Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25-26 / 224. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1993. szeptember 25—26., szombat—vasárnap

Hogyan vehet részt benne megyénk?

A világkiállítás, mint katalizátor

Hazánk sorsának alakulásában jelentős szerepe lehet az 1996-os budapesti világkiállításnak. Sok vita zajlott körülötte, de végül az Országgyűlés igent mondott a megrendezésre. Vajon hol tartanak az előkészületek, s a vidék hogyan kapcsolódhat ehhez a vállalkozáshoz? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Németh Ferenccel, az expo kísérőrendezvényeinek igazgatójával.

— Heves megye sok ötlettel pályázott, szeretne a világkiállításon több programmal is részt venni. Milyen esélyei vannak erre?

— Ebből a megyéből tizenöt elfogadott, ötletszintű pályázatot tartunk nyilván. A bírálóbizottság ezekre már megadta a további kidolgozás engedélyét. Most azt várjuk, hogy olyan szintre jussanak, hogy ezekre a megvalósíthatósági tanulmányokat is benyújtsák. Azt kell bizonyítani: ezek a elgondolások 1996-ra nívójukban és hátterükben is el tudnak jutni arra a fokra, hogy a települések fogadni tudják az oda érkező vendégeket. Szükség van szálláslehetőségre, infrastruktúrára, szolgáltatásokra, mégpedig olyan módon, hogy azok, akik itt járnak, ne mondják azt, hogy nem jövünk többet. Reméljük, olyan fogadtatásban lesz részük, s olyan élményeket kapnak, hogy visszajönnek, sőt a környezetükben is beszámolnak ezekről, ezért még több külföldit vonzanak. Remélem, jövő év elejére eljutunk odáig, hogy az innen benyújtott tizenöt terv közül a legtöbbre már meg tudjuk kötni a szerződést. Onnan kezdve ezek hivatalos kísérőrendezvények lesznek, tehát jogokat biztosítunk számukra.

— Többször is módosult már ennek a világkiállításnak a profilja. Most már — ezek szerint

— a vidék erőteljesen bekapcsolódik az eleinte csak budapesti rendezvénybe. Hogyan képzelik a szerepek megosztását?

— Az alaptéma nem változott, s az egész országra érvényes, nemcsak a budapesti helyszínre: „Kommunikációval egy jobb világért!”Ez azért is lényeges, mert tudjuk azt, hogy a környezetünkben milyen események zajlanak. A vidék tízért tehet ezért a célért többet, mert a budapesti expó lényegében egy szak-világkiállítás. Ott az a legfontosabb, hogy a korszerű technikai eszközök megjelenjenek, segítsenek a régión, egész Kö- zép-Kelet-Európán, hogy előrébb jussunk a kommunikáció területén. Ehhez tartozik a közvetlen emberi kapcsolatteremtés is, amely magán az expó területén is fontos szempont. A fővároson kívüli helyszíneken viszont ez válik a központi kérdéssé. Nem a nagy pénzekből történő beruházások, a szupermodern berendezések vidéken a főszereplők, hanem az — úgymond — direkt kommunikáció a lényeg: az emberek együttléte, beszélgetése, tánca — kapcsolatépítése. Ez önmagában hordja a siker lehetőségét. Igaz, nekem ez a feladatom is, de nemcsak ezért látom úgy, hogy ezt az esélyt magukban hordozzák a vidéki rendezvények.

— Most valóban úgy látszik, hogy ennyire egyértelműek a célok. De annak idején két főváros szövetségéről volt szó, aztán pedig csak a fővárosról...

— Ma már valóban nem Bu- dapest-Bécs expóról beszélünk. A vidék szempontjából ez így sokkal jobb, mert akkoriban kevés szerepe volt a tervekben. Csak a Duna menti néhány települést akarták bekapcsolni. Ez átértékelődött, s az akkoriban emlegetett „híd” a főváros és a magyar vidék között épül.

— Nem ebből következik az

Az egri szüreti napok is szerepelhetnek az expo vidéki kínálatában (Fotó:

Szántó György)

a sok vita, amely a főváros és a kormányzat, illetve a vidék között zajlik, hogy ki milyen mértékben részesüljön a központi költségvetés támogatásából? A megszavazott összeget Budapest kevésnek tartja, az eddigiek szerint pedig vidéki települések nem is részesülnek belőle...

— Ez így törvényszerű. Nem Budapest kapta azt a tizenhét- milliárdot, amit az expo céljaira az állami költségvetésből biztosítottak, hanem a világkiállítás területének alap-infrastruktúrájára adták. Ez két különböző dolog. Ez a hely kétségtelenül Budapesten lesz, s majd a várost szolgálja. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy a fővárosi központi rendezvény nélkül nem lehetnének vidéki programok, mert nem lehetne mihez kapcsolódni. Kell egy lehetőség ahhoz, hogy a fejlődés meginduljon. Ezt az egészet mi egy katalizátornak véljük, mert hogyha nem hozzuk létre, más területeken sem lesz előrelépés. Vidéken is nagyon

sok beruházás elindul, s nem kizárólag az expóhoz kapcsolódnak. Budapest fejlesztése sem ezért történik, nem ezért épül a lágymányosi híd, és sok minden más, hanem azért, mert évtizedek óta benne vannak a város terveiben. De ugyanezt el lehet mondani az ország többi részével kapcsolatban. Remélhetőleg megvalósul az M3-as autópálya minél hosszabb szakasza arra az időre, s ez közvetlenül érinti ezt a térséget. Bízunk a vasúti fejlesztésekben is, s más beruházásokban, amelyek azt szolgálják, hogy könnyebben el lehessen jutni vidékre. A költségvetés lehetőségei végesek, nem sok pénz áll rendelkezésre, de nem minden ezeken az összegeken múlik. Azon is, hogy össze tudunk-e fogni.

— Ezek szerint nemcsak a fővárost, hanem a vidéket is el kellene hozni európai nívóra a hátralévő idő alatt?

— Csodát nem várhatunk, ezt mi sem tudjuk megtenni. Az expónak el kell indítani bizonyos folyamatokat, például az együttműködést különböző közigazgatási szintek között. Ebben sem működik még olajozottan az új rendszer. De ugyanígy kapcsolatra van szükség a különböző szakmai és társadalmi szervezetek között. Arra is van már jó példa, hogy települések fognak össze. Egyedül sehol sincs annyi eszköz, hogy a fejlesztéseket 1996-ig befejezzék. De ha egyesítik erőiket, meg tudnak egyezni — ami nem egy könnyű dolog —, akkor sikert érhetnek el.

— Érdemes egy kicsit számolni. Ez a megye eddig tizenöt ötlettel rukkolt ki, s egyik sem kisebb, egy-két napig tartó rendezvény. A tizenkilenc társa és a főváros is bizonyára számos programra készül. Hogy fér be mindez az expo idejébe?

— Nagyon fontos az, hogy minél több ötlet megszülessen. Ez a folyamat el is kezdődött. Java részük jó elképzelés, de nagyon kis hatókörű. Éppen ezért nem lehet olyan vendégforgalmat szervezni, amely nyereségessé változtatja, pedig elindításuk és folyamatos megrendezésük sokba kerül. így ezeket „csomagokká’! kell szervezni. Erre mi nem vagyunk képesek a világkiállítási programirodán: partnerek hozzá a megyék, a nagyobb települések, s a szakmai szervezetek; Ezeket megkeressük, többségüket már meg is találtuk, s megpróbáljuk őket információval ellátni, felkészítve arra, hogy ezt a bizonyos koordinációt megvalósítsák. A sok kis ötletadónak is tel kell fogadnia ezt a egyeztetési, hogy szervessé válhassanak az elképzelések.

— Mégis, az expo évében, 1996-ban milyen időre lehet széthúzni a programsorozatot, hogy minden értelmes ötlet bét leférjen?

— A rendezvénypályázatuflk nemcsak az expo idejére, az 'öt hónapra vonatkozik. Az előtte lévő s az utána következő évre is. Azért,-hogy mindezt be lehessen indítani, s még utána is legyen vendégcsalogató, hogy az ide érkező forgalmat el lehessen osztani. Ne legyenek túl nagy csücsök és túl nagy hullám völgyek. Mágia a budapesti expo öt hónapod, Ú vidéki rendezvények pedig két'éi fél éven át tartanak.

— A mostani elképzeléseik szerint az érkezők fele vidékiül látogat el a fővárosba, s néni pedig fordítva. Összességében mennyi látogatóra számítanak?

— Több szám is kering. A Wb

vatalos változatra több modefifíi kidolgoztuk. Minimálisan ti# millió idelátogatóval számolunk, erre terveztük a bevételeket, mert azokat pesszimistán kell megjósolni. Viszont tizenötmillió vendég is jöhet, a fogadóképességet, az ellátást erre terveztük. A kettő között lesz a valóság. Gábor László

Szűcsiben nincs varrónő?

Menekültek, feketemunkán

ikxoíu,

Ahol találni munkát, ott bezzeg nincs munkaerő. így van ez Szűcsiben is. Még a tavasszal nyílt itt egy üzem, ahová kilencven varrónőt kerestek. A helyi polgármester, Kulcsár Károly elhúzta a „mézesmadzagot” a szakképzetlen, dologtalan asz- szonyok előtt: tíz hónapig részt vehetnek egy tanfolyamon, s ez időre 110 százalékát kapják — átképzési segély címén — jelenlegi járandóságuknak. Az iskola után pedig biztos jövőt remélhetnek. Senki sem kapott a lehetőségen. Jávor György vállalkozó közben beállította a gépeket a volt tsz-irodán, s nagy mennyiségű megrendelést vett fel. Először a szomszédos falvakból toborzott dolgozókat, aztán körülnézett Szerbia magyarlakta területein. Jelenleg ötvennyolc menekültet is foglalkoztat.

* * *

A varroda irodájában Kórós Pálné üzemvezető fogad:

— Nem a legszerencsésebb időpontban érkezett — igyekszik

kitérni a beszélgetés elől. —■ Most az asszonyok kicsit zaklatottak, mert a korábbi órabéres rendszerről át akarunk térni a teljesítmény utáni bérezésre. Meg aztán épp most vannak itt a Heves Megyei Munkaügyi Központból ellenőrizni.

Megnyugtatom, nem tartom föl sokáig, tulajdonképpen a munkások sorsa érdekel. Kórós- né bekísér a műhelybe. Egy pillanatra mindenki felnéz, aztán ismét ráhajolnak a zakatoló masinákra. Tarka selyemblúzok sik- lanak a tűk alatt, kerülnek fogasokra, s kerekes állványokon gördülnek a vasalóterembe.

Három nő végzi az utolsó simításokat. Balogh Mihály né addig sem fékezi magát, míg megtorpanok mellette.

— Naponta 124 darabot kell kivasalnom, bruttó 690 forintért. Nyáron nem lehet kibírni a hőséget, de muszáj, csinálni, nincs más lehetőség. Én itt élek Szűcsiben, örülök, nogy kaptam ezt a munkát.

X

SIPOTEKA KÖNYVESBOLTOK AJÁNLATA:

Megveszem ezt a nőt —- 7. rész Brehm: Az állatok világa — 4. kötet Bihari Péter:

A XX. század története fiataloknak Az Állatvilág enciklopédiája: Hüllők és kétéltűek Gárdonyi Géza: Egri csillagok („A magyar próza klasszikusai” sorozatban)

Jókai-sorozat — 28. kötet

SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK: Eger, Hatvani kapu tér 8.

Tel: 36/316-998

Eger, Érsek u. 2. Tel: 36/323-393

Sipotéka Antikvárium:

Eger, Bajcsy-Zs. u. 2. Tel: 36/322-562

Visszasétálok a varrodába. Hatalmas pocakú asszonyka görnyed az egyik varrógép fölé. Csikós Irén a szerbiai Kanizsáról érkezett:

— Két nagy fiam van, a férjem vigyáz reájuk. Nagyon szerettünk volna egy kislányt, remélem, ő az lesz — mosolyog a hasára. — Október végére várjuk, addig szerezni akarok egy kis pénzt. Én is úgy dolgozom, mint a többiek. Van, hogy tizenkét, nemegyszer huszonnégy óra hosszat sem hagyom el a gépem. Nem az a fontos, hogy mi van velem, hanem az, mi van a gyerekeimmel. Beszéltem velük telefonon, kérdeztem, hogy megy az iskola, erre ők azt felelték: mekkora a pocid? Sajnos, most már nem hívhatnak, mert a főnökség délután kikapcsolja a telefont.

A külföldi csoport dolgozói összesen 120 gyereket hagytak otthon. Vezetőjük, Lakatos Magdolna magával hozta nagylányát.

— Felvették őt a szabadkai egyetem közgazdasági szakára, de csak októberben kezdődik az oktatás — mondja. — Féltem a lányomat, ezért kértem, jöjjön velem. Itt ő is kapott munkát, az irodában foglalkoztatják. Úgy kaptunk engedélyt, hogy harminc napon belüí el kell hagynunk Magyarországot. Aztán két hét után újra kezdjük a hónapot. Mi többnyire 300 kilométer távolságból érkeztünk: Zentárói, Bácskatopolyáról, Kishegyesről. Ott megszűntek a varrodák az embargó miatt. Majd minden kolléganőnek 10-12 éves gyakorlata van. Korábban a németeknek készítettünk ruhaneműt. Sajnos, ebben az üzemben meglehetősen kezdetleges a műszaki felszereltség. Lényegesen korszerűbb gépekhez szoktunk, ilyenekkel otthon — míg volt munka — már senki nem dolgozott.

Műszak végeztével hazakísérek néhány asszonyt. Szeretném látni, milyen körülmények között élnek itt. Útközben arról beszélnek, hogy Szűcsi befogadta őket, mindenki kedves velük, s ez a hegy-völgyes táj gyönyörű. És ez a rengeteg virág! Éjszaka

kettőkor, mikor fáradtan bandukolnak a szállásukra, csak beleszippantanak a levegőbe, s elfc- lejtik az egész napot.

Nagy Imréné Borbála néni, a háziasszony kedvesen fogad minket. Kávéfőzéshez készülődik, de az asszonyok leintik. Eddig még nem voít vendégük, ők szeretnének kitenni magukért.

Az otthonos szobában, távol az üzemtől megered a nyelvük. Egyként dől belőlük a panasz.

— Rettenetes dolgok vannak nálunk, otthon. Nincs vetőmag, nem kapunk naftát a gépekbe. Ha mégis megterem valamink, azt be kell szolgáltatnunk. Rendőrségre viszik azt, akit felhalmozáson kapnak. Bevezették a jegyrendszert. Fejadagok vannak. Aki a búzáját cukorra, olajra cseréli, megbüntetik. Azért jöttünk ide, hogy legyen mit ennie a gyerekeinknek. Nálunk a háborúig minden jó volt. Nekünk már akkor volt automata mosógépünk, mélyhűtőnk, videónk, amikor Magyarországon még csak nem is álmodtak róla. Most pedig... Hallottuk, amikor lőtték Eszeket. Az egyik kolléganőnknek odaveszett az öccse. Nem jöttünk volna ide, ha nem lennénk rákényszerülve.

— Itt pedig becsaptak bennünket. Kilencvenformtos órabért ígértek, s hiába dolgoztunk 294 órát, csak tizenegyezer forintot kaptunk. A második hónapban negyvenkilencen egyáltalán nem kaptak fizetést. Mikor követeltük a pénzünket, sehol sem volt Jávor úr. A felesége kibontotta a bukszáját: „ennyi van, és kész!”, mondta, de az egy dolgozó bérére sem volt eleg. Voít olyan kolléganőnk, aki ve- gigsírta hazáig az utat. Féltékeny az ura, ordítozott vele: „mit csináltál te Magyarországon, ha még egy csokit se tudtál a gyerekeknek hozni?” Azt hitte, szórakozott, mulatott. Pedig ő ugyanúgy dolgozott, mint mi. Csak a bugyinkat mossuk ki, aztán futás vissza az üzembe. Nem nézünk még tévét sem. Sokszor azt sem tudjuk, milyen nap van.

— Most is csak azért jöttünk vissza, hátha visszamenőleg megkapjuk a bérünket. Ledolgoztuk ezt a hónapot is, de még egy fityinget se láttunk. Jávor úr

Lakatos Magdolna munkaidő után is dolgozói mellett áll

(Fotó: Perl Mártok)

arra hivatkozik, hogy amíg ő nem kapja meg a pénzt a németektől, addig nekünk se fizet.

Kérik, ne írjam fel nevüket. Lakatos Magdolna megnyugtat, neki is ez a véleménye. Vegyem olybá a hallottakat, mintha ő mondta volna.

* * »

Visszamegyek az üzemhez, hogy megszerezzem a tulajdonos pesti telefonszámát. Az üzemvezetőnő, Kórós Pálné a kapuban fogad.

— Most azonnal hívja fel Jávor urat, mert nagyon ingerült, hogy az engedélye nélkül beszélt a dolgozókkal!

— Miért kellene nekem ehhez az ő hozzájárulása? — értetlenkedem.

— Mert ez az ő vállalata.

* * *

Jávor Györgyöt néhány nappal később keresem fel irodájában. A Keleti pályaudvar közelében, a pesti „Harlem” egyik gangos bérházának emeleti lakásában működik a Cezarina Kft. Csöngetésemre kutyák rontanak az ajtóhoz. Inamba száll a bátorság. Fölöslegesen. Miután bebocsátást nyerek, a snaucerek békésen mellém telepszenek, s láthatólag az sem zavarja őket, hogy gazdái uk, Jávor úr magából kikelve ordít. Biztosít: nem rám dühös, hanem erre az egész rendszerre.

— Mintegy két és fél millió forintos beruházással indítottam az üzemet Szűcsiben, s tízmilliós

hitelt vettem fel — mondja a vállalkozó. — Miután segítséget nem kaptunk a Heves Megyei Munkaügyi Központtól, a Munkaügyi Minisztériumtól kértem egy 200 fős keretengedélyt Kis* Jugoszláviában élő asszonyok foglalkoztatására.

— Megkapta ezt a minisztériumi hozzájárulást?

— Még csak folyamatban van, de engem már szorítottak a megrendelők. A vajdasági magyarokkal 30 napra — próbaidőre — kötöttem szerződést, hogy lásj sam, megfelelnek-e az elvárásoknak. Sokan közülük nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. S mi történt most? Feljelentés ment a Heves Megyei Munkaügyi Központhoz, hogy külföldieket foglalkoztatok. Épp ma kaptam egy értesítést Szűcsiből, hogy kint voltak a gyöngyösi rendőrok, és bezárattak az üzemet, s a menekülteknek 48 órán belül el kell hagyniuk az országot. A munkával pedig nem készültek el. Csődöt kell maid jelentenem. így a szűcsieknek sem lesz munkahelyük.

— 5 akik most hazautaznak, megkapták a bérüket?

— Itt a fizetési lista, s egy nyilatkozat, melyen a csoportvezetőjük aláírta, hogy semminemű követelésük nincs.

Nézem a papírokat. Augusztus havi (!) elszámolás címén — szeptember 20-án — átlagosan 13 ezer forintot felvettek az asz- szonyok. Négyessy Zita