Heves Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-06 / 233. szám
HÍRLAP, 1993. október 6., szerda 7. Pf.23 Üzen a szerkesztő R. I. Figyelemfelhívással kezdi hétoldalas levelét, amelyben az el- ondolkodtató elemek a maguk istóriai „lejtésükben” jelennek meg; szaggatott idézetekkel érzékeltetjük a mai kálvária lényegét: ’’Budapesten taxiztam, előtte is gépkocsivezető voltam, mellékállást vállaltam a megélhetésért... Örültem, hogy én is vállalkozhatok, jöttek az Egzisztencia- és egyéb hitelek, de csak pályázat útján lehetett indulni. Beadtam. Fél éven belül a budapesti XXII. kér. tanács (önkormányzat — A szerk.) visszautasított, mert rossz helyre küldtem. A választ akkor kaptam meg, amikor lejárt apályázati idő. Na, itt egye meg a fene, becsaptak. Feleségemmel elmentünk Sz.- be, volt kis falumba. A polgár- mester biztatott, építik a gázt, a szennyvíz- és telefonhálózatot, idegenforgalmi centrumot akar kialakítani. Építhetek, vehetek bármilyen üzletet, mindenben segít, neki is ez a vágya. Erre az ígéretre mindent eladtunk Budapesten. Sz.-ben vettünk egy lerobbant családi házat, ahol ellakunk, közben építünk egy kis fogadót. A polgármester is helyeselte, mire megrendeltem az építési anyagot. Aztán kiküldte az emberet, hogy ez majd harminc- millióba kerül, és nekünk ezután kell adót fizetnünk. Csak belevágtam... Még szerencse, hogy a telket le tudtam foglalni, a megrendelt árut oda rakattam le. Ha a fogadó nem megy, építünk még egy házat. így sok ellenségünk es iri- gyünk lett. Vita támadt ezek miatt a feleségemmel is, aki beköltözött Gyöngyösre. A régi, ócska ház az ő nevén volt, elcserélte. A szomszéd, egy boszorkány, a bontott anyagunkat elhordta a telkünkről, azt állítva, hogy a régi tulajdonostól ő azt megvette, így a karácsonyt az új épület kazánházában töltöttem. Próbálkozásaim közepette kaptam munkanélküli-segélyt, majd elmentem dolgozni egy kft.-be... Németországba szállítottunk, de a munkáltatóm sem a tb-t, sem az adóhivatalt nem tisztelte, nem fizetett, így visszamentem a munkaközvetítőbe. Jártam több helyen, de nem segítettek. A sz.-i polgármester is elutasított, hogy onnan nem jár semmi. Az ATI-tanfolyamon segítettek, képesítésemet megszereztem, de a Volánnál csak érettségivel vesznek feljött az ötlet, éppen árulták az ABC-t. A polgármester azt mondta, mindenben segít. Három és fél millióért meg tudtuk volna venni, időközben leengedték kettő és félre, de egy másik személy kapta meg úgy, hogy a polgármesteri hivatal hitelezett is neki, mi pedig készpénzt kínáltunk a vételnél. Itt mindenki azt gondol, amit akar.” Akad még néhány fordulata a panaszos áradatnak, az elkeseredés fűti fel a mondatokat, szerencsétlennek érzi magát, de mindenekelőtt az fáj a panaszosnak a legjobban, hogy kijátsszák őt, szavakkal bolondítják, komolyan veszi az ígéreteket, és amikor a tettekre kerül a sor, a jólértesültek, a tűzhöz közelebb ál- lók-ülők-helyezkedők mindent elkaparintanak az orra elől. Sem letorkollni, sem vigasztalni nem akarjuk, mert ezt a több évre kiterített botladozást- keresést komolyan kell venni. Ilyenektől is rossz lehet — rossz is — az állampolgár kedélyállapota. Tehetetlen dühében szólja az átkokat, és vakmerő lépéseket fontolgat. Sokszor pedig csak az a hiba, a balsiker és a szerencsétlenség oka, hogy a rohamosan változó helyzetekben, a törvények rohamos szaporodása közben, a szervezések és a személyi kapcsolatok útvesztőjében a jogban kevésbé jártas magyar nem idejében igazodik a sorakozó- ban, vagy később veszi észre magát a kelleténél: mire a sakkpartiban mások már megtolták bábuikat, ő elfelejtette végiggondolni, milyen lépésnek is kellene következnie ott, ahol ő sillabusz nélkül nem tud egyszerre lépni azokkal, akik több és jobb információval rendelkeznek. így azok valamilyen oknál fogva — kitalálható, miért — behozhatatlan előnyre tesznek szert, mert a helyi hatalom forgatókönyvét a jólértesültek időben kapják kézhez, míg a tájékozatlan ácsingózó törölheti a szemét. Levele komoly jelzés egy polgár lelkiállapotáról... „így képzeltem el az orvosi munkát...” A közelmúltban már jelent meg újságcikk a Heves Megyei Hírlapban az épülő gyöngyösi kórházról, én az ott dolgozó emberekről és munkájukról szeretnék írni. Szerencsémre a két kislányom megszületése óta csak látogatóban jártam a gyöngyösi kórházban. így, mint mindenki más, csak a betegekkel törődtem, és észre sem vettem, hogy kik és hogyan segítik őket a gyógyulásban. Eljött az idő, és halaszthatatlan epeműtéttel bekerültem a Bugát Pál Kórház sebészeti osztályára, ahol a vezető dr. Gál István kandidátus főorvos. A műtétet dr. Tatár László végezte el rajtam, aki — fiatal korát meghazudtolva — nemcsak szakmailag, de emberség terén is oly sokat tesz betegeiért, hogy azok, míg élnek, hálával gondolnak rá. Az emberség legszebb példájának tartottam, hogy a betegeket nemcsak az őket műtő orvos kíséri figyelemmel, hanem a többiek is gondosan ügyelnek rájuk... Munkájukat nagyszerűen egészítik ki az ápolónők: a délelőttös nővér biztató tekintete, gyors munkája azt a hatást keltette, hogy itt mindenki meggyógyul, a délutános ápolónő gyorsaságával mindig ott volt, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Ót soha nem kellett hívni, tudta, hol kell helytállnia. Az éjszakás pedig minden beteget ellenőrzött, kedves, simogató hangjára ébredtünk. Úgy érzem, kötelességem erről írni, még akkor is, ha valaki azt gondolná, szerencsém volt... Lehet, s akkor kívánok ilyen szerencsés gyógyulást valameny- nyi betegtársamnak. Én így képzeltem el az orvosi munkát a Klinika című film televíziós sorozatát nézve. De azt, hogy ez megtörténhet egy olyan kórházban, amely évek óta aládúcolva működik, ahol a műtétek reggel négykor kezdődnek, és ki tudja, éjszaka mikor fejeződnek be, erre nem is gondoltam. Meddig lehet bírni ezt a munkatempót ilyen körülmények között? Talán jó volna elgondolkodni ezen olyan embereknek, akik tehetnek valamit a javulás érdekében. Én mindenesetre nagy tisztelettel gondolok valamennyi dolgozóra, és kívánom, legyen erejük kivárni helyzetük jobbra fordulását. Tóth Istvánná Gyöngyös Testünk-lelkünk harmóniája Még a kódról... A szavakkal, a beszéddel kódoljuk, jelöljük külső és belső világunk dolgait. A beszéd — ez a speciális kód — csodálatos emberi képesség. A szavak, fogalmak segítségével fejünkben leképződik a világ. Elég, ha például azt a szót halljuk, hogy „eső” vagy „vulkán”, s e szavak nyomán máris megjelenik előttünk ezek képe. A világ, az élet dolgait jelentő szavak megtanulása hosszú folyamat, amelynek során kiemelkednek „kérdő korszakok”. Mi ez? — kérdezi fáradhatatlanul a gyermek a második év után. Ekkor kezdi beépíteni a tárgyak, személyek, dolgok neveit. Miért? — kérdezi háromesztendős korában, és ekkor már a világ dolgai közötti összefüggések megértésére törekszik. Zavarba ejtően „egyszerű” kérdések özönével árasztja el a felnőtteket. „Miért süt a nap, miért van erszénye a kengurunak stb., stb. Se vége, se hossza a kérdéseknek, de hát tisztázni kell a dolgokat. A 9. életévben újabb „kérdő korszak” következik. Ez már magasabb szintű pontosítás, hogy mi is áll egy-egy szó, fogalom mögött. Nagy munka ez, és hogy sikeres is legyen, nem mellékes, milyen annak a beszédnek a minősége, amelyet hall a gyermek. Bernstein elemezte a beszédnek a gyermek fejlődésére gyakorolt hatását. A beszédnek — ennek a speciális kódnak — két formáját vizsgálta. Egyik forma a kidolgozott kód: amikor az emberek (például a szülő és a gyermek) árnyaltan, pontosan megbeszélnek mindent. A másik a kidolgozatlan kód: ezt rövid, egy-két szavas, főleg utasításokból álló közlések jellemzik. Bernstein összehasonlította a kidolgozott és kidolgozatlan kóddal kommunikáló családok hatását a gyermekek értelmi fejlődésére. Az eredmény az volt, hogy sokkal sikeresebb az értelmi fejlődés a kidolgozott kóddal működő családok gyermekeinél. Nemcsak az a fontos, hogy a szülők beszélnek a gyermekekhez, hanem az is, hogy a gyermekeknek is legyen lehetőségük a közlésre. A beszédnek oda és vissza kell áramolnia. Már egészen fiatal csecsemőnél is szükséges — és meg is oldható — ez. Egy hosszabb idejű követéses fejlődéslélektani vizsgálat igazolta, hogy az a gyermek értelmileg fejlettebb volt, kapcsolatteremtő képessége jobb, szociálisan sikeresebb volt, akinél a beszédnek megvolt az oda-vissza „játéka”. A szülő beszéde sok szempontból minta a gyermek számára. Ha a gyermek azt látja, hogy a szülő az adódó problémákat megbeszéli, olyan mintát kap, miszerint „ha gond van, üljünk le, beszéljük meg”. Ha a szülő képes megfogalmazni az őt feszítő rossz érzéseket, belső feszültségeket, akkor a gyermek olyan „eszközt” kap, hogy szavakkal, „kibeszéléssel” lehet oldani a belső görcsöket. Végül, de nem utolsósorban minta a felnőtt, a szülő beszédének minősége is. Valóban kidolgozott kóddal kommunikál-e? Árnyaltan tükrözi-e beszéde a belső és külső világot? Sajnos, a mi rohanó korunk, az állandó időhiány, a kevés — és feszültségekkel terhes — együtt- lét a mai szülőket a kidolgozatlan kód felé sodorja. (Például: Vacsoráztál? Feküdj le! Pakolj el!) Pedig nagyon fontos lenne a kidolgozott kód, a dolgok pontos, egyértelmű megnevezése. Mennyi félreértést, családi és hivatalbeli konfliktust meg lehetne előzni ezzel. Alkalmas eszköz lehetne a belső feszültségek oldására. Neurotikus, pszichoszomatikus panaszokat, betegségeket, netán öngyilkosságokat lehetne megelőzni ezáltal. Szakemberek véleménye szerint a fent említett problémák hátterében nagyon sok esetben a nem megfelelő kommunikáció húzódik meg. Bimbó Zoltánná A létminimum küszöbén... Tisztelt Szerkesztőség! Érdeklődéssel olvastam a Hírlapban a létminimumról szóló rövid, korrekt cikket. Ezen felbuzdulva, gyorsan kiszámoltam papíron — amit egyébiránt .már korábban is éreztem —, hogy én is a létminimum küszöbén élek a családommal. Családunk felépítése: a családfő diplomás közalkalmazott, 20 éves munkaviszonnyal, hivatalos nettó fizetése a családi pótlékkal együtt: 25.500 forint/hó. A feleség köz- alkalmazott szakdolgozó, 25 éves munkaviszonnyal, az ő nettó fizetése: 13.900 forint havonta. A családi összjövedelem 39.400 forint/hó, két kiskorú, jövedelem nélküli gyermekről kell gondoskodni. Kötelező kiadások: a fűtés átlagosan 4000 forint havonta, a közös költség 2400, a villany 700, a televízió 600, a kötelező biztosítás 750, a lakásbiztosítás 275, a casco 240, a gáz 200, a menza 800, az iskolai kiadás 300, illetve 200 forint, a bérletek 168, a lakás rezsije 2500. Ez ösz- szesen havonta 13.183 forint. Ezen túlmenően számolok még négy személyre napi 150 fo- rint/fő/nap kiadást, az egy hónap folyamán 18 ezer forint. Ez fedezi az étkezési költségeket, ám ebből kell megvásárolni például a tisztítószereket, a szükséges kozmetikumokat, az egészségügyi cikkeket. A feltétlenül szükséges kiadásokon kívül tehát marad még 8217 forint, ami — ha elosztom a család létszámával — 2054 forint/fő/hóra jön ki. Ebből kell biztosítani tehát minden „luxust”: a tankolást, az utazást, a javítási költségeket, szakkörök diját, ünnepi kiadásokat, a ruhák, cipők vásárlását, a fodrászt, a súlyadót, a kommunális adót, a kulturális célú kiadásokat, és még annyi mást. Azt hiszem, a „mezei állampolgár” hasonló lehetőségeknek örvend az új rendben is. Amcny- nyiben el tudják képzelni, hogy miféle csodálatos lehetőségek vannak a miénkhez hasonló családok előtt, kérem, fentebbi soraimat tegyék közzé a lapjukban. Kár, hogy a népjóléti miniszter úr — valószínűleg — mindezt nem olvassa... H. /., Eger (Név és cím a szerkesztőségben) Az új lakás- és helyiségtörvényről Segítség az állampolgároknak Nyilván mindenki előtt ismert, hogy az új lakás- és helyiségtörvény — amit az érdekeltek nem kis nyugtalansággal vártak — a közelmúltban megjelent. Ez sok kételyt és bizonytalanságot eloszlatott az érintettek körében. Az 1993. július 30-án megjelent 105. sz. Magyar Közlönyben található a törvény, amely nemcsak a lakások, hanem az egyéb helyiségek bérleti jogviszonyait, a megvásárlás új lehetőségeit is szabályozza, félreérthetetlenül. Jó tudni, hogy a törvény 1994. január 1-jén lép életbe, addig a korábbi jogszabályok érvényesek. Az új törvény figyelembe veszi a piaci gazdálkodás általános irányelveit, az önkormányzatok érdekeit, nem utolsósorban pedig a bérlőkét. Ez egy kerettörvény, amelynek „korlátái” között a helyi ön- kormányzatok által megalkotandó rendeletek hivatottak a részletek szabályozására. Hangsúlyos pont, hogy ezen rendeletek megalkotása előtt az önkormányzatoknak ki kell kérniük az érdekképviseleti szervek — így Egerben az Egri Lakásbérlők Egyesülete — véleményét, s a rendelettervezetet a helyben szokásos módon kell közzétenni. Tehát az új törvény szabad utat enged a bérlők jogos észrevételeinek, s biztosítja, hogy az állampolgárok részvételével jöjjenek létre az őket érintő jogszabályok. E komoly feladat előkészítése végett az Egri Lakásbérlők Egyesülete felújítja ügyfélfogadási rendszerét. Az állampolgárok gondjaikkal minden hét csütörtökjén délután 4 és 6 óra között kereshetik fel az egyesület egri (Bajcsy-Zsilinszky u. 9. sz. alatti) irodáját, ahol választ kaphatnak kérdéseikre. Dr. G érési János az egyesület elnöke Egerszalókról indultunk (Gondolatok egy 35 éves általános iskolai osztálytalálkozó után) „Háborús gyerekek” voltunk. Magyarország történelmének egyik legszórnyűbb évében, 1944-ben születtünk. 1950-ben kezdtük az akkor már „állami” általános iskolát. Ránk igaz a mondás: nehéz gyermekkorunk volt. Kisgyermekként éltük át a háború utáni ínséges éveket, a Rákosi-korszakot,y56-ot. Szüléink téeszcsébe „tömörültek”, vagy „kulákok”-ká váltak, vagy a borsodi ipari területekre ingázták. Vigyázzállásban, fekete szalaggal, sírva gyászoltuk Sztálint. Voltunk mosolygós, boldog, piros nyakkendő* úttörők, es titkon elsőáldozók, bérmálkozók. Korengedéllyel, 14 évesen lettünk az ’57-ben „zászlót bontó” KISZ első tagjai, akik hittel énekeltük az indulókat. Népszínműveket adtunk elő, népi táncot jártunk, de ismertük es ápoltuk a szalóki néphagyományokat is. Betlehemeztünk, pünkösdi királynézással jártuk az utcákat, vártuk a májusfát, hogy felkötözhessük rá színes szalagjainkat. Vártuk a kis- és nagybúcsút a túrós rétessel és a „sürgetővel”. 1958-ban 18-an végeztük el a nyolcadik osztályt korosztályunkból. Voltak „nehezebb” fe- jűek, illetve az otthoni és földművesmunkába jobban bevont osztálytársaink, akik kibuktak közülünk. Ma 11 -en találkoztunk, deresedő hajú, nagypapának, nagymamának még „ifjú” lányok, fiúk a 35 éves osztálytalálkozón. Néhány kivétellel majdnem mindenki Szalókon él manapság. Van, aki mostanában tért vissza a „gyökerekhez”. Gyermekes örömmel, visszafiatalodva köszöntöttük egymást és megjelent tanárainkat. Az egerszalóki alma mater alapozta meg azt a szellemet, azt az összetartó erőt, amely ötévenként újra ösz- szehoz bennünket. Tanáraink minden időben elsősorban emberek voltak — csupa nagybetűvel —, akik hivatásnak tekintették pályájukat. Arra „szegődtek”, hogy neveljenek, tanítsanak, hogy többszörösen hátrányos helyzetű falusi kis iskolánkból kiröpülve, megálljuk helyünket az egri közép- és szakiskolában. Alsótól a felső tagozat 7. osztályáig 2 évfolyamos osztályokban tanultunk. Csak a 7. és 8. osztályt jártuk önálló tanteremben. A lelkiismeretes oktatómunkát dicséri, hogy minden nehézség ellenére olyan útravalót kaptunk, amivel helytálltunk a továbbtanulás során. Eredeti szakmáját tekintve van köztünk titkárnő, fodrász, mérnök, szobafestő, lakatos, technikus, tanár, kőműves stb. Ma legtöbben nem az eredeti szakmánkban dolgozunk, vállalkozók lettünk vagy munkanélküliek. Ha nehéz volt a gyermekkorunk, akkor most, az 5. iksz felé haladva, újra nehéz lett az életünk. Középkorú nemzedékünkre nagy teher hárul: most életbe induló gyermekeinket és elaggott, beteges, nyugdíjas szüleinket kell támogatnunk, remegve a leginkább korosztályunkat sújtó munkanélküliség miatti félelmünkben. A mi aktív fiatalságunk az elmúlt 40 évben zajlott. A manapság és a közeljövőben elvárt újféle, vállalkozói szemléletű aktivizálódásra a mi nemzedékünk már nem lesz képes. Közülünk is voltak az „átkos pártállamban” vezetők és beosztottak. Úgy tűnik, napjainkban a nemzedékünkből már kevesen lesznek vezetők, s örülnek, ha beosztottak, de még inkább, ha jól „beosztok” lehetnek. Mindezt jólesett egymásnak elmondanunk ezen a forró augusztusi szombat estén. A résztvevő idős tanáraink hallgattak bennünket, s bölcs gondolataikat osztották meg velünk, ők a legtöbb rendszerváltást megérő, legidősebb nemzedékhez tartózó, nevetségesen kis nyugdíjjal „jutalmazott” hősök, akik bár nehezen élnek, megőrizték emberi tartásukat, s bölcs nyugalommal viselik sorsukat. A 81 éves Pápai Bandi bácsi — volt osztályfőnökünk — még mindig friss szellemével, humorával ejtett ámulatba bennünket. Matematika-fizika szakosként Arany János: Epilógus című versének néhány versszakát szavalta el életfelfogása szimbólumaként: hogy „többnyire csak gyalogjárt”; hogy a „cifra” fontosokat soha meg nem irigyelte... Orosz Nóra néni verseit olvasta fel, amely bölcs szemlélődéssel mutatta a rohanó, változó világot: a hétköznapokat, amelyekben csak a természet és az emberi érzelmek változatlanok. Felidézte a kellemes rajzórákat, amikor a „templommal jegyben járó” szalóki templomtornyot rajzoltatta velünk, s néhányun- kat tehetséges tanítványként indított a raiztanári pályára. Ba- lázsné Irénke néni fiatalos külsővel és lélekkel sorolta csínytevéseinket, a hideg teleken „fakaru- szos” járattal megtett hajnali kijárást Egerből. Olyan emlékeket idézett, amelyekre mi már nem is emlékeztünk. Ő azonban pályakezdőként jól szívébe-eszébe véste a szalóki éveket. Elfoglaltsága miatt nem volt velünk Busák Karcsi bácsi és felesége, Rózsika néni, akikről szintén megemlékeztünk. Szalóki pályafutásuk során ők vállalták a falu kulturális életének fellendítését. Még középiskolás korunkban is „fogták a kezünket”, segítették gimnazista, szakiskolás éveinkben is problémáink megoldását. Orosz Béláné, Márta néni emlékénél hosszasan időztünk. Ő volt az elsős és az alsós tanító nénink. A betűvetés, az egyszeregy mellett — elfoglalt anyaink szerepét is magára véve — stoppolni, kézimunkázni is tanított. Az igazgatók közül Halmai Lajos bácsira emlékeztünk, aki szigorúsága mellett meleg tekintetű mosolyával, simogatassal jutalmazta a jó eredmepyt elérőt. A kellemes találkozó végén mindannyiunkban megfogalmazódott a gondolat, hogy kellenek az életben az ilyen örömök, amikor szeretetet adhat és kaphat az ember. Amikor szürkül, rideggé válik az életünk az anyagiak megteremtéséért folytatott mindennapi harcban, elfásulunk, befelé fordulunk. Kell, hogy újra csínytevő gyermekké váljunk, s őszülő fejjel, de újra diákzsargonban a gyermekkori bece- és gúnynéven szólítsuk egymást. Kell, hogy a másik „tükrében” újra copfos kislánynak, csikófri- zurás fiúnak láthassuk magunkat, s emlékképeink egymáséival kiegészüljenek, s hogy újra átéljük gyermek- és ifjúkorunkat. Öt év múlva ismét találkozunk... Nagy né Albert Valéria Eger
