Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-17 / 268. szám
^SzaJa^stván^"jj Ceruzarajzok Mezítláb trappolva vertük a port a falu főutcáján, amikor váratlanul szembetaláltuk magunkat Bogyó Andrissal. Téglavörös svájci sapka volt a fején, flanel kockás ingén a feszülő huzentrá- ger, bokán felül félárbocon tartotta a nadrágot. Most is előttem van dinnyekerek feje, borostás pufók arca, fülig érő szája és borvirágos orra. — Mit eszel, Andris? Pap adta, pap adta! — mutatta az ingét, amely kötözésig tele volt lopott szilvával. — Azt mondták, meghaltál — vigyorogtunk rá, mire arca eltorzult, vasöklét ütésre emelte, és futott utánunk. Felvettük a nyúl- cipőt, és menekülés közben folytattuk a csúfolódást: — Harangozik Elemér! A nagyobb nyomaték kedvéért félig visszafordulva még mutattuk is, hogy hogyan harangozik, és csendít a halottaknak. Andris — korban kétszer apánk lehetett volna — kifulladva a rohanásban, dühében az ingéből előkapta a szilvákat, és utánunk hajigálta. Amikor vége szakadt a hajszának, és Bogyó Andris eltűnt, felszedtük a muníciót, és hasadásig ettük magunkat. A legtöbb városnak, falunak volt akkoriban bolondja, koldusa, akik búcsúkor, nagyobb ünnepeken rendszeresen megjelentek és kéregettek, némelyiket már hozzánk tartozóként fogadtuk, és ha nem jöttek, hiányoztak. Egyszer egy fa mögül kihallgattam, amikor két faluszomszéd összeveszett, és kígyót-bé- kát kiabáltak egymásra. — Ágról szakadt népség! — Úttalan, görbe falu... — Maga beszél? Maguknak még bolondjuk sincs! A falubolond, a koldus, a remete jellegzetes figurái voltak hajdan falvainknak, a tv, a rádió, az újságok nélküli eseménytelen világban. A hét végén — emlékekben bogarászva — üldögéltem a szőlőhegyen a kora őszi napsütésben, élveztem a magányt, a csendet, a tüdőt átjáró tiszta levegőt. A többnapos eső után még nyirkos volt a föld, szüret után sóvárogtak a szőlőtőkék, a pincék mélyén üresen kongtak a mosásra váró hordók. A fák közül váratlanul toppant elém egy hosz- szú, nyurga ember, olyanféle, akikre a gazdák és a szőlőpásztorok felfigyelnek. — Istók vagyok! — parolá- zott. — Tudja, mi az én nótám? — firtatta, amikor gumicsizmásán, rongyos, olajos pufajkában mellém huppant. Nem szóltam. Azon járt az eszem, hogy ezt az embert én már láttam errefelé néhányszor, és télen, amikor a faház mögül a kerítésdrótomat ellopták, ugyanilyen negyvenhatos csizmanyomok maradtak a hóban... — Enyém az egész világ... Beszéltem hozzá, terelgettem a szót a drót irányába, de nem figyelt, réveteg, messze néző tekintettel egyik csizmája orrával a másikat kaparta. — Süket maga? Rám kapta a tekintetét. — Református. — Akkor mondja meg, ki lopta el a drótot? — Tudja maga! Minek kérdezi? Ültünk egymás mellett. Pufaj- kája alól áporodott, nehéz testszag áradt, álmosan hunyorgott a bágyadt napon, én az égen úszó felhőket bámultam, hogyan közelednek egymáshoz, ölelkeznek, tornyosulnak, oszladoznak. Valahonnan váratlanul egy hasig sáros, kivert farkaskutya került elő. Tisztes távolból bámult ránk, egy ideig elugrásra készen, aztán, hogy senki sem bántotta, lefeküdt, és a farkával csapkodni kezdte a földet. — A magáé? Szomorú szánakozással bámulta a farkaskorcsot, a melegben is fázósan húzta össze magán a spárgával megerősített kabátot. — Kivert kutya. Magamfajta. A jövevény már csupán egy karnyújtásnyira volt tőlünk, kúszva közeledett. Csapzott szőre tele volt bojtoijánnal, ragadós tövissel, lapos farkával szünet nélkül a földet paskol- ta. — Van kenyere? — A kutyának? — Nekem! A vándor két pofára ette a kenyeret, a szalonnát, jóízűen itta a bort. Dobott valamit a kutyának is. Nem bírtam nézni a szerencsétlen horpadt oldalát, cimbalmos bordáit, így egy nagyobb darab szalonnát vetettem oda. — Hol lakik? — Az ég alatt. — Miből él? — Eltartanak. De ha akarja, a drótja árát ledolgozom a jövő tavasszal. Embert még nem láttam ilyen mohón enni, amikor megitta a fél liter bort, elégedetten dörzsölte a tenyerét. — A szőlőmet el ne lopja! Felröhögött, miközben csapzott szakálla között hosszan vé- gigcsorgott a bor. — Ezt megígérem. — Hálából? — Nem! Nyolcforintos szőlőt még lopni sem érdemes. Először a kutya ment el, azután az ember. Távol járt már, amikor visszakiáltott: — Bolondnak azért ne nézzen... a • •• A jovo század revüje? Párizs éjszakai életének nagy szenzációja az a revü, ahol férfiak és nők vegyesen, az illem határán túl öltözve táncolnak, énekelnek. A plakátok mint a jövő század revüjét hirdetik a műsort. Az egy hónapig tartó előadás-sorozatra minden jegy elkelt. Párizs után európai turnéra indulnak. (FEB-fotó) Az időrabló fecsegő Fiatal, s éppen ezért a később születettek (vélt) jogán semmit sem akar tudni a voltról, a múltról. Fütyül a tanulságaira is, ő a jelenben él, és azt hiszi, vele (velük, fiatalokkal) kezdődik a történelem. Különben tőről metszett fecsegő. Tűrhetetlen fecsegésével szemérmetlen módon rabolja a mások (többiek) idejét. Azt írtam: tűrhetetlen, holott ez nem igaz, mert mások (a többiek) nagyon is türelmesen elviselik „aktivitását”. Senki le nem inti, hogy hagyja abba, sőt el se kezdje. Legutóbb is csak a krónikás állt fel székéről nagy robajjal, és vonult ki tüntető látványossággal a tanácskozói teremből, hátha végre észbekap, de csak mondta- mondta-mondta; aztán kisded bosszújától vezérelve le se írta a nevét. Fiatal emberünk módfelett imád fecsegni, s minél hosszabban, annál elégedettebb a teljesítményével. Mert őkelme kiváltképp élvezi a maga hangját. Ha gyatra szójátékkal akarnék élni, azt mondanám: számára az orgánum és az orgazmus egyet jelent. Fecsegőnk természetesen nem kíváncsi szavainak hatására, ha (beszél) fecseg. Csak a maga hangjára figyel. És buijánoznak szájából a friss, ropogós közhelyek. Klisé szövegeket „nyom”, szópanelekből építkezik. Székrobajgatá- som idején már legalább 20 percen át hallgattam szövegelését, de nem találtam benne semmi rációt, lényeges mondandót, az egymás után sorjázó szavakból kihámozhatót. Ügyes és tetszetős semmitmondás volt a produkciója. Aktív fecsegőnk minden esetben úgy tesz, mint aki hangosan töpreng, tűnődik, meditál. Pedig egyszerűen csak időrabló módszerekkel szerepel. Szóval: mindenkor intenzív (gyors összpon- tosítású) aktivitást mutat. Dinamizmusa irigyletes. Elképzel, megítél, minősít, analizál. Fél óra múltán, mikor úgy érzi (esetleg), többen is megcáfolták, vagy majd megcáfolják semmitmon- dását, megismétli sajátos produkcióját, de most már éppen az ellenkezőjét halandzsázza-had- oválja, sőt vakerálja a korábbi semminek, mert ugye, hátha nem értették meg a véleményét. Mert igen gyakran úgy érzi, sokan nem értik magvas mondanivalójának lényegét, magas szintű elmélkedéseit, hogy a hallgatóság nem eléggé rezonáns, és hi- bádzik a szinkron. Hiszen ő is azt akarta megfogalmazni, amit már X. Y. és Z. urak amúgy szőrmentében már érintettek. És fecsegőnk újfent szemügyre vesz, mérlegel, kifejt, a premisszákból megvonja a konklúziót, mármint a formális logika szerint. A magasabb szintű logikai műveletekhez ugyanis nem ért. Ezt azonban ügyesen kendőzi, elleplezi. Helyette megéli a sajátosan felvázolt sorshelyzeteket, megéli és definiálja, sőt determinálja az életérzéseit. Szóvirágokkal díszíti, cicomázza a semmit. Szájából egész fürtökben, cikomyás girlandokban lógnak ki a semmitmondás szavai. Egy óra múltán aztán, amikor bezárják a tanácskozást, még fecsegőnk háborog a leghangosabban, hogy már meint mennyire elhúzódott ez az egész, és a megoldáshoz nem jutottak egy szemernyit se közelébb. Egy céhbeli társam (B. P.) ki- fakadása jut eszembe: „Ha szociológiával, állapotkutatással foglalkoznék, rászánnék egy esztendőt annak a vizsgálására, hogy az átlagos állampolgár hány óra alatt mondja el ötpercnyi mondanivalóját... Megszállott ökonomizmussal kimutatnám, mennyibe kerül Magyarországnak a fecsegés. S kieszelnék valamiféle erkölcsi Btk.-t a mások idejének zsebmetszőire, besurranó tolvajaira, betörőire.” Bizony, égető szükség lenne ilyen Btk.-ra. De megtanultuk, de sokat is mondogattuk a sokat becézett volt rendszerünkben az időrabló fecsegőkről, hogy az ilyenek más aljasságokra, súlyosabb bűncselekményekre is képesek. De addig is, míg nincs kellő Btk.-nk, mit tehet a krónikás? Székrobajlással távozhat közös dolgaink megbeszéléseiről, és nem írja le a fecsegők nevét. Pedig le kéne írni — rúgja meg őket a kappantyú —, mint én is teszem most e glossza végén. Pataky Dezső Emlékparkok homálya Félmeztelen, izzadt kovácsok kalapáltak az agyamban, lemeztelenített, ismeretlennel kevert percek keringtek a szemem előtt, az estét vártam. Lassan húzódott ki az alkony a hegyek szürkés magányából, állatszagot hozott, foglyul ejtve a vörös füstöt, a Nap végső, fellobbanó pillantását. A kádban ültem, a szobából mézként csurgott felém a lassú blues, a szomszédból áthallatszott az öregasszonyok beszélgetése. Roham voltam, megkínzott, görnyedt roham, fuldokló kígyó a tengerben. A tükör elé álltam, de a borotva nem engedelmeskedett, mert megint belém élesedett a figyelő ellenség, saját arcom. Felöltöztem, megkerestem a „Moonlight Drive”-ot, belebújtam a fotel sarkába, sűrű homály vett körül, őszi, égetett-esti szag lebegett sejtelmesen felém, és újabb repülésre csábítva átölelte testemet. Kimerevített filmkockákból álltam megint, levegővétel és szívdobbanás nélküli, néhány másodperces filmszalag voltam, amelynek minden kockája ugyanazt ábrázolta. Nyugodt, mély zene folyt el bennem, a valós blues engedelmescn/lu- bickolt ebben az ismeretlen-ismerős gyászindulóban. A konyhában megzörrent egy tányér, autók hangját hallottam. Az asztalon ketyegett az óra, újnak tűnő levegővételeim neszei megsimították lelkemet. Felvettem a kabátomat, és kiléptem az utcára. Hajamba beletúrtak a szél kóbor, éjszakai áramlatai, erőteljes emlékregények kergetőztek a szürke házak ölén. Tolvaj hangok repültek felettem, és csenddé álltak össze az unalmas, őszi este álomszerű zsongásával. Kéktó-szemekkel néztem az ég helyén feszülő fekete lepedőt, repkedő kabátom jókedvűen úszott utánam. Fátyolos emlékrészegséget éreztem, hideg, nyári sörökre szomjazott a torkom. Betértem a bárba. Eleinte nem tűnt fel semmi. Egy koros, tokás nő ült részeg csillogásé poharak közt a sarokban, sörösüvegekre száradt hab szagát kergette felém a ventillátor. A cserépcsörrenés volt az első idegesítő zaj, aztán egy sikoltás, a bárpult mögül egy rekedt szaxofonhang, és már megint kimerevített életpillanat volt minden, emlékparkok homálya húzódott arcomra, fehéredtem, kezem izzadva tapadt a pohár hideg-halott testére, álomemlék lett a perc. Menekülő, tántorgó mozgást rögzített a kamera, sistergő, dühös hangokat, ajtócsa- pódást, rohanó lépteket... Egy pádon tértem magamhoz, mellettem levélkupacok nedves testén ébredezett ködös hajnal. Nem volt már semmi bajom, csak hányingert éreztem, tompán zúgó hangok indultak el a tarkómból a szemem felé, hogy pókhálós hályog képében csapódjanak le a tisztánlátás tisztasága elé. Egy rendőrautó lassított előttem az útfolyam közepén, és a házak sötét árnyai között vörös temperát kent szét a Nap, derengő fénye leradírozta létezésem grafitszürke tévedéseit, és egy nagy, furcsa kulccsal megint sikerült felhúznia egy egész napos, kalapácsütésektől hangos rémületre. Sauf ért Attila Hervé Léger új kreációi a nőiességet hangsúlyozzák. Színei puhák, anyagai könnyedek. A szoknya hossza rövid, de néhány modell sleppet visel. A legjellemzőbb a ruhákon, hogy kihangsúlyozza a kebleket. (FEB-fotó) ' Divat a nőiesség
