Heves Megyei Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)
1993-07-20 / 167. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1993. július 20., kedd Látószög Koldustól alamizsnát Nem egyszer előfordult már, hogy szomszéd országbéli atyámfiai meg- és leszólítottak az utcán, pénzért tartván a markukat. Koldusnak éppen nem mondták magukat, szegénységüket sem emlegették különösebben — éppen csupán azt közölték, hogy honnan jöttek, hová valók, s mennyire megszorultak. Ószintén szólva, mindig zavarba jöttem az ilyen találkozásoknál — miután már meglehetősen régen nem vagyok különösebben adakozó helyzetben. Legfeljebb szánni, sajnálni tudom a határainkon túli rászorulót is, kiváltképpen, hogy gyanútlanul pont idejött kéregetni. Hiszen már a hazaiak közül is mennyiünknek nem elég, amihez hónapról hónapra keresetként, járadékként hozzájutunk! Egyszóval a naív külhoni akaratlanul is gyakorta olyanok felé nyújtogatja a kezét, akiktől sgítséget remélnie egyre inkább balga álom. Elegendő akár rápillantani is a magyarországi létminimum-számításokra, valósággal beleborzong az ember. Nem akar hinni a szemének. Olyanok a határértékek, hogy seregnyi jövedelem meg sem közelíti azokat, mélyen alattuk marad. Fel nem foghatja a honpolgár, hogy amennyiben tényleg ilyen a helyzet — mitől lélegezhet még mindig. Csodára gondol, vagy az adatok realitását vonja kétségbe. Eszébe nem jut, hogy valójában az az irreális, amit jómaga már régóta csinál. Olyan kényszerpályára fordult óhatatlanul, hogy fokozatosan egy csomó szükségletéről lemondott. Kialakult életformája elszakadt a normálistól. Gondolataiból, vágyaiból sor- ra-rendre kitörölte azokat, amik különben nagyon is hozzá tartoznának, feltétlenül megilletnék. Minimálisan. Csakis így lehet, hogy például a létminimumot jelentő 61 ezer 578 forintot igen messziről sóvárgó háromgyermekes egri család is inkább csak érzi, mint vallja a szegénységet. S ha jobb a szive, külhoni nyelvtestvérének olykor esetleg még ez is csurrant-cseppent valamit, ha felé fordul elesettségével. Hadd vigasztalódjék legalább a másik. Koldus is adhat alamizsnát. Más dolog, hogy kell-e nálunk koldusnak, szegénynek lenni, és annyinak? Jó-e olyanokkal találkozni ebben a hazában, akiket már-már elfeledtünk, s viszontlátni a legkevésbé sem akartunk? Ennyire tör- vényszerű-e, hogy így felboruljon tulajdon világunk, mint amennyire felborult? Már idei állami költségvetésünknek a tervezett kétszeresét, hárommillió rászorulót kellene gyámo- lítania? Megrendítő, hogy a lecsúszottaknak már pártjuk is van. S elkereserítő, hogy ez az Elszegényedés Elleni Nemzeti Mozgalom sem igen képes visszaadni a reményt, lelket önteni a tönkrement tömegekbe, főként pedig javítani a helyzeten. Másokra pedig — látjuk — még ennyire sem számíthatnak. Mi több: észre sem akarják venni őket. Ez ugyanis a legkönnyebb. Gyóni Gyula Ők is szerveznek diszkót, de alkohol nélkül Egri Nyári Tárlat — 1993 Vajúdnak a hegyek... Oskóné Bódi Klára „Philemon és Baucis” című tűzzománca a tárlaton (Fotó: Gál Gábor) Az olvasót bizonyára nem érdekli, milyen csatározások, viták, pengeváltások kísérik azt a folyamatot, ami az egri képzőművészek és az önkormányzat kulturális korifeusai között, nagy zajongások és sóhajok közepette zajlik: kellene egy reprezentatív kiállító-terem, épület, ahol a képzőművészek állandó kapcsolatot tarthatnának közönségükkel. És a nagyobb fertályával a hazának. Ezenközben jött létre most ez az „Egri Nvári Tárlat", amely jelzi, hogy Miskolc és Salgótarján szemlei mellett ez a liliputi szervezkedés is megjelenik. A tárlat ebben a hónapban látható. Harminckét művesz negyvennyolc műtárgyat — az érmeket egy egységnek veszem — állított ki. Olaj, grafika, szobrok, kisplasztikák, vegyes-technika, figuratív, nonfiguratív alapállásból, ókonzervatívtól fel egészen a minden logikát folyvást meghaladó értelmetlenségig. Ha müveket, alkotásokat keresünk, van itt sokféle. A művészek közül tizenkettő kapott első-, másod-, sőt harmadrangú dijat is, betartva a protokolláris sorrendben a személyi szempontokat, vitatható figyelemmel arra, hogyan kellene működnie a műveszi és a művészin túli szemléletnek. A tizenkét díjból hármat feltétlenül borítékoltam volna, ha eszembe jutott volna ilyen csacska játékot űzni a valószínűséggel és a képtelenséggel. Ha kalapba rakják a neveket, és vakon húznak, nem jött volna ki izgatóbb névsor, mint amit az újságban olvastunk. Na de, hogyan is esik az ilyesmi? A művészek behordják a plasztikákat, vásznaikat, kartonjaikat: nincs őrült, aki egy darabbal versenybe indulna, hacsak... A zsűri nekiesik, ezért fizetik, és valamilyen módon dönt, erről-arról. Meg a dijakról. Ami nem tetszik neki. azt kizsűrizi. Az alkotók a könnyű kézzel, de gondosan ösz- szeállított, beperditett kollekcióikat elsősorban a közönség elé akarják vinni, ott szeretnének tetszelegni, esetleg örülni is bármilyen irinyó-pirinyó sikernek, abaráti együttérzésnek, de nem! Itt és most valaki, vagy valakik úgy döntöttek, hogy csak négy érdemli meg a három tárggyal való helyfoglalást, tíz még kettővel szerepelhetett, tizennyolc azonban csak eggyel-eggyel. Némely esetben ez az egy művészi produktum győzheti meg a látogatót arról, hogy a bírálok ebből csalhatatlanul arra következtettek: ez igen, ez a kor és a város szelleme, díjat érdemel...! Csakhogy: a viszonylag hamar áttekinthető IH-Galériában többször megütközik a látogató. Az emberi gondossággal, a szakma szabályaival bemerhető rend szerint csak egyetlen szempont érvényesülését várja az érdeklődő: mit kap az alkotástól. Ám itt van egy egészen érdekes szempont-, és kategória-bővülés. A tárlati végösszegben — mint egy kocsmai számlában — bennefog- laltatik az alkotó neve és a műtárgy aláírása is. Ez a „Nyárlat- tárlat” — így bakizott a prospektus — igencsak kimutatta, hogy itt a neveket külön súlyozták, így koronáztak félkész müveket, bekeretezett vázlatokat értéken felül, alkotást-mímelő lepedő-mutatványt — nem első ízben! — rangos díjjal; s míg a sehova- nem-vezető irányzatot, szín-kollekciót fénybe-glóriába öltöztették, nem vették észre a zsűri tagjai, hogy kiérett, bensősésges áhítatot kifejező vallomások is léteznek itt, s válaszolnak néhányon a társadalmi méretekben folyó emberi drámákra, politikai iszonyatokra. Mondom, észre se vették. Bizonyára az lebegett a bírák szeme előtt, hogy a feltámadó, vagy éppen felébredő mecénások meg legyenek elégedve. Azoknál pedig a könyöklők, a szájtépők vannak versenyben. Ma is. Tegnapról is. Az „átkos”- ban szovjet síremlékek faragásáért, lemezből összetákolt madarakért, samett-sorozatért kapták a pénzt, most meg Szent Berná- tért, talán Grecoért. (A Greco legalább művészet!) Ha már ez a „Tári Nyárlat” — nem elírás! — így futott le, hadd jegyezzem le finomított formában a művészek felháborodását. Ők igenis találkozni akartak a közönséggel, nem sundi-bundi- ban, egy-egy „benntartott darabbal” megüzenni, mint névjeggyel szokás, hogy még „élek és vagyok.” Vagy hogy már nem is elek, de azért az alkotásom idevaló. Az IH-ban már csináltak olyan seregszemlét, amelyen ennek a mostani anyagnak a többszöröse is lámpák alá került, de senkinek nem fájt a feje attól, hogy nem tudja áttekinteni a végigjárandó terepet. A kiállítás, a „vernisszázs” alapvető céljait azok nem méltóztattak tisztelni, akik ezt a „seregszemlét” így ösz- szehozták. Akar az ügy gazdája, akár a zsűri tévedett, akar mindketten — a művészek rovására tették. Vagy ha csak azt nem akarták elhitetni a kósza betérővel, hogy a zsűri azokat a műtárgyakat cipeltette haza a művészekkel, amik nem ütötték mega mértéket. Ezt a gondolatot, feltételezést vagy mércelódítást még a szemleíro is elutasítja, mint olyan képtelenséget, amit ismeretei birtokában sértőnek tart az egri művészekre nézve. Vagy hány valóban az!? De hát hol a hatar!? Ezt mégis csak akarja tudni a saját házatáján élő, szem- lézgető műgyűjtő, művészbarát, laikus, ha bizalmat akar szavazni saját-magánál a helyi alkotóknak. Vagy kancsal a szemléző is, vagy sokaioptriás szellemi szemüveget kell feltennie a zsűri véleményének az elolvasásához? Ilyen szemlélet mellett jogos a kérdés: kell-e egyáltalán nagy befogadásé kiállító-létesítmény ide? Vajúdnak a bükki hegyek... Farkas András A gyöngyösi Kolping két éve Egy vállalkozó megfigyelései Gondolkodjunk régióban! A gyöngyösi Ferences plébánián bő két évvel ezelőtt alakult meg — Csiba Pál elnökletével — a Kolping-egylet. Nevét Adolf Kolpingról kapta, aki Köln környékén káplánként dolgozott, majd megalapította az első legényegyletet. A gyöngyösi Kolping vezetését később Kovács Gyula vette át, vele beszélgettünk az eltelt két esztendő eredményeiről. — Elsősorban a fiatalok támogatását tartjuk a fő célunknak — mondta —, s éppen ezért többféle vállalkozásba kezdtünk. A 214-es számú szakmunkásképző intézet vezetője sietett a segítségünkre, s adtak az iskolában egy termet, amelyben szabás-var- rásműhelyt alakíthattunk ki. Ehhez a Kolping oktatási központtól kaptunk támogatást: ötvennégyezer márkát. Évente tizenöt munkanélküli lánynak biztosítjuk itt a képzését, s a kurzus végeztével bizonyítványt is kapnak. A nyelvtanulásra is kínálunk lehetőséget, a szokásos árnál lényegesen olcsóbban, óránként 50 forintért lehet nálunk angolul vagy németül tanulni. Tavaly például néhány diákunknak németországi szakmai gyakorlatot is biztosítottunk. — Az egyház visszakapta a volt úttörőházat, amelynek kezelője most a Kolping lett. Itt milyen tevékenységet végeznek? — Az, hogy használt ruhákat árusítsunk ebben az épületben, nem lehet a célunk. Miután ötven évre kaptuk meg az épületet, lehetőségünk nyűt arra, hogy elfogadjuk a német Kolping által felajánlott anyagi segítséget, s így ősztől beindíthatjuk a házvezetőnőképzést. Olyan lányokat várunk ide, akik az általuk választott középfokú oktatási intézménybe nem nyertek felvételt, illetve akiknek kedvük van a szabás-varrás, a sütés-főzés, a betegápolás, a kertészkedés alapismereteinek megszerzésére. Harminc leánnyal indul az első év: ők olyan korszerűen felszerelt teremben tanulhatnak, amelyhez hasonló nem sok akad az országban. — Nem csak az úttörőházat, hanem a sástói tábor üzemeltetésének a jogát is megkapták... — Ez a tény elég nagy vihart kavart a városban, mert sokan féltek attól, hogy a táborba csak vallásos gyerekek jöhetnek, és ott reggeltől estig imádkozni kell. Erről szó sincs. Júniustól például már beindult a folyamatos táboroztatás, és az egész országból érkeztek gyerekek Mosonmagyaróvártól Békéscsabáig. Nekünk minden gyermek egyforma. Az a célunk, hogy egy boldog, élményekkel teli táborozás emlékeivel térjenek haza. — Miért van az, hogy a Kol- pingot a legtöbben azonosítják az egyházzal? — Részben jogos a párhuzam, ugyanis az alapító maga is pap volt, így hagyománnyá vált, hogy egy lelki vezető segíti a szervezetet. Mindemellett az lehet a tagunk, aki vallását gyakorló katolikus állampolgár. Ugyanakkor világi emberek vagyunk, így inkább összekötő kapocsként szolgálunk az egyház és a nem hívő emberek között. Jó a kapcsolatunk különféle karitatív szervezetekkel, és segítjük is egymás munkáját. — A fentebb felsorolt képzési formákon kívül mit kínálnak még a fiataloknak? — Közreműködünk abban, hogy a hátrányos helyzetű, illetve a határainkon túl élő gyerekek gondtalanul vakációzhassanak. Mi is szervezünk a fiataloknak diszkót — de alkohol nélkül. Várjuk őket az ilyen programokra, a kellemes kikapcsolódás reményében. Sziráki Márta Európa ma régiókban gondolkodik, és ha nem követjük ezt az — egyébként igen praktikus — eljárást, nehezebben tudunk gazdasági és társadalmi kapcsolatokat kötni. Ezzel a tanulsággal a tarsolyában tért haza a minap Egerbe egy fiatal vállalkozó, Dósa László. — Franciaországban jártam a Magyar Vállalkozói Kamara és a PHARE támogatásával. Az Eu- ropartenariat elnevezésű szakmai találkozón vettem részt, üzletkötési céllal. A rendezvény két napja alatt nagyon sok ország standját végiglátogattam, s az volt a tapasztalatom, hogy szinte mindenütt a régiók szintjén képviseltették magukat az önkormányzatok és a vállalkozók. Regionális képviselők ismertették — Maguk a követségek az érintett államok közötti politikai, gazdasági, kultúrális kapcsolatokkal foglalkozó legmagasabb szintű hivatalok — mondja dr. Précsényi Árpád, a Külügyminisztérium konzuli osztályvezetője. — A konzuli hivataloknak viszont elsősorban a magyar állampolgárok érdekeinek védelme és képviselete a feladata, ha ezt a polgárok maguk nem tudják ellátni. — A turista-szezonban ilyesmi feltehetően sokszor előfordul? — Igen, a leggondosabb előkészületek mellett is érhetik kellemetlen meglepetések honfitársainkat. Elsőként arra hívom fel a figyelmet, hogy nagyon fontos még utazás előtt biztosításokkal kivédeni bizonyos veszélyeket — baleseteket, különféle káreseteket—, mert konzuli szolgálatunk egy-egy tájegység földrajzi, üzleti, gazdasági lehetőségeit, és számos alkalom lett volna a kapcsolatépítésre, ha rendelkeztem volna én is egy régiószinten kidolgozott elképzelés-csomaggal. Amikor ugyanis egy-egy üzleti ajánlat érdekelni kezdte a külföldi partnereket, az volt az első kérdés, hogy milyen lélekszámú körzetet érint a terv. Nyolcvan- ezer lakos alatt ugyanis nem nagyon látnak fantáziát az üzletben, legyen szó akár infrastrukturális beruházásokról, akár gyógyidegenforgalomról. — Gondolom, ekkor érett meg az az elhatározása, hogy ön is „régiós” lesz. — Már korábban is foglalkoztatott a dolog, de hogy a sejtéseim megerősítést nyertek, ez lenanyagiakkal nem tud segíteni, viszont az ilyen jellegű költségeket, például kórházi vagy szállítási, stb. kiadásokat a biztosító társaságok átvállalják. — Mit tegyen az, akit baleset ér? — Részünkről sokirányú segítségre számíthat. Ha mondjuk a konzulátustól sok száz kilométerre történik is a baleset, távtol- mácsolást tudunk nyújtani; segítünk a baleseti jegyzőkönyv — a későbbi kártérítési ügy alapjának — felvételében. Ha személyi sérülés történik, kapcsolatba lépünk a rendőrséggel, a kórházzal. Ha valakinek feltörik a kocsiját, s nemcsak pénzét, hanem okmányait is ellopják, pontos eligazítást adunk a teendőkről, s útlevél helyett hazatérési igazolványt állítunk ki. Forgalmi engedélyt és jogosítványt azonban dületet adott. Van Mezőkövesden egy tanácsadó cégem, a „Dósa és Társai Gazdasági Tanácsadó Iroda”. Nos, egy miskolcivállalkozással, a „Provincia Kft.-vei” közösen arra vállalkozunk, hogy szűkebb hazám, a mezőkövesdi régió fejlesztési tervét elkészítjük. Ezt felfoghatjuk kísérletnek is, hiszen ilyen munka eddig nemigen készült Magyarországon. Kapóra jött hozzá az Országos Foglalkoztatási Alapítvány egy pályázata, amely éppen ilyen programok elkészítésére juttat támogatást. — Gondolom, ennél több segítségre is szükség lesz... — Sok függ attól, hogy menynyire értik meg az ügy jelentőségét az önkormányzatok. Az ő érdekük elsősorban, hogy felmércsak a helyi hatóságok adhatnak ki — ezért fontos, hogy a rendőrségi jegyzőkönyv tartalmazza az okirat-jellegű, a továbbutazáshoz nélkülözhetetlen útiokmányok felsorolását. A tapasztalatok szerint ezt a tranzit-országok hatóságai elfogadják. — Említette, hogy pénzügyi gondokat nem tudnak enyhíteni... — Konzulátusaink valóban nincsenek felkészülve arra, hogy a turisták ellátmányát kiegészítsék vagy a bajba jutottak számára a továbbutazás költségeit biztosítsák. Sajnos, csak olyan mértékű támogatást tudunk adni, hogy a pénz és egyéb támasz nélkül maradtak a legolcsóbb és legrövidebb úton hazatérhessenek. — Előfordulhat azonban, hogy a lehetetlen helyzetbe került jük, mik az adott térség értékei, mit tud eladni, és mire van szüksége, hiszen csak ennek ismeretében lehet hatásosan tárgyalni az üzleti partnerekkel. Arra számítunk, hogy megfelelő tárgyalások után megbízzák majd cégeinket ennek a tervnek az elkészítésével. Annál is inkább, mert pénzbe ez alig kerül, és a hatása az anyagi gyarapodásban is minden bizonnyal mérhető lesz később. Hogy rövid legyek, e program feladata: meghatározni a célt, különben eltévedünk. Liliében alkalmam volt megfigyelni, hogy a miénknél gyengébb adottságokkal bíró térségek milyen sikeresen vesznek részt a gazdasági életben, pusztán azért, mert rendelkeznek a megfelelő távlati elképzelésekkel... (koncz) turistának — családi, üzleti okból — tovább kellene utaznia... — Ha itthoni munkaadója vagy családtagja kezesként a megfelelő hazai pénzintézetbe befizeti a kért összeget, mód van arra is, hogy erre a konzulátus valutát biztosítson. Ma már szerencsére fax igénybevételével az ilyen ügylet igazolása gyorsan lebonyolítható. — Megesik sajnos, hogy honfitársaink törvénysértést követnek el. Ilyenkor mit tesz a konzulátus? — A fogadó ország illetékeseinek ilyen esetben értesíteniük kell az ottani konzulátust, amely gondoskodik tolmácsról és védőügyvédről. Erre csak akkor nem kerül sor, ha az illető maga kéri a konzulátus értesítésének mellőzését, inkább vállalja saját ügyének intézését és következményeit. (FEB) Milyen segítséget kaphat külföldön a magyar turista? Válaszol a konzuli osztály vezetője Hazánknak 68 nagykövetsége és 16 főkonzulátusa van, s valamennyi nagykövetségünk mellett működik konzuli iroda is. Összesen 186 országgal állunk diplomáciai kapcsolatban — vannak ugyanis térségek, ahol egy követség több egymás melletti országban is képviseli hazánkat.
