Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-10 / 133. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. június 10., csütörtök A kitartásuk, gyökereikhez való ragaszkodásuk bámulatos... „Ott, ahol zúg az a négy folyó...” Bizonyára emlékeznek rá olvasóink, hogy — amikor útjára indítottuk „Emberközelben” című sorozatunkat — kértük, ragadjanak tollat, s írjanak életük egy-egy élményéről, számoljanak be örömteli vagy épp sorsdöntő eseményekről. Azóta lapunk hasábjain már találkozhattak több ízben is ilyen írással, s a jövőben is erre biztatjuk önöket. Ezúttal Tari Ottó élménybeszámolóját adjuk közre, Lőrinciből. Szeretem Erdélyt, mi több, bolondulok érte. Túl a szubjektív rajongásomon — ennek oka, hogy ott találtam feleséget magamnak, s hogy ott születtek gyermekeim — van valami, ami mindig vonz, hajt oda. így történt ez a hatalomváltás előtt, és így van azóta is, immár több mint egy évtizede. De minden egyes alkalommal meg kell fizetni az élményért. Európánknak ezen az állítólagos közepén nincs még — s talán keletebbre sem — egy olyan talpalatnyi rész, ahol az ember ne venné észre, ne éreztetnék vele — ennek minden hátrányával együtt —, hogy magyar, akár itt született, akár amott. így hát bizony szerelem kell ahhoz, hogy az ember újra meg újra felkerekedjék... Eddig hetvenszer fogadtam meg, hogy elég volt, nincs tovább, és hetvenszer szegtem meg fogadalmamat. „Szép város Kolozsvár...” — dúdolom, ahogy a félmilliós településhez közeledem. Túl vagyok a határnál ilyenkor szokásos megalázó procedúrán, a kilométeres autósoron, Nagyvárad sárgás füstöt okádó iparnegyedein. Ilyenkor, a sokadik utam alkalmával már tudomást sem veszek a hosszú móc falu, Negrenin autógumiból készült bocskorban járó parasztjairól, az utat átszelő tehéncsordákról és juhnyájakról, a levegőben mindenütt jelenlévő ismeretlen eredetű, savanyú szagokról. Tekintetem elsiklik a kincses város Mátyás-szobrát övező kék-sárga-piros zászlóerdeje mellett; az aranykor „tace- paóit” felváltó, az ötvenes évek nyomdatechnikájával készült „Romania Libera” plakátjai felett, hogy inkább a Királyhágóra összpontosítson. Marosvásárhelytől a hamisítatlan Székelyföld kezdődik. Keletre, a valamikori határ felé haladva egyre kevésbé, majd egyáltalán nincs szükség román kifejezésekre. Izolált magyarság él errefelé, eltekintve a nagyobb városok közhivatalnokaitól, valamint a mindenütt jelenlevő rendőrségtől. Azon a vidéken járunk, ahol mindenki köszön mindenkinek. Ahol az anyaországból érkezett utazót megsüvegelik, mint a kiválasztott nép fiát, és ahol — ha bemutatkozol — a válasz az, hogy „Isten éltesse!” A települések nevei lefordíthatat- lanok, ezért olyan szánalmas kreációkkal találkozhatunk, mint Farkaslaka helyett „Lupe- ni”, Székelyudvarhely pótlására „Odorheiu Secuiesc”, vagy Csíksomlyó helyett „Sumuleu”. Szerencsére az utóbbi időben a székelyeknél — igaz, csak náluk — egyre több a kétnyelvű felirat. Mindig csodáltam ezt a népet, amely a Hargita tövében izzad- ságos munkával próbálta termésre bírni a sziklát, amely túrja az évszázadok óta másra sem, csak pityókatermelésre alkalmas sovány földet; éli egyszerű, kilátástalannak tűnő életét. Kitartása, gyökereihez való ragaszkodása bámulatos, s egyúttal — legalábbis számomra — érthetetlen. Mert úgy érzem, mi hajlamosak vagyunk megmosolyogni az út szélén látott, bádoglemezből barkácsolt parabolaantennákat, amelyeknek segítségével pedig soha nem látott kincs: a magyar- országi látvány és beszéd „költözik” a csutakokkal megrakott tűzhely mellé, a tisztaszobába. S mosolygunk, mert az itthonról vitt, eldobásra ítélt tejesdobozt a Küsmődön élő nagymama ereklyeként a vitrinbe teszi, s talán „ékelődünk” azon is, hogy itt, Erdélyben micsoda olcsóság van. Nyugodtan tehetjük, mert fillérekért vásárolt lejünkért úgy élhetünk, mint Marci Hevesen: nem jelent semmit, ha például átszámítjuk, hogy egy liter kóla az ottani árakhoz képest mintegy hatszáz forintba kerül... Mi, „óhazai” magyarok zömmel csak az utazással járó tortúrába kóstolunk bele. Szórványos útjaink alkalmával mérgelődünk, bosszankodunk, és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy majd csak vége lesz ennek is egyszer. Ma már az is halványuló emlék, hogy a „Conducator” idejében egy-egy nálunk talált Balás Gábor-könyvért, Ormos Maria-tanulmányért leszedtek a vonatról, megvertek és visszaküldték a határon. Diktatúra lévén — mondtuk — az volt a „természetes”. De miért van az, hogy Ártánd közeledtével most is elszorul a gyomor, remegni kezd a térd? Talán csak nem azért, mert az elmúlt napokban a családdal Csíkszeredában jártunk, ahol a nagyobbik fiunk megbetegedett: láza az egekbe szökött, szervezete semmilyen folyadékot nem fogadott be. Sietve kórházba vittük, ám arról, hogy ott tartsák, hallani sem akartunk, azonnal induljunk hát haza... A határnál hosszú, több kilométeres sor, az első autók több mint egy napja várakoznak. Az antant-szijas román tiszttel közöltük, hogy mi a helyzet, engedjen előre. Tört magyarsággal küldött vissza a fenébe. Látva azonban, hogy a gyerek már szünet nélkül hány, azt mondta, mehetünk, ameny- nyiben elöl egy másik autó beenged a sorba. Egy magyar „ope- los” megszánt, erre a katona őt parancsolta ki, s zavarta hátra csaknem Nagyváradig. Hiába mondtam, ilyen áron nem kell az engedékenység, a határőr hajthatatlan maradt... Mára körülbelül ennyit jelent a román rendszerváltás. Amikor Csíkpálfalván járok, mindig felkeresem öreg barátomat, Kálmánkát. Róla tudni kell, hogy tizenéves korában baleset érte, járni nem tud, s egy kis szobában éli életét. Óriási akarattal tanult meg autót vezetni és szerelni, de ért az elektronikához is. Számomra lenyűgöző a hite, a derűje, az optimizmusa. Azt hiszem, ha ő nem lenne, tizedany- nyit sem tudnék a székelyekről, mint így. A múltkoriban azt mondja nekem: — Tudod komám, nekem sógorom a Mindenható. — Hogyhogy, Kálmánka? — Hát úgy, hogy az apósomnak két lánya volt. Az egyiket én vettem el, a másikat meg a Jóisten. Hát, valahogy így vagyok én Erdéllyel... Köszönő szép szavak Eszter mamának „És egyszerre ott álltam a miniszter előtt...” A tűzhelyen illatozó bablevesnek köszönhetem, hogy nem kerültük el egymást Eszter mamával. Reggel ugyanis, amikor feltette főni, kiballagott a közeli, faluszéli földre, ahol aztán kapálás közben nem tudta eldönteni, hogy felszaporította-e eléggé vagy sem. Hát erre hazajött... Elámul, hogy keresem. Bár, mondja, mostanában annyi minden megesett körülötte, hogy lassan sorolni sem képes. S talán hinni is nehéz lenne, ha nem lennének kézzelfogható bizonyítékai ezeknek a történéseknek. Vágjunk bele, biztatom, úgy, ahogy annak sora volt... Hűvös szoba mélyén ülünk, szemben egymással, kezét leejti az ölébe, pihennek a kérges ujjak. S ahogy egy pillanatra közénk telepszik a csönd, az a sejtelmem támad, hogy ez a hetvenesztendős özvegyasszony könnyebben birkózik meg a kapával, mint a szavakkal. De kellemesen csalódom, Eszter mama ízes szavakkal mesél... — ...Hát én ilyen emberek között még nem voltam, képzelheti... — bizonygatja csendesen. Hogy is lett volna, hiszen szinte ki sem mozdult szülőfalujából, Noszvajról, ahol nevelkedett, szeretett, férjhez ment, gyermekeket szült, gürcölt otthon, robotolt a határban, házat kapart ösz- sze élete párjával, akit nyolc esztendeje búcsúztatott örök időkre. — Képzelheti — folytatja —, két másik asszony ült még annál az asztalnál, meg egy egri katonatiszt, meg két pesti, olyan ezredes- és tábornokfélék; így hallottam a rangjukat. Es ahogyan azok elbeszélgettek velünk, olyan jól éreztem magam, mint még soha... Nem véletlenül került ehhez az ünnepi asztalhoz özv. Csufor Kálmánné, Eszter mama. Hamiskásan említi: „...felhívtak a miniszterhez!” Aztán gyorsan hozzáteszi, na nem egyedül csak őt tisztelték meg a budapesti tisztiházban, hanem még vagy húsz másik asszonyt, akiknek szintén orgonasípként nőttek hadisorba a fiai. S így nemcsak a katonaviselt gyermekeik, de az egész magyar honvédség képviselői köszöntötték őket az anyák napján. — Képzelheti—csapja össze a kezét—, egyszerre csak ott álltam a miniszter előtt... Ott mosolygott rám az a nagy ember, és Eszter mama: „Álmomban sem gondoltam volna, hogy időskoromra még ki is tüntetnek” olyan szépeket mondott: hogy hálás nekem, amiért öt szép férfit adtam a katonaságnak. Hát igen, jegyzi meg sóhajtva, csak elszámoltak magukat, mert a mostohafiával együtt hat legény szolgálta le az idejét náluk. Mert a férjé, aki megözvegyült korábban, a fiával együtt jött ’41 - ben ebbe a sírig tartó házasságba. — Mindig is nagy családban éltem — kanyarodik még visz- szább az időben Eszter mama —, mi is sokan voltunk testvérek, öten fel is cseperedtünk. Amint férjhez mentem, jöttek a közös gyerekek: Róza, Aladár, Katalin, Bertalan, László, Péter és János. És ’66-ban az első behívó, Aladárnak, ide Egerbe. Bertalan Szabadszálláson volt, László Alatkán, Péter Cegléden, János Ö Hatvanban szolgált. Ki ;d maradt, ki őrvezető lett, egyikük egészen a szakaszvezetőségig vitte. Nem voltak „hősök”, teszi mindehhez a mama, de panasz sem volt rájuk soha. — Jaj, pedig de sokat idegeskedtem, izgultam miattuk... — sóhajtja el. — Mert hát jól kezdődött az egész katonásdi a családban. ..! Képzelje csak, A ladár éppen leszerelés előtt állt, nem emlékszem már pontosan, de mintha csak napok lettek volna hátra, amikor kivitték Szlovákiába, ’68-ban... Az nagyon megviselt, azután már hogyne féltettem volna a többit, akik követték egymást a bakaruhában. Böngésszük a bevonulási évszámokat, egyszerre kettő sohasem volt benn, az igaz, de hogy szinte ki sem hűlt az egyiknek a helye, már ott is volt a másik, derül ki a silabuszból. Ráadásul az apjuk, legyint komótosan a régi emlékre a néni, az meg nem keretté magát, mesélte-mesélte a korabeli katonatörténeteket, a háború borzalmait, a szökését a fogság elől, meg mindent, ami jött. Ezek az égimeszelők, mert vékony, magas, de egészséges gyerekek voltak mind, ezek meg szájtátva hallgatták. Csak őt, bólogat, az aggódó anyjukat rémisztgették az estékbe nyúló katonatörténetek. Most akkor egy történettel több van, mutatok a díszes oklevélre, meg arra az egyetlen szál virágra, amely még szépen tartja magát a hatalmas csokorból, amit Für Lajostól kapott. A míves okmányon ott a hiteles szöveg: „Hálánkat és köszönetün- ket fejezzük ki önnek, hogy gyermekeit szeretetben és tisztességben; kötelességtudó, hazáját szerető, hűséggel szolgáló férfiakká nevelte.”Meséli, ennek azért van nagy értéke, mert a miniszter úgy mondta: „pusztulunk, veszünk, nem kell ma már a gyerek..."És még azt is mondta nekünk: örül, mert mi még vállaltuk a sok gyermekkel járó küszködést, az ezernyi gondot, a megélhetésért vívott kemény harcot... Igen, a nagy család hagyománya és összetartása, térünk vissza íme a beszélgetés korábbi szálához. És ekkor Eszter mama csendesen megjegyzi: hála az Úrnak, ma is nagy családban él... — Bizony, már-már számolnom kell, gondolkodnom, hogy hány unokám, dédunokám is van... — fogdossa szégyellősen az ujjait. — Igen, igen... Tizenöt unokám van, köztük hat fiú. Kálmán fia, Csufor Oszkár már le is töltötte a katonaidejét, Kati lányomé meg most van soron, a többiek még iskolások. Dédunokáim meg hatan vannak, öt azok közül is fiú, hát így aztán nem szakad meg a sor... Itt tartunk a tereferében, mire eljön az ebédidő. A leves sajátos illata utánunk kúszik a kapuig, Eszter mama csábítana vissza egy jókora tányérra. Köszönöm, s szabadkozom, tartok tőle, ha nekiülünk a déli asztalnak, újabb szó követi egymást, s akkor ma már nem jut ki ismét a porzó földre. Az viszont sürgeti a kapát, tegnap esett egy kicsit, menteni kell azt a csöppnyi nedvességet. És ez most fontosabb. Hát igen, ad igazat, akkor talán majd legközelebb. — Most, így hirtelenjében — tárja ki a kiskaput —, annyi mindenről elfeledkezhettem... Szilvás István A siker hátterében A nevelő egyéniség Visszatérő emlékképem az Egri Bazilika előtti lépcsősorról: a kora nyári délutánban felsorakoznak az egyenruhás gyerekek, hatévestől tizennégy évesig vagy százan-százhúszan, nevetgélve, huncut mozdulatokkal bököd- ve-taszigálva egymást — mert ez nekik még játék, zavarban is vannak a nagy nyilvánosság előtt, ahol a szüleik is ülnek —, beáll az a bizonyos pillanatnyi szünet, a várakozásé, amikor a műsorszámot bejelentik. A karvezető előlép, középre, ahonnan mindenki tekintetét be lehet és be kell fognia; karja ide-oda lendül, tíz ujja kígyózó mozdulatokkal ülteti fel a képzeletbeli kottára mindazt, aminek most meg kell születnie. Az élő zenének, lehetőleg úgy, ahogyan azt Kodály, Bartók, Bárdos és a többiek megírták. Meg ahogyan azt a karvezető át- érezte-átértette, levitte ezekhez a táguló fejekhez, ezekhez a most ébredező egyéniségekhez. És ekkor jön létre a számomra mindig is és újból megfoghatatlan csoda: ez az izgága, mindig fecsegő, nyüzsgő, a váratlan ötletek nyomán folyton csínytevő, és néha senkire tekintettel nem lévő gyerekhad feszülten egyetlen központra tapad. Az arcokból kivilágít a két szem, a két szem mögött az izgalom remeg, az agyakban beindulnak a kottafejek mögötti hullámzások és arra várnak — ez a legfinomabb feszültségek egyike a világon —, hogy a karvezető beintsen. És a kórust úgy érzékeli ez a tanár, akit az iskolában szeretnek-nem Mi lett volna belőle, ha nem elégszik meg egy kulturált kisváros derűs atmoszférájával... szeretnek, mert nyűgös is lehet olykor, hogy no most, igen, most kell beinteni, ez az a pillanat, amikor minden egyértelmű, amikor minden ellenállás, közömbösség, esetleges ellenszegülés feloldódott a gyerekekben, és azt akarják mindnyájan, amit ő. Hogy a zene úgy szóljon, úgy szólaljon meg, ahogyan annyiszor elpróbálták, elképzelték. És ilyenkor nem számít, hogy a bazilika előtti parkban a rigók fütyülnek a produkcióra, a busz belebőg a dallamba, a harang kongatással méri az időt — az élő zene él, harsog, hirdeti, hogy itt ismét győzött a fegyelem, amely nélkül nincs semmilyen világ! Víg József né— mert az ő személyiségét megrajzolni kezdtem bele ebbe az írásba — megbocsátja nekem, hogy a leglényegesebbel, a legnehezebbel kezdtem, a tanári, nevelői munka leg- velejével, minden siker igazi szülőjével, azzal a drámával, ami tanár és tanítvány között a fontos pillanatokban lezajlik. És folytatom azzal, hogy mindehhez a tanár, a nevelő részéről hit, hit, s még egyszer hit, és erő, felfokozott energia szükséges. Milyen hitre is gondolok? Aki látott gyerekeket vezényelni, tudja, mire célzok: mert nem elég elvégezni Sárospatakon az iskolát, gyermekként hegedülni, bekerülni a miskolci konzervatóriumba Kardos Pál, Reményi János, Frank Oszkár keze alá. Le kell gyűrni a pedagógus felvezető-tanuló éveit falun, mondjuk, Arlón, ahonnan aztán meg lehetett pályázni az egri tanárképző által meghirdetett állást, 1974-ben. Azóta tanít a „Kettesben”. Hatévesektől huszonévesekig... Vígné — leánynevén Sarkadi Ágnes — állandóan beszámítja a lélektani terheket, amiket a gyerekek hordanak magukban és magukkal, amikor kóruséneklésre áldozzák az időt. Akkor nincs foci, nincs mozi, télen korcsolya, nyáron strand, de órák telnek el a kottái és az emberi összhang gyakorlásával. Amiért cserébe semmi egyebet nem kapnak a gyerekek es a tanár — tapson kívül —, mint azt az örömöt, amit senki nem vehet el tőlük. Amitől később felfénylenek az ifjúság évei, olyan emlékké lényegülve, ami bevilágít abba a pályába, amit életútnak hívnak. (Mi, egykori énekesek, tudjuk ezt!) Es ha még ezentúl valamit el kell mondanunk, le kell jegyeznünk erről a kemény munkára elszánt karakterről, de nevetni is tudó tanár-egyéniségről: férje ugyancsak tanár, gyerekei is zenélnek. Péter fia a portugál Madeira szigetén konzervatóriumi oktató, első kürtös a helyi zenekarban. Judit a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola miskolci tagozatán harmadéves, karvezetés-szolfézs szakon. (Alma meg a fája!) Kórusa külső sikereiről fel- máglyázunk pár adatot: az „Éneklő Ifjúság” mozgalomban valamennyi minősítő hangversenyen arany minősítést kaptak, tizenöt alkalommal; 1975-től négyszer nyerték el az „Év kórusa” kitüntető címet, 1987-ben megkapták az „Éneklő Ifjúság Emlékérmet”. 1991-ben Finnországban jártak, a tamperei nemzetközi kórusfesztiválon szerepeltek, ahol „háromcsillagos ezüstfokozatot”kaptuk. Még ebben az évben lettek „Kiváló Együttes”. Sokszor elgondolkodtam rajta: Pesterzsébeten született. Mi lett volna belőle, ha nem elégszik meg egy kulturált kisváros derűs atmoszférájával, és magasabbra tör? Minden adottsága fellendíthette volna... Farkas András
