Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-06 / 207. szám
HÍRLAP, 1993. szeptember 6., hétfő EMBERKÖZELBEN 9. A hála lehet feledékeny? Hetven éve érkezett Egerbe A mai olvasók némelyikének dr. Lénán János neve talán semmit nem mond, az idősebb nemzedék, különösen pedig a korba már beleőszült diákjai bizonyára felkapják majd a fejüket, ha e sorokat olvassák. Miért is jut eszébe egy toliforgatónak, hogy egy hajdanvolt tanáregyéniségről felemlegessen olyan korszakot, amit az idő és a rohanó történelem annyi mindennel, többek között szennyel-háborúval, árulásokkal, hitványságokkal, bűnösökkel is behordott. S hogy nem túlzás a felsorolás, felvázoljuk ennek a tanárnak, ennek a szálfa-egyéniségnek a jellemrajzát, tulajdonságait, szorgalmas munkáját, a ritka pillanatokban tántoríthatatlan magatartását, gondolatteremtő és lelkiismeret- ébresztő képességét, amellyel házául-hazájául választott városának, Egernek szolgálatát elvállalta. teljesítette — megtorpanás nélkül, megaláztatásában is méltósággal, haláláig. (1896-ban született, 1971-ben halt meg.) Dr. Lénárt 1923-ban, hetven éve, szeptember elsején tanítani jött Egerbe, történelem-föld- rajz-szakos tanárként. Az alva- tag kisváros fölött a huszas években — ismerjük a korszakot — a szegénység uralkodott. A hivatalokba pedig befészkelődött a kellemetlen fokú szellemi restség. Bár Gárdonyi Géza regénye, az Egri csillagok fényesre csiszolta a hősök emlékezetét, a „dicső hely” vagy a dicsőség helye pusztult. Pyrker, Bartakovics, Ipolyi, Balogh János szalmaláng-szerü foglalatoskodása után a Vár kecskelegelőnek minősíthető a század elején, kincstári kézben. De! 1925-ben, májusban kérelmet írt a 294. sz. Eszterházy Károly Cserkészcsapat vezetősége a magyar királyi honvéd állomásparancsnokságnak a Bolyki-bás- tya bérbeadásával kapcsolatban. Aláírója Lénárt János. A kérelem eljutott a honvédelmi miniszterig, ott ráverték a pecsétet: a cserkészcsapat a bástyát gondjaiba veheti, javíthatja, kitakaríthatja, a kitakarított helyiségeket cserkészcélra használhatja. A Vár alatti menetekben nem dolgozhatnak, mert nem veszélyeztethető a laktanyaépületek biztonsága. (Az indokolás ma már nemcsak időszerűtlennek, de kisszerűén naivnak tűnik. De a hivatal közegei sem fogták fel, mit is akarnak a cserkészek!) Lénárték — még az engedély meg sem született — megkezdték a feltáró és helyreállító munkát. Majd segélyért kalapoltak a városnál és mindenhol, ahonnan pénzt kaphattak. Közben a cserkészek, diákok augusztusban — de az iskolaév megkezdése után Megérdemelné a díszpolgári címet... is — reggel hatkor már „leszálltak.” A látvány annyira érdekesnek mutatkozott, hogy a sajtó is rákapott a témára. A kezdeti sikerek nyomán Lénárt és akkor már társa dr. Pálosi tervezték- terveztették a Vár restaurálását. Mérnökök álltak melléjük teljesen önzetlenül, két testvér, Márkus Béla és János, a két kitűnő lokálpatrióta, majd később He- vesy Sándor. A várfeltáró triumvirátus harmadik tagjának, dr. Pataki Vidornak fő része volt a várfeltárás tudományos megalapozásában, annak propagálásában. Dr. Lénárt János 1949-ben adta át ezt a nagyszerű társadalmi munkát az Egri Múzeum megbízott igazgatójának. Az egyéniségről szóló írásomban tudatosan szorítok ekkora helyet az egri várnak. Ezzel is nevelte diákjait, mert dr. Lénárt igencsak rátermett pedagógusként működött, több helyen és több szinten. Szigorúsága, következetessége tiszteletet parancsolt. A szekundánál többre tartotta, ha hanyag tanulóját arra kötelezte, hogy másnap újból kiáll az osztály elé és beszámol. Nem véletlenül emlegették az egri Kerít, mint az ország akkori egyik legjobb szakiskoláját. Munkabírására jellemző adat: a cserkészcsapat és a várfeltárás irányítása mellett a jegyző-inter- nátus prefektusaként is dolgozott, a jegyzőtanfolyamon oktatott, miközben három gyereket nevelt a családban. A háború alatt — szégyellte volna is — ha nem teljesíthet katonai szolgálatot, túl az ötvenen. Másféle hadak útját is megjárta. 1948-ban meggyőződése szerint kiállt az iskolák államosítása ellen. És akkor, a semmiből, mármint a nagyon is mélyre süly- lyedt erkölcsi szintről, hálátlan tanítványa internáltatta, talán egy keményebb feddés, netán egy tanári pofon elcsattanása miatt. Három és fél év után segédmunkásként tudott elhelyezkedni, majd az értelmetlen büntetés után még taníthatott is. Haláláig dolgozott, nem hagyta abba a természetjárást, ott még vezetőnek is megtűrték. Mert a közösség megválasztotta, a Lénárt-for- rás őrzi emlékét a Hereg-réten. Sem feltámasztani, sem újratemetni nem szeretném dr. Lénárt Jánost. Neki erre nincs szüksége. Mint, ahogyan akkor sem volt lelki szüksége, hogy vigasztalják, amikor hitvány figurák hitványul bántak vele. Dr. Lénárt és cserkészei a feledésbe merültek... Ezért hát háromszorosan ajánlanám ma is őt — poszthumusz alakzatban — díszpolgárságra: 1. hogy felfedezte újra az egri várat, másképp és másért, mint Gárdonyi Géza, 2. kiállt az állam- és társadalomrombolás őrülete ellen, 3. férfias türelemmel végighurcolta sorsát az internálás kínjain, megőrizve magát és jellemét — a jövőnek. Életrajzot kellene írnom róla, annak illusztrálására, mit jelent kinti és benti életében a harmónia annak, akinek a hitét a sors nem külső díszként akasztotta a múlandó testre. És írtam azért is, hogy akik életében méltatlanok voltak hozzá, vagy vétettek ellene, azoknak utólag jusson eszükbe a megbánás és a kései bocsánatkérés. Farkas András Nem is olyan egyszerű Hazajáró gyöngyösi „lelkek” Általában mindenkit érdekel, mi lett a régi barátokkal, ismerősökkel, osztálytársakkal a múló évek során. Erre épül az a program is, amely a gyöngyösi művelődési központ keretében, Márai Annamária gondozásában éledt fel. Arra törekszenek, hogy olyan személyeket hívjanak haza, akikből „lett valaki”, akire tehát kíváncsiak lehetnek az itthon maradtak. A találkozások ebben az évben kezdődtek el Hazalátogatók címmel. — Hogyan fogadják a meghívást a kiválasztottak? — kérdeztem a program szellemi szülőanyjától. — Nagy lelkesedéssel. Mindenki azt válaszolta, hogy nagyon örül a lehetőségnek. — Milyen feladatot jelentett a közönségszervezés ? — Végig kellett gondolnom, hogy kik azok, akik annak idején valamilyen kapcsolatban álltak az illetővel, vagy kik azok, akiket a téma érdekelhet. — Valamiféle kartotékrendszert alakított ki? — Majdnem. Sok emberrel beszéltem, sok információhoz jutottam, és felhasználtam a gimnázium anyakönyveit is. — Ahhoz, hogy valaki válaszolni tudjon, kérdezni is kell. Nehéz volt a kérdezőt, a riportert kiválasztani? — Kezdetben minden olyan egyszerűnek tetszett. Van Gyöngyösön egy személy, aki rádiótelevíziós szerkesztő riporter. Lelkesen egyetértett, csak a gyakorlatban nem sikerült több mindent összeegyeztetnünk. Néhány kísérlet után rátaláltunk Jónás Zoltánra. Ő azóta is hűséges hozzánk, és a közönségünk is elfogadta, megkedvelte. — Mondják, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Tehát? — Mind a vendégünknek, mind a riporternek tiszteletdíjat és útiköltséget fizetünk. — Mindez telik a belépődíjból? — Egyáltalán nem. A hiányzó összegről az intézet gondoskodik. — Milyen visszhangról tud a rendezvénnyel kapcsolatban? — Általában jó a fogadtatása. De az természetes, hogy minden találkozó más és más hangulatot teremt. — Maga mennyire viseli el a „gyűrődést”? — Nem azt mondom, hogy lelkesedem a bírálatért, de a kritikára nagyon odafigyelek, mert abból tanulni lehet. Ä munkatársaimmal mindig értékeljük az eseményeket. Csak a kétszínűséget nem szeretem. Ha valaki a szemembe mondja, hogy ez most nem volt jó, azt elfogadom. De ha a hátam mögött beszél, szembe pedig dicsér...! — Arról még nem beszéltünk, mennyire gond az időpontok egyeztetése. Vagy nem az? — Ez elég nehéz dolog. Az érdekeltek mindig nagyon lelkesek, de amikor az időpontot kell kijelölni, akkor jönnek a nehézségek. Hiába, ők nagyon elfoglalt emberek. — Mi lesz a továbbiakban? — Folytatjuk a megkezdett sorozatot. De szeretnénk oldot- tabbá, meghittebbé, családiasabb hangulatúvá tenni. Nagyon jó volna, ha a közönség is kérdezne még beszélgetés közben is. Mert ez gyakori, hogy amikor a „hivatalos” rész lemegy, néhá- nyan együttmaradnak még, és ilyenkor egymást érik az érdeklődő kérdések. — Hogyan fogadták a házon belül az ötletét annak idején ? — Örültek neki. A főnököm is bíztatott. — Itteni munkájának milyen hányadát köti le a Hazalátogatók szervezése, lebonyolítása? — Hú, ezt százalékban kifejezni...? Azt hiszem, legalább a tennivalóim felét. Nagyon szívesen csinálom, az tény. (gmf) Pécsi Ildikó A tanítómestereiről, a színházról, a pénzről és az optimista pesszimizmusról Beszélgetőpartnerünk: a szakács-színésznő Hosszú nyári estélyi ruhában, fellépésről érkezett a találkozóra Pécsi Ildikó, a József Attila Színház művésznője. Verseket mondott, sanzont énekelt. Az interjú elkészülte után rohant tovább, mert ezer dolog foglalkoztatja. — Honnan ez a rengeteg energia? — így születtem. Már diákkoromban megállapítottuk szüleimmel, hogy amig más — jelképesen — egy óra alatt két centit tesz meg, én két kilométert. Iszonyatosan gyors a tempóm, ezért tudom megoldani az életemet. — Mi minden fér bele ebbe a gyorstempójú életbe? — Boldog volnék, ha csak szí- nészsznő lehetnék, ha abból meg tudnék élni. De ez nem megy. Ezért jó páf éve elkezdtem sanzonokat énekelni, talán kevesen tudják, hogy Álla Pugacsova dalainak szövegeit is én fordítottam magyarra. Van vagy 20 éve, hogy egyszer fölkértek rendezésre, de akkor még ez nem érdekelt. Most sikeres előadásokat csinálok. Annak idején Básti Lajostól tanultam a szép beszéd művészetét, Ungvári Lászlótól a színpadi mozgást; Szinetár Miklós szakmai igényességre nevelt. így azután ebben a korban, ennyi színészi tapasztalattal — amit szerepekben sajnos keveset tudok hasznosítani — úgy alakult, hogy rendezni kezdtem. A télen például Tatabányán Hámori Tibor „A gyilkos én vagyok” című darabja a szezon egyik sorozatos teltházas előadása lett. De nagyon szerettem Karinthy Dunakanyar című művét is. — A rendező és a tanár Pécsi Ildikó „ugyanaz a személy”? — Remélem... József Attila Stúdió néven 7-14 éves gyerekeket tanítok a színészmesterség Az Agria Várszínház 1979-es „Noé galambja” című előadásában nagy sikerrel szerepelt Pécsi Ildikó (Fotó: Szántó György) fogásaira. Nagyon kedvemre való ez az alkotómunka. Ezen kívül Demjén Imre mellett a szinkron- stúdióban is tanítok. — Azt mondják, nem ismer lehetetlent... — Hát nem nagyon. Ha valamelyik művelődési háznak van némi pénze, és szeretnének egy gyerekelőadást, olyat, amelyikben van kutya és macska, meg öt színész, köztük egy néger, akik énekelnek és táncolnak, akkor én leülök, és elkezdem törni a fejem, hogy kit fessek négerre, mert az igazi nagyon drága, és honnan szerzek macskát. A kutya nem kerül pénzbe, elhozom az enyémet. S így elindul a dolog. Tényleg rengeteg ötletem van, csak az a baj, hogy anyagi okok miatt nem valósulnak meg. Elkeserítő, hogy a focihoz százszor inkább lehet pénzt szerezni, mint a kultúrához. Nagyon fáj, amikor intézményesen közük velünk, hogy nem vagyunk fontosak. Ettől kezdve az, aki nem megszállottan szinházrajongó, azt mondja: ha az államnak nem annyira fontos, hogy pénzt adjon a színházra, akkor nem is érdemes volna vele foglalkozni. Marad a krimi, a horror, a pornó. Az a korosztály, amelyik most nő föl, nem ismeri meg azokat a nemes emberi érzéseket, amelyeket a színház tolmácsol. — Ennyire pesszimistán látja a világot? — Nem, csak mindenre odafigyelek, és megpróbálok tenni a jó ügyek érdekében — a magam eszközeivel. Gödöllőn élünk a családommal, kicsit távolabb a főváros zajától, szennyezett levegőjétől, tülekedésétől. Nos, megszerveztem a Gödöllői Női Egyletet, amelyben elsőként nyári egyetemet rendeztünk a családról, az emberiségről, arról, hogy mit jelent a szeretet, a türelem, hogy méltányoljuk a másik véleményét is. Már majdnem 200 tagunk van. A tagdíj 100 forint egy hónapra, de aki akar, többet is adhat. Ha megerősödik az egylet, számos programra, családi és női témát feldolgozó együttlétre vannak ötleteim. — A színjátszás, a rendezés, a tanítás, az egylet mellett mire futja még az energiájából? — Természetesen a családomra. De készen van a szakács- könyvem is, szeretnénk a kiadómmal karácsonyra megjelentetni. És írok mást is: befejeztem az első mesekönyvemet. László Zsuzsa Foglalkozása: hivatásos újságolvasó Egy tallózó a Tallózóról Andai György közismert riporter volt, amikor néhány éve eltűnt a sajtóból. Megszűnt szerző lenni, hogy megalapíthassa a Tallózó című lapot. Az utánközlő újságban már másutt megjelent cikkek látnak napvilágot, jócskán megkönnyíti a tájékozódást. Alapítója most szokatlan dolgora szánt el magát: a Reform Rt.-től megvette a Tallózót, s a kiadásával a Szikra Lapnyomda Rt.-t bízta meg. — Van tudomása arról, hogy más főszerkesztő is megvásárolta a lapját? — Nincs. — Igaz-e a pletyka, hogy az angliai nagybácsi pénzéből vette meg a Tallózót? — Külföldön egy nagynéném él, az is Spanyolországban. — Az ő pénzéből vásárolta meg a lapot? — Én szoktam küldeni neki azt-azt. — Árulja már el, miből vette a Tallózót? — Kőkemény hitelekből. — Lehetséges, hogy üzleti fantáziát lát a másodközlésben? — Nem a másodközlésben, hanem a Tallózóban. — Milyen adatok jellemzik ezt a kétségkívül közkedvelt lapot? — Harmincezer példányban jelenik meg, az előfizetők száma megközelíti a tízezret. — Mennyi a vidéki olvasó? — Fogalmam sincs. Azt viszont tudom, hogy az olvasók túlnyomó része városi. — Mi vált be az eredeti koncepcióból? — Szakmailag minden. — És üzletileg? — Több van a Tallózóban, ezért is vettem meg. — Mi az, ami leginkább zavarja? — Az, hogy népy év elteltével számos helyen meg ismeretlen a lap. Ezt azzal magyarázom, hogy annak idején elmaradt a piacra való bevezetés. És döcög a folyamatos marketing-munka is. — Most sem késő. — Ezért próbálkozom. Komoly lehetőségek rejlenek a fővároson túli olvasórétegekben és a külföldi magyarságban. Olyanoknak csinálok lapot, akik túlhajszolt üzletemberek, tanárok, orvosok, mérnökök, hétköznap a rádióból meg a tévéből tájékozódnak, a hét végén azonban időt szorítanak arra, hogy átböngésszék a sajtót. Az ő dolgukat könnyíteni meg. — Tulajdonképpen hány lapból szemelget? — Az ország összes napi- és hetilapjából. — Mindegyikből? — Nem mindegyikre lehet előfizetni. — Mégis, mennyit néz át reggelente? — Hajnalonta. — Szóval, mennyit? — Negyvenet. — Csak magára hagyatkozik, vagy vannak önkéntes segítői is? — Azokra az újságírókra gondol, akik beküldik a cikkeiket? — Van néhány visszatérő kuncsaftom. — A kínálkozás hátrányt jelent? — Ha jó a cik, akkor nem. De jobban szeretek én válogatni. — Baj van a lapbéli arányokkal. — Nem tagadom, hogy szubjektív a Tallózó. Vállalom. Tényszerűségében, a folyamatok lát- tatásában viszont objektív, ezt merem remélni. — Mintha túl sok volna a szemelvényfővárosi lapokból. — Országosokból. — Mintha túl kevés volna a szemelvény vidéki lapokból. — Helyiekből. — Most pontosít, vagy válaszol? — Elismerem, hogy több helyi lapból kéne közölni cikkeket. Csakhogy az országos orgánumokban még mindig több a jól megírt anyag. Gyakran mégis a helyi újságot választom, mert ott történt a dolog. — Az országos sajtóhoz mindenki hozzájuthat, kár talán utánközölni. — Ha a helyi, de országos visszhangot kiváltott ügyről a helyi lap nem ír, én azt meg tudom érteni. Nem azt mondom, hogy gyávák a helyi szerkesztőségben dolgozó kollégák, csak azt, hogy nem könnyű másnap összefutni azzal a helyi hatalmassággal, akit lelepleztük. Az országos lapnál ez nem gond. — A Tallózó, alcíme szerint, közéleti lapszemle. Mintha túl sok volna benne a politika. Ez hajdanában jó volt a tájékozódás szempontjából, közben azonban az olvasók eltávolodtak a politikától. — A Tallózóból mégsem lesz politikamentes újság. Én erre adtam a fejem, ráadásul még érdekel is a közélet. — Vannak-e arról információi, hogy kik olvassák a közéleti lapszemlét? — Egy felmérés szerint az átlagolvasó harminc és negyven közötti nő, diplomás, vidéki kisvárosban él, s a Fidesz-re szavazott, vagy szavazna. — Neki csinál újságot? — A politika iránt érdeklődőnek. Az időhiányban szenvedőnek. A vidékről Pestre elszármazottnak. És annak az olvasónak, akinek nincs elég pénze a tájékozódásra. — Most, hogy a maga ura lett, olvasmányosabb lapot válogat majd? — Szerintem most is elég olvasmányos a Tallózó. Gazdagabb lapot szeretnék csinálni. — Hogy meggazdagodjon belőle? — Félő, hogy ez nem fog sikerülni. — Miért nem? — Mert ebben az újságban szolid haszon rejlik, azt kell kibányászni. — Nem fél a bukástól? — Ha félnék, nem vettem volna meg a saját lapomat. Zöldi László
