Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18-19 / 218. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. szeptember 18—19., szombat—vasárnap A privatizáció visszásságai nyomában Számvetés dr. Lukács Tamás országgyűlési képviselővel Gazdaságunk egyik legvitatottabb, legnagyobb érdeklődést keltő folyama­ta a privatizáció. A körülöttünk lévő világ átalakulásának legkézzelfogha­tóbb jele, hogy megjelennek az új tulajdonosok, akik átformálják az üzlete­ket, gyárakat, a saját jól felfogott érdekük alapján is megpezsdftik a piacot. Legalábbis ez volna a cél. De a sok, napvilágra kerülő ellentmondás, a Par­lamentben zajló viták azt mutatják, hogy ennél bonyolultabb a helyzet. Ép­pen ezért törekszenek az Állami Vagyonügynökség munkájának ellenőrzé­sére. Egyik e célra alakult bizottság tagja dr. Lukács Tamás országgyűlési képviselő (KDNP), akit e munkájáról kérdeztünk. ■ — Ez csupán egy munkabizottság — szö­gezi le rögtön —, hí szén nem lehet azt komolyan venni, hogy három ember egy háromszáz munkatárssal dolgo­zó intézmény tevékenységét, a magyar privatizációt ellenőriz­hetné. Inkább egyes esettanul­mányokkal megpróbáljuk a strukturális problémákat megta­lálni ebben a folyamatban. Az már az induláskor látszik, hogy a gond gyökere kettős. Külön kell választani a spontán privatizáció időszakát, amikor a jogi rende­zetlenség következményei vol­tak a visszaélések vagy az annak gyanúját felkeltő jelenségek. Ezek miatt nem élvez a privatizá­ció kellő társadalmi támogatást. A jogi rendezés után is előfordul­tak visszásságok, illetve joghéza­gok. Erre is találtunk példákat, még a megyéből is: megtörtént, hogy a privatizációs biztos és az értékelő cég vezetője egyben pá­lyázó is volt. Ha megnézzük ezt a kérdést, akkor rájövünk, hogy az összeférhetetlenség ezekben az eljárásokban nincs szabályozva. Dr. Lukács Tamás: „...ez a folyamat megkerülhe­tetlen, akár jól, akár rosz- szul csinál­juk” (Fotó: Perl Márton) Hiába dent fel bármilyen bizott­ság vagy illetékes szerv hasonló eseteket, a jogkövetkezmények területén meg van kötve a keze. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy ha ilyen nagyságrendű pén­zek forognak, s ha egzisztenciális kérdések kerülnek napirendre, mindig lesznek olyanok, akik a könnyű haszonszerzésre törek­szenek. — A privatizációt kevés em­ber utasítja el, hiszen a többség tisztában van azzal, hogy szük­séges a gazdaság élénkítéséhez. Említette, hogy' a jogi rendezés előtti szakasz volt a legellent­mondásosabb. Miért alakultak így a folyamatok, s mennyiben haladtuk meg a kezdeti állapo­tokat? — A privatizációt megelőző időszakban az ország morális ál­lapota — finoman fogalmazva — nem volt a legjobb. Kelet-Euró- pában kialakult az úgynevezett baksisrendszer, amit a hiánygaz­daság következményeként könyveltek el. Szerintem már ak­kor is többről volt szó, ez a közé­let tisztaságáról szóló tudomá­nyos munkákban meg is fogal­mazódott. Például az, hogy a bé­rekbe belekalkulálták az egyéb jövedelemforrásokat is... A köz­erkölcs így nem volt alkalmas a társadalom által elfogadott pri­vatizációra. Tetézte a bajt az úgy­nevezett spontán privatizáció, amely során úgy kerültek vagyo­nok magánkézbe, hogy abban személyes kockázat nem volt, ha­nem a pozíció alapján nyílt rá le­hetőség. Hiányzott a nyilvános­ság is. A jogi rendezés után a helyzet változott, de a gondok nagyságához képest nem eleget. Nem szabályozott maga az eljá­rás, nem egyértelmű, hogy mi az üzleti titok az eljárás során, ki mi­lyen formában juthat hozzá, s kit milyen jogi kötelezettség terhel ezzel kapcsolatban. A folyama­tok tisztázása érdekében a nyil­vánosság a legjobb kontroll. Azoknak, akiket mindez közvet­lenül érint — elsősorban az ott dolgozóknak, hiszen a munká­jukról van szó — valamiféle ellenőrző szerepet kellene betöl­teniük, hogy legalább utólag lát­hassák: az üzlet jogilag tiszta volt. S természetesen a jognak meg kell felelnie az erkölcsi sza­bályoknak is. — Azt hiszem, ezek lényeges kérdések, de ha lehet, még fon­tosabb a gazdaság jövője. Mi­lyen úton haladunk most? — A közvélemény előtt nem folyt olyan vita, amely eldöntötte volna, hogy milyen privatizációt is akarunk. Ha abból a feltevés­ből indulunk ki, hogy a magyar gazdaság állapota 1990 előtt megfelelt a világgazdasági kihí­vásoknak, s csak egyetlen baja volt, az állami tulajdon, akkor így kell privatizálni. Ha viszont megállapítjuk, hogy a gazdaság szerkezete nem felelt meg, akkor felvetődik az angol modell lehe­tősége, a reorganizáció, az újra­szervezés, amely után elsősorban azokat a cégeket vonom be az üz­letbe, amelyek megfelelő értéket tudnak elérni. Most ráadásul mindezt egy óriási piacvesztés közepette kell végrehajtani. Egyetlen közgazdasági csoport sem tudta előre jelezni ezeket a változásokat: a világgazdasági recesszió ilyen elhúzódását, vagy a jugoszláv válságot vagy annak következményeit. — Gyakran hangzanak el szélsőséges vélemények a priva­tizációval kapcsolatban. Sokak szerint eddig az előző korszak vezetői mentették át hatalmu­kat ilyen módon, most pedig már a maiak igyekeznek biztosí­tani pozícióikat a kormányvál­tás után is. Egyesek túl lassú­nak, mások túl gyorsnak látják az ütemét. Mi az igazság e meg­állapításokkal kapcsolatban? — A közvélemény természe­ténél fogva sommásan ítél, s min­dig az előítéletekből táplálkozik. Ha vannak ilyen esetek, akkor a legnagyobb bajnak azt tartom, hogy nem tárják nyilvánosság elé azokat, s nincsenek jogi követ­kezményei. Bár már említettem a jogi rendezés hiányosságait is. Ugyanakkor az általánosítás rendkívül leegyszerűsítő. Még senki nem találta ki, hogyan le­het privatizálni, sehol nem megy jól igazán. Már az magában hordja a bürokratizmus veszé­lyét, hogy egy nagy állami va­gyont állami cég bont le. A gyor­saság és lassúság rossz kategória. Ha optimális a privatizációs fo­lyamat, akkor a tőkének megfe­lelő tempóban kell végbemen­nie. A gyorsítás kellő tőke hiá­nyában értékvesztést jelent. Az viszont nagyon komoly problé­ma, hogy hosszú az eljárás. Épp a megyénkben fordult elő, hogy az Á VÜ egy terven kilenc hóna­pig ült. A morális oldalon viszont igencsak van javítanivaló, első­sorban megfelelő jogszabályok kellenek, hogy az arra hivatott szervek felléphessenek a visszás­ságok ellen. — A jelenlegi privatizációs folyamatok elérik-e céljukat, s működőképessé válik-e a gaz­daság, hiszen például többször előfordult, hogy külföldi cégek csak piacnyerés céljából vásá­roltak meg magyar üzemeket. — Valóban jó volna a privati­zációt gazdasági folyamatként kezelni, s csak másodlagosan po­litikaiként. De hogyan lehet ezt megtenni egy tőkeszegény or­szágban? Államosítani nagyon egyszerű volt, mert egy tollvo­nással megtehető. Aztán, hogy a gyár működik-e vagy sem, az egy másik kérdés. Privatizálni sokkal bonyolultabb, mert közben az ágazat működőképességét is fönn kell tartani. Egy vasgyárat nem úgy kell privatizálni, mint mondjuk egy tejüzemet. Szem­pont lehet a foglalkoztatáspoliti­ka is, mert lehet, hogy egy újjá­szervezés után nincsenek olyan költségek, amelyet ma a munka- nélküliségre adnának ki. Ha szá­molunk, akkor elképzelhető, hogy ez a fontosabb cél. Az élel­miszeriparnak más a logikája, mert az árakra gyakorolt hatásra is gondolni kell. Bizonyos ágaza­tokban pedig a modernizációra kellene figyelni. Már ebből is lát­szik, ha ugyanarról a dologról beszélünk is, nagyon különböző­ek ezek a kérdéskörök. Ezért a bizottságunk álláspontja az, hogy első lépésként a munka­adói és a munkavállalói érdek- szervezeteket sokkal erőteljeseb­ben be kell vonni ezekbe a folya­matokba. Itt ismét egy strukturá­lis ellentmondásra bukkanunk, mert a magyar gazdaság egyik legnagyobb problémája az infor­mációhiány. Egy jobban műkö­dő országban a gazdasági kama­rák ezt a kérdést megoldják. Ezért fontosnak tartjuk, hogy a Parlament minél hamarabb al­kossa meg az e szervezetekről szóló törvényt. 1 — Milyen jellegzetességei voltak ennek a folyamatnak me­gyénkben, milyen tanulságokat gyűjtött az itt tapasztaltak alapján? — A környezetében az ember jobban informált, s én úgy ér­zem, a képviselők kötelessége is, hogy az itt élő emberek érdekei­ért kiálljanak. Számomra célki­tűzés volt, hogy például Egerben a munkanélküliség ne fokozód­jon az elviselhetőségen túl. En­nek két sarokpontját láttam: a bervai és a siroki kérdést. A Fi- nomszcrelvénygyár olyan kor­mányzati segítséget kapott már eddig is, amely alkalmassá teszi — a munkahelyek megőrzése mellett — egy modernizációs fo­lyamatba beágyazott privatizáci­óra. Bár itt is elhúzódik az eljá­rás. Remélhetően Sírokban is eiedményes lesz a privatizáció. Bizottságom tucatnyi lezárt pri­vatizációs ügy anyagát kérte ki, amelyek között Heves megyeiek is találhatóak. Ezenkívül egy másik teammel — amely közgaz­dászokból, jogászokból áll — ar­ra készülünk, hogy a privatizáci­ós eljárásról szóló törvényjavas­latot beterjesszük. Egyet tudni kell: ez a folyamat megkerülhe­tetlen, akár jól, akár rosszul csi­náljuk. Ezért igyekszünk az opti­mális megoldást megtalálni, mert a mostaninál lényegesen nagyobb társadalmi támogatott­ságra volna szükség. Gábor László Horthy a monarchia epilógusa volt Gosztonyi Péter történész beszél a kenderest tanulságokról „...Horthy eltemettetésével a róla elnevezett korszak is lezárult" (Bogdán Ágnes felvétele) Bevallom, unom a horthyzást. Magyarország egykori kor­mányzójáról ugyanis annyi min­dent mondtak el és írtak meg mostanában, hogy az már szinte emészthetetlen. Egy ember vé­leményét mindazonáltal szíve­sen meghallgatnám. A neve: Gosztonyi Péter, 1956 óta Svájcban él, szívós munkával hadtörténésszé képezte ki ma­gát, német nyelvterületen ő a legismertebb magyar társada­lomkutató. Mellékesen: néhány évvel ezelőtt egy kismonográfi­át is írt Horthy Miklósról, amely németül és magyarul jelent meg. — Mit érzett a kenderesi teme­tőben? — Kíváncsiságot. Azon tű­nődtem, hogy kik ezek az embe­rek, akik veszik maguknak a fá­radtságot, hogy leróják kegyele­tüket a kormányzó sírjánál. — És kik rótták le? — Főleg vidékiek. Többnyire középkorúak, feltűnően sok kö­zöttük az asszony. Láttam idős, katonaviselt férfiakat is, ők bizo­nyára Horthy Miklós katonái voltak, hogy a manapság is köz­ismert bakanótát idézzem. A tér­ségben nem lehetett észrevenni, hogy körülbelül ötvenezren vá­rakoztunk a szertartásra. Rám mély benyomást gyakorolt a tö­meg fegyelmezettsége. — Talán azért volt fegyelme­zett, mert a rendezők kordában tartották. — Éppen az az érdekes, hogy civilek tartottak rendet. Nem durváskodtak, nem lökdösőd­tek, tisztességes hangon beszél­tek a fegyelmezetten álldogálók­kal. — Miként ítéli meg a Horthy- család viselkedését? — Rokonszenvesnek hatot­tak. A „kis” Istvánka, aki már 51 éves, szép magyarsággal szólt. Amit mondott, annak volt keze- lába. Bölcsen beszélt, óvott a múltba fordulástól. Nem ment bele a napi politizálgatásba. — Épp azt akartam kérdezni, hogy Svájcból, a berni kutató­műhelyből miként érzékelte a Horthy körüli csinnadrattát: a felfokozott hangnemet és a sajtó­csatározásokat? — Nyári uborkaszezonban kell a téma az újságoknak. — Ennyi? — Ennyi. — Elvetem a sulykot, ha felté­telezem, hogy a hazai Horthy- kommentátorok nemcsak egy­szerűen az uborkaszezont hidal­ták át, hanem a választási kam­pányra is gyakoroltak. Fogal­mazhatnám úgy is, hogy a zene­kar hangolt a koncert előtt. — Nézze, én megfogadtam, hogy onnan, kintről nem szólok bele a napi politikába. Az viszont nyilvánvaló számomra, hogy Horthy Miklós 1944 végén kilé­pett a magyar történelemből. — De ha kilépett, akkor most bizonyos körök miért próbálják visszacsempészni ? — Csodaszarvas-kergetők mindig vannak. Előbb-utóbb rá­jönnek, hogy Horthy a monar­chia epilógusa volt, nem pedig egy új Magyarország prológusa. — A temetés óta eltelt napok­ban egyre-másra idézik a hazai lapok a külföldi véleményeket, elsősorban a környező országok­ban elhangzottakat. Milyen visszhangra számít Nyugat-Eu- rópában? — Visszafogottra. Most talál­koztam itt, Budapesten, a Vö­rösmarty téren Kogelfranz úrral, a Spiegel kelet-európai tudósító­jával. Megkérdeztem tőle, hogy mennyire érdekelte őket a Horthy-temetés. Azt válaszolta, hogy egy kis cikk erejéig. — Ami itthon felborzolta a kedélyeket, az a német nyelvterü­let talán legtekintélyesebb hír magazinjában csak egy kis cikket ér? — Bizony. S ezt nem árt meg­szívlelni. — 1991-ben olvastam Öntől egy interjút. Már akkor is szóba hozták néhányan, hogy Horthyt esetleg haza kéne szállítani. Nos, Bemből azt tanácsolta nekik, hogy várjanak egy-két évet. Arra hivatkozott, hogy a kisantant fél­reértheti a kegyeleti gesztust. — Ma talán meglepő, de ak­koriban nem is a román reagálás­tól tartottam, még kevésbé a szlováktól. Belgrád magatartása rémlett kiszámíthatatlan­nak. — Ha lehet, most, 1993 őszén még nagyobb a veszély. Jugo­szlávia szétesett, területén pol­gárháború dúl, a román politiká­val állandósultak a konfliktusok, és Szlovákiában a Meciar-kor- mány sem éppen magyarbarát. Vajon nem lett volna jobb Horthyt 1991-ben eltemettetni — Kérem, én történész va­gyok. Nem tudok mit kezdeni az­zal a kérdéssel, hogy mi lett volna jobb. Akkor nem temették el, ez tény. Most eltemették, ez is tény. A többi feltételezés. — Ön Svájcban él, élvezi a de­mokrácia áldásait. Talán nem sértődik meg, ha azt mondom, hogy mi is szeretnénk élvezni, le­hetőleg itthon. — Nem sértődöm meg, és szívből kívánom. — A baj csak az, hogy két mo­dell lehetséges a többnemzetisé­gű államokban. A svájci és a ju­goszláv modell. A kantonális megoldás békés egymás mellett élést és jómódot jelent. A délszláv „megoldás” viszont etnikai tisz­togatást, halottakat, nyomorúsá­got. Épeszű ember szeretne béké­sen és jól élni. Miért mégis, hogy itt, Európa közepén viszonylag épeszű emberek öldösik, vagy „csak”gyűlölik egymást? — A művelt Nyugat azt hitte, hogy ha valamit megoldott a kommunizmus, az a nemzetiségi kérdés. A szovjet birodalom ösz- szeomlása után azonban kide­rült, hogy ebben a térségben olyan feszültségek halmozódtak fel, amelyek könnyen lángba bo­ntják Európát. Egyébként senki se gondolja, hogy Nyugat-Euró- pában annyira rózsás a helyzet. Franciaország keleti csücskében, Elzász-Lotharingiában például nincsenek német iskolák, holott a helybéliek többsége német származású. A családfők közül nagyon sokan vállalják az anyagi megterhelést, és a gyereket a ha­tár túlsó oldalán járatják iskolá­ba. Az a különbség a nyugat-eu­rópai és a kelet-európai mentali­tás között, hogy az elzászi szom­széd még csak véletlenül sem je­lenti föl a német családapát. Azt gondolja magában: „Ha van pénze, hadd járassa a gyerekét németországi iskolába.” — Kissé elcsatangoltunk a ki­indulóponttól, Horthy Miklós kenderesi sírjától. — Nem hiszem. Mai gondja­ink a soknemzetiségű monarchi­ában gyökereznek. És persze a trianoni „békeszerződésben”, amely semmit sem oldott meg. — Egy történész-szakértő sze­rint mi végül is ennek a temetés­nek a legfőbb tanulsága ? — Az, hogy Horthy kenderesi eltemettetésével a róla elneve­zett korszak is lezárult. Zöldi László s \ SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK AJÁNLATA Wilbur Smith: Égi sas Judith Krantz: Daisy hercegnő A. Seymour-D. Parker: Hatalom és szenvedély Előjegyeztethető: A Föld krónikája és a Magyar Nagylexikon SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK: Eger, Hatvani kapu tér 8. Tel: 36/316-998 Eger, Érsek u. 2. Tel: 36/323-393 Sipotéka Antikvárium: Eger, Bajcsy-Zs. u. 2. Tel: 36/322-562 S

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents