Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-17 / 268. szám
HÍRLAP, 1993. november 17., szerda EGER ÉS KÖRZETE 5. A szép, ápolt fogakért Családi hétvégét hirdetett az egri If júsági Ház november 20-ra „A szép, ápolt fogakért” címmel. A szombaton délelőtt 9 órától kezdődő programban fogápolási cikkek bemutatóját láthatja az ideérkező, hasznos tanácsot kaphat szakemberektől, majd az emeleti „rágószobában” gyümölcs- és rágógumikóstolás, valamint ismerettelj esztő filmek várják a gyermekeket. Látványos pantomim műsor következik ezután 10 órától a nagyteremben, ahol Karsai Gizella és a Csipp Együttes szórakoztatja a kicsiket. A résztvevők pályázhatnak „A legszebb fogú gyermek” cím elnyerésére, majd délután 1 órától az átriumi táncházban a Haddelhadd zenekar húzza a talpalávalót. Egészségünkért A fenti címmel indít előadás- sorozatot a Természetgyógyászok Heves Megyei Egyesülete a Bajcsy Zs. út 9. számú épületben. A fitotherápiás alapismeretektől kezdve az emberi test felépítésén át a bibliai orvoslásokig, a gyógyító imáig sok-sok izgalmas téma várja az érdeklődőket. Szó lesz a reformtáplálkozásról, a viz, a föld, a levegő és a Nap gyógyhatásáról, a relaxációs ge- rinctománról, a pszichoszomatikus betegségekről. Az előadók között orvosok, természetgyógyászokat, pszichiátereket és lelkészek szerepelnek. Felvilágosítás a 311-822-es egri telefonszámon kapható. Jézus élete és tanításai A budapesti Bibliai Iskolák Közössége tizenkét részes előadássorozatot rendez az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kéthetenként, szerdán este 6 órától. Jézus születéstörténetét november 24-én dr. Reisinger János irodalomtörténész és dr. Deák Judit bibliatörténész idézi fel a hallgatóságnak. A város tudatosan épített jövője Egernek egy hónapon át kanadai vendége volt. Douglas D. Raines a magyar és a tengerentúli ország urbanisztikai társaságának együttműködése alapján került a városba. Tanulmányozta a helyi viszonyokat, s tanácsokat adott egy olyan stratégiai tervezés kezdetén, amely során a település „iránytűjét” alkotják meg. — Várostervezői diplomám van, s városfejlesztési témakörben doktoráltam — mondja bevezetőként magáról. — Több területen dolgoztam, megyei és városi önkormányzatoknál, s 1986-tól a Whitehorse-i városi szolgáltatások igazgatója vagyok. Ez egy 25 ezres település, s Yukon megye székhelye. Itt a parkokkal, épületekkel, közművekkel és a közlekedéssel foglalkozom, mintegy száz alkalmazott tartozik hozzám, s 25 millió dolláros éves költségvetéssel dolgozunk. — Mit tudott hazánkról, mielőtt egy hónapja földünkre lépett? — A kanadai urbanisztikai intézet ellátott anyagokkal. De csak annyit tudtam azelőtt, hogy Magyarország Közép-Európá- ban van, nincs tengere, s itt termelik a bikavért. A politikai és a társadalmi viszonyokról már a megkapott elemzésekből értesültem. Hozzá kell tenni, hogy már a tizenötödik szakember vagyok, aki ebben a cserekapcsolatban hazájukba érkezett. így tehát első kézből is kaptam információkat. — Egy hónapot töltött el itt. Milyen képet kapott hazánkról? — Egy olyan országot ismertem meg, amely vágyik a modernizációra. Egerről erős és pozitív benyomásokat szereztem. Úgy látom, nagy lehetőségei vannak a fejlődésre. Különösen rokonszenves volt számomra, hogy milyen barátságosak az emberek. Sokszor találkoztam a városháza hivatalnokaikval és a közgyűlés tagjaival, szimpatikus és erős egyéniségeknek ismertem meg őket. Szerintem jól felkészült és tehetséges emberek, akiknek szívügyük Eger jövője. — Milyen nehézségekkel, problémákkal találkozott, mi az, ami aggasztja velünk kapcsolatban? — Nagyok a gazdasági problémák, s a politikai változások sem fejeződtek be. Alacsonyak a fizetések az árakhoz kepest, szinte mindenki a növekvő inflációt emlegette beszélgetéseink során. Az elmúlt negyven évet nehéz levetkőzni. Az önkormányzatnál láttam, hogy milyen nagy az igény az infrastrukturális fejlesztésekre. De ugyanaz tapasztalható, mint nálunk KanaEger, kanadai szemmel Nagy lehetőséget lát a fejlődésre Douglas D. Raines dában: a kormány felelősséget és feladatokat ró az önkormányzatokra, de nem ad melléjük pénzt. — De gondolom, maguknál nem szül aggasztó pénzügyi helyzetet ez a gyakorlat... — Minden relatív. Mi sem vagyunk elégedettek, az emberek mindig többet szeretnének. — Milyen alapvető változtatások kellenének itt, hogy a fejlődés megindulhassonn ? — Erről csak benyomásaim lehetnek. De úgy latom, nagyobb támogatást kell adni a vállalkozóknak, valahogy csökkenteni szükséges az eladósodottság mértékét és visszafogni az inflációt. — Itt, Egerben is elkezdtek egy olyan stratégiai tervező munkát, amelyet az Ön városában, Whitehorse-ban sikeresen meg is oldottak. Itt milyen esélyek vannak erre? — Mint mondtam, nagyon tehetséges emberekkel találkoztam. Av stratégiai tervezés nálunk is lehetőséget teremtett az önkormányzat számára, hogy ne ilyen kérdésekkel foglalkozzon, hanem speciális feladatokat oldjon meg. Itt is működhet a terv, ha a politikai és az adminisztratív vezetés támogatja, s a kidolgozás során a közösséget igazán be tudják kapcsolni. Hozzá kell persze tenni, hogy a magyar gazdaság helyzetének is meghatározó szerepe van. Stabilitásra volna szükség. — Úgy fogalmazott, hogy a politikai változások lezáratlanok. Ez megakadályozhatja-e a tudatos jövőépítést? — Szeretnek abban hinni, hogy nem. Sok olyan személyiség él itt, akiben nagy a közösségi érzés: akarják a város sikerét. Magát a polgármestert is ilyennek tartom, de munkatársait is. Szerintem megvan az az energia, ami szükséges a település érdekeinek a védelmében. Kanadában figyeltük a közép-európai változásokat, s úgy értékeltük, hogy például Lengyelországban újra a szocialista oldal felé sodródtak el. Itt az az érzésem támadt, hogy Magyarországon nem fordulnak vissza erre az útra. A bizonytalanság azonban nagy. — Milyen esélye van egy városnak arra, hogy a nehezebb gazdasági körülmények között is viszonylag jól éljenek polgárai? — Nem kicsi. Hapcidéul Miskolcról vagy Ózdrol beszélünk, ott régóta lényegesen rosszabb a helyzet. Ha történelmi múltjára, a barokkra, a gyógyturizmusra és a konferenciák megrendezésére koncentrál ez a város, akkor már négy olyan erős oszlopot talált, amelyekre építhet. — De elhiszik-e az emberek, hogy van erre esély, vagy megakadályozhat bennünket céljaink elérésben a pesszimizmus? — Minden cél eléréséhez nélkülözhetetlen a pozitív beállítódás. A Whitehorse-i politikusok is azt vették észre, hogy a közösség kiegyensúlyozottabb lett, amikor megkérdezték, milyen irányban is induljanak el. Ha a lakossággal együtt fejlesztik tovább a várost, az emberek tudatosan vállalják a célkitűzéseket. Gábor László Román rendező a Harlekin Bábszínházban Az igazi mese összeköti a népeket Maria Mierlut: — A politikai gondolat „magas helyekről” származik... A rendező a színpadon személyesen nem jelenik meg, ám egyénisége, gondolatai meghatározzák az előadást. Az egri Harlekin Bábszínház legutóbbi bemutatóját, az Apó lánya, Anyó lánya című mesét Maria Mierlut állította színre, aki a marosvásárhelyi Ariel Bábszínház román tagozatának rendezője. Mint már megírtuk: tiszta hangú, egyszerű, mégis vonzó világot teremtett. A néző óhatatlanul is kíváncsi, hogy milyen is ő. — Nagyváradon születtem, s harminc éve foglalkozom ezzel a szakmával — mondja szinte hibátlan magyarsággal. Mint ezzel kapcsolatban elárulja, kétnyelvű környezetben gyermekeskedett, ahol természetes volt, hogy megértik egymást az emberek. Már sok éve Vásárhelyen él, s társulatával együtt már nemzetközi díjat is szerzett. — Azt a bábelőadást szeretem — tér ki munkájára —, amely úgy hat közönségére, hogy közben mond is valamit. Ezért aztán szeretem az nagy klasszikusokat, akik értékes műveket alkottak. Az egri előadást Ion Creanga meséje alapján készítettük. A másik oldalról a tradicionális bábjáték híve vagyok. Manapság divatos, hogy a bábon kívül az ember is színre lép. Ezt a megoldást csak akkor kedvelem, ha alapos indok van rá, s a mondanivalót szolgálja. — Már-már tüntetőleg egyszerű ez a bábjáték. Ezt tudatosan alakította ki? — Az a legjobb, ha a néző nem gondol arra, hogy a látvány és a zene miért is jó vagy rossz. Ha természetes számára, ami megjelenik előtte, nem kezdi elemezni azt. így a stiláris tisztaságra kell törekednie a zeneszerzőnek, a díszlettervezőnek és a rendezőnek egyaránt. — A marosvásárhelyi bábszínház magyar és román tagozata hogyan dolgozik együtt? — Külön működünk, mindkét résznek megvan a maga színészgárdája, rendezője. — Ez nagyon szűkszavú válasz. Milyen az együttműködésük, s a közönség hogyan kapcsolódik az együttesekhez, a magyargyerekek beülnek-e a román előadásokra, s fordítva? — A művészeknek nem kellene a mindennapi politizálásba beavatkozni. Különösen akkor nem, ha a gyermekeket szolgálják. De — sajnos — manapság már nem elég, hogy a templomok válasszák el az embereket, egyre több helyszínen külön válik a magyar és a román. Régebben gyakori volt, hogy nézték a másnyelvű előadásokat is. Most baj van, de remélem, nem tart sokáig. Nagyon elkülönülnek egymástól most a legkisebbek is. — Kik szítják ezt a szembenállást? — Ez nem az egyszerű emberek között alakul ki. A politikai gondolat „magas helyekről” származik, s aztán a televízión és az újságon keresztül szivárog szét. — De a maga számára eszerint természetes a két nyelv és a két nemzet együttélése... — Már egész kicsi korom óra otthon vagyok mind a két nyelvben. Kaptam kis magyar barátaimtól meséskönyveket, ahol azt betűztem ki először: „Egyszer volt, hol nem volt...” — A mesék ezek szerint mindenütt a világon hasonlóan kezdődnek. De hogy folytatódnak? — Hasonlóan, ha igaziak. E népmesét például Ion Creanga és Benedek Elek is hasonlóképpen dolgozta fel. De más nép hagyományában is szerepel. Úgy is nevezik ezt a néprajzkutatók, hogy „archetípus.” A különböző nemzetek egyformán becsülik a jót, és ítélik el a gonoszságot. — És ha mégis másként folytatódnak a mesék..:? — Ott, ahol elválnak egymástól a történetek, ott nem igazi népi történettel találkoz- -k. Ahol nagy különbség mutatkozik, ott már gond van... iá, >or) Tárlat az egri IH-ban Mit festett Ladányi? Ladányi Imre (1902-1986) Kecskeméten született, New Yorkban halt meg, nyolcvan- négy évesen. A köztes idő általa, benne szinte letérképezi ennek a századnak minden nyugtalanságát. Egyéniségét formálja-ala- kítja az egri középiskola, Bécs, Kokoschka, a harmincas évek formai és divathullámzása. Ez idő tájt végigsöpör az európai kontinensen a fametszés, mint műfaj, valamint az expresszio- nizmus. Mindkettő csak annyi hatást hagy maga után, amennyit egy terebélyesebb influenzajárvány tud teremteni. Más a XX. század tömegemberének a válasza a valóságra, a történtekre, és más, egészen más a művészé, aki mindent felfokozottan él át, mert úgy érzi, a pillanatban neki mélyen meg kell mártóznia, különben kimarad valamiből, amit később soha nem lesz képes megszerezni, vagy bepótolni. Ladányi két portréja és egy egri városkép álomszerűsége emlékeztet arra, hogy az orvostudós, a középeurópai és magyar származék milyen lelki tartalommal szaladt neki a világnak, miből is támadt az a lendülete, amely nyolc évtizeden keresztül nem hagyta nyugodni őt: szerette volna magát kifejezni, megmutatni mindazt, ami benne mo- corgott, amit nem lehet a tudomány és a mindennapi praxis keretei között kiélni. Megvolt benne az a többlet, amitől a tudós, a fegyelmezett mindennapi polgár — állampolgár? — mássá alakul át az elmélkedés, a belső szükség okából: formákat keres, színeket, netán szavakat, amiket le lehet festeni, ki lehet egészíteni egy-egy rebbenő alakzattal, és azt fogni rá, hogy ez én vagyok, én ezt adom magam helyett azoknak, akikkel tudatosan meg akarom értetni magamat... Az absztrakciót a jellemzés és jellem helyett? Aki valaha is lemerészkedett az alkotás lelkesítő gondjáig, gyönyörűségéig, ismeri a rettenetes kétkedést: mi is az a forma, amely a legtisztábban, a legharmonikusabban kifejezi azt, ami egy adott pillanatban feltör, onnan, a mélyből, az ösztönök aljáról, vagy még mélyebbről... A XX. század emberének a lelkét, belső világát két iszonyatos járvány pusztította végig. Az egyik a diktatúrák rémeit valóra váltó évek, másrészt az az eltömegesedés, a kultúrának az a szétzilálódása, amely a személyiséget, az egyéniséget már korántsem azok között az adottságok között fogadja el, értékeli, szemléli, mint a korábbi századok, korszakok. Itt, ma minden a tömegízlésnek, az irányított és megtébolyított fogyasztói ízlésnek engedelmeskedik. Itt az érzelmi világ, az impresszionizmus, a romantika, ahogyan Renoir, Cézanne, Modigliani, Verdi, Liszt, Wagner, Berlioz, Debussy még diktálta, nem alapállás. A modern, a nagyvárosi ember a percnek él, és úgy rendezi be magát, lakását, életét, hogy az érzelmek az erdőben maradjanak, a tájban, ahol a fákon a madarak éneklik a magukét, a virágok vadon nőnek az Isten szere- tetéből és szeretetére. A modern ember szégyene az, hogy nem vállalja önmagát, absztrakciókba menekül, játszik színekkel és formákkal, mert ezzel — önmagát is megtévesztve — elaltatja a lelkiismeretét. Úgy képzeli, ha kikerüli azt a lenyomatat, ami az arcán és lelkén haláláig felgyülemlik, azzal el is intézte a tudat minden rémét, átesett a legfontosabbon. Idegesítő formákkal fojtja el belső vizsgálódását. Ám mire az út végére ér, vagy közelít az út végéhez, felbolydul benne valami — ezt már megéltem egy művész barátom esetében is —, és akkor keresi, kutatja azokat a gyökereket, ahonnan a „nagy utazáshoz”, amit életnek neveznek, a nedveket, a táplálékot szerezte. Ladányi Imre hosszú évtizedeken át festette színes alakzatait, primőr színekben, ilyen-olyan foltokban, kövér, vagy kövéntett vonalakban elgondolva azt, ami belőle kikívánkozott. De két portrét is festett magáról. Azokkal a színekkel, amelyeket szeretett. És képverseket is írt, ilyenolyan nyelven, angolul, oroszul, ábrákkal öltöztetve fel, így hangsúlyozva még, amit a szöveg esetleg nem eléggé tömören szólaltatott volna meg. Emlékezetből látképet festett Egerről, aminek a valósághoz annyi köze van, hogy látszanak, fellelhetőek, értelmezhetőek a terek, a tornyok, az épületek, az alakzatok, amikben, amikkel meg akarta győzni saját magát is: ezt kell, így kell. Mert nem véletlenül születtünk oda, ahova: nem véletlenül azt tanultuk meg, amit; nem véletlenül ragaszkodunk néhány olyan kifejezéshez, tájhoz, tartalomhoz, amivel azonosítani tudjuk magunkat. Ladányi — műveinek többségében — leképezte a századot, maga helyett. Úgy gondolta, hogy ezzel jelezheti azt az utat, amely neki kijutott. Képei ott lógnak a hazai és külföldi szakintézményekben. Magyarságát hirdeti többféle módon. Középeurópaiságát ezernyi apró részlettel. De azt a keveset, amit igazán elmondott magáról, azt a portréiben és az egri látképben adja. (Ha csak a kiállított anyagot vesszük figyelembe!) Igyekszünk belemerülni színeibe, megkíséreljük felf ejteni a formák rendjét is. Segítségül hívjuk életrajzi adatait is, de maga Ladányi Imre, a hazájához ragaszkodó magyar, nem nyílik ki előttünk egészen. Provinciális szemlélettel lehet emlegetni ezt- azt, körüljárni óvatos megközelítésekkel az ábrákat, amiket múzeumokban és akár lakásokban hatásosan fel lehet hordani, de azt a küzdelmes életet, azt a drámasorozatot, amit ez az ember a háborús frontokon, a képtárakban, a New York-i utcán barangolva, vagy hazalátogatva a lacsupa- szított és megkínzott hazában megélt, nem tudjuk követni. Csak remélhetjük,' hogy ezt a most látott anyagot majd követik azok az alkotásai is, amiket a küzdő-küszködő éveiben teremtett. Grafikáira gondolok elsősorban, ahol a vonalak rendje kiadhatja nekem azt a Ladányit, aki most csak félig köszönt vissza nekem, onnan odaátról.
