Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-10 / 133. szám
r 8. HÍRLAP, 1993. június 10., csütörtök t ■k Üzen a szerkesztő 5. Gy. Panasza — és nemcsak az öné, hanem még más szomszédságé is — az alábbiak szerint hangzik: „Történetünk 1992 júniusában kezdődött, amikor a szomszédos Pizza Club tulajdonosa a mellette lévő garázs tetején nyitott terasszal bővítette vendéglőjét. Mi, a közvetlenül érintettek az építkezés ellen az illetékes hatóságnál többször és egyre élesebben tiltakoztunk, mivel négy családnak sértette az érdekeit ez a toldás. (Mint később kiderült, engedély nélkül!) 1992. augusztus 19-én beadvánnyal fordultunk a Polgármester Úrhoz — a terasz eközben már működött. Az egyik szomszéd rokkant felesége többször ki is hívta a rendőrséget a randalírozások és az or- dítozások miatt. A Fazola u. 1. sz. műemlék háznak a falába engedély nélkül, minden építészeti előírást felrúgva bevésték a terasz tartóelemeit képező vasgerendákat, és ezek a legapróbb neszt is közvetítik, mindez éjféltájban nem nevezhető szórakoztatónak. S. Gy. (Hibay K. u. 10.), azaz én, úgy kapcsolódom a létesítményhez, hogy egy deszkák-, ból felszögeit korlát „véd meg”, hogy a Pizza vendégei és személyzete ne lássanak az udvaromba és a lakásomba. Csak az nem lát be a lakásomba, aki nem akar, a zajról most külön nem is beszélek. Mindezt feleségem terhesen viselte el hosszú hónapokig. Az ügyben mentek az írásbeli kérelmek, intézkedést kérve, született is határozat, a tulajdonost kötelezték arra, hogy „az üzlethelyiség teraszának acélgerendáit a szomszédos, Fazola u. 1. sz. alatti épület falából bontsa ki.” Határidő öt nap, de a határozat nem jogerős. Majd következett a bírságolás —1993. március 16-án. Közben egymás után születnek a beadványok a Polgármester Úrhoz és az építési hatósághoz, hogy hajtsák, illetve hajtassák végre a bontási határozatot. Ezekre a beadványokra azonban egyik címzettől sem érkezett semmilyen válasz. Ezt megelégelve, 1993. április 28-án nyomatékosan kértük a Polgármester Urat, hogy az általa megadott időpontban fogadja a panaszosokat. Még nincs dátum. A Pizza-terasz töretlen tempójában működik — és teljes hangerővel. Mi pedig gyűjtögetjük az infarktusra és az agyvérzésre valót.” Eddig a panasz — megbélelve a határozatokkal és még néhány részlettel. A helyszín nem rejtett, nem kellett utánakutatnunk, némi építészeti tájékozottságunk nekünk is van, a szomszédság és a terep térképszerűen kirajzolt, betekinthető. A határozatot több okból is végre kellene hajtani. Az okokat a határozat indoklása sem részletezi, a panaszból egyértelmű minden. A panaszos azt kérte levelében — mögötte többen sorakoznak, az egyik beadványt mind alá is írták —, hogy tegyék lehetővé ennek az áldatlan állapotnak a nyilvánosságra hozatalát. Nincs jogi akadálya, hiszen amit a panaszosok szeretnének elérni, jogerős határozatban lerögzített tennivaló, amit már bírsággal is igyekezett elérni a hatóság. A bökkenő csak az, hogy hosszú hónapokon keresztül nem mozdult semmi és senki, a jogellenes állapot létezik, s az, aki ezt a helyzetet előidézte, fizeti esetleg a bírságot, és fütyül mindarra, amit a hatóság leírt. A jámbor olvasó joggal kérdezi, hogyan lehetséges ez Egerben, a belváros közepén, ahol a beépítettség olyan nagy, és ahol annyi építészeti és egyéb érdek ütközik, üt- közhetik? Hogyan lehetséges az, hogy az építési hatóság nem tud fölébe kerekedni egy ilyen magatartásnak nyolc hónapon keresztül? Vagy az üzleti érdek megkerülheti a jogi szabályozást? Mi csak kérdezünk e pillanatban. A becsatolt papírok a panaszt nyomatékosak! N. L. úrnak Hatvanba?! Lapunk egyik nemrég megjelent írásával kapcsolatban levelet kézbesített a posta a szerkesztőség címére. Az opus szerzője azonban névtelenségbe, vagy inkább egy N. L. szignó mögé bújva kritizálja tudósításunkat, amely a Tabán utcai sajnálatos eseményről, a diákballagást megzavaró inzultusról szólt, szigorúan a városi rendőrkapitányságtól kapott információra támaszkodva. Éppen ezért, no meg miután derék levélírónk két sűrűn gépelt oldalon át a rendőrséget kárhoztatja a bekövetkezett inzultusért, például a rendőrök lefizetésére is utalva, illetékességből továbbítottuk kis művét dr. Jusztin Ferenc városi rendőrkapitánynak. Ugyanakkor javasoljuk: keresse fel őt, mondja el neki, kérdezze meg tőle, hogy lefizethetők-e valóban a hatvani rendőrök, továbbá egyesek miért vezethetnek büntetlenül ittasan, miért követhetnek el különböző garázdaságokat?! Tartunk azonban attól, hogy erre sose kerül sor. Mert ahogyan előttünk nem fedte fel személyét, hogyan tenné meg a rendőrkapitánnyal szemben...?! Pedig ez lenne igazán erkölcsös, még inkább bátor és derék kiállás egy igaznak tartott ügy oldalán. „Népújság”, Hatvan Utolsó utáni levél helyett Nagyon olcsó bölcsesség, hogy a „lényeg a részletben van”. Hogy a Véletlenek igenis meghatározzák, hogy mivé leszünk. És aki valaha is végiggondolta, hogy miért és hogyan lett az, aki, és olyan, amilyen, egészen biztosan tudja, mennyire döntő, sokszor egész életre meghatározó szerepet játszott elkövetkező sorsában egy-egy tanára — akár negatív, akár pozitív értelemben. Számomra például félelmetes volt a matek. Nem ment igazán, mert nem szerettem. Nem szerettem, mert nem érdekelt. Nem érdekelt, amíg meg nem ismertem őt. Nagyon hamar fontos lett számomra, hogy MEGFELELJEK NEKI. Kihívás volt ez, amit észrevétlenül oltott belénk. Ami szerint — hogy Őt idézzem — az egyetlen igaz mérce az, hogy megtetted-e azért a bizonyos dologért mindazt, ami tőled tellett. Ha igen, nincs miért szégyenkezned. Ha nem, nincs mivel mentegetőznöd... Tudom, hogy sokan nem szerették (a Jókat mindig irigylik a Gonoszok), de engem — hiszem, hogy sokadmagammal — szó szerint elvarázsolt. Emberségével, szeretetével, szakmai tudásával olyan útravalót adott, amiből egy egész életen át én is bőségesen adhattam-adhatok volt és eljövendő tanítványaimnak, és mindazoknak, akik kérnek belőle. Az élet kegyetlen grimasza, hogy nem lehettem ott a temetésén. Az egyetlen vigaszom, hogy talán Odaát is tudja, mennyire szerettem és mennyire hálás vagyok Neki. Az osztályfőnököm volt. Cseh Istvánnak hívták — ezen a világon. Gadóczi Andrea ♦ Bocsánat!... Testünk-lelkünk harmóniája A szív furcsa jószág A szív nemcsak a legfontosabb, hanem minden bizonnyal a legerősebb szervünk is. Életünk 70-80 — vagy több — éve alatt egyetlen percig sem pihenhet meg! És mégis könnyen elromolhat, olykor egy perc alatt. Mindenki hallott már olyan esetet, hogy nehéz tárgyalás közben vagy a válóperes ügyvédhez menet az életerős középkorú férfi hirtelen összeesik, mert szívinfarktust kapott. Ilyenkor is hónapokon át zajlottak már a láthatatlan előzmények. A szívinfarktust mindig hosszú folyamatok előzik meg a testben és a lélekben egyaránt. A szívinfarktus pszichoszomatikus betegség, tehát kialakulását testi és lelki tényezők egymással karöltve okozzák. A testi rizikófaktorokat mindenki uná- sig ismeri (csak éppen nem veszi eléggé figyelembe): dohányfüst, alkohol, sok kávé, zsíros és sós táplálkozás, kevés mozgás. A lelki háttértényezőket viszont még nem ismeri eléggé a közvélemény, holott nagyon elteijedtek, és naponta érezzük, hogy az érzelmek milyen erős hatást gyakorolnak a szívműködésre. Az egri kórház belgyógyászati intenzív osztályára bekerült több száz infarktusos beteg pszichológiai vizsgálata megerősítette a szakirodalmi adatokat. Betegeink 85 százalékánál kimutatható volt a károsító pszichés hatás. Ez egyharmaduknál a hajszoltság. Személyiségükből fakadóan is sokat vállalnak, magasra helyezik a mércét, mindig sietnek, soha nincsenek készen, emiatt türelmetlenek és elégedetlenek. Sokszor akadályok tornyosulnak előttük, amelyeket a hozzátartozók meg a körülmények állítanak, és ez külön növeli a feszültséget. A következő problémacsoport családi jellegű (házastárssal, gyermekkel, szülővel való konfliktusok, válás, stb.), amelyek ki nem adott indulatokat halmoznak fel az emberekben harag, szorongás, elkeseredettség, megbánás stb. formájában. Az utóbbi években egyre növekszik azoknak az embereknek a száma, akik egzisztenciális bizonytalanságtól szenvednek, anyagi nehézségeik vannak, és kilátástalannak érzik családjuk jövőjét. Ez olyan fokú tehetetlenségérzést, szorongást kelt, ami már negatívan befolyásolja a szív saját vérkeringését, egész működését. Közeli hozzátartozó halála, veszteségélmény, magányosság is megfigyelhető az infarktus előzményeként. Mivel a betegség is több irányból ered, a kezelése és megelőzése is akkor hatásos, ha komplex módon, több oldalról történik. Első teendő a testi rizikófaktorok kiiktatása, csökkentése. Pszichés oldalról az egyik legfontosabb, hogy megtanuljunk lazítani. A relaxáció egy nagyon hasznos pszichológiai módszer a betegségmegelőzésre, enyhíti a feszültségeket, segít megteremteni a testi-lelki önszabályozást. Megtanulható rajta keresztül az, hogy másképpen, oldottabban is lehet élni, a kellő aktivitás után meg lehet — és meg is kell — pihenni. Ezzel összefüggő dolog annak megértése, hogy csak ésszerű vállalkozásokat szabad tenni. Mindenkinek ismernie kell lehetőségeit és korlátáit, és — lehetőleg — ehhez alakítania a tevékenységét. Meg kell tanulni befolyásolni a külső akadályozó tényezőket, és amelyeket nem lehet, azokat el kell fogadni. Vannak olyan csoportos pszichoterápiás módszerek, amelyekkel javítható a kommunikáció és a problémamegoldó készség. A társas kapcsolati problémáknál az egyik fő baj, hogy a felek nem tudják érdemben megbeszélni egymással a kifogásaikat és kéréseiket, nem tudják képviselni saját érdekeiket, sőt talán saját maguk sem látják tisztán azokat. Ehhez fontos az önismeret, a kifejezőkészség és a tűrőképesség fejlesztése. A szívinfarktus legalább az esetek 80 százalékában megelőzhető lenne... Dr. Ignácz Piroska Kapukijáratunkat elállta valaki. Noha az általa elfoglalt hely szomszédságában három autónak is lett volna helye, az utca másik oldalán is bőven akadt ilyen, a kapukijáratot foglalta el kocsijával. Indulnom kellett volna. Kinyitottam a kaput, félig kihajtottam a járdára, kicsit kürtöltem, és vártam. Nem sokat. Legfeljebb egy percet. Előkerült a kocsi gazdája. „Nincs kiírva, hogy autókijárat! ” — szólított meg méltatlankodva. „Úgy gondolom, hogy erre nincs is szükség. Mindenki látja, hogy kapu, és a kapun ki és be szoktak járni” — válaszoltam. „Vagy ráírjam, hogy kapu?” „Nem kell érte dühöngeni” — dühöngött ő. „Nem voltam itt tíz percnél tovább” — mondta, aztán elviharzott. Nem dühöngtem. Különösebben nem is haragudtam. Nem várakoztam sokat. Igaz, nem is nagyon örültem, de az ügy megoldódott, mielőtt különösebb érzelmek keltek volna bennem. Azért elgondolkoztam. A kapukijáratomat ismeretlen autóstársam állta el. Ha valaki méltatlankodhatott volna, az én vagyok. De ő kezdte ezt el. Ő leckéztetett engem. Én azt mondtam volna a helyében: Bocsánat! Eltévesztettem. Majd máskor jobban vigyázok. Úgy vélem, ez emberibb elintézés lett volna. Ha olvasná a sorokat, és haragudna érte: Bocsánat! Én az európai és keresztény kultúra nevében beszélek. Czakó István Olvasónk véleménye A borkombinát ügyéről Amikor elolvastam a Hírlap május 19-i számában megjelent — az Egervinnel kapcsolatos — cikket, miszerint a „kormány- rúdnáí” Dancz Pál, a borkombinát volt vezérigazgatója áll (vagy fog állni?), örömömben felkiáltottam. Igen, örömömben, miután 27 évet töltöttem el a kombinátnál. Ismertem és ismerem egyes emberek képességeit és ösz- szeköttetéseit. 1984-ben balesetem volt, és amikor 1985-ben visszamentem dolgozni, akkor már ott volt az az ember, aki „jégre vitte” a kombinátot. Nem voltam különösebben nagy beosztásban, sőt elég kicsi ember voltam, de felismerőképességem volt és van. Ez tény, mert beigazolódott, amit akkor már megjósoltam. Felhívtam egyes vezetők figyelmét, hogy az az ember (akinek a nevét nem írom le) tönkreteszi a cégünket. Aztán eljött az 1987-es év, amikor Dancz Pálnak mennie kellett. Sejtéseim most is vannak, amelyek a bizonyossággal határosak, de nem írom le ezeket sem. Dancz Pál beleszületett a borba, édesapja borkereskedő volt, ő maga pedig élt-halt a kombinátért. Ahelyett, hogy örülnénk, hogy végre van egy tisztességes vevő, mert az eddigiek csak ígérgettek, ámítgattak, de fizetni nem tudtak, most azt az embert fúlják, faragják, aki egész életében humanitásból és szakértelemből is kiválóan vizsgázott... Érdekem nem fűződik ahhoz, hogy Dancz Pál mellett kiálljak, hiszen már 1988-ban eljöttem nyugdíjba. A tisztesség kedvéért azt is le kell írnom, hogy nézetem szerint nem az utód, Váradi János „robbantotta le” a céget, neki csak egy hibája volt: aranyszívű ugyan, de vezetői képességei hagytak kívánnivalót maguk után. Kérdezem: az miért nem vezetheti ezt a kombinátot, aki felvirágoztatta, aki a legjobban ért hozzá, kiváló vezető, millió ismeretsége, kapcsolata van, tehát a legrátermettebb minden szempontból...?! Tóth Zoltánné nyugdíjas Eger, Széchenyi u. 38. ’68, Te emlék! Huszonöt év. Korosztályom ennek már duplája, mert huszonöt évesek voltunk akkor, ahogy Ők is ott, Párizsban. Elmondható-e egy mai huszonévesnek, hogy mi volt az számunkra akkor? Visszaidézhető-e a reális népmozgalom okozta lelkesültségünk, a forradalom érintése, az a meleg zubo- gás a belső fülben, a történelem váltóláza? Mit is érezhettünk mi akkor az események hallatán? (Mivel ismereteink csak hézagosak lehettek.) Nagyon jellemzőnek kell tartanunk, hogy a hivatalos tájékoztatás szinte elhallgatta a párizsi diákrevolúció híreit. Zárt, épphogy nyiladozó világunkban sejtelmes titoktartás övezte a nyugati ifjúság felkelését a polgári rend ellen. A lázongás, a fennállók megdönthetőségének esélye, a tett — és egyáltalán: a kritikai gondolkodás — minden hatalom számára veszély, és ha- marost a status quo oldalára állítja. Hallgatólagosan... Végül is kik voltak ezek? Polgárcsemeték, újbalosok, entel- lektüelek, trockisták, Mao-hí- vek, lázadók, akik — úgymond — nem találták az utat a munkás- mozgalomhoz, a szervezethez. ’68 májusának Párizsa vérgőzös álom csupán! — sugallták, mert ott volt a „prágai tavasz”, és nem utolsósorban Budapest, a fontolva haladás, a „mechanizmus reformja”. Csábít az elméletieskedés, de kimondom helyette, hogy ’68 után mi már nem tudtunk úgy nézni a világra, s benne saját világunkra, mint előtte. Ma sem tudunk szabadulni ama május-augusztusi tapasztalatoktól. De miért is kellene? Mert úgy látszik, kellene! A helyzet némiképp hasonló. Ki hivatkozik ma a Quartier Latin lázadóira, a konzervativizmus újravirágzása idején? Amikor aggok és újakból lett „forradalmárok” kánonja a szabadpiac társadalmát eszményíti, mintha valóban véget ért volna a történelem. Zengjük hát mámorosán: Éljen a kapitalizmus! Kalmár Péter Óvjuk fáinkat! Pusztuló fáink bizony szomorú képet nyújtanak Az országot járva, nagyon sok helyen — az utak és vasutak mentén, erdőségeinkben — megdöbbentő látvány fogad. A több évtizedes fákat a földtől egy méter magasságban vágják le, sőt találkoztam már ágaiktól, gallyaiktól megfosztott lakkal is. A savas eső is óriási pusztítást végez. Ezek a növények már soha többé nem hajtanak ki. Mi hát a dolgunk? Az, hogy elpusztult, megcsonkított fáink helyére ültessünk újabbakat. Ha így teszünk, akkor elmondhatjuk magunkról, hogy nem éltünk hiába. Mert nem elég csak beszélni környezetünk védelméről, hanem tenni is kell a jelenlegi — elszomorító — helyzet megváltoztatásáért... „Zöld szíves” üdvözlettel: Pásztor Judit Mezőtárkány
