Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-14-15 / 189. szám
Vegyes osztályunkon aki 1-1 db Persil 2,4 kg-os mosóport és Pril mosogatószert vásárol ajándékba kap 1 db Fewa 380 g-os speciális mosóport. (Amíg a készlet tart). HÍRLAP, 1993. augusztus 14—15., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Az olasz üzemi tanácsokról Háromszázezer olasz dolgozó vonult fel nemrégiben Rómában, tiltakozva a munkanélküliség, a kormány gazdasági politikája ellen. A tüntetés újdonsága: nem a három nagy szakszervezeti központ szervezte, nem is valamelyik ágazati szakmai szakszervezet, mint általában, hanem az üzemi tanácsok közvetlenül. A tagság elégedetlen ugyanis a szakszervezeti központokkal, amelyek — szerintük — megalkuvó, kompromisszumos politikát folytatnak. Nem lépnek fel például kellő erővel a kormány adóemeléseivel szemben. Az elmúlt ősszel több szak- szervezeti vezetőt ki is fütyültek, megdobáltak ezért. Paradicsomok és nehéz vascsavarok repültek a szónoki emelvények felé, szélsőségesek összetűzéseket robbantottak ki, beavatkozásra kényszerítve a rendőrséget. Pedig a szakszervezet felelős vezetői jól tudják: az olasz gazdaság és államháztartás mai állapotában, a líra védelmében aligha lehet mást tenni, mint amit a kormány tesz. Az üzemi bizottságok hívására tüntetők nagy száma viszont arra vall: a dolgozók egy része nem tekinti igazi képviselőinek a szakszervezeti csúcsvezetőket. Pedig ezeknek az üzemi, vállalati tanácsoknak nem feladatuk az országos politika. Ők eredetileg az adott vállalaton belül látják el az érdekvédelmet. Választott bi- zalmikból állnak, s mindhárom nagy szakszervezet (CGIL, CISL, UIL) képviselteti magát bennük, a számarányoknak megfelelően. Az olasz szakszervezetek sok évtizedes filozófiája szerint az érdekvédelem alapvetően kollektív szerződéseken keresztül valósul meg. A szakszervezeteknek nem tulajdonosi jogokat kell szerezniük (mint például Svédországban), nem is irányítaniuk kell a vállalatokat, vagy beleszólni az irányításába (ahogyan a német szakszervezetek teszik az együttes részvétellel). A dolgozói részvénynek gyakorlata sem alakult ki, illetve igen korlátozott csak, éppen ezért. Itt a szakszervezetek abban látják a feladatukat, hogy minél jobb béreket és munkafeltételeket alkudjanak ki a vállalatvezetéstől, s ezeket szerződésben rögzítsék. A szerződések tehát korántsem csupán a bérekre vonatkoznak, hanem szociális körülményekre, munkafeltételekre, biztonságra — mindenre. Az országos ágazati szakszervezetek kötik meg a munkáltatók szövetségeivel a szakma keretszerződését, s ezt minden vállalatnál az üzemi tanácsok a helyi körülményekhez alkalmazzák, kiegészítő szerződésekkel. A munkajogi törvények, jogszabályok sok mindent levettek időközben az üzemi bizottságok válláról azzal, hogy mindenkire kötelezően rögzítettek egyes dolgokat. Maradt azért jócskán feladata. Az állami és magánkézben lévő nagyvállalatoknál az üzemi tanácsok szerepe jelentős. A kis családi cégeknél, kisvállalkozásoknál értelemszerűen jóval kevésbé. Az üzemi tanácsok működése Németországban Németországban három törvény is szabályozza az üzemi tanácsok (Betriebsräte) működését, beleszólási jogát: a montán- unióval megalkotott „montán beleszólási törvény” (Montanmitbestimmungsgesetz) 1951- ből, az 1952-es „üzemi alkotmányi törvény” (Betriebsverfassungsgesetz) és az 1976-os „beleszólási törvény” (Mitbestimmungsgesetz) — ezek eltérő módon határozzák meg a munka- vállalók beleszólási-közreműködési jogának fokát, s különböző típusú cégekre, illetve iparágakra vonatkoznak, a montan-tör- vény például főleg a szénbányászatra és az acéliparra. I Az „üzemi alkotmányi törvény” a munkavállalói érdek- képviseletet szabályozza a magángazdaság üzemeiben. Lehetővé teszi üzemi tanácsok alakítását, amelyek tagolt jogokkal rendelkeznek szociális, személyi és gazdasági ügyekben, az üzemi döntéshozói folyamatokban. A törvény kimondja, hogy az üzemi tanácsoknak bizalommal kell együttműködniük a munkaadókkal, mindkét félnek tartózkodnia kell olyan cselekedetektől, amelyek zavarják a munkamenetet vagy az üzemi békét. Ez az úgynevezett „békekötelezettség” (Friedenspflicht), amelyet nem tekintenek szentírásnak, ám például a bértárgyalások idején feltétlenül betartják mindaddig, amíg ki nem használták a béregyezkedés utolsó lehetőségét is. Ahhoz, hogy üzemi tanácsot alapíthassanak, az üzemben legkevesebb öt embernek kell dolgoznia, az öt közül háromnak választhatónak kell lennie. Választásra jogosult minden, 18. életévét betöltött munkavállaló (a vezető alkalmazottakat leszámítva), s csak az választható, aki legalább hat hónapja az üzemhez tartozik. A tanács tagjainak számát az üzem nagysága határozza meg: például az 5-20 embert foglalkoztató üzemben egy emberből áll a tanács, egy tízezer főt foglalkoztató nagyüzemben 33- ból. Az üzemi tanácsban helyet foglaló munkások és alkalmazottak számának tükröznie kell a tényleges arányokat. A tanácstagok közül választják az elnököt és helyettesét, s amennyiben a tagok száma eléri vagy meghaladja a kilencet, úgy választanak üzemi bizottságot is, amely a ténylegesen működő, „a folyó ügyeket kezelő” testület. A nagyobb üzemekben létezik gazdasági bizottság is, ez rendszeresen tanácskozik a munkaadóval gazdasági kérdésekről, s tájékoztatja az üzemi tanácsot. Az üzemi tanács közreműködési és beleszólási jogának gyakorlásához tartozik az információhoz való joga: a törvény kimondja, hogy a munkaadónak átfogóan tájékoztatnia kell az üzemi tanácsot minden olyan dologról, amely a munkavállalói jogok gyakorlása szempontjából jelentőséggel bír. Az üzemi tanácsnak tanácskozási joga van, ha személyi ügyekről, új műszaki berendezésekről és munkafolyamatról van szó. Nemet mondhat (Widerspruchsrecht) személyi döntéseknél (átcsoportosítás, elbocsátás). Ha a munkavállalói és a munkaadói oldal nem tud megegyezni, vitájukat munkaügyi bíróság elé vihetik. A legnagyobb beleszólási jogot a szociális területen (munkaidő szabályozása, szociális létesítmények, bérkérdések, stb.) élvezik az üzemi tanácsok. Egy kilométer magas épület? Az Európai Közösség tisztségviselői nemrégiben „képtelenségnek” nevezték és cáfolták azokat a híreszteléseket, amelyek szerint azt tervezik, hogy a világ legmagasabb épületét építik fel a bővülő közösség székházaként. „Olyan képtelenség, hogy aligha hihetem, hogy léteznék újságíró, aki komolyan venné. Azt hiszem, afféle beugratásról van szó” — nyilatkozta Karel van Miért, az EK belső igazgatási ügyekkel foglalkozó felelőse, válaszul azokra a híresztelésekre, amelyek szerint az EK 1000 méter magas toronyház építésének tervével foglalkozik jelenlegi brüsszeli székházának helyébe. Jelenleg a világ legmagasabb lakott épülete a 441 méter magas chicagói Sears Tower. A híresztelések azon alapulnak, hogy egy Juan Fernando de Mendoza nevű barcelonai építész állítólag kijelentette: cége benyújtotta a toronyház terveit az EK bizottságának. Mendoza szerint a toronyházban 20.000 ember tartózkodhat. Építési költségei elérik az 1,33 billiárd dollárt. A toronyház, ha elké-t szült, 120 kilométer távolságból látható lesz. A londoni Daily Telegraph nemrégiben azt jelentette, hogy Mendoza terveit „kedvezően fogadták” az EK köreiben. Aztán viszont Van Miért szóvivője útján azt közölte, hogy az EK biztosa nem látott ilyen tervet. A londoni lap első oldalas tudósításában már azt is tudni vélte, hogy az EK bírálói „bábeli toronynak” keresztelték el a toronyházat. Az EK brüsszeli bizottságának már jó ideje nincs állandó székháza, miután az épület állagának veszélyes romlása miatt be kellett zárni székházát, az X alakú Berlaymont-épületet. Jóllehet, a belga kormány, amely tulajdonosa a 24 esztendős épületnek, fel akatja azt újítani, és újra átadni az EK-nek, egyes közösségi tisztségviselők inkább nagyobb székház megépítésének a hívei. A brüsszeli bizottság 15.000 alkalmazottja az üres Berlaymont körüli épületekben szétszórva dolgozik. A Novoje Vremja írása a Jelcin-dossziéról Az ötvenes évek szovjet külpolitikájának nemrégiben nyilvánosságra hozott, magyar vonatkozású dokumentumai csak a jéghegy csúcsát jelentik, az események megértéséhez alaposabban kell elemezni az akkori nemzetközi és belpolitikai helyzetet — állította a Novoje Vremja című moszkvai hetilap. „Az SZKP KB iratai és a Jelcin-dosszié csak a széles olvasó- közönség számára jelent szenzációt, a történészek szemében csupán a korábbi feltevéseket erősíti meg” — hangsúlyozta a lap. Az 1956-os magyarországi eseményekkel kapcsolatban kiemelte: mivel a felszabadulás utáni magyar történelem szorosan összefonódik a szovjet külpolitikával, csak ez utóbbi ismeretében érthető meg. „A kutatást így inkább a Sztálin halálát követő időszak, a két ország vezetőinek találkozóiról készült jegyzőkönyvek elemzésével kell kezdeni” — ajánlotta. A Novoje Vremja szerint kevésbé ismert a korabeli magyar vezetők hatalmi harca is, amely jelentősen befolyásolta az ország későbbi fejlődését. Emlékeztetett arra, hogy Rákosihoz hasonlóan a harmincas években Nagy Imre is élvezett némi támogatást a szovjet belügyi szervek jóvoltából, később azonban alulmaradt a hatalmi csatározásokban. Amikor újra miniszterelnök lett, egy bizonyos pillanatig újra támogatta őt a Szovjetunió. Máig sem ismert, hogy mi vezette végül is a Moszkvával való szakításhoz, taktikailag azonban elszámította magát — a nemzetközi helyzet a Szovjetuniónak kedvezett. Felhívta a figyelmet a korabeli lengyelországi eseményekre is, amelyek lökést adtak a magyar fejleményeknek, s fogalmazása szerint a katonai beavatkozás, a Kádár-kormány megalakítása, Hruscsov és Kádár tanácskozásai körül is „vannak még fehér foltok”. A Novoje Vremja úgy ítélte meg, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani az októberi felkelést követő véres megtorlásra is. A dokumentumokból ugyanis kiderül: Kádár tiltakozott amiatt, hogy a szovjet „illetékes szervek” a „nyomozás folytatása végett” magyarokat deportáltak a Szovjetunióba. „Az ’56-os magyar események lavinaszerűek voltak: sok minden pillanatok alatt dőlt el, így nem készült róluk feljegyzés. Mindent nem is lehet kideríteni; a ma még élő szemtanúk, nyilván félelemből, inkább hallgatnak. A híres szovjet bürokrácia viszont akkoriban is „lelkiismeretesen” dolgozott, így a történészekre várnak még felfedezések” — zárta cikkét a Novoje Vremja. Pénzbírságot a lógós képviselőknek? Nem csupán a magyar választópolgárt irritálja, ha a parlamenti ülések üresen ásítozó széksorok előtt zajlanak. A jelenség a polgári demokráciák mindegyikében jól ismert, csakúgy, mint a többnyire magas képviselői jövedelmek miatt már amúgy is morgolódó választók ismétlődő elégedetlenkedése. A belga parlament alsóházának elnöke nemrégiben mindenesetre úgy döntött, hogy megre- gulázza a notóriusan hiányzó honatyákat és honanyákat. Méghozzá a legérzékenyebb pontjukon fogva meg őket: a pénztárcájuknál. Charles-Ferdinand Not- homb házelnök nem kevesebbet javasolt, mint hogy csak az a képviselő kapja meg fizetésének teljes összegét, aki a plenáris szavazások legalább 80 százalékán részt vett. Aki ennél kevesebb- szer volt csak jelen, annak pénzéből 10 százaléknyit levonnának, akinek jelenléte az esetek 70, vagy pláne 50 százalékát sem éri el, annál a büntető elvonás már akár 30, illetve 60 százalékos is lehet. Nothomb nem a levegőbe beszélt: megnyerte hozzá a parlamenti pártok frakcióvezetőinek többségét, és egy ülésen a törvényhozás már létre is hozott egy ad hoc bizottságot intézkedés- csomag előkészítésére. Az ötletnek persze, vannak ellenzői is. Hozzátéve, hogy például a vallon szocialista part sokat- mondóan nem annak netán túlzott szigorát, éppen ellenkezőleg: szerintük még mindig túl elnéző mivoltát kifogásolja. Szerintük ugyanis az intézkedés nem terjed ki a bizottsági ülésekre, jóllehet, az igazán érdemi törvényalkotó munka ezeken a fórumokon zajlik. Márpedig — érvelnek a szocialisták — ha egyszer elkezdenek szankcionálni, akkor azt csinálják következetesen, máskülönben még úgy gondolhatnák egyes képviselők, hogy ha a szanciókkal is kötelezett plenáris munkájukat letudták, akkor már szabad a vásár, hiányozhatnak bárhonnan. Amire általában az az ellenérv — legalábbis a belga sajtóban mind jobban burjánzó vitákban —, hogy a választópolgár elsősorban arra adott mandátumot, hogy valamely törvénytervezet kapcsán a képviselő a nevében állást foglaljon. Ennek teljesítése közvetlenül mérhető, annak bizonyítása viszont, hogy valaki azért maradt-e távol egy bizottsági ülésről, mert a dossziét már kívülről fújja, vagy csak mert lusta volt, nos, ez már távolról sem egyértelmű. További — szintén nagyobb szigorúságot szorgalmazó — kifogás a tervvel szemben, hogy nem tesz semmit az ellen a gyakorlat ellen, amikor a honatya végigcsevegi a napot a parlamenti folyosón, és csak szavazni rohan be, majd sietve újból távozik. A válasz persze, erre is az, hogy valamely képviselő témában való tájékozottságának megítélése felettébb szubjektív vállalkozás lenne — míg az, hogy szavazni viszont kell, már közvetlenül megragadható tény. Bármi is Tesz e vitának — no meg az ad hoc bizottság vizsgálódásainak — eredménye, Brüsz- szelben mind többen valószínűnek tartják, hogy ha a konkrét százalékok netán még változhatnak is, de a Nothomb-terv lényege minden bizonnyal hamarosan valósággá válik. Amitől persze, a törvények még nem feltétlenül lesznek jobbak — de legalább mindig lesz elegendő ember, aki megszavazza azokat. Ami takar, izgalmasabb... A francia tervezők a fehérneműdivatban általában a klasszikus formákat kedvelik inkább az utóbbi időszakban. Eltérnek a régebbi, úgynevezett szexis fehérneműtől. A nagy cégek tervezői ugyanis mostanság azt vallják, hogy ami takar, az lényegesen izgalmasabb... Az amerikaiak illetlennek tartják reklámjaikat A látszólag szabados erkölcsűvé vált amerikaiak lelkűk mélyén alapvetően puritánok maradtak. Ilyen következtetés vonható le az amerikai Red Book című magazinban nemrégiben közzétett közvélemény-kutatási eredményekből. Mint kiderült, a lap olvasóinak többsége felettébb erkölcstelennek tartja az amerikai reklámokat. Az Egyesült Államokban a reklámiparban igen szigorú szabályok érvényesülnek, az újságokban vagy a televízióban nem jelenhetnek meg nyíltan pornográf tartalmú hirdetések. Ehhez hasonlóan az is kizárt, hogy egy tv-reklámba meztelen emberi test látványa kerüljön. Ellenkezőleg, a hirdetésekben a fő hangsúly a családi értékekre helyeződik. Mindezek ellenére a megkérdezettek 81 százaléka úgy gondolja, hogy az amerikai reklámok túlságosan át vannak itatva szexszel. 49 százalékuk pedig egyenesen azt állította, hogy szé- gyellte magát a család többi tagja előtt vagy ismerős férfiak társaságában, amikor a televízióban szexuális töltésű reklámokat mutattak. Az amerikai lakosság több mint fele azért vásárol meg egy- egy árucikket, mert látta a reklámját. A Red Book magazin olvasóinak csaknem fele viszont kijelentette: elzárkóznak azoknak a dolgoknak a megvételétől, amelyeknek az előnyeit az illem határait túllépve reklámozzák. Ez a tény meglehetősen nehéz helyzetbe hoz bizonyos cégeket, például azokat, amelyek alsóneműt gyártanak. Hiszen ha reklámjaikban a frivolitás legkisebb mértékét is megengedik, akkor vásárlóik jelentős részének elvesztésével kell számolniuk. Mégis a századvég új problémái időnként a sziklaszilárd puritánokat is nézeteik megváltoztatására kényszerítik. így például egyre több amerikai meg van győződve arról, hogy széles körben népszerűsíteni kell azokat az eszközöket, amelyek megóvnak az AIDS rémétől. A megkérdezettek jóval több mint fele úgy nyilatkozott, hogy beleegyezését adná az óvszerek televíziós reklámozásához. A cigányok „császára” Indiában lulian Radulescu, aki önmagát a cigányok császárának nevezi, a közelmúltban Indiába utazott. Azt tervezte, hogy összeállítja az első átfogó jelentést a cigányoknak a Balkánra történt áttelepüléséről. A kiindulási hely Pandzsáb volt. Az első csoport több mint 1000 évvel ezelőtt hagyta el Indiát. Radulescu — mielőtt egy kis kutatócsapat kíséretében elindult Szeben erdélyi városból — azt nyilatkozta a UPI amerikai hírügynökség tudósítójának: a cigányoknak meg kell ismerniük történelmüket, hogy más európai etnikai csoportokkal egyenlő helyet foglalhassanak el. — Az igazság katonái vagyunk — mondta —, azért van szükségünk erre az utazásra, hogy megismerjük a kivándorlás valódi okait. Az európai országok közül Romániában él a legtöbb cigány, s az 54 éves Radulescu a másfél milliós romániai cigányság egyik vezető személyisége. Nagy vagyonra tett szert, mint „bulibasi”, azaz cigánybíró, aki hivatalos személyként tevékenykedik esküvőkön, temetéseken, és igazságot tesz perlekedő cigányok között. A császár címet a múlt évben adományozta önmagának, miután Cioabát, a másik „buliba- sit” hívei királlyá koronázták. Radulescu körutat tett Indiában. Találkozókat szervezett tudósokkal Új-Delhiben és Pandzsábban, hogy megkísérelje összerakni annak a hosszú vándorlásnak az összetevőit, amely a cigányokat eredeti hazájukból Pakisztánon, Iránon és Törökországon át Európába vezette. A romániai cigányság vezetői azt remélik, hogy a misszió, amelyet Radulescu saját zsebéből finanszírozott, egységbe foghatja össze a hagyományosan széthúzó közösséget, amely növekvő nyomás alatt áll romániai és más kelet-európai nacionalista csoportok részéről. — A gondolat hasznos — mondta Vasile Costel, a bukaresti cigány emberi jogok bizottságának egyik fiatal tagja. — Remélem, Radulescu kísérlete pótolja a hiányt.
