Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-05 / 181. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. augusztus 5., csütörtök Mit él át a művész? Harc a lélek szabadságáért F. Balogh Erzsébet 1977-ben végzett az egri tanárképző főiskolán, Seres János évfolyamában, majd 1989-ben kapott a képzőművészetin diplomát, Szabados Árpádkeze alól szabadult. 1986-tól az Eszterházy tanárképző adjunktusa, 1978-tól kollektív kiállításokon jelenik meg, egyénije 1991- ben jött össze a Megyei Művelődési Központ Galériájában. Az idén ősszel kap lehetőséget az Operaház Galériájában a pesti, tehát a hazai nagy nyilvánosság előtt megjelenni: oda Kutyasorozatátxiszi, a Bacchanália összefoglaló címet viselő munkáit. Nem fog hiányozni az Egri Szüret tárlatáról sem. Az idei Egri Nyári Tárlaton egy temperája, a „Földközelben” gondolkodtatott el. Olyan akt világít ki — némi kutatás után, jól olvashatóan — a komornak teremtett környezetből, egy olyan női test, hanyatt fekvésben, ernyedten szétvetett lábakkal, kezekkel, akinek az arcát bemaszatolták árnyékkal vagy más egyebekkel. Csak sejteni lehet, hogy a két széttárulkozó kar fölött nyaknak és fejnek kell lennie. A művésznő ecsetkezelési szokásait évek óta ismerem, nem lep meg, ha a fényt ritkán nyitja ki a látványra. Ám ez a rejtőzködés, mint tendencia — kíváncsivá tesz. Annál is inkább, mert sorozatban rajzolt már nő- és férfialakokat. Rajzban és színeiben egyaránt mindig is az emberi test érdekelte, az arc nem nagyon. Oda tartozott ugyan a testhez, de nem játszott sohasem olyan kitüntető szerepet nála, mint ahogyan megérdemelte volna. Ha a fejet általában — és ami benne van — az emberi lét fontos tartozékának tartjuk?! Az utóbbi tárlatokon azonban teljesen elhanyagolja témájának ezt a „részét”, és csak a biológiai egyseg, a bőrrel, mint felhámmal egybefogott emberi jelenség kérődzik előlépni a képzeletéből. A valóságból. Nem is állhattam meg, rákérdeztem, mert mindezt a pszichikum mellőzésének, a jellemábrázolás kikerülésének, a tisztázatlan lelkiállapotok közrehatásának tudtam be. Gondomban fogódzóként a hetvenesnyolcvanas évek divathóbortjait véltem felfedezni, akkor ugyanis szobrászaink nyugati mintára kezdtek hosszú nyakú nőket mintázni, öklömnyi fejjel, arcukon a semmivel. (Ránk tört akkor a Nyugatmánia, a hosszú elszigeteltség után.") Balogh Erzsébet épp akkor érlelődött, s hittem, nogy ez is befolyásolhatta. Aztán most megkérdeztem őt. A válasz lakonikusnak tűnt, nem is elégített ki: „Nem érzem magam szabadnak.” Innen indulva, ezer kérdés rakható nyomban egymás után. Jogilag? Nem hiszem, végre eltűntek az árnyékok. Gazdaságilag? Itt már nem rázhatom egyértelműen a fejem. Lelkileg? Család van, férj, gyerek, ok nincs a befelé fordulásra. Társadalmilag? Értelmiségi, oktat, minőségi és mennyiségi hiány felléphet. Es mégsem ez. A szabadság érzésének a hiánya. Sűrűn vagyunk, neveletlenek vagyunk, nem ismeijük az élet legalapvetőbb játék- szabályait, taposunk-rúgunk-marunk, mint az őrültek, nem vagyunk tekintettel egymásra, beleszemetelünk egymás szájába, leikébe, nem tiszteljük a természet ránk köszönő, értünk lévő értékeit, beszennyezünk mindent, a levegőben úszik a méreg. Azt se tudjuk felfogni, mekkora természeti csapás, ha nincs csend. Nemcsak levegő vesz körül minket, hanem az ipari szenny. Még állnak azok a jelzetek, épületek, azokban szobrok, festmények, bútorok, amik az ember méltóságára emlékeztetnek — még. Mindettől az agresszivitástól elszakadni lehetetlen. Beleszól, beleordít az agyunkban lévő folyamatokba, a legváratlanabb pillanatban felborítja azt az őrzött rendet, amiben éppen rendezni szeretnénk dolgainkat. Égyáltalán szeretnénk eljutni odáig, hogy istenesen kinyújtózzunk, mert érezni szeretnénk, hogy a tüdőnkben nem ülepszik le a korom, az a pakura, amelyet kényszeredetten benyelünk. Az ember, az emberiség, a hatalmasok, az ostobák, a tűrésre kényszerítettek együtt és tehetetlenül vergődnek, egy állapotban. Miközben azt hiszi ez A művésznő, aki az „idegeiben hordja a kort...” (Fotó: Gál Gábor) az ötmilliárdnyi népség, hogy megy a boldogság felé, az új évezred mindent megold, egyre vadaobm tolakszik elő Dosztojevszkij rémálma az egérlyukból, az emberi tudat csődje csaknem elkerülhetetlennek látszik. „Nincs szabadságom” — mondja Balogh Erzsébet. És ez a nő „apróban”, ahogy Kolozsvári Grandpierre Emil mondaná, kifejti nekünk, miért érzi magát értéktelennek, nyakon felül miért nem akar semmit sem láttatni, mert a világ, az övé is meg a miénk is, nem akarja tudomásul venni azt az igényt, hogy emberi méltóságban kívánnánk élni, hogy „minden ember fenség” — Adyval szólván. Lejegyzi magáról, és mintha csak magának tenné, a belső látványt, aki ő volt, aki ő van, és aki ő lehet még. Mert művész. Mert jelet akar maga után hagyni. És amikor a „felhámmal” közli mindezt, a rapszodikusan egymást követő, feltomyosuló ecsetvonások hátán, segítségével ránk szól, ránk ijeszt, vennénk már észre, hogy a vágyott boldogság helyett — itt így szenved ő, és lelkileg veszélyeztetett helyzetbe jut' benne az alkotó. Akinek gyönyörködtetni kellene, akinek a szépségről, a hitről, a jóságról és az örömről kellene szavalnia — a maga módján. És nem talál a helyére. Mert ez a világ most sok szennyel és sok ürességgel fertőzött. És sok kíméletlen háborúsággal. Mindenütt kérdőjelek, torkolattüzek, gyilkos harcosok, égő házak — és bizonytalanság. A művésznő az idegeiben hordja a kort, annak minden kétségbeejtő túlzását, és mintha menekü- lésszerűen bevonulna abba a sötétbe, ahonnan Dosztojevszkij kikukucskált. Pedig — mindennek ellenére — arra bátorítanám, hogy merészebben is lehet élni. Akarnia kell a fényt, a teljes kitárulkozást, a kétségek önként vállalt börtönében nem lehet egészségesen élni. Aki ennyire mélyen, szenvedve is alkotva vészeli át a lélek szabadságának a hiányát, annak még mélyebbre kell ásnia, a pontig, ahonnan az elrugaszkodás lehetséges. Lehetséges! Farkas András Egy arc a múltból Buczkó János 1958-ban ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját Hevesen ma is sokan emlékeznek magas, szikár alakjára. Negyvenkét esztendeig volt itt plébános, és buzgó papi működése során virágzó egyházi életet teremtett. Az alábbiakban felidézzük életútját, kimagasló lelkipásztori és közéleti tevékenységét, bemutatjuk emberi arcát. Buczkó János 1874. május 17- én született Törökszentmikló- son. Középiskoláit és a teológiai főiskolát Egerben végezte, 1898-ban szentelték itt pappá. Utána Pásztón lett káplán, majd áthelyezték Mezőkövesdre, s ezután, 1916-ban nevezték ki hevesi plébánossá. Már a következő évben nagyszabású lelkigyakorlatot szervezett hívei számára. Meghívására Hárs Ágoston és Szente Vilmos karmelita szerzetesek vettek részt az ötnapos áj- tatosságon. Ennek során a hívek ezrei járultak a szentgyónáshoz és áldozáshoz, s a vendégpapok több száz embernek adták fel a szerzetesi ruhadarabot, a váll-le- pelt. Két évre rá, 1918-ban Buczkó János esperesi kinevezést nyert, és a hevesi kerületnek több évtizeden át volt esperese. A kerület papsága nagy tisztelettel és szeretettel fogadta vezetését. Lelkipásztorkodása idején sok fiatal választotta a papi pályát a városban és környékén. Buczkó főtisztelendő úr sokat foglalkozott a hozzá beosztott fiatal papokkal. A nála gyakorló káplánok rövid idő múlva magasabb beosztásba kerültek: plébánosok, hitoktatók, teológiai tanárok lettek. Káplánjai elhelyezésük után évekig visszajártak hozzá. Nagyon szeretett tanítani. A helyi Orsolya-rendelemi iskoláiban és a polgári iskolában ő tartotta a hittanórákat. Hívei gyakran keresték fel Buczkó esperes urat, nemcsak egyházi ügyekben, hanem tanácsát, segítségét kérték magánéletük problémáinak megoldásához is. O is sűrűn megfordult az egyes családoknál, különös figyelmet fordítva a betegek rendszeres látogatására. Papi munkájának lelkiismeretes elvégzése mellett igen széles körű közéleti tevékenységet folytatott. Minden érdekelte, ami lakóhelyén, annak környékén és a megyében történt. Tagja volt Heves vármegye törvényhatósági bizottságának, Hevesen pedig amolyan „mindenesnek” számított, amit tisztségeinek nagyon nagy száma is bizonyít: részt vett a képviselő- testület munkájában, igazgatója volt a polgári iskolának, elnöke a Hangya Szövetkezetnek, a Kaszinónak és különböző egyesületeknek, alelnöke a Heves és vidéke takarékpénztárnak, felügyelőbizottsági tagja a gazdasági szakiskolának. 1928-ban újraindította a század eleje óta rövi- debb-hosszabb megszakításokkal megjelenő „Heves és Vidéke” című hetilapot. Főszerkesztőként irányította az újság munkáját, amely 1944. június végéig színvonalas tájékoztatást adott olvasóinak a város és környéke életéről. A nagy horderejű ügyek intézése közben arra is maradt ideje és ereje, hogy részt vegyen különböző műkedvelő csoportok színdarabjainak betanításában is. Heves vezetői minden lényeges kérdésben meghallgatták véleményét, ő pedig tudásának és tekintélyének latbavetésével segített megoldani a település egy- egy gondját-baját. Emberszere- tetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy előtte senkiről sem lehetett rosszat mondani. Azzal a sajátos figyelmeztetéssel hallgattatott el mindenkit: „Ne mán”— s rögtön más tárgyra terelte a beszédet. A pihenést, kikapcsolódást elsősorban a vadászat jelentette számára, ezért vadászterületet szervezett az egyházi birtokon, a református egyházfővel. Kedves szórakozása volt a pipá- zás is, pipatóriuma kincset ért, saját termésű pipadohányát ebéd és vacsora után élvezte, szépen bodorított, jó illatú, kékes pipafüstben. 1958-ban ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. Ebből az alkalomból — az egyházi szokásoknak megfelelően — június 26-án gyémántmisét mutatott be a hevesi templomban. Az ünnepi misén segítője, kézvezetője, Vágó Lajos egri székesegyházi kanonok, kápolnai plébános volt, a szentbeszédet pedig Németh Sándor kerületi esperes, tarnamérai plébános mondta. Buczkó Jánost ezután — magas korára való tekintettel — nyugdíjazták, majd embertelen intézkedéssel egy isten háta mögötti, Szabolcs-Szatmár megyei faluba, Gemzsére helyezték. Itt már rövid időt töltött, mert 1959. március 26-án, 85 éves korában elhunyt. Halálával Heves 20. századi történetének egy kimagasló egyházi vezetője és közéleti embere távozott az élők sorából. Vörös Dezső A szülők soha nem nyugszanak bele Elmentem Nagy Sanyi szüleihez. Kíváncsi voltam arra, milyen lehet egy olyan családnak a hangulata, amelyben hallássérült ifjú él. Hogyan viselik el ezt az állapotot? — Sanyika most jött ki a kórházból... — kezdte a beszélgetést az édesanya. — Mi volt vele? — Azt hittük, szívinfarktust kapott. A buszon lett rosszul, ott találták meg. Végül is kiderült, hogy egy enyhe rosszullét miatt vesztette el az eszméletét. Egy kicsit megkönnyebbültem. El tudtam képzelni, miként érhette a családot ez az újabb „majdnem” tragédia. Szerencsére a sors most kegyes volt hozzájuk. Azt kezdtem hát firtatni, milyen család is a Sanyiéké. Kiderült: négy testvér él a szülők körül. Sanyi az egyetlen közülük, akinek rossz a hallása. — A születésétől kezdve? — Nem. Már kezdett beszélni, amikor az orvos antibiotikumot adott be neki. Ki gondolta volna, hogy a baj ezzel kezdődött el...! Eleinte még fel sem figyeltünk rá, hogy a baba nem hall, mert azokat a szavakat, amiket addig megtanult, szépen kimondta ekkor még. Itt vette át a szót az apa. — Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy hiába szólunk hozzá, nem reagál. Csapkodtunk, zajt csináltunk, az ajtót úgy bevágtam, hogy kitört belőle az üveg. A gyerek erre sem figyelt fel. Kétségbeestünk. Rohantunk vele a kórházba, ahol a főorvos úr megvizsgálta, és kijelentette: a gyerek nem hall. Azt hittem, ösz- szedől velem a világ. Az anya türelmetlenül hallgatott eddig. — Ez csak egyetlen orvos véleménye, gondoltuk. Ettől kezdve mentünk mindenhová. Re- ménykedtük. Hátha tévedtek az orvosok. Sajnos, nem tévedtek. Ajánlották nekik, hogy adják be a süketnémák óvodájába. Rögtön eszembe jutott ekkor valami. — Ön említette a beszélgetésünk kezdetén—fordultam a férfihoz —, hogy a felesége nagyothall. Nem lehetséges, hogy Sanyi örökölhette a hajlamot? — Ez csak mostanában alakult ki nálam — válaszolt a férj helyett az asszony. — Tüdőgyulladásom volt. Hogy miért lett annak ez a szövődménye, nem tudom megmondani. Micsoda véletlen összekapcsolódása ez az egymástól távol eső dolgoknak. De nem mertem hangosan kimondani a gondolatom. Szinte már sorscsapásnak fogható fel. De miért pont náluk történhetett ez meg? Miért? Miért? Miért? Ki tudja a feleletet megadni? — Sanyinak van hallókészüléke is, úgy tudom — tereltem el magamtól a kínos gondolatokat. — Igen, de nem nagyon használja — mondta az anya. — Érdekes, ezt a pajtásai mondják, hogy a diszkóban nagyon szépen táncol készülék nélkül. Ha van tánczene a tévében, akkor annak a ritmusára jár a lába. De érzékelni a rezgéseket a kezével szokta. Ráteszi a tenyerét a tévére vagy a rádióra, és úgy veszi át a zene ütemét. A kitérő után visszakanyarodtunk az óvodához. — Hordtuk mi a fiút logopédushoz is — mondta az apa. — Kéthetente a János Kórházba vittük fel. De ez sem segített. Amikor Sanyi hatéves lett, bekerült az iskolába. Ez már Pesten történt, mivel Egerben csak olyan iskola kezdte a tanévet, ahová nemcsak hallássérült, hanem egyben szellemi fogyatékos gyerekeket lehetett beíratni. — Mi lett azután, hogy Sanyi elvégezte a nyolc osztályt? — Semmi. Ajánlottak ugyan néhány ipari szakmát, de Sanyinak ez nem tetszett. Szerette volna az asztalos szakmát kitanulni, de erre nem vették fel. A cukrászatért pedig egyenesen rajongott. — Évekig járt Nagy Zoltán cukrászmesterhez. Most már ott tart, ha az anyja valamilyen süteményt csinál, átveszi tőle, hogy majd ő megcsinálja — tudom meg az apától. — Nagyon örülök annak, hogy ez a kapcsolat a cukrász- mesterrel így alakult—veszi visz- sza a szót az anya. — Beadtuk mi a kérést a leszázalékolásra. Megkapta a hatvanhét százalékot, de mivel semmi munkaviszonya nem volt, járadékot nem kaphatott, ma sem kaphat. Elmentem Nagy Zoltánhoz, és elmondtam, mi a helyzet. Rögtön megértette, miről van szó. Miután Sanyit már évek óta ismerte, tudta, milyen gyerek, mennyire lehet rá számítani, azonnal igent mondott a kérésünkre. Sanyit alkalmazta. — így lehet valamiféle anyagi alapot teremteni neki a későbbiekhez, bármi történjék is. — Csak így. Mert mi sem élünk örökké. És mi lenne a gyerekből, ha ott maradna magára egy fillér nélkül...?! Huncutkodott bennem a kisördög, mert az jutott az eszembe: miért kellene éppen a cukrászmesternek, Nagy Zoltánnak az irgalmas szamaritánust játszania? Nem is játssza, váltott a gondolatom azonnal, hiszen Sanyi szorgalmas, a szakmában is jól hasznosítható fiú. — Még az is az eszembe jutott, hogy Sanyi egy erős, vidám, kedves ifjú. Miért ne nősülne meg előbb vagy utóbb? És akkor már nem lesz egyedül — mondtam. — Igen, igen. A lányok ide is eljönnek hozzá. Nem kilátástalan a jövője. De ez a bizonyos két év csak kell ahhoz, hogy az elkövetkező évek elé nyugodtan nézzen ő is, és mi, szülők is. Csak any- nyit mondhatok, hogy én mindent Zoli bácsinak köszönhetek. Mert ő úgy fogadta Sanyit, mint egy családtagot — jegyezte meg az anya. — Hogyan látják, fiuk a hozzá hasonló korú fiatalokkal jól megvan? — Igen. A fiúkkal is, a lányokkal is. Pajtások. Nem éreztetnek vele semmit, nem „lóg ki a sorból”, talán még azt is mondhatnám, hogy ő a „főnök”. Pontosan úgy él, mint a többiek. — Sanyi beszél is, vagy csak a jelbeszédet használja? — Ha sorstársaival van együtt, akkor a jelbeszédet is használja, de egyébként muszáj neki beszélnie, mert mi nem tudjuk másként megérteni. — Ha most végiggondolunk mindent, amiről eddig szó volt, megállapíthatom, hogy a szülők megnyugodtak már valamelyest? — A gyerek jövőjét illetően most már kezdünk megnyugodni — mondta az anya. — Most már bizakodunk. — Elképzelhető, hogy Sanyi végül is szakmát szerez? — Erre nincs lehetőség, mert a vendéglátásban, amilyen a cukrászat is, hallani is kell. Ré- gente volt olyan, hogy ha valaki egy szakmában öt év gyakorlatot szerzett, akkor levizsgázhatott. De ezt még most nem érdeklődtük meg. A szakmát gyakorolhatja szerintem mindig. — Elmondhatom tehát, hogy a tragédia nagyon megrázta a családot, de most már az ismert események után megnyugodtak? — Megnyugodtunk? — kérdezte az apa. — Megnyugodni talán soha nem tudunk. Legfeljebb... beletörődtünk. G. Molnár Ferenc
