Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-05 / 181. szám
8 HÍRLAP, 1993. augusztns 5., csütörtök Üzen a szerkesztő K. S. Egri olvasónk ezt írja: „Gyakran járok a buszpályaudvarra. Ahogy feljövök a Foglár utcán, igazán ki sem fújhatom magam, el kell „gyönyörködnöm” a nem üzemelő díszkút díszeként látható kő-nő fenekében, mert azt derekasan úgy helyezték el. Aztán egy kicsit arrébb, a nagy falfelületen egy tartós plakát olvasható — reklám! — az alábbi szöveggel: „Ismét figyelmébe ajánljuk — Egri Újság — (a megszűnt lap fejlécének a masa), majd a remekmű, a vers, a szlogen, imigyen: „Aki egri, ezt olvassa (alatta újabb sorban) A város és környéke lapja. ” A díszkút kőszobrának „úgy-fordítása” talán csak ügyetlenség, az alkotás értékéről most ne essék szó, de ez a plakát ma, 1993-ban, fáj. Nemcsak azért, mert az Egri Újság megszűnt, mint szerepére alkalmatlan képződmény, miután az önkormányzat éveken át milliós tételben szanálta a ráfizetést; de ha már túllépett rajta az idő, ne hívják fel a figyelmemet, hogy olvassam. És ne újból. Ha jól tudom, van arra mód, hogy az illetékeseket vagy illetékest felhívja a közterületért felelős hatóság, vagy ha a fal a Voláné, a Volánt, hogy szereljék le ezt a táblát. És nemcsak azért, mert megtéveszt. A nagyobbik gondom a szöveggel lenne. Ez a kétsoros kis versike — mert szemmel láthatólag és füllel hallhatólag reklámversnek szánták — a magyar nyelv kerékbe törése. Nem akarok grammatikai szabályokra hivatkozni, pláne nem poétikai tudnivalókra, de ehhez a szlogenhez fafüllel fogtak hozzá. Ki tudja, meddig gyötörhette magát az ismeretlen szerző — ugyan kapott-e érte pénzt —, amíg ezt a két sort összerakta. Az általános iskolában meg kellett volna buktatni az illetőt anyanyelvének meggyalázása miatt. És ezt itt nekünk, ebben az állítólag magára sokat adó kultúrvárosban naponta módunk van többször elolvasni. És a buszpályaudvar valamennyi arrajárójának. „Le vele!” Indulatos mondatai arra vallanak, hogy lokálpatrióta értelmiségi, bizonyára nyugdíjas is, hogy több ideje van észrevenni a furcsaságokat ebben az egyébként tisztességes és sokak szerint szép városban. Mondják: az ország egyik legszebb helye! Hogy vannak ilyenek? Hogy voltak? Hogy lesznek? — ahogy további okfejtésében sorolja a szónoki kérdéseket, igen, valószínű — lesznek. De ez a két sor — nem semmi. Valóban el kell tüntetni. Szerintünk az Egri Újság kiadójának a kötelessége leszedetni, mert akár a jogelődje rakatta fel, akár ő, a megszűnéstől függetlenül az ő terhe vagy kötelessége leszedni az idejétmúlt reklámot onnan. A szlogen művészi értékéről, üzleti hatékonyságáról nem szükséges nyilatkoznunk, nem is feladatunk. A levél is csak annyiban érdemli meg a nyilvánosságot, hogy felhívja a figyelmet: mennyi merénylet történhetik nyilvánosan a magyar nyelv ellen, noha a tévében, rádióban beszélnek róla, a sajtóban cikkek, szakemberek ezer módon irtanák azt, ami itt is olvasható, a buszpályaudvar előtti lépcsősor felett. Ha ehhez még hozzáadjuk mindazt, amit a mai hirdetési folyamatban elkövetnek a magukat kellető áruk és gazdáik érdekében a szófaragók, rímkeresők és egyéb szellemi kisiparosok, akkor még indokoltabbnak tűnik ez a szerkesztői üzenet, az olvasó levelének idézése: hátha nem a falra hányjuk a borsót. Szegény Kosztolányi ha olvasná, böngészné mindezeket! Mondhatnánk azt is, hogy a Városszépítő Egyesület ilyen irányú körjáratot tarthatna néha, majd egy-egy jól fogalmazott levélben rászólhatnának az illetékesekre, mit kellene, mit illenék cselekedniük, aprónak látszó hibák esetében is. Meddig „glancolunk” még? Az idősebbek előtt ismeretes fogalom volt az „átkosban” meghonosodott „glancolás”. Azaz szebbnek, jobbnak mutatni a valóságot a meglévőnél. Ilyen volt, ha egy „főelvtárs” látogatást tett „lent” — nos, ekkor jött a „glancolás”. Fiam Kalocsán volt előfelvé- telis katona, amikor látogatást tett az alakulatnál az akkori egyik „főisten” — Czinege elvtárs. Nos, előtte két teljes napig „glancoltak” a kiskatonák, a laktanyaudvaron lévő odvas fák od- vait gipsszel betömték, majd a fatörzs színére festették, utána pedig porszívóval^!) szívták fel a port a laktanya külső fala menti járdáról, azaz glancolták. Alulírottat — aki egyik tervezője voltam a Lőrinci Fonó klímaberendezésének — egyik éjjel felvertek, azonnal taxival a Lőrinci Fonóba vittek. Gyanús volt, hogy az üzemben már kora reggel mindenki nyakkendőben volt — a gép mellett is. Kiderült, hogy az egyik klímafejből csepegett a víz. Lemértem, valóban minden 113 másodpercben lehullott egy csepp kondenzvíz (amely az üzem hőjében fél perc alatt felszáradt). No de éppen Gáspár elvtársat várták a fonóba, akit annak idején asztal körül kergettek, ha otthoni klímaberendezéséből egy-egy csepp kihullott. Sorolhatnám tovább az „át- kosból” a példákat, de sajnos, ezt a módszert is átmentettük az új rendszerünkbe. Hetekkel ezelőtt a közgazdasági egyetem előtt jártam, és látom, hogy a főlépcső le van terítve vörös szőnyeggel (talán ugyanezen lépegetett egykor Brezsnyev elvtárs is?). „Csak nem az elnökünket váiják?” — kérdeztem a portást. Dehogy, csak hát tetszik tudni, nagyon romos, töredezett a lépcső, és diák- találkozóra várjuk gazdasági életünk egyik prominens egyéniségét, és nem akarjuk, hogy lássa a romos, töredezett lépcsőt.” Tehát inkább eltakarták a prominens vendég (gróf) előtt, azaz „glancolták”. Miért írok erről? Nos, a napokban szűkebb pátriánk egyik vállalatánál államtitkári látogatás volt. Lett is „glancolás”, festettek, tujákat ültettek, amire eddig nem volt „keret”, ám most tüstént lett. Ragyogott minden, mint „Salamon tőkéje”, szép lett a világ, azaz ismét — „glancoltak”. Uraim! Mikor hagyjuk abba ennek az „átkos” örökségnek a folytatását? Miért akarjuk a mai látogatóval is elhitetni, hogy az életünk szebb, mint a valóság, és a legcélravezetőbb módszer a „glancolás”. Nem jó ez, mert a mostani nagyjaink (is) még tényleg elhiszik, hogy az életünk szép, nyakkendős, bársonysző- nyeges, porszívózott. Pedig csak — „glancolt”.-ByTestünk-lelkünk harmóniája Százszínű személyiségünk Az egyik legbonyolultabb és legellentmondásosabb lelki jelenség maga a személyiség. Minden ember személyiségének ezer meg ezer összetevője olyan egyedi módon kapcsolódik egybe, hogy viselőjét megismételhetetlenül különbözővé teszi mindenki mástól. Ugyanakkor igen sok olyan tulajdonságot is hordoz, melyek más emberekhez hasonlóvá teszik. Ez az alapja a személyiségtípusokba való sorolásnak, mellyel az ókor óta számos gondolkodó próbálkozott. Az emberi személyiség fontos vonása az állandóság. Nyolcvan- éves aggastyánként is ugyanaz a személy vagyunk, mint kisgyermekkorunkban, csak éppen egészen más. Saját folytonosságunk megélését énazonosságnak nevezzük. A változás is éppoly jellemzője a személyiségnek, mint az állandóság. Az önismeret, a képességek folyamatosan fejlődnek, a viselkedésbeli repertoár állandóan bővül, az életszemlélet a tapasztalatok hatására alakul, az embertársak iránti érzelmek is változékonyak, a tűrőképesség és az akarat erősödik vagy gyengül, a hangulat pedig akár óráról órára is elsötétedhet vagy ki világosodhat. Bonyolítja a dolgot, hogy bár a személyiség a lelki tulajdonságok összessége, mégsem vonatkoztathatjuk el biológiai és társadalmi meghatározottságunktól. Az ember lelkiállapotát, önértékelését, viselkedését a testi adottságai, a pillanatnyi testi állapota nagymértékben befolyásolja. Természetesen megfordítva is, a feldolgozatlan lelki feszültség testi betegségeket okozhat, a belső harmónia pedig erősítő, szépítő, gyógyító hatású. A társadalmi körülmények (az anyagi háttér, az önmegvalósítási lehetőség, a társadalmi rang, a társas kapcsolatok) is érthető módon formálják a személyiséget, és belső tulajdonságaink szintén visszahatnak valahol a körülményeinkre. Ellentmondás az is, hogy személyiségünket a környezetünk tapasztalja (olyanok vagyunk, amilyennek ők látnak és véleményeznek), de legalább annyira jellemző, ahogy saját magunk megéljük és megítéljük önmagunkat (ez az énkép). A személyiségnek fontos jellemzője az a mód, ahogyan érzékeli, értékeli, befogadja a külvilágot. Ennek másik oldala, ahogy az egyén visszahat tárgyi és emberi környezetére a saját érzelmeivel és tetteivel. Számos lelki tulajdonság (képességek, vérmérsékleti jellemzők) öröklődik, így a személyiség alapja, csírája adott, de hogy valójában mi fejlődik belőle, azt a környezeti hatások formálják igazán. Ebben legfontosabb az anya-gyermek kapcsolat, a család szerkezete, légköre, a szülők nevelési stílusa. Később ehhez csatlakoznak a tágabb környezet nyújtotta élmények, a társadalom sugallta normák és eszmék. A társas hatások folytonosan formálják az ember életszemléletét, viselkedésmódját, érzelmeit. Ezer és ezer esemény, élmény, hatás alakítja tehát az emberi személyiséget olyan sokszínűvé és ellentmondásossá, amilyen. Mégsem szabad elfelejteni, hogy az ember már kisgyermekkorától kezdve tevékeny alakítója saját személyiségnek. Már a néhány hónapos csecsemő előidézheti viselkedésével azt, hogy másképp foglalkozzanak vele, bár ez akkor még nem szándékos. Kisiskolás korától kezdve már tudatosan irányíthatja érdeklődését, szorgalmát, gyarapíthatja tudását. Bizonyos mértékig megválogathatja barátait, hobbiját. Később önmaga erősítheti tűrőképességét, uralkodhat érzelmein, célokat tűzhet ki maga elé, egyre több dologban dönthet. Belső szabadságát az adhatja meg, ha ráébred a világ kikerülhetetlen követelményeire, és ezzel szemben saját lehetőségeire és korlátáira. Dr. Ignácz Piroska Eladó az egész világ Az üzlet nem ismer határokat. Téves fogalom, hogy egy országot kiárusítanak, mert ez megtörténhet a világ bármely országával, országrészével. Az üzlet ugyanis túllep minden elképzelhető határon. Az üzletben nincsenek barátok, ismerősök, mikor a leendő piacért, jutalékért, nyereségért versenyeznek az ellenfelek. Az ajtón kívül még léteznek a baráti kapcsolatnak különböző formái, de mikor tárgyalásra kerül a sor, ki osztozik a leendő jutalékon, ott már csak az üzlet létezik, barát, ismerős nem! Ez az élet törvénye. Az erős fennmarad, a gyengébb távozni kényszerül a piacról. Sok esetben még akkor is, ha a képesséf ei jobbak a többi üzletfélnél, la sok esetben a rátermettség mellett nem mindig a tudás érvényesül, hanem a pénz. Aminek sok, emberi értékekkel bíró üzletfél nincs birtokában. Segíteni lehetne őket, de olyan hagyatékot kaptunk az elmúlt idők folyamán, mely szinte teljesen tönkretette az emberek önbecsülését, jövőbe, jövőképformálásába vetett hitét. A mai napig még mindig sokan vannak emberek, akik nem tudják felmérni környezetük és saját maguk lehetősegeit, értékeit, hogy eljött az idő, mikor bizonyíthatja tudását, rátermettségét, o is lehet vezető szerepben. Talán ő ügyesebb, megfontoltabb, rátermettebb. Ma itt a lehetőség. Nem bírnak sokan élni a helyzet adta lehetőséggel, mert átmenet nélkül nem volt, aki legalább némi útra- valót, ambíciót adjon. Most még sok vállalkozó úgy néz ki, mint a kisgyerek, aki még csak most tanult megjárni, sok esetben „fogni kell a kezét”, hogy ne csináljon meggondolatlan dolgot. Meggyőződésem, hogy Magyarország fejlődése elkezdődött, mely visszafordíthatatlan. A sok elszenvedett, sanyarú teher után végre látjuk az alagút végét, mely meg kicsit messze van, de már elérhető közelségbe került. Ne adjuk fel pont most, mikor már a céltól pár lépés választ el bennünket. Tudunk kell, hogy a történelem folyamán rengeteg problémával küszködött országunk. Magyarország és a magyar ember mindig erős volt, mindig felül tudott emelkedni ezernyi teher ellenére is a környezeti ártalmakon. Meg tudott újulni, megtanult élm lehetőségeivel, tudta azt a kevés megmaradt értékét, szakmai tudását a valósághoz igazítani, értékessé tenni. Azt szokták mondani az emberek: az összefogásban az erő. Ma ismét összefogásra van szükség, együtt erősebbek vagyunk. Mi magyarok ügyesebbek vagyunk a jelenleg piacot uraló, sok esetben nemkívánatos, kultúrát nem ismerő üzletfeleknél, vannak tiszteletre méltó üzletfelek is, akik már kiérdemelték a tiszteletet. A világkiállítás lehetőség Ma- gyarorszagnak, illetve vállalkozóinak a bizonyításra, hogy Magyarország méltó a felemelkedésre, a világ bizalmára. Lakói ezt a tiszteletet kivívták maguknak, mellyel az élvonalban megmérettetnek, mint igazi üzletfelek. Ami a továbbiakban Magyarország valódi értékét gazdagíthatja, hirdetheti a világban. A világkiállítás lehetőség Budapestnek, ezenkívül az egész országnak, a vidéknek a bizonyításra, hogy igenis alkalmasak a megelőlegezett bizalomra. Azokat a vállalkozókat, akik ma még külföldi értékeket gazdagítanak, hazaváijuk, hogy tudásukat idehaza kamatoztassák. Országunk összértékét, nemzeti értékét gazdagítsák. Ebben az esetben ezt a nem mindennapi értéket itt kell megbecsülni, a natárokon belül. Anyagiakban érdekeltté tenni a termelésben, a foglalkoztatásban. Tudnunk kell: a tőke csak akkor marad meg, ha nem nyúzzák a „ vállalkozókat különféle adóterhekkel. Szükséges a lakossági, vállalkozásbarát tájékoztatás minden területen. Szabó Vilmos Aldebrő Unokáink is látni fogják? Megdőlt sírkő... A kápolna Bajban van az egri Rókus temető. A város egyik legszebb helyén fekvő temetődombot visz- szaköveteli magának az élet. Az öreg, olykor több száz éves sírkövek kidőlve, összetörve. Némelyik faragott kő — írásával az ég relé nézve — út gyanánt szolgai az erre autózóknak. Gazdátlan a kápolna, és elhagyatottak a fák is. Pedig egy fejfa szerint itt nyugszik Vidróczki, a híres mátrai betyár is. Álmát hatalmas gesztenyefa őrzi. A kápolnát az 1709-es pestis- járvány elmúltával, fogadalomból építették — Szent Rókus és Rozália tiszteletére — a túlélő egriek. Az idei temetkezők között ma is élő egri családok neveit találjuk. Polonkaiak, Glószok, Steinhauserek, Ringelhannok nyugszanak itt. Szép ez a temető. Elhagyatottságának is van romantikája. A körben épülő házak azonban láthatólag nem szeretik a romantikát, de még a csendet sem. Pedig annak a XX. század vége felé mind nagyobb a hiánya, ilyenformán az értéke is. Védjük, ha lehet...! Németh Zoltán w r •• •• • •• í Köszönjük... Kérem, tolmácsolják köszö- netemet a közelmúltban az egri laktanyában megtartott ünnepségért, amelyet Szabó Béla alezredes úr segítségével Dobos Árpád százados úr rendezett meg— igen nagy szeretettel — a Honvéd Hagyományőrző Egyesület nevében, a volt 14-es gyalogezred még élő tisztjei részére, sok volt bajtársunk emlékére. Köszönjük Kelemeni Lajos százados úr és Pap János tartalékos őrnagy úr önzetlenségét, segítőkészségét. Jó érzéssel néztük meg a megmaradt és fellelt, „14-es emlékekből” berendezett szobát. Nagyon sajnáljuk, hogy elfoglaltsága miatt nem köszönthettük dr. Lukács Tamás képviselő urat abból az alkalomból, hogy drága emlékű édesapját, néhai Lukács Sándor volt főhadnagy tiszttársunkat halála után századossá léptette elő a miniszter úr. Lukács Sándor — szolgálata idején — ezredünk egyik legképzettebb tisztje volt, különösen a második zászlóalj emlékezik meg szeretettel róla... Jó erőt és egészséget kívánok a laktanyaparancsnok úrnak, és minden szervezőnek, akik nem feledkeztek el rólunk... Tisztelettel: Hám János tart. főhadnagy, volt 14-es tiszt * * * Egerben, a Berva 1. számú lakótelepén élők köszönetüket fejezik ki a Városgondozás Kft. dolgozóinak — különös tekintettel a Nagy Árpád vezette csoportnak —, hogy lakótelepünk parkjait nagy gonddal karbantartják. Az itt élők közül is sokan részt vesznek a szépítésben, amihez a kft. biztosítja a szükséges eszközöket. Sándor Józsefné közös képviselő * * * Napjainkban gyakran olvasunk olyan cikeket, amelyekben a hivatalokban folyó ügyintézést kifogásolják. Bizonyára az esetek nagy részében helytállóak a megjegyzések. Sokszor türelmetlenek az ott dolgozók az ügyfelekkel, de valljuk, nemegyszer éppen az utóbbiak adnak rá okot. Nemrégen az egri Klapka utcai illetékhivatalban jártam, ahol kellemesen csalódtam. Már az előszobában hellyel kínáltak, majd udvariasan közölték, hogy Csaba Mária lesz az, aki segít majd nekem. Nos, így is történt, és a hölgy kedvesen, türelmesen foglalkozott problémámmal. Ilyen bánásmóddal ritkán találkozik az ember, ahol azt tapasztalhatjuk, hogy a hivatal van értünk, és nem fordítva. Oláh Mihály Eger * * * A balatoni községi óvoda vezetője ezúton mond köszönetét a helyben élő és dolgozó vállalkozóknak, akik nem kevés pénzzel járultak hozzá a gyermekek budapesti kirándulásához. Lukács Istvánná óvodavezető * * * Nemrégen sietve tankoltam az egri Aral-kútnál, és a visszajáró 4 ezer forintot a pulton felejtettem. Már 20 kilométerre jártam a várostól, amikor eszembe jutott feledékenységem. Irány vissza. A pénzem becsomagolva várt rám. Örömöm határtalan volt e kellemes meglepetés kapcsán. Arra már nem is tudtam mit mondani, amikor a pénztáros hölgy elnézést kért tőlem, amiért a pénzzel nem tudott utolérni, oly gyorsan távoztam. B. O. (teljes név, cím a szerkesztőségben)
