Heves Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-22-24 / 247. szám

4. ÜNNEPKÖSZÖ1MTÖ HÍRLAP, 1993. október 22-24., péntek-vasárnap

A váratlan és a szükségszerű

Mindenki tudta, hogy valaminek történnie kell, de ilyen heves robbanásra senki sem számított.

A háborgó írók, diákok, újságírók kiszabadulása a pártfegyelem alól előrevetítette a Magyarországot 1948 óta kalodába záró totalitariánus rendszer fölbomlását, de az emberek nem véres, hanem békés átalakulásra számítottak. Ügy képzelték, hogy az — akárcsak Lengyelországban — a rend és a törvényesség keretei között zajlik maid le, felülről indítja el a Központi Bizottság, amely bölcsen és még idejében engedni fog a reformokat követelő értelmiségiek, írok, közgazdászok nyomásának. Az ellenzék nem zendülést akart; azt Nemcsak a távoli múltban, hanem napjainkban is jó néhány forradalom zajlott le — gondoljunk csak Algériára, Kubára, San Domingóra —, amelyeknek kitörte előtt érezni lehetett valaminek az elkerülhetetlen eljövetelét, s amelyeknél a tömegek lázadását csoportok, pártok, ösz- szeesküvések készítették elő. A magyar fölkelés nem tartozott ezek sorába. Nem előzte meg ösz- szeesküvés, nem szervezte forradalmi párt. Váratlan volt és elő- reláthatatlan, senki sem készítette elő, senki nem akarta, sem Keleten, sem Nyugaton. Éppúgy meglepte Eisenhowert, mint Hruscsovot. Nem játszott benne szerepet sem a KGB, sem a CIA.

Ezt a következtetést vonta le az Egyesült Nemzetek Magyar- orszaggal foglalkozó különbizottsága is: „A tények tanulmányozása alapján a bizottság meggyőződött a magyar fölkelés nemzeti és spontán jellegéről.”

Semmi jele sem volt annak, hogy a fővárosi és vidéki intel- lektuelek forrongásából az egész országon végigszáguldó vihar támad. Mintha minden nyugtalanság és izgalom a Kossuth tér és az Egyetem tér közötti néhány ezer negyzetméterre korlátozódott volna. A kommunista párt két frakciója — a desztalinizáló és a

sztálinista, a nemzeti és a mosz- kovita — küzdött a hatalomért. Az ország pedig ámulva és kételkedve figyelte a küzdelmet.

„A fölkelés cseppet sem volt elkerülhetetlen. Idejében kellett volna desztalinizálni — írta J. P. Sartre, találóan összegezve a tanulságokat. — Ha 1955-ben Nagy Imre kezében hagyták volna a hatalmat, vagy ha 1956. október elején visszahívták volna a kormányba, elkerülhették volna a felkelést.” És a sor folytatható: ha Gerő Ernő október 23-án este nem mondott volna provokáló beszédet, ha a Központi Bizottságot idejében összehívták volna... ha rettegésükben nem a szovjet csapatokat hívják be, hanem a tüntetőket igyekeznek lecsillapítani etc., etc. Soha felkelést ilyen ostobán nem provokáltak ki, még az 1830-as forradalmat sem. A desztalinizálás elkerülhetetlen volt, a fölkelés nem volt az.

De akár az volt, akár nem, végül is kitört. Hirtelen új valóság született, s egymást követték a váratlan, ellentmondó, szokatlan helyzetek. Mint aki nyomasztó álomból ébred, a magyar ifjúság felkelt a zsarnokság ellen, nem törődve azzal, hogy a zsarnok már három éve halott, és hopv utódai inhb indulatúak.

Aztán szembeszálltak néhány orosz tankegységgel — amelyek ilyenfajta harcra nem voltak fölkészülve, inkább azért jöttek, hogy megfélemlítsenek, mintsem azért, hogy lőjenek —, s azt hitték, hogy legyőzték a világ egyik leghatalmasabb hadsereget. Megfeledkeztek arról, hogy földrajzilag Magyarország a szovjet birodalom mozgásterében maradt. A világközvélemény rokonszenvtüntetéseinek láttán védettnek hitték magukat, s úgy viselkedtek, mintha tényleg fölszabadultak volna. Már nem elégedtek meg sem félénk, sem radikális reformokkal, hanem a nemzet teljes függetlenségét kiáltották ki. Kártyavárként omlott össze a szilárdnak hitt politikai rendszer, s ők új, demokratikus intézményeket kezdtek teremteni, mintha az idők kezdetén állnának.

Már láttunk tüntetőket, akik megütköztek a rendőrség erőivel, s láttunk tüntetéseket fölkeléssé válni. Láttunk kormányokat, amelyek elvesztették hidegvérüket, es saját bukásukat idézték elő. Láttunk munkásokat, akik a proletárdiktatúrával szálltak szembe: Kronstadtban 1921- ben, Berlinben 1953-ban, Poznanban 1956-ban. De még nem láttunk felkelést, amely ily gyorsan teijedt volna tovább a fővárosból a vidékre, hogy ott még merészebbé váljék, es esztelen végletekig jusson, még nem láttunk a szovjet világban nemzeti és demokratikus forradalmat — méghozzá Hy kedvezőtlen nemzetközi helyzetben.

A magyar forradalom, ez a fantasztikus történet — mint Edgar Morin mondotta — különleges jellege miatt érdemli meg a jelenkon történet kutatóinak figyelmét. A sémáinkkal egybevágó, „szabályosnak” nevezhető forradalmaknál is jobban leplezte le a szinte teljes szakadást a fent és a lent, az allam és a társadalom, az intézmények és a spontaneitás, a hivatalos és a valóságos Magyarország között. Az igazság e különleges órájában kiderült a párt, a kormány, a parlament, a hadsereg, a rendőrség, a központi és helyi igazgatás, a szakszervezet és valamennyi tömegszervezet tehetetlensége. A cenzoroktól fölszabadult „társadalmi tudatalatti” nyilatkozott meg szavakban és tettekben, amelyek nem politikai megfontolásokból szármázták, hanem kollektív hallucinációból. És ez a hallucináció ragályossá vált. Kültelki utcagyerekek robbantották ki a küzdelmet, s komoly felnőttek folytatták tovább. Négy nap sem telt el, s a nép szabadnak hitte magát. A felszaba- dultság mámorában a függetlenség mítoszát alkotta meg, s nem nyugodott addig, amíg ez a mítosz meg nem testesült Nagy Imre tragikus személyiségében. Ez a józan és mérsékelt férfi, nem fékezhetvén meg az áradatot, inkább átadta magát annak, mintsem hogy elszakadjon népétől.

A tengerentúli emlékek

Queen Elizabeth Park, Vancouver

Aki a világ harmadik legszebb fekvésű városában, Kanada legnyugatibb partján, Vancouverben járt már, az bizonyára találkozott Tímár Jánossal, és az ő elmondásaiból megértette, miért néz minden tengerpartra épített kapu most már csak keletre, a sós-párás nyugati szélben.

— Ezen a tájon 10-12 ezer magyar él — kezdi. — Nem vagyunk sokan, de hogy el ne tévedjünk, kellenek a biztos pontok, az önzetlen vezetők, akik a kapuk tövében ácsorogva várják a keleti híreket, és elmondanak mindent, amit kell. Cselekedetükben méretnek meg itt az emberek elsősorban. Az Okanaga

völgyében, az ősi indián vidéken például magyar paprikát, fehérrépát, barackot termelnek, ők így vigyázzák az otthont. Mások Kodály és Bartók szobrát helyezik el, Vasarely-festménnyel díszítik a Zeneakadémiát, s a Stanley Park totemoszlopainak közelében, több évszázados fák árnyékában — ahonnan legszebb kilátás nyílik a városra — Imrédy Eleksellőszobra fogadja a leszálló hidroplánokat. Én mégis a Queen Élizabeth Park ’56-os emléktáblájára vagyok legbüszkébb, amely valóságos zarándokhely lett minden messzire sodródott magyar számára. Nem volt egyszerű a bronzba vésett

mondatok elhelyezése. Ugyanis az akkori „szovjethű” kanadai vezetés nem akart a Szovjetunióval ujjat húzni, ezért elvetette azt a tervünket, hogy a szabadság- harc hőseinek tiszteletére egy kegyeleti helyet hozzunk létre. „Csak Kanadához kapcsolódó táblákat, szobrokat helyezhetünk el ebben a parkban” — mondták. Nem volt mit tennünk, szomorúan új helyet kerestünk, s a temetőben állítottuk fel az emlékművet.

— Múlt az idő, hosszú hónapok teltek el, mikor az egyik sétámon a Queen Elizabeth Park művízesésének tövében felfedeztem egy bronzlapot, melyet

Wallenberg emlékére helyeztek el. Azonnal kérdést intéztünk a British Columbia tartományi vezetőihez, mondván, ha egy svéd ember kaphat néhány szép sort — aki mellesleg magyarországi nagykövet volt, és semmi nem fűzte Kanadához —, akkor tőlünk miért tagadják meg a lehetőséget, hiszen mi így-úgy, de mégiscsak segítjük ezt az országot. Nem volt több ellenérvük! így került a híres Queen Elizabeth Park legszebb pontjára ez az ’56-os emléktábla:

THOU SHALT NOT FORGET

That the spirit of FREEDOM JUSTICE AND DEMOKRACY

Transcends national boundaries

REMEMBER HUNGARY 25. okt. 1956.

IN MEMORY Of the more than 20.000freedom fighters

who secrifided to free the nation from tyranny...

...on the day of 19 march 1969'

sziki

Egerben az írás szerint október 23. és 25. között komolyabb esemény nem történt. A budapesti események élénken foglalkoztatták a várost, mindenki a rádiót hallgatta. A főiskolán megalakult a MEFESZ, az AKÖV-nél a munkástanács. Október 26-tól már megbolydult az élet, a miskolci egyetemről is érkeztek MEFESZ-kül- döttek, s a helyiekkel együtt vörös zászlókat, csillagokat, címereket döntöttek le a helyükről. Legdemonstratívabb megmozdulásuk az volt, hogy a főiskola tetejéről is eltávolították a csillagéi bírólékművet is. Ezzel együtt megkezdődött a szovjet utcanevek, feliratok megsemmisítése is. Este egri iskolások — különösen sokan a Dobó-gimnáziumból —- a Petőfi- szobornoz vonultak, hangoztatták követeléseiket: független, demokratikus Magyarországot, sztrájkjogot a munkásoknak, amnesztiát a forradalomban részt vett magyaroknak. Csatlakoztak hozzájuk sokan a városból is.

Október 27-én támadták meg a felkelők a pártházat, másnap pedig megalakult a városvédelmi bizottság, amely legfontosabb feladatának a munkástanács megszervezését tartotta. Létrejött a Forradalmi Nemzeti Tanács is, akik kibocsátottak e^ röplapot a következő szöveggel „Tekintettel arra, hogy jelenleg elismert és cselekvő kormány nincs, amíg szabad, titkos választásokon alapuló elismert Nemzeti Kormány nem alakul, Eger város ügyeinek vezetését f hó 28-tól kezdve az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács vette át. A Nagy Imre vezetése alatt alakult kormányt nem ismerjük el a magyar nép törvényes képviselőjének, mert a szovjet fegyveres erők támogatják, s nem a magyarnép. A magyar nép félreérthetetlenül nemzeti kormányt akar. ”

Sorra alakultak a munkástanácsok, a Dobó-gimnáziumban pedig a tanári egyesület. Három legjelentősebb követelésük: „A szovjet csapatok azonnali kiparancs olása. Nagy Imre kormánya nem törvényes, a felkelők döntő részvételével új kormány alakítandó. A szocializmus kifejezést törölték, és a megjelölés nélküli demokráciára váltották fel, s indoklásul kijelentették, hogy a szocializmusra a Tito- vagy Go- mulka-féle nemzeti formában sincsen szükség. ”

így érkezett el november 4-e, amikor is nagy volt a szemtanúk szerint az izgalom Eger utcáin. A Forradalmi Tanács arra készült, hogy feltartóztatják a szovjet egységeket. Délelőtt az MSZMP és más pártok képviselői felkeli

Hogy jöttek a hírek?

A tüntető fiatalok azt skandálták 1956. október 23-án: „Aki magyar, velünk tart!”

Mint serdülőkorú ifjonc éltem meg a Rákosi-rendszert. Tizenévesként volt alkalmam tapasztalni azokat az esztendőket, amikor jegyre adták a kenyeret, de csak többórás sorban állással lehetett hozzájutni a mindennapihoz. Gyűjtöttem kalászt, mákgubót és vasat, tudtam a szomszédokon át érzékelni a beadás terhét, egy osztályban járhattam olyanokkal, akiket kilakoltattak, mert szüleik állítólag kulákok voltak. Beszélhettem AVH-s katonákkal, láthattam internáltakat, részt vehettem lampionos felvonulásokon, éltethettem kórusban Sztálint és Rákosit, énekelhettem, hogy „új tűzkohót szít a tőkés Nyugat, új háborúra uszít, bujtogat , meg azt, hogy „sződd a selymet, emárs...” Előbbiekkel együtt tapasztalhattam, hogy fogyott a nép türelme, miközben nőtt a keserűsége. Jószerivel alig volt túl a második világháború borzalmain, még alig jöttek haza — akik túlélték a lágereket — a meggyötört hadifoglyok, de már azzal agitálták, hogy lépjen be a tszcs-be. Nyugtalanság volt és félelem, közben mosolyogni kellett, meg tapsolni, meg hurrázni, meg a dicső „testvér” hőstetteit az iskolában szajkózni. A Nagy Vezér és Tanító halála után — akit mindannyiunk Apjaként „sirattunk” — enyhült ugyan az általános politikai helyzet, de nem annyit, hogy meg ne érlelte volna az 1956-os eseményeket.

Október 23-án este — álig a lámpagyújtást követően — egy idegen férfi kopogtatott be hozzánk. Az „aktatáskások” akkoriban rémületet hoztak, de pillanatokon belül nyilvánvalóvá vált: fölösleges a félelem. Fényképészügynök volt a jövevény, anyámat arra biztatta, hogy rendeljen nála családi felvételeket. Nem tűnt különösebben tolakodónak, viszonylag békés hangot használt érveihez, így nem húzódtunk jobban a sarokba testvéremmel, amikor hely kínálás után leült az egyik hokedlire. Valójában vacsorához készülődtünk, apám érkezését vártuk még hozzá, aki általában kora reggeltől késő estig dolgozott a ktsz szabóságában.

Fővárosi vendégünk biztos helyen érezhette magát a néhány

perces szóváltás után, mert miközben meghiúsult üzletkötési szándéka, szavaiba gyorsan elvegyítette a napi politikát. Körül- körülnézett ugyan, azt megnyugtatónak tarthatta, hogy a külső ajtó is be volt zárva, ám szinte megrettent, amikor nagyapa előjött a belső szobából, hallván az idegen hangot. Anyám intett a fejevei, mondja csak nyugodtan, hogy mi újság Pesten, hiszen érdekesnek találta az elbeszélést. Az idegen egyre inkább otthon érezte magát, megeredt a nyelve. Végigmesélte Rajk újratemetését, beszélt a Petőfi-körről és más szervezkedésekről. A tömegek elégedetlenségének hullámcsapásai minden bizonnyal tüntetéssé fajulnak majd, lehet, hogy ma, de feltétlenül rövidesen. Puskaporos a levegő a fővárosban, remélte viszont szavaiban a békés változásokat, noha igazából nem hitt benne. Féltette a „maroknyi” magyart, lesz-e ereje a túlerővel szemben.

Kérdezgetett is az ötven év körüli, enyhén kopaszodó jói megtermett férfi. Kíváncsi volt, hogy milyen a hangulat vidéken, menyremélte, hogy a kommunista Nagy Imre visszakapja a hatalmat, és alkalmazni fogja a szovjet párt XX. kongresszusán meghirdetett elveket. 1956 őszén a megújulásért küzdő írók, művészek, publicisták közül úgyszólván senki sem gondolt katasztrófára, erőszakos fölfordulásra, minden létező intézmény megingására, s még kevésbé fegyveres felkelésre a fokozatosan enyhülő szovjet uralommal szemben. Senki sem gondolt arra, hogy a kritika fegyvere — Marx szavát követve — a fegyverek kritikájává válik, hogy a tömegek színre lépnek, hogy a nép szót kér, és nem elégszik meg a statiszta szerepével.

A forradalom Heves megyében

Nem született még meg az a mű, amelyik nyomon követné, hogy i is történt az 1956. október 23-át követő napokban Heves megy ben. Ebből a szempontból egyedülálló vállalkozás ez a mostani éppen ezért nem is lehet egészen teljes. Ismereteinket „Az ellenie radalom tevékenysége Heves megyében” című füzetből mentette Hogy mennyire pontosak az ott közöltek, azt nem tudjuk, s eile őrizni sem lehet, hiszen a kiadvány szerkesztői elmulasztották f tüntetni a belső borítón a nevüket, s az sem derül ki, hogy mikor k szítették a könyvet. Pillanatnyilag azonban ez az egyetlen dók

monfnm o'# olaníón nenKólínl/ lolírlóini o tneínnfnhot

resieK a íana^sui, s KoveieneK, hogy mondjanak le, akik azonban egyelőre nem voltak arra hajlandóak. A szovjet csapatok végül lényegében akadálytalanul bevonultak Egerbe.

A megye második városában, Gyöngyösön hallgattak a fegyverek. Ott is megalakult a Városi Munkástanács, s egyik tagja, a sütőipar munkástanácsa körlevelében például kimondja: „Értesítjük továbbá dolgozóinkat, hogy az ideiglenes forradalmi munkástanács elfogadta azt a javaslatot, hogy az üzemben semmiféle pártszervezet ne legyen, csak erős szakszervezet.”

„Aki nem velünk, az ellenünk” — kiáltozták Felsőtár- kány utcáin október 27-én, szombaton. A tömeg a tanácsházára ment, ahol többek között elégették a begyűjtési papírokat. Gyóngyöspatan ugyanazon a napon felvonulást tartottak a főutcán, Kossuth-nótákat és más dalokat énekelve. Megalakult a községben a forradalmi tanács és a nemzetőrség. Hevesen október 28-án a községi tanács épülete előtt követelte több száz ember, hogy alakítsák meg a forradalmi tanácsot. A községben is létrejött a Szociáldemokrata Párt. Október 27-én Verpeléten is tüntető tömeg vonult végig, majd a kul- túrházban választották meg a forradalmi munkástanácsot. Maklártályán is tüntetéssel kezdődtek az események, majd létrejött a munkástanács és a nemzetőrség. Feloszlatták a helyi Szabadság tsz-t is, s többen visz- szakövctelték egykori tulajdonukat. Száj Ián azon a szombaton három lakodalom is volt, így a násznépek is felvonultak. Két nappal később pedig hangszórós autóból vezényelték a tömeg- megmozdulást.

Pétervására viszonylag korán bekapcsolódott az eseményekbe, már október 25-én ledöntöt- ték a szovjet emlékművet. Még aznap létrehoztak egy bizottsáf

ot, amelynek az volt a feladata, ogy tartsa a kapcsolatot az ózdi munkásokkal. 27-én újabb gyűlést tartottak, s még november 3-án is összehívtak egy eseményt, hogy járási munkástanácsot válasszanak. Egészen december közepéig tartott ez az állapot, amikor is visszaállították a regi tanácsot. A Mátravidéki Erőműben is megalakult a munkástanács, s ők is kijelentették, hogy a pártok politizáljanak, s ne szóljanak bele a gazdasági dolf

okba. Petőfibányán október

5-én alakult meg a fegyveres őrség, majd a munkástanács is. November 4-e után azonban ott is alábbhagyott a lelkesedés. Egy-egy sztrájk még előfordult, azonban ott is — mint a megyében és az országban mindenhol