptember 2-i parlamenti ülés olyan mély nyomokat hagyott bennem, amelyek még sokáig emészteni fognak, mert szerintem valami megdöbbentő az, amikor egy ország egész parlamentje (liberálisok, parasztpártiak, demokraták és szociáldemokraták és más, töb- bé-kevésbé haladóbb érzelmű- ek) egyöntetűen összeölelkeznek egy olyan emberrel, aki a letűnt Ceausescu rendszer egyik leglelkesebb támogatója és udvari költője volt, és (lelkében, talán) az is maradt máig...! Összeölelkeznek egy olyan általánosan vitatott valakivel, aki kimondhatatlan csodálója elvbarátjának, Corneliu Vadim Tudornak, aki az egyik központi román lapban teljes oldalt kapott eszméi kifejtésére és, többek között, azt javasolta, hogy az RMDSZ vezetőket le kellene röpíteni a brassói Fekete templom tetejéről, hogy essenek az Aranyszarvas Fesztivál padsorainak kellős közepébe. Szóval az ilyen barátokat is eszmetársának nevező szenátorral összeölelkeznek a két Ház tagjai kilenctized részükben, és gyűlölettel telve, gúnyos pillantásokat vetnek arra az alig egytizedre, akik az RMDSZ szenátorainak és képviselőinek tartják magukat. És, akik kisebbségi jogaikért síkraszállva egyúttal az egész román és a romániai demokrácia győzelméért is harcolnak, olyan jelzéseket adva (nemcsak Lalumiere asszonynak, hanem a román ellenzéknek is), ami hozzásegíthetne mindenkit ahhoz, hogy megértse és átérezze egy magát elnyomottnak érző kisebbség olykor kétségbeesett segélykiáltásait. Ami pedig a „nemzetféltő” Adrian Paunescu csakhogynem szenttéavatását illeti: félve és magunkat emésztve gondolunk Európa harmincas éveire. Akkor egy kisméretű, talán — ökölvívó nyelven szólva — pehelysúlyú, de erőszakos emberke megírta élete nagy művét, a Mein Kampf-ot. Ezt a „csodálatos” és ugyanakkor félelmetes alkotást anno 1993-ban kiadták, és elkapkodták Romániában... Ezek után, bizony Isten, örültünk, hogy valahogyan megnyílt az olyannyira óhajtott Európa Tanács mennyországnak is beillő kapuja e dél-kelet-európai ország számára is, és közben- bocsánat t. román szenátor és képviselő urak (az a kilenctized!) — azon gondolkodom, hogy a nagy Cicero „Catilinája” ugyanbizony most nem éppen a megcsúfolt, hitéből és reményeiből is kiforgatott romániai, erdélyi magyarság vastürelmével él-e vissza? És... Félálmomban is ismételgetem a cicerói nyelven réges-rég megtanult és még el nem felejtett szöveget: „ Quousque tandem abutere, Catilina, petientia nostra?” Quousque? — Kérdem, talán már mély álmomban is. Okos György (Kolozsvár) A nyáron Sarasotától különös autópályán közlekedtem Miamiig: mintegy száz kilométeres szakaszon hatalmas drótkerítést emeltek az út szélén, az indián rezervátum hosszússágában. De nem az indiánok megfékezésére természetesen, hanem a krokodilok távol tartására. Aki errefelé készül, annak erősen tanácsolják: ne menjen éjszaka, és készítse jól fel az autóját, mert nem tanácsos itt lerobbanni. Mi tagadás egyik felől lenyűgözött ez a táj, másfelől viszont a röfögő hüllő láttán nem törtem ki ovációban. Pedig indulásom előtt elolvastam a Senior Floridian lapban megjelent — bizonyára zöldek által írt — cikket, hogy kedvesebbnek lássam ezeket az élőlényeket, ha megpillantom őket. Az aligátorok ritkán támadnak A Senior Floridian augusztusi számában a következőket olvashatjuk: „Az emberek az építkezések és más tevékenységek miatt egyre nagyobb területet vágnak ki maguknak a természetből, amelyet szegény aligátorok is megéreznek, hiszen mind kisebb és kisebb területre szorulnak visz- sza. A hiedelemmel ellentétben csak nagyon ritkán támadják meg az embert, bár a konfliktushelyzet egyre erősödik azáltal, hogy mind több és többen telepszenek le Floridában, a vadállatok életterének terhére. A vadvédő egyedület 1948-tól 1993-ig mindössze 171 olyan támadást regisztrál, melyet nem emberi provokáció eremdényezett. Számos esetről tudunk ezen túl, amikor az aligátorok önvédelemből támadtak.” Nyári hónapokban, szürkületi időben bölcs dolog elkerülni az úszást, mert a hüllők ilyenkor táplálkoznak, és igen aktívak. A kisebb méretű állatokat, főként a kutyákat és a macskákat szemelik ki elsősorban áldozatul, mert méretüknél fogva ezek nem jelentős ellenfelek számukra. Bátorságuk feléledhet azokon a helyeken, ahol haltisztítást végeznek, és a hulladékot bedobálják a vízbe. Ilyenkor nem tanácsos a stégeken vízbe lógatni a lábakat. Ha hangoskodunk, elriadnak Támadás esetén puszta hangoskodással megzavarhatjuk, és menekülésre késztethetjük az aligátort. Óvatosak legyünk, mert a földön gyorsabban fut, mint a ló. Támadás előtt több órán át is figyeli, követi kiszemelt áldozatát, majd az alkalmas pillanatban bekapja a végtagjait, s forgatva a víz alá viszi. Néha még a sós vízbe is kimerészkedik. Floridában, ahol 2 millió kataszteri holdon élnek, számukat még csak megbecsülni sem tudják... Eszembe jut az a vonatszerencsétlenség, amely szeptemberben történt ezen a tájon: a hírek szerint igen sok embert megsebesítettek ekkor a hüllők. Szegény aligátorok! Bizonyára úgy érezték, ismét valami támadás készül ellenük, ezért aztán teljes erővel a vízbe zuhant emberek felfalására „szövetkeztek”. Hol van hát az igazság? Az utóbbi krokodil-horror ellentmond az újság megszépítő jellemzésének. Én mindenesetre úgy foglalok állást: ha csak tehetem, nem látogatom meg ezeket a lustának tűnő, de igazában félelmetes fenevadakat még állatkertben sem...! Sz. K. (N)ők mondták ÖNISMERET Az én hazámnak ne legyen akkora baja, hogy rám is szükség legyen. (Csehák Judit az MSZMP PB volt tagja, egykori egészségügyi miniszter, szocialista párti országgyűlési képviselő.) FELISMERÉS A politika és úgy működik, mint a színészváltás. Az új rezsim is mindig ugyanazokhoz nyúl, akik a régiben is szerepeltek. (Tolnay Klári 80 éves színésznő) ŐSZINTESÉG Elviselhetetlen, ha valaki azt mondja, amit gondol. Énrám legalább lehet számítani. (Szabó Ildikó filmrendező) LEGALÁBB NEM BESZÉL MELLÉ Amikor hazudtam, mindig jó okom volt rá. (Pécsi Ildikó színésznő) NOFENE Azoknak legyen igazuk, akiknek igazuk van. (G. Maczó Agnes a Független Kisgazdapárt alelnöke, korunk Zrínyi Ilonája.) BOCS Ne haragudjanak, legfeljebb ötven ingyen fellépést tudok vállalni, különben kifizetetlenek maradnak a számláim. (Kovács Kati táncdalénekesnő) SZENTIGAZ Szerelem nélkül szörnyű volna élni, de a szerelemből nem lehet megélni. (Kováts Kriszta énekes-színésznő) MINIBRILL Legszebb ékszerem — a férjem. (Kállay Bori szubrett, egyébként pedig Vitray Tamásné) MILYEN LEGYEN AZ IDEÁLIS FÉRFI? Sok pénze legyen, kevés egészséggel párosulva. (Horváth Erzsébet gépírónő, elvált.) HIÁNYÉRZET Férfi kell, hogy megmozduljon a lelkem. (Ráckevei Anna színésznő) MÉG SZERENCSE Nem vagyok egy negédes típus, ugyanakkor nem is harapok. (Szulák Andrea táncdalénekes) DALOLÓ MAGVETŐ Igen mélyen van egy belső magom, ahová nagyon nehéz beférkőz(Dévai Nagy Kamilla énekesnő) (Gyűjtötte: Zöldi László) A hazai gyakorlat hibáiról Költségvetés, mint bizonytalansági tényező Alig terjesztették be az Országgyűlésnek az 1994. évi költségvetés tervezetét, s a pénzügy- miniszter máris annak módosításáról, a várható hiány százmilli- árd forinttal való növelésről beszélt a Parlamentben. S ez a „műhiba” nem áll előzmények nélkül. Az előző esztendőben az eredetitől lényegesen eltérő pótköltségvetést kellett előterjeszteni, s a zárszámadás azt mutatja, hogy kifogásolható a költségvetési törvény végrehajtásának törvényessége és szabályossága is. Az Állami Számvevőszék elnökének megállapítása szerint a költségvetési intézmények 100 milliárd forintot vontak ki a törvényhozás ellenőrzése alól, s ennek az összegnek egy részét inkább a hiány mérséklésére kellett volna fordítani, mintsem elkölteni. Ezek mögött a megállapítások mögött súlyos elvi ellentmondás feszül: a jelenségek azt mutatják, hogy a végrehajtó hatalom túlteszi magát a törvényhozás döntésein. Ahelyett, hogy előzetes felhatalmazást kéme a módosításokra, kész helyzet elé állítja az Országgyűlést. Márpedig a történelem tanúsága szerint — ezt mutatja a polgári forradalmak históriája is — az események kiváltó oka mindig az volt, hogy a polgárok maguk akarták eldönteni, mennyit adóznak, s azt mire költse a végrehajtó hatalom. Az állami költségvetés törvény, azt ekként is kell végrehajtania a költségvetési intézményeknek, s bizonyos összeghatárokon felül a fejlett országokban még az átcsoportosításokat is — az egyik intézmény többletkiadását más intézmény megtakarításának a terhére — előzetes törvényhozói jóváhagyáshoz kötik. Ezért fontos a kormány által beterjesztett költségvetési előirányzat áttekinthetősége, hogy pénzügyi ügyeskedéssel ne vonhassanak ki bizonyos területeket a törvényhozás felügyelete alól. Ez a kormány — azon belül is a pénzügyi kormányzat — nagy felelőssége, hiszen a költségvetés összeállítása szakkérdés: abban kifejezésre jutnak nemzeti — sokszor nemzetközi — érdekek, amelyekben politikailag csak akkor tudnak helyesen dönteni a honatyák, ha megfelelő információkkal látja el őket a kormányzat. Az állampolgárok és a gazdálkodási egységek azt is joggal követelik meg a költségvetéstől, hogy abban bizonyos állandóság érvényesüljön, mind a kirótt adóterhek, mind a várható előnyök — állami megrendelések, támogatások — tekintetében. Elvárható tehát, hogy legalább saját államuk, kormányzatuk törekvéseivel, mint viszonylag állandó tényezővel számolhassanak az érintettek. A hazai költségvetési gyakorlat gyengeségének két oka van. Az egyik, hogy nem sikerült az állam társadalmi-, gazdasági szerepvállalását gyökeresen csökkenteni, s így az alig vagy csak igen nehezen és lassan csökkenthető kiadásokkal szemben egy gyorsan zsugorodó bevételi bázis áll szemben. A második ok az, hogy a kormányzat gazdasági előrejelzései, amelyekre a bevételek és a kiadások építendők, sorra és rendre nem válnak be... Márpedig, ahogyan azt dr. Magyary Zoltán, a Pázmány Péter Tudományegyetem tanára klasszikusként számon tartott művében, az 1942-ben megjelent Magyar Közigazgatás 462. oldalán megfogalmazta: „Az államháztartás irányítása az egész magyar közgazdaság sorsára kiható jelentőségű. E fontosságánál fogva szükséges, hogy ne ötletszerű legyen, a mindenkori erősebb vagy hangosabb kielégítéséből álljon, hanem nagy körültekintéssel, messze kitűzött célokkal és a gazdasági élet szakadatlan folytonosságával számolva történjék”. Bácskai Tamás (Ferenczy Europress) « Wm&Zm, : 8 J-5-/ íme, egy szelídebb aligátor: homokból készült a floridai parton A földön gyorsabban fut, mint a ló Aligátor-horror
