Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13-14 / 265. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. november 13-14., szombat—vasárnap Üj lelkipásztor Markazon... ...aki sok-sok imádságoskönyvet is írt Or. Csépány László: ’’...azért imádkozom, hogy a hívek olyanok legyenek, amilyennek a pásztor szeretné” A tavasszal elhunyt Márkáz korábbi plébánosa, Krizsán István, aki több mint két évtizeden keresztül szolgálta híveit. Nemrégiben új lelkipásztor állt a hívek helyi közösségének élére. Dr. Csépány László apát-plébánossal beszélgettünk hivatásról, családról, emberekről... — 1927-ben születtem Gyöngyösön, egy ötgyermekes földművescsaládban. Szüleim soha nem mulasztottak szentmisét, s mint diák, én is csak egyet „hagytam ki”. Tehát igen vallásos családban nevelkedtem, s elemi iskolás koromban tanítónak készültem. Meg is kérdezte az akkori nevelőn, miért ezt a hivatást választom? Azért, feleltem, hogy önt kolléga úrnak szólíthassam. A háború alatt Sopronba kerültem hadapród-iskolába, utána Gyöngyösön fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat. Az érettségi nyarán Teleki Lászlótól kaptam egy könyvet „Krisztus Atlétái” címmel. Amikor elolvastam, valahogy „megfogott”. Érdekes volt, mert mint mondtam, éltem az akkori fiatalok életét, s nem gondolkodtam a papi hivatáson. Aztán amikor otthon elmondtam az elképzeléseimet, szegény édesanyám megdöbbent, s könyörgött, hogy ne menjek papnak. Sokan gyermekkoruktól készülnek eme hivatásra, de úgy gondolom: leg- többüket egy belső hang, egy késztetés indít el az útra... — Aztán 1947-52 között elvégeztem a budapesti Hittudományi Akadémiát, doktori disz- szertációmat „Szent Pál imaélete” címmel készítettem... Ezek után káplánként kezdtem dolgozni Újfehértón, Kunszentmár- tonban, Jászárokszálláson, majd pedig Sajógalgócon. Itt több évig álltam Jézus szolgálatában, sőt a helyi téesz pénztárosa is én voltam, mert arra hivatkoztak, hogy „a pap talán nem fog eltulajdonítani a vagyonból”. Több pénztáros elődömet ugyanis emiatt váltották le... — Az, hogy megbíztak bennem, jó dolog volt, de volt ám egy másik oldal is. Azelőtt az emberek a közgyűléseken állandóan veszekedtek, csúnyán beszéltek. S mikor mint pénztáros, én is eljártam az ilyen gyűlésekre, a hangulat kulturáltabbá vált. Épp indulóban voltam egy újabbra, mikor találkoztam egy hívemmel. Kérdezte, hová megyek. A közgyűlésre, mondom. „Ne jöjjék kend — így az öreg —, mert akkor nem merünk káromkodni”. Volt azonban egy zárszámadó közgyűlés, mely megpecsételte sorsomat. Ide meghívták az összes akkori előkelőséget, s a vacsora előtt így szóltam: „...a rém élhető- leg jó hangulatban eltöltendő étkek előtt mondjunk el egy rövid áldást”. Én elimádkoztam az ilyenkor szokásos imát, aki gondolta, velem mondta, aki nem akarta, az pedig nem mondott semmit. Ennyi volt az egész. .. Napokon belül hívattak az egyházmegyéhez, s az alábbi vádakat hozták fel ellenem: „Hitbeni csizmákkal tiport bele a lelkiismereti szabadságba, mikor kultikus akcióra kényszerítette a közgyűlés részt vevőit!” Elképedtem a megfogalmazáson, tudtam, hogy el kell hagynom Sajógalgó- cot, de akkor menjen a téeszel- nök is, mert ő jelentett fel. Híveim őszintén kiálltak mellettem, de mégis eljöttem, akkor üresedett meg Áriában egy állás. — Ezen a településen egy elég nagy lélekszámú gyülekezetét láttam el, volt velem egy káplán is, aki segített. Nagyon jó volt ott dolgozni; 24 esztendeig hirdettem Isten igéjét. Módom volt írással is foglalkozni, így sikerült társszerzőként a Szentségimádás című könyvben debütálni. Majd több önálló imádságoskönywel jelentkeztem, melyek egyfajta hiányt pótoltak. Sok-sok imát írtam, mert például a temetéseken másképp kell búcsúznunk az időstől, a sokat szenvedőtől, lánytól, fiútól, súlyosan betegtől — s erre az akkori könyvekben csak egy ima szolgált mindenkinek. Ezért Íródott a „Jézussal a szenvedésben”, majd pedig „Párbeszéd Istennel” című könyvem. Az „Új Misszió” című lapban is gyakran jelennek meg írásaim. Később, ’83-ban kiadták „Az újjászületés szentsége” című kötetem, amely a kereszte- lésről hordoz szép gondolatokat, írói munkám elismeréseképpen kaptam meg az apáti címet. — Egészségi állapotom bizony megromlott az idők folyamán, szívem kissé elhasználódott, de tudom, hogy nem a véletlen, hanem a gondviselés volt, ami életben tartott, s hogy most itt lehetek. Az érsek atyának is voltak elképzelései: átszervezés alatt állnak az egyházközségek, illetve fiatalítani szeretne a papság körében. így — miután választás előtt álltam — Márkáz mellett tettem le a voksot. — Most, Szent István napján tartottam itt az első szentmisét. Szabadtéri Istentisztelet volt, kinn a sportpályán. Kisboldog- asszony napján pedig a faluban celebráltam az első búcsúmat, igen sok hívő ember él a községben, csodálatosan szép templom van a birtokukban. Munkámat segíti még a kántor és a harangozó is, de öröm számomra az is, hogy kedves emberekkel találkozhattam. A polgármester, a postások, a boltosok, az öregek otthonának dolgozói — ahonnan az ebédemet kapom —, s természetesen a híveim is nagyon segítőkészek. Ha végigsétálok az utcán, mosolyognak, ismerősként köszöntenek. Az első szentmisén az alábbiakat fogalmaztam meg mind magamnak, mind a híveknek: „Olyan vagyok, amilyen vagyok! Imádkozzanak, hogy olyan legyek, amilyennek szeretnének. En meg azért imádkozom, hogy a hívek olyanok legyenek, amilyennek a pásztor szeretné!” Sziráki Márta Beszélgetőpartnerünk: A könnyűműfaj állócsillaga Koncz Zsuzsa 25. nagylemezéről — Egy újra fölfedezett alkotótársról — A „Szörényi-ügyről” Nem mindennapi esemény a könnyűzenei pályán a 25. nagylemez megjelenítése. Kell hozzá különleges tehetség, művészi igényesség és meg nem fakuló népszerűség. Koncz Zsuzsa rendelkezik mindezzel, de őt a sikerek útján is alighanem az a mottó vezérelte és vezérli, ami új lemezének a címe: „Ne veszítsd el a fejed...” — Van kedvence a lemez 14 száma között? — Csak olyan dalok kerültek a korongra, amelyeket valamiért fontosnak tartok, és szívesen énekelek. Kedvenccé azonban csak a koncertturné közben válik egyik vagy másik, amikor már érzékelem, hogy a közönség hogyan reagál rájuk. — Kevesen tudjuk, hogy az alkotótársak között van egy bizonyos Koncz András, az ön festőművész testvére... — Igen, a lemezborítók nagyrészt az ő munkái. Ezúttal nem készült „fekete-lemez”, csupán CD, így bizonyos esztétikai pluszt — amit a hatásos, színes, nagy borító jelent — föl is kellett adni. De az adott lehetőségeken belül András most is kitűnőt alkotott — csakúgy, mint a többi munkatárs. — Felsorolná őket? — Ismerős nevek, bevált csapat: Tolcsvay László, Bródy János, Bornai Tibor, Gerendás Péter, Móricz Mihály. Különösen annak örülök, hogy Tolcsvay Lacival újra felfedeztük egymást, hiszen 12 évvel ezelőtt dolgoztunk együtt stúdióban. A tavaly októberi BS-koncert után határoztuk el, hogy felújítjuk a munkakapcsolatot; ott olyan biztatást, szeretetet kaptunk a közönségtől, hogy úgy éreztük: ezt egy minél hamarabb megjelenő anyaggal kell meghálálnunk. — A névsorból ezúttal is hiányzik Szörényi Levente. Végleges a szakítás? — Az élet folytonos mozgás, változás — amíg élünk, semmit sem lehet tehát véglegesnek mondani. Egyébként furcsa, hogy efféle kérdések hangsúlyosan most fogalmazódnak meg, pedig — bármilyen hihetetlen — lassan 14 éve nem dolgozunk együtt. Ez persze elég hosszú idő ahhoz, hogy arra következtessek: talán már nem is lesz további együttműködés. Ami persze semmit nem von le Levente értékéből, hiszen nagyon tehetséges ember. Sokkal tartozom neki, s ezt akkor sem felejtem el, ha netán soha nem dolgozunk már együtt. — Mi a véleménye az új Szöré- nyi-műről, az Attila Isten kardja című rockoperáról? — Nagyon szégyellem, de még nem láttam. Igazoltan voltam távol, a bemutató idején nem voltam Magyarországon. Amikor visszajöttem, lemezem előkészületei már annyira igénybe vettek, hogy egyszerűen nem jutott idő rá. De feltétlenül bepótolom, mert barátaim sok mindent mondtak róla, amit magam is szeretnék „ellenőrizni”. Különben is: egy régi munkatárs új alkotását illik megnézni. — Sok művész — kivált a popszakmában — szinte tüntet magánéletével — ön viszont következetesen elhárítja az erre vonatkozó kérdéseket. Különleges oka van rá, netán már „megégette” magát? — Nem, erre nem volt példa. Amikor mi a pályát kezdtük, a magánélet egyébként nem volt sajtótéma. Jómagam meg abban az értelemben unikumnak számítottam, hogy abszolút „civilként” csöppentem bele a köny- nyűműfaj világába. S bár némi exhibicionizmus nyilván dolgozik bennem, ha már kiállók a színpadra másoknak énekelni, azért alapvetően szemérmes alkat vagyok. Elengedhetetlenül szükségesnek tartom, hogy legyen az életemnek egy olyan tartománya, amely csak az enyém. Valahogy úgy érzem, csak egy ilyen elkülönített magánterület „birtokosaként” tudok olyat nyújtani a színpadon, amit az emberek elvárnak tőlem. Gálik István (Ferenczy Europress) Jó estét, doktor úr! Dr. Szegő Imre: „Mellém állt a Soros-alapítvány is...’ Nemes, szép hivatás az orvosé — kiváltképpen, ha úgy gyakorolják, mint dr. Szegő Imre. Nemcsak a helyi szociális otthon igazgatója, elesettek, magukra maradtak gyámolítója, hanem az emberi élet alkonyának fáradhatatlan virrasztója is Hevesen. — Jó estét, doktor úr! — köszöntőm magam is tisztelettel a „naplementék” idős robotosát szolgálati szobájában egy kései órán, amely, mint mindig, még gondozottal körében tartja. Meglepi a látogatás, nem titkolja, hogy eléggé elszokott már az érdeklődéstől. Amit csinál — érzi —, megszokott. Ugyancsak túl van azon, hogy az újdonság élményét nyújtsa bárkinek. Több mint két évtizede, hogy makiári körzetét az intézményre cserélte. Szerette azt is, amivel addig foglalkozott. Korábbi esztendeit sem tartja kevésbé izgalmasnak, értékesnek, mint a későbbieket, az ittenieket. Hiszen — vallja — pályát kezdeni a kezébe adott táskával, motorkerékpárral is csodálatos. Járni Kere- csend, Demjén, Egerszalók, Egerszólát utcáit, s helyettesítőként olykor másutt gyógyítgatni a betegeket, aligha jelent kevesebbet számára az intézmény teljes átszervezésénél, vagy a megyei szociális otthonok vezérlésénél, amivel utóbb megbízták. Talán a személyét ismertebbé, esetleg emlékezetessé tett munkával is felér. Úttörő törekvéseiről, gerontológiai vizsgálatairól, modellként elfogadott művéről többször írt megyei lapunk, mégis élmény vele minden újabb találkozás. Szegő doktor megannyiszor mond valami újat, ha az időskor szóba kerül. Szívvel, szeretettel beszél az öregekről, akik családjaik körében méltatlanul sajnos, meglehetősen gyakran nyűggé válnak, holott megkopva — elfáradva, elgyöngülve — a legtöbb melegségre, törődésre vágynak. Jó érzékű, okos felismerése volt a hiánypótló intézményes gondozás sajátos rendszerének megteremtése, a pszichés, szomatikus és szociális elemzésekre épített következetes, kitartó tevékenység a legkülönfélébb bajok megelőzésére, a veszélyhelyzetek elhárítására. Munkájában ma is a korai „beavatkozást” tartja a legfontosabbnak. Már akkor foglalkozni kezd pácienseivel, amikor azok még csak készülnek a nyugdíjas időkre, a kellemetlenebb megrázkódtatásokon innen vannak. Elve, hogy inkább találkozás legyen a rendelésből, előbb a szociális nővér váltson szót a meghívottal, s csak utána az orvos. Irányításával igazán sokoldalú feltárással születik így újra meg újra a diagnózis, amelyet később természetesen a körzeti kezelőnek is tudomására hoznak a szükség szerinti javaslatokkal, hogy együtt már az öregedők útját eredményesebben egyengessék. Amiben pedig tudnak, mindjárt maguk segítenek az intézetből — legyen az ügy akár egészen távol a megszokott gyógyítástól. Tekintve, hogy az időskor tétlensége is sok baj okozója lehet — úgyszólván a legkülönfélébb ötletekkel, kezdeményezésekkel próbálkoznak kizökkentésül. Munkára, tanulásra, társaséletre biztatnak. Nem egy házasságkötést is előmozdítottak. Saját életévein, erőt próbál önteni a direktor úr idős embertársaiba. Hetvetlesztendősen is aktívan dolgozik. Közel a hetvenhez — két éve — lett,az orvostudományok doktora, s igyekezetével néhány hete szolgált rá legutóbbi kitüntetésére, a Pro Cariíaíe elismerésre. — Régi célkitűzésem, hogy kidolgozzam, formába öntsem a súlyos beteg, illetve a haldokló ellátásának követelményeit, szabályait is, amit a szakma jeles képviselői előtt egy országos konferencián már tavaly szóba hoztam — magyarázza a doktor az intézeti rendelőből nyíló kis irodája karszékébe süppedve. — Eszembe sem jutott volna, hogy a résztvevők ennyire odafigyelnek elképzeléseimre, így mellém állnak... A legnagyobb meglepetésemre egészen a Soros-alapítványig vitték újabb törekvésemet, ahonnan kerek 100 ezer forintos támogatást mindjárt megítéltek. A felét felszerelésre költőm, másik részét pedig a rászorulók konkrét ellátására. S reménykedem, hogy a juttatást a későbbiekben is élvezzük. Jól jön a pénz, mert sajnos eléggé szűkében vagyunk. Már roppant szerény a gerontológiai tevékenységünkhöz nyújtott anyagi támogatás, korántsem jut belőle any- nyira, mint valamikor. Amíg régebben többen «dolgozhattunk, nem csupán boldogult feleségemre számíthattam, jelenleg mindössze egy négy órában foglalkoztatott rokkantnyugdíjas osztozik velem a különmunkán. Legújabb törekvésében elsősorban a betegek mellett legtöbbet tartózkodó nővérekre számít, s a részükre indított tanfolyamot látta első tennivalójának. Az ápolónőkkel valamiféle rítust szeretne bevezetni az intézetben, olyasfélét, ami az empátia segítségével alkalmazkodik a haldokló megváltozott helyzetéhez, s feltétlenül kifejezésre juttatja az együttérzést, hogy az elkerülhetetlen búcsú kevésbé, vagy egyáltalán ne fájjon. Csöndes a doktor úr, özvegységében gyöngébb már, mint amikor a szociális otthon vezetése mellett tiszteletre méltó másik vállalkozásába is belekezdett. A kedve, az akarata azonban mintha megmaradt volna. Legalábbis ez érződik legújabb terveiből, s abból, ahogyan ezek megvalósításához kezdett. Éltesse, tartsa még ez a munka sokáig a szakmában... Gyóni Gyula Koncz Zsuzsa: „Alapvetően szemérmes alkat vagyok...”
