Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-23 / 273. szám
Van eltervezett életút? * ^ A művész folyton utazik 1962-ben kidobják — ideológiai okokból, ismerjük a korszakot! —, eltávolítják a Képző- és Ipar- művészeti Gimnáziumból, 1969-ben építész-diplomát szerez, 1979-ben Alap-tag, 1984- ben alkotóközösséget hoznak létre, amelynek ő a vezetője. Mekkora energiát és akaraterőt tételez mindez?! Ennek a futamnak a mögöttese az az ember, aki megfesti a Diktátor-sorozatot, benne a zöld-kis-emberkét. Mindez még 1989-ben történik. Aztán egy- szercsak — annyi absztrakció, közelítés és remek színkompozíció után — megjelenik nála az alak, az ember, a férfi erősen szürreális vonásokkal, a színekkel tolva ki a valóságból azt, ami és aki neki is eleven jelen, holografikus térben és madarakkal. (Erről külön is érdemes lenne leírni néhány gondolatot!) Aztán 1993-ban 140xl40-es méretben feltűnik a Próféta két változatban is, hogy bebizonyítsa: minden gondolat, érzelem, szenvedély, vágy, öröm, hit, lelkesedés, lelki kín és szellemi nyomorúság feladata, a kifejezhetőség határain belül — még mindig az ember, az ember teste. Az emberi testre lehet bízni a legtöbbet abból, ami bennünk végbemegy. A negyvenes évei végén járó Németh Géza mintha most fordult volna az ormok felé. Ahonnan tág a kitekintés, ahonnan ki lehet szagolni a szelek, viharok járását, a madarakat és a lelkeket röptető akarat, a mozgatás és mozgás csodálatos rendjét. Mert valahogyan ilyesféle titkokra, a titkok megfejtésére születtünk. Farkas András miért hívja fel ilyen rejtetten a figyelmet arra, hogy az emberi szemek elől sok minden rejtve marad, amit nem mondunk el, amit nem írunk le, pedig a mai polgár éppen arra kíváncsi, amit el akarnak titkolni előtte, előle. A Rés, amit így, ilyen külső köntösben tesz elénk a művész, nyugtalanító. Azt is akarja, hogy nyugtalanokká váljunk. Hogy átérezzük, nem véletlen az, amit és ahogyan csinál. Még továbbvezet a Rejtőzködővel, a Szorongással, a lendületes Nyugtalansággal. Mintha nemzedékének minden kapott sérelmét tenné át a formákba. 1944-ben születik, vebb-nagyobb részében egy számomra azonosíthatatlan anyag gyűrődik össze-vissza, szabályosan lemetszett szélei is vannak, mintha málló vakolat lenne. Ennek a feltételezésnek ellene mond a kép alsó szélén látható, szabatosan fogalmazott alaksor, míg a bal felső sarokból más fo gantatású figuráció ’’dugja be a csőrét” a látványba, nem is egyet, kettőt, míg a kép közepén ott adódik az a bizonyos rés, amelynek fedelére erős fény vetődik, mert a témát határozottan kell előadni. Kéredzkedem gondolatban a festőhöz, mondaná el világosabban, miért rejti el, vagy inkább Németh Géza munkái iránt érdeklődhettek az idei őszön a kíváncsi művészetbarátok az egri Ifj úsági Ház földszinti termében. Fára, papírra, de leginkább vászonra fest a művész, akryl a technikai része az alkotásnak, az olaj mintha kiment volna a látómezőjéből. Jó évtizede találkozhattam vele és műveivel. Már az amerikai próbálkozás felé menetelve fon- tolgatta-építgette a módját annak a sikernek, ami végül be is jött: 1987-ben megnyerte a Világbank nemzetközi képzőművészeti pályázatát. De itthon él, műterme és lakása megtalálható Budapesten. Aminthogy őmaga is. Az 1985-ös amerikai tanulmányút, a visszhangot keltő tárlatok az Újvilágban terelték-tá- jolták őt témakörben, egyben- másban, de alapállását nem változtatták meg. A természetben található alakzatokat-jelensége- ket átszűrte magán, és mire a formákat átértékelte lelkileg, megmozdult az ecset. Nem elbeszélt, de megjelenített egy-egy belső szorongást, a szenvedélynek azt az állapotát, amely még nem tud kitömi, nem tud olyat és annyit kifordítani a lélek, avagy az ösztönök mélyéről — ki tudja azt igazán, honnan is táplálkoznak a megnyilvánulások? —, amely a betelj esedett drámát kialakítaná, vagy a békés megnyugvásig vinné el az alkotót. Azt az embert, aki türelmes gonddal, nem kevés vívódással harcolja ki magából mindazt, amit a nyilvánosság elé akar vinni. Van egy képe 1982-ből, 100x90-es méretben, a Rés. J Vásznon. A felhasznált tér bőLátószög Felborult asztalok Többnyire emlék már a hajdani falusi kocsma hívogató, marasztaló otthonsága, terülj-asztala, amelyen a tiszta abroszra nem csupán valamiféle ital, hanem étel is kerülhetett, ha a vendég éppen úgy kívánta. Kis tányérkán pár szem omlós tepertő legalább, amolyan korcsolyának, vagy jó ízű, kellemesen fűszerezett, füstölt kolbász, disznósajt, szalonna ki- adósabb adagban is, hogy a tűzön, sütőben készült finomabb dolgokat már ne idézzük. S a jó kocsmába — kiváltképpen az idegennek, a vándornak — a kései órákban, akár éjjel is be le- ; hetett kopogtatni. Dehogy hivatkozott a tulaj a záróra elmú- \ lására, fáradságra! A világért sem tartotta zavarásnak, mo- lesztálásnak a látogatást. Nem tett szívességet — megkérte az árát. S a számlát különösebb megterhelés nélkül általában mindig rendezni is tudta, aki rendelt. Kölcsönös megelégedésre virágzott az üzlet itt is, ott is, ét- és itallap, osztálybasorolás nélkül. Inkább talán már harminc, mint húsz esztendeje, hogy egy társasággal bejelentés nélkül toppantunk az utolsó olyan falusi kocsmába, ahol — ha nem is éppen éjszaka, de meglehetősen szokatlan időpontban — kértük az üzletnek egyébként ugyanebben az épületben lakó, de a ’’melegkonyhától” már meglehetősen régen elszokott vezetőjét éhünk némely csilla- ; pítására. Szíves szóval azonnal hellyel kínált bennünket. Té- i rült-fordult, vissza-visszanézett az ivóba, s miközben a rajtunk kívül még ott lévő néhány vendég szinte észre sem vette egyéb irányú elfoglaltságát, nem túl sokára előttünk párolgott ; a csodálatos illatú, aranyló húsleves, meg a csirkepaprikás, galuskával, ahogy abban a bizonyos nagy könyvben megírták. Azóta bárhová is vetődöm, a kocsma, csak kocsma. Pontosabban egyszerű italbolt, már büfének is legfeljebb ritkán nevezhető. Hiszen annyira nincs harapnivaló, hogy nem a szendvics, hanem még a pogácsa emlegetésekor is úgy találja < a kiszolgáló, hogy ugratja az ember. Ha vendéglő cégére alatt üzemel a kocsma — gyakran akkor is igen messze jár a valamikori falusi csapszéktől. S a városi étterem sem olyan minden esetben, mint lennie kellene. Egy-egy hely többnyire attól ’’jobb”, hogy drágább, s a felszolgáló fagyossága valósággal didergeti a betérőt. Borsos árai akkor is maradnak, ha a helyiség kong az ürességtől. Mivel —, hogy úgymond — magas a rezsi, az asztalnál nyilvánva- j lóan ezt is meg kell fizettetni. S eszébe sem jut a főnöknek, hogy a hasznát a költségek csökkentésével, sok fölösleges kill adás elkerülésével is biztosíthatná. Persze, ha igazán értene a szakmájához... Marad hát az emlék. Valamelyest ez is vigasztal. Csak éppen nem lakik jól vele a vendég. Igaz, az ételtől sem mindig. \ Olykor bármennyit is fizet érte... Gyóni Gyula A belső szorongás arcai
