Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-10 / 133. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. június 10., csütörtök „Emberekkel lehet szembeszállni, de egy folyamattal nem!” Beszélgetés Kopka Lászlóval, a 100 éves Egri Nyomda igazgatójával Az Egri Nyomda éppen ma 100 esztendeje, 1893. június 10-en vált hivatalosan részvénytársasággá, ugyanis Eger Város Tanácsa az említett nap dátumával látta el az rt. alapítását engedélyező okiratát. A múlt hét végén adtunk tájékoztatást a cég centenáriumi ünnepségeiről. Ezúttal — még mindig a jubileumhoz kapcsolódóan — a tavaly kft.-vé átalakult tipográfiai műhely munkájáról, célkitűzéseiről beszélgettünk a társaság ügyvezető igazgatójával, Kopka Lászlóval. — Ez kérem, a Tiszta Lap — magyarázza Kopka László, amikor észreveszi álmélkodásunkat az ajtóval szembeni falon függő bekeretezett hatalmas hófehér, üres papír láttán. — A kft. megalakulásakor tettem oda, és kizárólag az kerülhet rá, ami rossz! Amint megfigyelhetjük, ez a különös alkotmány még érintetlen... A társalgás az ügyvezető igazgatóval meglehetősen könnyű, hiszen szívesen beszél magáról, de elsősorban szeretett szakmájáról, a nyomdászatról. így arról, hogy a nógrádi Kisbágyonból Moszkván és Salgótarjánon át vezetett az útja megyeszékhelyünkre. Öt testvéréveí nem volt könnyű gyerekkora, hisz 1949- ben édesapja rablógyilkosság áldozata lett. Édesanyjának kellett eltartania a családot. Mégis vállalta László fiának taníttatását, s ennek köszönhetően érettségi után került Moszkvába, az egyik egyetem nyomdaipari szakára. — Finnországba jelentkeztem — meséli. — Már gimnazista koromban vonzott a cellulóz- és papírgyártás. Ám a felvételi után értesítettek: felvettek, de nincs hely. Viszont a szocialista orszáok egyetemei között válogatattam, s a volt szovjet fővárosra esett a választásom. A 10 ezres hallgatói gárdának kedvezőek voltak a feltételei a nyomdaipari ismeretek elsajátításához. Külön műhelyekben dolgozhattak, lefordították nekik a teljes amerikai szakirodalmat. Találkozhattak ott a földkerekség valamennyi nyomdai berendezésével, a legkülönfélébb szakmai fogásokkal. De Moszkva más miatt is emlékezetes számára. — Az egyik padtársamat vettem el feleségül — mondja —, orosz-ukrán lányt. Két fiunk született, az egyik 26, a másik 17 éves. Azt bizony csak az atyaúr- isten tudná megmondani, hogy ők kicsodák! A Kopka név egy udmur törzsnek volt a neve. Apám ősei tehát valamiképpen honfoglalók voltak. A nagyanyáim tótok, a nejem orosz-ukrán. A nagyobbik fiű ma már a Külügyminisztériumban dolgozik, a protokoll-osztályon, a kisebbik itt Egerben a Szilágyigimnázium tanulója. Üzletember szeretne lenne. Egyetlen vagyonukkal, az asz- szony zongorájával érkeztek haza a Szovjetunióból. A debreceni Alföldi Nyomda volt az első munkahely, ám a kis fizetés miatt kénytelenek voltak továbbköltözni. Salgótarján, s ott is a nyomdavállalat következett. Akkoriban borzalmas körülmények között dolgoztak a nyomdászok a nógrádi megyeszékhelyen is. — Akkoriban olyasmik történtek a hazai nyomdaiparban — emlékezik keserűen —, amiket normális ember elképzelni sem tud! Nyomdákat vertek szét. A Rákosi-vezér kar például Munkácson akart egy nagy nyomdát építtetni, hogy azzal lássák el az egész Mayarországot... Végül is ez nem övetkezett be, de már maga az ötlet is alaposan visszavetette az egész szakmát. Ez a leépülési folyamat — ami jellemző volt Egerre és Miskolcra is — épp 1968-ig, az új gazdasági mechanizmus életbelépéséig tartott, azután indult el egy komoly fejlesztés. Salgótarjánban megszerezték a címkegyártást, s ennek során a legkorszerűbb nyugati darabokat készítették Kopka László főmérnöki irányítása mellett Nyugatnak, öt, öt és fél milliárdos példányszámban. Csak a Lipton tea címkéjéből 400 milliót állítottak elő évente. Bőven volt tehát tapasztalat a mai ügyvezető igazgató mögött, amikor Egerbe települt át. A Révai Nyomda egri gyáregységének vezetőjévé nevezték ki. A fogadtatás nem volt éppen a leghízelgőbb... — Mindjárt az elején bejött hozzám két egri nyomdász — eleveníti fel a történteket. — így szólt az egyik: Főnök, már most tegyen vissza művezetőnek, mert én már akkor rosszat mondtam magáról, amikor még itt sem volt! Sokan ugyanis úgy tekintettek engem, mint a Révai igazgatónőjének kiválasztottját. Azért jócskán akadtak olyanok is, akik mellém álltak. Sok vezetőtől megváltam ez alatt az időszak alatt. Elmondtam sokszor: emberekkel lehet szembeszállni, de egy folyamattal nem! A folyamat elsöpri az embert! Az is tény: kifejezetten örültem annak, hogy azon a műszaki színvonalon, ami akkor Egert jellemezte, az itt dolgozók sokkal többet tudtak produkálni, mint más, jóval magasabb szintű nyomdában. Ezt igyekeztem meglovagolni! A cél ez volt: kevesebb ráfordítással is piacképes termékeket készíteni a megrendelőknek! Fontos lépésnek tekinthető, hogy 1989. január 1-jén az egriek kiváltak a fővárosi székhelyű Révai Nyomdából. A kollektíva egyértelműen az önállóság mellett döntött. A kemény küzdelem időszaka jött el. — Nagy hasznát vettem a köz- gazdasági egyetemen szerzett ismereteimnek — említi. — Nem volt könyvelőség, nekem kellett minden, gazdálkodással összeS ő munkát elvégeznem. 1990 ió negyedévéig szépen haladtunk előre, ám jött a visszaesés. Szűkült a lapok dotációja, összeomlott a könyvpiac. Sok megrendelő nem tudott fizetni. Az újabb állomás a privatizáció volt. Ez sem ment gondmentesen. — Két csoport akarta megszerezni az egri nyomdát — tudjuk meg. — Az egyik hitelből kívánta megvásárolni, és csak a nyereséget nézte. Rövid időn belül megbuktak volna. Célba vettek engem is, mivel az útjukban álltam. Hát én mindig az útjában állok az olyanoknak, akik megfontolatlanul óhajtják más emberek sorsát befolyásolni! Én szakmai befektetőket kerestem. Meg is lelte az Axel Springer Verlag Hamburgban és az Ifjúsági Lapkiadó Vállalatban. 4 egri és a gyöngyösi önkor ’ íny- zattal, s a cég tíz alkalmazottjával együtt hozták létre az Egri Nyomda Kft.-t. Megkezdődött a fejlesztés gépekben és bérekben egyaránt. Tavaly átlagban 64 százalékkal növelték a béreket, az idén még 40-nel kívánják. Az osztalékot szintén a cégre fordítják a társasági tagok. Két napilap, a Heves és a Nógrád Megyei Hírlap készül náluk, jövedelmező üzlet a Zsaru és a Szaknévsor, szépen mutatnak a színes könyveik. Tervezik távadatátvitellel a színes lapok forgalmazását, rekonstruálják a reprodukciós üzemet, s harmadik többszínnyomó rotációs gépet állítanak nemsokára üzembe, üdülőt építenek a dolgozók pihenéséhez. Igaz hát az ügyvezető igazgató megállapítása: új szakaszt kezdtünk, amivel jól él a társaság. Szalay Zoltán HANG-KÉP Üdítő kuriózumok Már megint a politika uralta az elmúlt hetet. Ez egyébként érthető, hiszen az MDF pillanatnyi belső válsága több szempontból is érinti az ország jövőjét. Csak elismeréssel szólhatunk a tárgyilagos tudósításokról, amelyek információgazdagsága megkönnyítette számunkra nemcsak az eligazodást, hanem azt is, hogy akkor is a kulisszák mögé lássunk, ha az érintettek ezt egyáltalán nem kívánják. Persze, a „jóból” is megárt a sok. Ezt a felesleges pluszt szolgáltatta a 168 óra blokkegyvelege, amely mégsem volt haszontalan, mivel a délutáni kánikulában gyors szenderedést biztosított. Néha megéri „bekukkantani” egy-egy programra, ha csak néhány percre is. Nyilatkozott a neves zeneszerző, aki — s ezt többször hangsúlyozta — ma is öntudatosan vállalja a Sztálin elvtárs születésnapjára írt ünnepi művét. Mi tagadás, megdöbbentem: a kultúrember — ha nagyon őszinte — egyszer szerényen, mintegy vezeklésként a nyilvánosság előtt is bevallhatja, hogy gyenge volt, megtévedett, vonzotta a nagyobb szelet kenyér, s ezért behódolt „Törpematyi”, az alul-fölül kopasz diktátor rendszerének. Ezért dukálhat elnézés is, végtére is nem születtünk hősöknek. Az azonban ritka arrogancia, hogy valaki vaskos félrelépéseivel milliók előtt dicsekszik. Amennyiben olthatatlan szenvedéllyel kötődik ma is múltjának szégyenfoltjához, hát vonuljon alkotószobájába, s prüntyögtesse le magának szellemi szórnyelményét. Ha annyira perverz, még élvezheti is. Szerencsére azért derülhettünk is. Gondoskodtak erről a Harminc perc alatt a Föld körül című nemzetközi magazin talpraesett, tehetséges munkatársai. Remek sztorik sorjáztak, s mi megmosolyogtuk a közéleti porond híres-hírhedt szereplőit, s közben gondjaink messze szöktek. Kár, hogy csak pár pillanatra. Magvas kikapcsolódás Arcpirító a jelenlegi tévés filmvásárlási gyakorlat. Az amerikai cégjelzésű fertelmesen slampos, gügye, bárgyú produkciókat kilószámra veszik. Valószínűleg ugyanazok, akik korábban a szovjet torzókat zúdították a nyakunkba. Nem értem, miért nem szólal meg bennük a lelkiismeret, hiszen garantált ízlésrombolásuk majahogy büntetendő cselekmény. A szombat esti mozi általában giccsparádé. Kivikszolt, szupermennek tűnő, ám valójában agyalágyult verekedő- és pofozógépekkel, hús-vér autósrobotokkal megspékelve. Június 6-án ilyen rémisztő figurákra számítottam. Aztán jött a kellemes meglepetés: az Ej féli express, ez az 1978-ban gyártott, ám mostanság is elgondolkodtató, s magvas kikapcsolódást, maradandó élményeket nyújtó munka. A siker receptje? Látszólag egyszerű. Elő kell venni azt a könyvet, amelyet a Törökországban bebörtönzött szerző írt sanyargattatásairól. A leleményes rendező csináltat egy lendületes forgatókönyvet, kiválasztja a pn'ma színészeket, élükön az eredetiségével elbűvölő Brad Davisszcl. Ehhez a csoporthoz társul az ötletes operatőr. Higgyék el, mindössze ennyi a varázslat titka. No meg az, hogy a történet megszenvedett események láncolata, s ezek ereje félresöpör mindenféle kommersznek tűnő, szirupos, rutinos megközelítést, fogást. Annak idején Ankarában bizonyára nem örültek a hajdani bemutatónak. De ki törődött ezzel? A szolgálat teljesült, lelepleződött a korrupt, zsarnoki, a csak külsőségeiben demokratikus államberendezkedés kegyetlen arculata. Azóta arrafelé is más szelek fújdogálnak, azaz az újravetítés már senkit sem sért. Mégis töprengésre késztető mementó azok számára, akik azt hiszik, hogy létezik öröklétű uralom. Bárhol is szövögetnek efféle álmokat, okulhatnak a példából. Nemcsak javukra válna. Pécsi István Erzsébetnél Miamiban 2. Vadnyugati kalandjaink a külvárosban Miami varázsába rémisztő dolgok is vegyülnek, utcai rablásokról, gyilkosságokról. Szerencsére nekünk ilyen élményben nem volt részünk, az viszont igaz, hogy találkozunk jó néhány félelmetes alakkal, sőt azt is megállapítjuk, hogy ennyi furcsa embert még nem láttunk egy csomóban. Az egyik alkalommal a városi buszon — ez nem a disneylandi, hanem elegáns és légkondicionált — egy nagy darab, réveteg tekintetű férfi huppan le az ülésre, Esztergályos Cili és Moór Marianna közé. Az első pillanatban látjuk, hogy baj van, az illető rendesen be lehet „lőve” — mármint kábítószerrel. Próbáljuk kiszámítani, vajon mit tesz? Nyakon ragadja mindkettőjüket, és fojtogatni kezdi őket, vagy szelí- debbre veszi a figurát, és udvarolni kezd, netán valami obszcén dologra ragadtatja magát? A busz utasai ugyan tudomást sem vesznek róla, mi egy adta frászban vagyunk. Emberünk ziháló mellkassal és reszkető kézzel ül, bámul a semmibe. Vállalkozó férfiak lévén, helyet cserélünk Cilivel és Mariannái, amiről a réveteg tekintetű tudomást sem vesz, ül tovább bambán. így testközelből még félelmetesebb. Hosszú percek telnek el, mígnem egyszerre felpattan az óriás, és a kocsi elejére csörtet. Leszáll, és diadalittasan bevigyorog az abla- Kon. Két foga van. Ha már a furcsaságoknál tartunk, akkor egy másik esetről. Föltűnik, hogy szállodánkban — ahol egyébként, mint minden hotelben, a belső biztonsági szolgálat elegáns emberei ügyelnek a nyugalomra — rendszeresen megjelenik egy betegesen kövér, legalább 130 kilós fiatalember. Egyszer úgy hozza a helyzet, hogy a liftben összetalálkozunk. Hirtelen ránk ripakodik, és sorba kérdez bennünket: „Sprechen sie deutsch?”(Beszél ön németül?). Ijedtünkben mindannyian rázzuk a fejünket, hogy nem, nem, dehogy. Megnyugszik. Mindenesetre mi az első helyen kiszállunk, ahol megáll a lift. Máig furdal a kíváncsiság, mi lett volna, ha valamelyikünk azt mondja, hogy igen, beszélek németül. Lehet, hogy jól eldiskurálunk, vagy eggyel kevesebben utazunk haza?... Szombat este nagy és különös társaság gyűlik össze a szállodában. Biztosan a víkend miatt — gondoljuk. A hallban néhány asztalt is elhelyeznek, rajtuk különböző bizsuk, függők, medálok, mindegyiken két betű szerepel: „N” és „A”. El nem tudjuk találni, ki lehet az az N. A., akinek a monogramja minden tárgyban benne van. Biztos valami nagy ember, véljük, mígnem Erzsébet felvilágosít bennünket. A volt drogosok találkozóját látjuk, vannak vagy ötszázan, az „N” és „A” pedig a Norcotic Anonymus (névtelen, tehát már nem jegyzett drogos) kezdőbetűiből származik. Az lehet, hogy leszoktak a kábítószerről, de arcukon, mozgásukon magukon viselik még a nyomait. Mindenesetre úgy borulnak egymás nyakába, mintha valami nagy-nagy győzelmet ünnepelnének. Valóban azt, a saját maguk fölött aratott győzelmet. Legizgalmasabb kalandunk egy délelőtt a külvárosban esik meg velünk. Lőkös Zoltánnal felfedezünk egy kisvendéglőt, amolyan csapszéket. Hatalmas adag spagettit, pizzát adnak, és a maradékot — mert ott így szokás — becsomagolják. A szállodában eldicsekszünk, mit fedeztünk fel, s másnap többekkel újra elmegyünk. A pizza most is óriási, és nagyon finom, akárcsak a csapolt sör. Míg élvezzük e földi jókat, a nyitott ajtón át egyszer csak látjuk, hogy előáll egy rendőrségi kocsi. Marcona rendőr száll ki belőle — egyébként olyan elegáns, hogy utánozni kellene itthon is —, és kisvártatva maga előtt kísér egy megbilincselt embert. Amint ezt észreveszi a mellettünk lévő asztalnál ülő addig is gyanús pár, felpattannak, és mint a golyó, úgy süvítenek ki a csellóból. Várjuk, hogy a rendőr észreveszi, és utánuk ered. Igen ám, de egyedül van, és akkor magára kellene hagynia a megbilincselt férfit, ezért telefonon értesíti kollégáját, aki percek alatt ott terem egy hófehér Honda motorral, és megkezdődik a hajsza. Ezúttal nem várjuk meg, hogy csomagolják be a maradék pizzánkat, mi is kisüvítünk az ajtón. Másnap tudjuk meg a „The Miami Herald” című lapból, hogy a rendőrség tűzpárbajban kábítószercsempészeket fogott el a külvárosban. Ha szabad, akkor még egy borzalmat a végére. Egyik reggel a helyi televízióban szörnyű képeket látunk a kórházból. Az történt, hogy jó 20 kilométerre tőlünk, a stégen horgászott egy turista, lábát az óceánba lógatva. S ami ott eddig nem fordult elő, most bekövetkezett. Egy cápa kimerészkedett egészen a partig, és az illető mindkét lábát össze- harapdálta. Mondanom sem kell, egy ideig nem fürdünk. Az óceán egyébként nagyon kellemes, nem annyira sós, mint az európai tengerek, a színe is százszor pompásabb, szinte méterenként változó. Amikor viszont haragos, félelmetes a moraja. Szállodánk közvetlenül a parton fekszik, és az első éjszakán többször felriadunk a szél zúgására, a hullámok csapkodására. Amint azonban véget ér a vihar, amit olykor trópusi eső kísér, kisimul az óceán. Aki mégis tart a nagy víztömegtől, az a szálloda úszómedencéjében hűsítheti magát. A déli órákban azonban már itt sem tanácsos fürödni, mert a nap úgy éget, mint nálunk augusztusban. Ott viszont július és augusztus a 40 fokot is meghaladó hőséggel szinte elviselhetetlen, ilyenkor csak a legedzettebbek szánják rá magukat napfürdőzésre. (Folytatjuk) Seleszt Ferenc Bábszínházi bemutató: Szamártestamentum Egy kerek világ Az egri Gárdonyi Géza Színház ezzel a bábszínházzal együtt teljes, a Harlekin a maga eszközeivel egészíti ki az együttes törekvéseit. Amit ezen a bemutatón láthattunk, az arról tanúskodik: a bábosok egységes társulattá értek, művészeti águkban felnőttekké váltak. Nem azért, mert most nem a gyermekeknek hoztak létre egy előadást, inkább azért, mert virtuóz módon élnek eszközeikkel. A Szamártestamentum pajzán középkori históriákból összeállított jókedvű műsor, amely elsősorban szabadtéren állná meg a helyét. Mint közreadtuk, így is készült, de az Agria-játékok el- maradtával a gyermek-szabadidőközpont színpadára szorult, így is kellemes nyári szórakozás, amely nemcsak a történetek szellemességével, vérbő humorával hat, de képi világán, szerkesztésén keresztül me^é’ zhe- tünk valamit a századi ezelőtti ember kerek világából. Mert ezekben a rövid sztorikban világossá válik, hogy akkoriban pontosan tudták, hogy merre van a lenn és a fenn, milyen törvények igazgatják az életet, s azokat milyen módon játsszák ki a vágyakkal és gyengeségekkel megvert földi halandók. Szeretet és megbocsátás tükröződik még a legdurvább, leg- vaskosabb tréfában is, különösen azért, mert a társulat igen gondosan építkezik. Amikor a nézőtérre lépünk, zsúfolt színpadot látunk, amelyben a magassá- gos szentek uralják a látványt, s apró bábok a földi emberek. Aztán minden megelevenedik, a játszók kezében megszólalnak a tárgyak, s lassan egyre kopárabb a színpad. Egészen addig, míg ki nem ürül, s rá nem jövünk arra: a teljesség volt az éden, amikor még a mindennapi élet meghatározói voltak a parancsolatok, s a megszegésük az édes vagy a gonosz bűn. Ha már csak az utóbbi marad, elvesznek a történetek, kiüresedik az evilági színpad... Régi törekvése a Harlekinnek, hogy ne csak egy-két módszert használjon föl. Most is sokféle technikát alkalmaznak, látványosan és szellemesen. S nemcsak bábokkal a kezükben állják meg a helyüket, hanem remek színészi teljesítményt is nyújtanak. Igaz, nem nagy jellemekről, sokszínű figurákról van szó, hanem többnyire nagyon is egy rugóra járó alakokról. De ezek is csak akkor válnak hitelessé, ha egy teljes élet tükröződik abban a néhány mozdulatban és fintorban. S bizony, nagyon könnyen ráismerhetünk mai életünk visz- szásságaira is néhány mozzanatban. Tarka és változatos a „Szamártestamentum”. Nagyszerű csapatmunka rejlik e mögött, a színészek egyike sem igyekszik „lejátszani” a többieket a színpadról, figyelnek egymásra, mindig együtt gondolkodnak, mozdulnak és éreznek. A bábok tervezői, Kós Iván és Lovasy László kitűnő munkát végeztek, bábjaik és maszkjaik beszédesek, de nem tolakodóan didaktikusak. Már első ránézésre sok mindent elárulnak, de nem „lövik le” a poént. Ez alkalommal is remek muzsikát szerzett Kátai László, aki Szabó Violával, Faj- csák Attilával és Deáki Tamással alkotta meg a zenei kulisszát. A rendező, Lengyel Pál jó helyre rakta a hangsúlyokat, s végig együtt gondolkozott, lélegzett ezzel a remek csapattal, amelynek tagjai a darab elején és végen egy „szamárbőrben' táncolnak, így érzékeltetik a közösségüket, amely ennek a játéknak a legnagyobb erénye. Benne az egyes szereplők is jeles teljesítmenyt nyújtanak: Béres-Deák Katalin, Molnár Éva, Lázár Attila, Stuth Zsuzsa, Havassy György, Fere nczy István, Albu Erzsébet, Friciu Viorel, Golen Mária és Tóth Erzsébet. Valamennyiük érdeme a megérdemelt siker. (gábor)
