Heves Megyei Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)
1993-07-27 / 173. szám
HÍRLAP, 1993. július 27., kedd FÜZESABONY ÉS KÖRZETE 5. A Rima és a Tisza mentén Kilenc község gázprogramja Kilenc község fogott össze, hogy bevezettesse a gázt. A Rima mentéről Szihalom, Mező- szemere, Mezőtárkány, Egerfar- mos, illetve a Tisza mentéről Poroszló, Újlőrincfalva, Sarud, Ti- szanána és Kisköre szövetkezett erre a feladatra. Részvénytársaságot alakítottak, Tiszatáj Gázépítő RT. néven, hogy tízmilliós alaptőkével elkezdjék a munkát. A fővállalkozó a Dunatrade Rt., amely maga is tagja ennek a szervezetnek. Az elmúlt hét közepén Sarudon önkormányzati ülésen tárgyalták meg ezt a gázprogramot, s amint Kiss István polgármester elmondta, a testület egyetértett a vállalkozói szerződésben foglaltakkal, így meghatalmazták az Rt. igazgatóságát és elnökét, hogy aláírják azt. Erre egyébként ma kerül sor Poroszlón. Sarudon azt is megtudtuk, hogy eddig a községben háromszázan jelentkeztek, hogy be akarják köttetni a gázt, s ötvenezer forinttal „szálltak be” családonként. Az összeg attól is függ, hogy mennyien vállalkoznak erre. Itt például mintegy 500 igénylőnek kellene lenni ahhoz, hogy a munkálatok átfogják a település egészét. A jelentkezés egyébként még nem lezárt, várják az érdeklődőket. A tervek szerint a beruházást az aláírás után azonnal elindítják, s a Rima menti régióban a műszaki átadásra 1994. május 31-én kerülne sor, s a gáz alá helyezés pedig június 30-án következne. A Tisza menti régióban a két dátum a következő: 1994. augusztus 30-a, illetve szeptember 30-a. Azt is megtudtuk, hogy ez a kilenc község a Mezőköves melletti, szentiváni átadóra kapcsolódik. Poroszlón A férfiakra dolgoznak az asszonyok Negyvenötén találtak munkát a varrodában Poroszlón tavaly októberben nyílt meg a budapesti székhelyű Cotexco Kereskedelmi Kft. varrodája. Az első hónapokban csak próbálgatták, tudnak e minőségi munkát végezni a tisza- menti asszonyok, beválik e majd a cégnek ez a vállalkozása. Mára kiderült a kérdésekre a válasz: a poroszlói asszonyok keze alól minőségi férfinadrágok kerülnek ki. A férfi ruhadarabok egy részét a társaság Magyarországon a Kleider Bauer üzletláncnak adja el, más részüket pedig nyugati országokba, főként Németországba szállítják. — Negyvenöt munkással kezdtünk — emlékszik vissza Sáfrány Lajos varrodavezető — melynek nagy része állástalan volt, s a munkaközvetítőn keresztül került ide. Létszámleépítésre azóta sem került sor, sőt a termelésünk egyre növekszik. A cél, hogy havonta 8-9 ezer férfi szövetnadrág kerüljön ki üzemünkből. Jelenleg havonta 6 és fél ezer gyártására vagyunk képesek. — Úgy tűnik a varroda bevált. Gondolnak e a tulajdonosok bővítésre? — Jelenleg mi csak összevarrjuk a kiszabva ideszállított, félkész ruhadarabokat. A cég vezetősége azt tervezi, hogy idehozza a szabászatot is, s akkor az épületet új szárnnyal bővítik. Ezután a dolgozók létszámát is emelhetjük majd. <sj) Ázottan, de vidáman Cserkészek A kicsik, az „Ebihal őrs” tagjai Nem ilyen fajta, (esőjvízicser- készetre vágytak azok, akik az elmúlt héten sátort vertek Sarudon. Arra gondoltak, hogy megismerkednek a Tisza-tó szépségeivel, s közben megtanulják a vízijárművek fortélyait. Helyette inkább az égi áldásban volt részük, de így is jó kedvvel töltötték kint a hetet. A mintegy ötven cserkészt a helyi önkormányzat látta vendégül, Tiszaszőllősről, Jászberényből, Egerből, Miskolcról és helyből is jöttek gyerekekek. Amikor meglátogatjuk a tábort, a kirándulásból érkezőket várja a tiszafüredi Kocsis Judit, aki a lányok parancsnoka. — Hirtelen összekapott, a cserkészetet népszerűsíteni igyekvő tábor ez — mosolyog—, de kegyetlen hozzánk az idő. Esőprogramokra vagyunk kénytelen hagyatkozni. Mindenféle cserkésztudománnyal igyekszünk megismertetni a gyerekeket. A legtöbben alapfokon állnak, Sarudon még nem is volt csapat. Most szervezünk itt a plébános úr segítségével egy kis közösséget: tagjai leteszik a kiscserkész ígéretet. Ez voltaképpen két dologból áll: azt fogadják meg, hogy hallgatnak vezetőjükre, illetve, hogy uralkodnak önmagu- kon. Ökumenikus istentiszteletet tartunk, mert katolikusok és reformátusok egyaránt akadnak köztünk. — Hogyan vált cserkésszé, hisz kora alapján hajdanán nem vehetett részt ebben a mozgalomban? — Hát igen, csak négyéves koromban láthattam cserkészt. Aztán felnőttként tanultam meg az ismereteket, úgy jártam tiszti táborba. Aztán Isten segítségével belevágtam. A távolabbi elképzelésünk az, hogy itt majd nemzetközi vízicserkész talákozót is szervezünk. — Miként kapott kedvet mindehhez? — Nem a foglalkozásom alapján, végzettségem szerint műszaki rajzoló vagyok. De szilárd meggyőződésem, hogy erre vagyok hivatott, mindig is a „felesleges tudományok” érdekeltek. Olyanok, amelyekből nem lehet megélni. Erre az életformára vágytam, s ezért is lettem azelőtt vitorlázó repülő. Azt szeretem, ha csoportban, egymásra utáltán, barátok között, a természetben élhetek. — Szavaiból az derül ki, hogy hívő ember... — Igen, úgy tartom, hogy a természet Isten legszebb temploma. A cserkészetben nincsenek vallási különbségek, mindig is ökumenikus mozgalom volt. A lényeg az, hogy vallásos, istenfélő embereket neveljünk. A magyar mozgalomnak specialitása még — Teleki Pál óta — hogy a magyar népi hagyományokra épít. — Hogyan lehet újraéleszteni a régi szellemet, s összhangba hozni a mával? — Voltaképpen a külföldi magyarok, az idegenben szakadt hazánkfiai mentették át a cserkészetet. Készültek arra, hogy visz- szahozzák ezt a gyönyörűszép jáKocsis Judit: — Mindig is a „felesleges tudományok” érdekeltek tékot. Évente szerveznek tisztképző táborokat, ahol a kiképzést ők tartják, illetve a költségeket is ők állják. Bodnár Gábor vezetésével igazi apostoli munkát végeznek. Lassan visszaérkeznek az átázott kirándulók, akik ha fáradtak is, többnyire mosolygósak. Az egri Hábel Gyula a táborparancsnok, ő vezet bennünket végig a sátrak között. „Jó munkát!” — hangzik a cserkészköszöntés. Meg is magyarázzák ezt a szokást: munkára, rendre nevelik a cserkészeket. Például senki nem végzi el helyettük a mosogatást, a takarítást, s ha valaki valamit széthagy, azt csak a szégyenfán találja meg. Ha nem lenne eső, most víziéletet élnének, de ahogy mondják, a cserkész nincs cukorból, s az öregektől azt tanulták: legalább két-három táborra való programot kell összeállítani, hogy valóban sikeres legyen. S ha most nem is sikerül minden, amit elterveztek, bizakodóak: az elvetett mag kisaijad... (gábor) Egy hét a Cserháton A kerecsendi Magyari Károly cserkészcsapat a cserháti Szan- ticskán töltött el egy hetet. A romantikus tábori élet még sokáig emlékezetes marad a gyerekeknek, hiszen olyan tevékenységekben vettek részt, amelyre otthon nem igen van lehetőség: agyagoztak, kalácsot sütöttek, éjszakai túrán vettek részt, őrséget álltak és akadályversenyen próbálták ki ügyességüket. A tarkanyi kisvasút Május 1-től utazhatunk a Fűtőháztól a Stimecházig az erdészet által üzemeltetett felsőtár- kányi kisvasúton. Ha kedvünk tartja leszállhatunk a hétvégeken indított járatokról a Sziklaforrásnál, vagy a Vadasparknál is. Az öt kilométeren át „robogó” szerelvények szeptember végéig közlekednek, s a fenntartók azt remélik, a hátra lévő hónapokban többen vesznek részt a hangulatos utazásban, mint eddig. A község ügyeit tárgyalták Poroszlón a napokban hívták össze a képviselőtestületi ülést. Késő éjszakára járt az idő, mire a képviselők a napirendi pontok végére értek. Megtárgyalták többek között, hogy mivef egészítsék ki és módosítsák a gáztársulás szervezeti szabályzatát, hol tart a parkolósáv építése, s megvitatták a közalkalmazottak bérezése körül felmerült problémákat. Átadták az állomást Az elmúlt héten adták át az egri Szépasszonyvölgyben lévő 20 ezer köbméter kapacitású gáz átadó állomást, amely képes arra, hogy a társult 15 települést — közte számos, a körzetünkben található községet is — ellássa'fo- lyékony energiahordozóval. H^ a műszaki szakemberek is úgy akaiják, e héten a külterületi hálózat is sorra kerül. Esőverten, mégis énekelve érkeznek vissza a kirándulók „Géppisztollyal kísér munkára a ruszki” Versben a hadifogságról A nem szokványos levél Maklárról érkezett, feladója Kiss Ferenc, a Vasút út 1. szám alól. Verset küld, balladaszerűt, saját élményeit szedte versbe. Kint írta, a Dnyepper partján „egy magyar lakta ha- difogolytábor”-ban. A hét részből álló történetsor 400 magyar hadifogoly 1947-es, szovjetunióbeli életét meséli el. Hitelesen, ahogy ezt volt sorstársai utólag is megerősítették. Drámaiak a sorok: „Csúf, komor épület, minden ablak rácsos/ közelébe jönni nem nagyon tanácsos” s aztán: „Géppisztollyal kísér munkára a ruszki/ csak még egyszer innen haza tudnánk jutni.” Szőlőtőkék között, elvirágzás után (Fotó: Gál Gábor) Hogy ki, milyen módon került a vagonokba, egy példát említ a szerző: „ Van itt egy levente, még fiatalkorú I az őtörténete megható, szomorú /A nagy háborúnak vége volt már akkor / Negyvenötben történt úgy késő tavaszkor / Az anyja kenyérért küldte el a boltba / Történteket nekem ő maga sorolta /Az utcában éppen foglyokat kísértek / A fele magyar volt, a másik fele német / Már majdnem odaért, benyisson a boltba / Ruszki őr megfogta, s belökte a sorba / ő magyarázkodni, védekezni próbált / Az Ivántól kapott egy nagy seggbe- rúgást...” Az embertelen munka, a robotolás mellett az állandó éhség csi- gázza szinte állati sorba őket. „Legjobban szeretjük kapálni a céklát /Kedvünkre ehetünk, van is hozzá étvágy / Ropogtatjuk, rágjuk, mint mezei nyulak / Az ukrán őr rajtunk jót kacagva mulat / Nincs boldogabb ember akkortájt minálunk / Sok céklarépától pirosat pisálunk”... A szökési kísérleteket is megeleveníti a költő, amelyek rendre balul sikerültek, de „mindet visz- szahozták, mind véresre verték. ” S mégis bizakodtak a hazatérésben: „Hallgassuk, mint susog közelben a Dnyepper / Haza fogtok jutni, az is eljön egyszer.” Most itt ülünk a déli ebéd után az előszobában. Beszélgetünk a 71 éves szerzővel. Eleven mozgású, gyorsan barátkozó, közlékeny ember, mint kiderül: most is dolgozik rokkantsága ellenére. Van egy hold szőlője, azt műveli. Tősgyökeres makiári „parasztgyerek”. Hat elemit végzett, s aztán legnagyobb bánatára abba kellett hagynia a tanulást, mert sok volt a felesföld, hamar befogták a gyerekeket a munkába, pedig hárman voltak testvérek. — Nagyon szerettem az irodalmat, a költészetet — mondja — és magam is megpróbálkoztam az írással. A Magyar Föld című újságban nyolc versemet jelentetett meg 1938-42 között a főszerkesztő, Sinka István, akivel leveleztünk is, biztatott a tanulásra. Első versemet, amely meg is jelent, a szomszéd gyerekről, Nagy Jóskáról írtam. Kint a mezőn, ahogy két tehenüket a omot és a Narancsot legeltette. S mondja is, fejből tudja valamennyit. íme az utolsó strófa: „Jóska fiam legeltessél / Hogy a tehéntől jót fejhessél / Abból vesz majd néked Atyád / tarka színű kicsi gatyát.” — Közben behívtak katonának, megszakadt Sinkával a kapcsolatunk — folytatja tovább. — Ettől függetlenül végigírtam az életemet. A katonaságnál is. Volt egy törzsőrmesterünk, aki rendkívül gorombán viselkedett velünk. Megírtam, hogyan bánik az újoncokkal. Valahogy egy másolat az ő kezébe is eljutott. Hivatott. Éreztem ebből nagy baj lesz, s amikor jelentkeztem nála, vártam, hogy kettéharap. Nem ez történt, hanem gratulált kezét nyújtva. Nagyon örült, hogy versben lett megörökítve. Kérte, az irodába több példányban gé- peltessem le. Adjak neki is belőle. Ez a vers több laktanyában is eltelj edt. Katonaság, hadifogság. Erre terelődik a szó. A magyar-osztrák határon bevetés közben esett fogságba. Sok ezer társával Kiskunfélegyházán várták a lágerban a szabadulást. Az orosz parancsnok 1945 május 9-én közölte is velük, hogy végétért a II. világháború, amelyet hatalmas üdvrivalgással fogadtak. Egy pesti színész elszavalta Ady Endre versét, a „Felszállott a pává”-t. Várták hát a szabadulást, de ehelyett május 20-án kétezerötszázukat bevagonírozták és elvitték az ismeretlen Szovjetunióba. — Borzasztóan szomorúak voltunk. Sokat szenvedtünk — emlékszik vissza. — Az éhség tizedelt bennünket, ahogy a versben is megírtam. Mert a lágerben vártam. Kis cédulákra, kis ceruzával. Csendes emberként rengeteget nélkülöztem, legyengültem, s ha még egy telet ott kellett volna töltenem, biztos elpusztultam volna. A nagy táborokban, például Kievben, faliújságokat raktak ki, amelyre írni lehetett. Aki jót írt, mehetett a konyhára egy csajka ennivalóért. — Hogy került haza a vers? — Fejben. Mindent meg kellett az elutazáskor semmisíteni. Egy fiúnál megtalálták egy orosz nő levelét, s ezért visszatartották. Úgyhogy a verset idehaza vetettem ismét papírra. Egyébként a versírásról később sem mondtam le. Megírtam a téeszesítést is, amikor arra kényszerítettek, hogy belépjek nyolc hold földdel és egy hold szőlővel. Pedig akkorra értük el felesegemmel azt, hogy a család nyugodt megélhetése biztosítva legyen. Ez 1959- ben történt. Mindenünk odaveszett. Ráadásul 1971-ben balesetet szenvedtem: a szecska vágó betekerte a kezem, lábam. Két évig részleges nyugállományban voltam, s aztán az orvos 50 evesként visszaküldött dolgozni, növényvédőszeres raktáros lettem. — Hát ennyi — tátja szét a karját. — Szeretem a verseket, az írásokat. Az önét is ismerem. Emlékszem, hogy a fotója 1958- ban az újságban is megjelent... Fazekas István
