Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-30 / 228. szám

6 EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. szeptember 30., csütörtök Szeressük egymást, gyerekek... „De jól szóltok..! — szokták mondani a hotel vendégei a Flora két zenészének. Váradi Antalnak és Bíró Józsefnek Sok mindent utólag tud meg az ember. Most például azt: a vá­rosi mozi „figyelmetlen” jegy­szedőinek köszönhetem, hogy a filmbemutatót követő estén már vissza is hallhattam kedvenc ét­termemben a Volt egyszer egy vadnyugat fülbemászó zenéjét. Hogy úgy mondjam, el is voltam ájulva... Az úgy történt, hogy megnézte a híres filmet egy ze­nész, s amikor felocsúdott a mu­zsika élvezetéből, hazarohant, vette a kezdetleges magnóját, s becsempészte a nézőtérré. És másnap este, ott az étteremben, ahol egy röpke pillanatra alább­hagyott a vendégsereg zsongása, az elektromos hegedű váratlanul elsírta a vad preri megkapóan szép himnuszát. Nem is tudom hirtelenjében, hány éve is történt mindez. De tény, nagyon jó most felidézni. Nosztalgiázunk. Bizony, azok voltak még a szép idők... — ...Na, és! Mi történt azóta veletek? Ül szemben velem a két ze­nész a fehér asztalnál, töprenge­nek ezen a sablonos kérdésén. Az egyikük oldalra pillant, ott hallgat egy aprócska dobogón a szintetizátor, két egyszerű szék is pihen ott, meg a csatlakozózsi­nórok gombolyaga, mintha tőlük várná a választ. A bárpult felől halk zeneszó kúszik közénk. Ez ihleti végül is a beszélgetést. — Jó zenésznek lenni... — for­dul felém Bíró Jóska sötét szem­üveges arca. Mozdulata nem tit­kolja, hogy csak a hangom után ismer, látni nem láthat soha. — Tudod, ha egyszer úgy érzem, hogy nem sikerül már újat, szeb­bet nyújtani a muzsikámmal, el­megyek telefonközpontosnak. Ott is a hang, ha nem is a zene­szó, kapcsol majd össze az embe­rekkel. — Ne is gondolj erre — mon­dom. Holott tudom, minden iga­zi zenész réme, hogy egyszer va­lami történik vele, s le kell tennie a hangszert. — Én már belekóstoltam eb­be — veszi át a szót Váradi Tóni, a hegedűs-gitáros társ, aki be­lopta a szívembe a „vadnyuga­tot”. Ismerem a történetet, de most újra meghallgatom. Kisis­kolás volt, amikor egy tornaórán leesett a szerről, s eltörött a csuk­lója. Nem sok jóval biztatták, s ez kész csapás volt egy zenészdi­nasztia saljának. Másfél évig erősítgette, hajlítgatta a kezét, s amint már elég ügyességet érzett benne, odaállt az utcai ablak elé, hogy amikor hazatér az apja, el­sőkent láthassa, újra cikázik a vonó. „Nagy nap ez, fiam” — csak ennyit mondott, s kitörölt egy könnycseppet a szeme sar­kából. A Hotel Flóra pincérei már az esti vacsorához terítik az asztalo­kat. Amikor, úgy hat óra tájt, szállingóznak az első vendégek, a dobogón már ott ülnek ők, ket­ten. És pódiummuzsikát játsza­nak, mondják, valamikor talán szalonzenének titulálták ezt a műfajt, de ez már nem az a fajta muzsika, ma már más az embe­rek ízlése. Itt — magyar és külföl­di — először szórakozni akar, majd jókedvűen táncolni egyet- egyet, netán mulatni, ha úgy noz- za a kedve. S ehhez mindent tud­niuk kell játszani, saját reperto­árból vagy akár kérésre is. — Jön egyszer az egyik ven­dég, hogy játsszák el neki egy ré­gi dalt, mondta is a címét — em­lékezik Tóni. — Ha segít a dalla­mával, szívesen, válaszoltam, mire dúdolni kezdte, s akkor be­ugrott... Nahát, hogy miket nem tudsz te, ámult el a társam, ami­kor a vendég elégedetten vissza­ült a helyére. Hát, tudod, ezt még valamikor hat éves koromban hallottam az apámtól, hitetlen­kedtem magam is. — így nem kunszt...! — inger- kedem. Rögvest kiderül, bár ez nem meglepő, hogy az ifjú Vára­di az édesapja zenekarának cim­(Fotó: Gál Gábor) balma alatt cseperedett fel. Ze­neközeiben. Később is volt kitől tanulnia, neve van még Farkas Gyulának Pesten, vagy Magyart Imre segédprímásának, aki a he­f ed úszót szerettette meg vele. fájd jött az egri Fehér Szarvas kitűnő gitárosa, Csámpai Károly felbecsülhetetlen szakmai segít­sége. De Bíró Jóska sem akárhol kezdte: négy évesen már ott lo­vagolt az ismert egri zongorista, BáderR. Pa/ölében, majdpedig, amikor a pianista az egykori Sör­kertben játszott, mindig a köze­lében lábatlankodott. Később, s ez már Budapesten volt, a gyen­gén látók speciális iskolájában örömmel vette tudomásul, hogy „kötelező” zongoraórákat ven­ni. Amelyek aztan a brilliáns ke­zű Csík Gusztáv dzsessz-zongo- ristánál folytatódtak. Csoda-e hát, hogy alig tizenöt évesen már a Népkertben zenélt, vagy a völgyben, a Kertvendéglo kö­zönsége előtt. Ami pedig ezután jött, az a zenészsors: nincs olyan hely Egerben, ahol ne játszott volna, akárcsak mostani társa. S mindketten eljutottak az ország más részeibe, sőt külföldre is: az egyikük a volt NDK-ba, Norvé­giába, Finnországba. Másikuk — a Váradi név révén — Spanyol- országba, Palma de Mallorca-ra. Igaz, nem oda, hanem az arab vi­lágba, Abu Dabi-ba várták, de éppen akkor tört ki az öbölhábo- ru... — Ezek az utak—jegyzik meg kissé keseredetten — azzal a ta­nulsággal jártak, hogy bizony ar- rafelej kültödön jobban megbe­csülik a zenészembert, mint itt­hon... Ezt ma is tapasztalják, mert a német, a holland, a francia, de még az amerikai és a japán ven­dég is sokáig visszaemlékszik rá­juk, nem egy képeslap, kedves üzenet a bizonyság rá. S a Holtel Flórában maja minden este telt ház van, s kinek-kinek a szájaíze szerinti muzsika dukál. — Hogyan találtatok egymás­ra? — Ó, hát mi már nagyon ré­gen ismeijük egymást... — jön azonnal a válasz. — Csak mosta­náig nem játszottunk együtt, de azért valahogy kerülgettük egy­mást, mert mindketten el-eljár- tunk oda, ahol a másik zenélt. Most már tudjuk, miért...- ...Nos? A terem közepén összetolnak két asztalt, hangos csikorgással simulnak egymáshoz, aztán csend. — Nos, nem mondjátok el? — Nem szeretnénk, ha sze­rénytelenségnek tűnne... Szóval, úgy éreztük, nagyon jól és na­gyon egyformán el bennünk a ze­ne, hogy nagyon jó lesz együtt muzsikálni. Es belőtt, sokat ta­nultunk, és tanulunk egymás­tól... Persze, másoktól is — ezt már Tóni mondja —, mert ha fel­megyek a Parkba, jó muzsikát hallok, s egyszer csak azt érzem, ezek megint valami izgalmasat csináltak. Tudnom kell, mert igé­nyes vagyok, vajon hogyan. S tgy van ezzel a társam is... Talán így már érthető, hogy amikor a hotel igazgatója, Pető Béla azt mond­ta, jo lenne, ha nem egyedül ját­szanék a jövőben, azonnal Bíró Jóskára gondoltam. És azóta estéről estére ott mu­zsikál ez a „Flóra-duó” a kis do­bogón, s — legnagyobb örömük­re — nem minik el záróra, hogy oda ne menne hozzájuk valaki, tudtukra adni a bábeli zűrzavar valamelyik nyelvén, avagy kéz- zel-mimikával az elismerést: „De jól szóltok...!” Ezt mesélik éppen, s talán gondolnak rá, talán nem, kellett ahhoz azért 23-24 esztendő, hogy az emberek lelkében meg­ragadjon a zene nyújtotta békes­ség. S hogy önfeledten dúdolják velük: „...Szeressük egymást, gyerekek...” Szilvás István Eger egykori és mai ékessége Eszményünk: dr. Óriás Nándor Negyvenes éveiben... ...és százévesen Közhely — vagy, ha így jobban tetszik, ismert emberi alapigaz­ságok, szólásmondások — nélkül nyilvános vallomást, ünnepi megemlékezést sem megkezde­ni, sem abbahagyni nem lehet. A közhely vagy alapigazság egybe­fűzi valahol az emberi gondola­tokat, érzéseket, meggyőz vala­miről, ami esetleg korábban nem világosodott meg eléggé előt­tünk. Tehát ennyi a közhely és a nyilvános nyilatkozat haszna. Összefűzi, egységgé tömöríti — ha csak egy pár percre is — azo­kat, akik egymásra kíváncsiak, netán közös cselekvési szándék is irányítja őket. Méginkább kell ez a cemente­ző anyag, ha az időben vissza­nyúlunk valakihez, aki már nincs, nem itt élhet keserves gondjaink között, mi mégis azt hisszük, a rá való emlékezéssel, magatartásának, emberi tulaj­donságainak a felemlegetésével, mondatainak, tanításainak, a példájában megmutatkozó érté­keknek az új ráolvasásával hasz­not hajthat nekünk. Onnan, túl­ról. Akkor viszont olyan közhe­lyet kell választanunk, amely a példaképpel is összeköt bennün­ket. Dr. Óriás Nándor 1914 és 1939 között élt és működött Egerben. A leghosszabb időt a Jogakadémián szolgálta; párhu­zamosan az Érseki Fiú Felsőke­reskedelmi Iskola igazgatójának a tisztét is betöltötte. Kiváló jo­gász, később a pécsi Erzsébet Tu­dományegyetem professzora, nem szűnt meg hangoztatni a másfélezer éves közhelyet, ame­lyet Justinianus törvénykönyvé­ből citálhatott, és amely így szól: honeste vivere, alterum non lae- dere, suum cuique tribuere, azaz: „tisztességesen élni, mást nem bántani, mindenkinek megadni, ami neki jár”. Ehhez a három mondathoz, a jogi tartalomhoz, a rejtőző, de határozott tanításhoz hozzá se nyúlhatunk csak akkor, ha ezek erkölcsi követeléseit felismerjük. Egyik sem új talán, nem is jogi kategória. Csaknem megfogha­tatlan, ha arra gondolunk, hogy mi-mindent és hogyan, milyen szőrszálhasogatóan illik és kell manapság szövegeznünk, hogy a lex perfecta, azaz a szankciós, a végrehajtható szabály érvénye­sülhessen. Vegyük sorba: tisztes­ségesen élni. Látszólag semmi köze a tételes joghoz. Erkölcsi óhaj úgy általánosságban, úgy hisszük ma is, hogy az erkölcsös élet nélkül el kell züllenie a társa­dalomnak. Nem matematikai képlet ez, csak szorongó érzés, előérzete. A sejtések rosszabbik fajtájából való az is, amit manap­ság szeretnénk elfojtani ma­gunkban. Alterum non laedere — mást nem bántani. Ha esténként vé­gighallgatjuk a Híradót, esetleg elővesszük a térképet, és kitűz­zük jelzőzászlócskáinkat: hol, kik és miért bántják egymást — a háborúkban, meg kell riadnunk az emberfaj irtózatos dühétől. A háború, a gyűlölet legtragiku­sabb megnyilatkozása; vérrel, kínnal, halottakkal. Lehet-e ezt ilyen klasszikusan hangzó, nem szankciós szabállyal kiiktatni az emberek közül? Aligha! Katoli­kus, orthodox és muzulmán — három egyistenhívő vallás meg­szállottjai öldökölnek, mert a szeretet, a béke, a türelem, a megbocsátás és a jóság helyébe a gyűlölet tolakodott. Es mi néz­zük tétlenül, sőt — gyilkosok közt cinkos aki néma! — hallga­tunk. A harmadik: suum cuique — mindenkinek megadni a magáét. Jogban, egyebekben, a lelki éhe­zőnek a lelki eledelt, a testi éhe­zőinek a betevő falatot, és akit ül­döznek, annak a védelmet. Hogy csak a legfontosabbakat említ­sem. Mindezt Justinianus fontos­nak tartotta regulaként leíratni és szellemi-erkölcsi-jogi hagya­tékként átadatni az akkori kottá­saknak és a további nemzedé­keknek. Dr. Óriás Nándor mondta is, amíg tehette, amíg hagyták neki a szólás jogát. A té­teles jogok mellett, azok kiegé­szítéseként a magáét. Az er­kölcsről, amely az én sántító me­taforám szerint olyan, mint az ing a zakó alatt. Ahogyan a két ruhadarab tételezi egymást és ös­szefügg, ugyanúgy, ugyanolyan sorrendben viszonylik egymás­hoz erkölcs és jog. Az erkölcs primátusát, a testhez és a lélek­hez közelebb állóságát még a megátalkodott materialisták sem kérdőjelezhették meg. Miért beszélek ilyen hosszan közhelyekről? Miért nem mut­atom be dr. Óriás Nándort, a százhat éves korában elhúnyt emberi kiválóságot, a pátriárkát, aki mindig szálegyenesen állt kortársai, tanítványai elé, akár tanított-oktatott, akár barátko­zott. A csevegést talán minden­nél jobban szerette. Itt, az oldot­tabb pillanatokban jöttek elő rej­tett vonásai. Egy emlék róla, 1942-ből. Keszthely a helyszín, a nyári egyetem. Tűző nyár, kivo­nultunk mi, joghallgatók is egyenruhában, emericánás sap­kával, zászlóval, az ünnepségre, ahogyan az illik. Senkin nincs kesztyű. Észrevette, nem állhat­ta. Azonnal rendelkezett, s mint­ha készült volna rá, annyi pár szarvasbőr- és egyéb kesztyűit hozatott a saját kollekciójából, amennyi éppen kellett. Nekem szarvasbőr jutott. Elgondolkod­tatott, miért tartotta ő ilyen illen­dőségnek ezt a kiegészítést, noha mi ehhez már nem voltunk ok­tatva és szoktatva. De ő igen, szá­mára az egyenruha csak így lehe­tett kerek egész. Forma dat esse rei. A forma a dolog lényege is — mondanánk egy újabb közhe­lyet. Futó percekig tartott a máso­dik találkozásom az egri Szemi­nárium előtt, a hetvenes évek­ben, említettem neki a kilenc- száznegyvenkettőből származó élményemet, azzal a kíváncsi mosolyommal, emlékszik-e? Emlékezett, és azt kérdezte: mi volt a véleménye akkor? Tud­tam, hogy előtte, neki arcvoná­saim ellenére szavaimban nem szabad udvariasságból sem lódí­tanom, elmondtam neki: meg­mosolyogtuk, de meg is szeret­tük érte. Es akkor jött az a csen­des nyugtázás az arcán: becsüle­tesen feleltem. Egyéniségünk benti és kinti élményekből, no meg parányi, de jelentőségüket mérve elhihe­tő közhelyekből van összerakva. S némi tudásból. Azért mondom mindezeket, hogy legyen aláza­tunk bemérni magunkat, egykori példaképünkhöz, a professzori és erkölcsi nagysághoz, amely fiatalként, két egyetemen szigor­latozott egy disciplinából, a ró­maijogból, mert szilárd alapokra akarta felépíteni jövőjét, önma­gát, jellemet, rendíthetetlen hitét es szeretetét. Ahogyan ez az egy­ség benneélt. Elnéztem az ez al­kalomra is kézhez kapott felvé­telt: karosszékbe ül a szecesziós íróasztal előtt, 1987-ben, százé­vesen. Mögötte nemes fából ké­szült szekrény, az asztal sarkán csipketerítőn a porcellánváza, jobb könyöke magasságában a Corpus a kereszten; az előtérben kötetek, fóliák, albumok. Az ar­con a sztoikus nyugalom. Szem­üvege mögül egy egész század néz ránk. Őmaga hibátlan ele­ganciával öltözve. Ez a csupaész, csupafegyelem, csupahit, csupa hivatástudat és emberi szeretet köszön ránk — a maga háborítat­lan emberi méltóságával. Ebben a városban élt és hatott huszonöt évig. Mi most beszé­lünk róla. De eddig nem jutott senkinek eszébe, hogy ezt az em­bert, a város szellemi díszét és er­kölcsi nagyságát — akár halála után is — díszpolgárrá tegyék? Legalább mi lobogtassuk nevét és emlékét... „ . . , , Farkas András Sorsfordulatok nyomán Mosolygó szemek vigyázzák Üzemi portás. Mindenki arra gondol, hogy ez egy morcos sze­mély, aki árgus szemekkel vi­gyázza a rábízott bejáratot. Neki mindenki gyanús, aki ki- vagy bemegy a kapun. Pedig a mi ese­tünkben ez nem így igaz. Első­sorban azért, mert Kovács Fe- rencné egy igazán csinos fiatal asszony. Másodszor: Nemcsak a szemüvege mosolyog arra, akivel beszél, hanem a tekintete, az arca is. — Mindig ilyen jókedvű? — mi lehetne még az első kérdé­sem, ha nem ez. — Általában, igen. De azért az én életem sem csupa vidám­ságból áll... — hangzott a válasz. Nem firtatom, ugyan, miért? Bizonyára nem mindig az élet napos oldalán járkált. A látszat azonban most is csal. Igaz, min­den úgy indult, hogy irigylésre méltó teremtés és az is marad. Mert például már cseperedő lány korában körüldongták a fiúk. Amikor pedig rátalált a „Nagy Őre”, boldogan mondott igent a házassági ajánlatra. Tizenthét éves volt. Szivárvány színekben ragyogott körülötte a világ. Az­tán jött a csalódás. — A féljem egyszercsak meg­változott — emlékezik vissza azokra az időkre. — Egyre gyak­rabban maradt el. Sejtettem, mi lehet az oka. A gyanúm be is iga­zolódott. Elváltunk. 1 Marikából, ez a lánykori neve, Rózsaszentmártonban lett nagy­lány. Varrónőnek Gyöngyösön tanult. Szalagon dolgozott, és azt a munkát akkoriban sem nagyon fizették meg. Megjött a baba is. Bejárni Gyöngyösre azért a ke­vés pénzért...? Kapott egy lehe­tőséget az akkori ecsédi külfej­tésnél: targoncára ülhetett. Tet­szett neki ez a munka. — Jártam a különböző műhe­lyekbe a targoncával — magya­rázta. — Mindenütt emberek voltak körülöttem, szót váltot­tunk egymással. Ha a rakodással végeztem, bementem a pihenő­helyre. Aztán vártam, hogy szó­lítsanak. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy az egyik fiatal férfi, akiről rövidesen kiderült, maga is el­vált, megszólította a targoncás asszonykát. Mi sem természete­sebb, hogy ennek házasság lett a vége. Majd megérkezett a máso­dik jövevény is... Lakni ma már Gyöngyösön laknak. A város mégiscsak más. — Minden nap kijár? — Igen, az nem okoz gondot. Nem nagy a távolság. Busz szál­lítja a munkavállalókat. — Mondja, mi a teendője a portán? — Ellenőrzőm a járműveket és a személyeket is. — Belenéz a táskákba és neta­lán motoz is? — Nem motozok. A táskákba is csak akkor nézek bele, ha vala­mit gyanúsnak találok. Az autó­kat nem engedem ki, ha nincs rendben a papírjuk. Menjenek vissza, és hozzanak hivatalos jegyzéket. — Mennyire vesznek „komo­lyan” egy ilyen üzemi rendészt, aki ugyancask vonzó, csinos és fiatal teremtés is egyben? — Komolyan vesznek, mert az én feladatommal nem lehet tréfálni. — Volt már valami „nagy fo­gása ”? — Nem. Itt rendben mennek a dolgok. — Amikor maga nincs itt, vi­gyáz valaki az üzemre? — Igen. Őrkutyás rendészek ügyelnek mindenre. — Mondja, igaz az, hogy az alkalmazottak hazahordják az üzemet lassacskán? — Én még ilyen nem tapasz­taltam. Nem is hiszem el. — Végül is, nem kellemetlen feladat az, amit végez? — Ez a munkám, ezt kell csi­nálnom. Eleinte furcsán vették, hogy én állok a portán, de most már megszokták, és hallgatnak rám. — Nagyon szigorú? — Annak kell lennem. — Ez az alaptermészetéhez tartozik? — Egyáltalán nem. Hogy itt szigorú vagyok...? Persze! Áhol eddig dolgoztam, ott nem volt szükség a szigorúságra. Itt pedig az alapvető követelmény. — Most említette a korábbi munkahelyét. Hogyan lett tar­goncás egy varrónőből? — Úgy, hogy állás nélkül vol­tam. A targonca volt a lehetőség arra, hogy munkába léphessek. De az sem ment magától. Elő­adásokra jártam, gyakoroltam a targonca vezetését, vizsgáztam belőle. Méghozzá kétszer is. Mert, amikor a szénbányától le­váltunk, és kft. lett belőlünk, a régi bizonyítványt nem fogadták el. Ez az új már érvényes az egész ország területére. De hogy ülök-e még targoncára? Bevallom, elő­ször idegenkedtem tőle, aztán megkedveltem. Ahogy figyeltem a szavaira, egyre csak az járt az eszemben, ez az asszonyka nagyon boldog le­het. De azért incselkedett ben­nem egy gondolat. Meg is kér­deztem. — Sírt már maga az életében? — Hogyne, mégpedig nagyon sokat. Abban az időben, amikor az első féljem elhanyagolt. Be­vallom, akkoriban semmi jót nem kívántam neki. — Mostanában hogyan érzi magát? — Jó a munkahelyem, itt sem­mi problémám nincs, de ahogy szokták mondani: az élet sokszí­nű. G. Molnár Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents