Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-24 / 145. szám
6 EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. június 24., csütörtök Arcok Egerből Dancz Pál Június 4-én déli tizenkét órára hívtak az egri érseki palota barokk szárnyába, a most létrejött Egervin Borgazdaság Rt. sajtó- tájékoztatójára. Az előzményeket az újságolvasók ismerik: hosszú hónapok óta folyik a kötélhúzás, mi legyen az egri borvidék tönkrement-tönkretett kereskedelmi egységével, a korábban Pincegazdaságnak, majd Borkombinátnak, végül pedig Egervinnek átkeresztelő- dő és látványosan összeomló vállalatával. A versenytárgyalások híranyagában találhatók mozzanatok, amikből kihámozható, hogy a birkózás két érdekcsoport, de leginkább két szemlélet között folyt. Az egyik oldal meghatározó egyéniségét, Dancz Pált ebben a barokk városban mindenki ismeri. Nemcsak a szőkébb baráti környezet, de a köznapi beszélgetés során ki-ki csak Dancz „Paliként” titulálta. Ugyanis ő volt hosszú éveken át az egri borvidék elsőszámú szakembere, előbb csak igazgatóként. Majd, miután egyre gyorsuló ütemben szervezte-építette ki a termelést, feldolgozást, tárolást-palacko- zást, tehát a szalai pincékre alapozó vállalati komplexumot — átfogva már az egész megye bortermelésének és -értékesítésének irányítását —, vezérigazgatóvá nevezték ki. A szakágazat miniszteriális emberei és a helyi hatalmasságok — párt- és állami vezetők — egymást váltó káderei ellenére is az ő személye és tudása biztosította az állandóságot adottságai és szakmai felkészültsége alapján. A rendszerváltás előtt. Ezen a sajtótájékoztatón többen felszólaltak. Illetékesek vá- laszolgattak a kérdésekre; az újságírók a jövő, az egri borvidék és több ezer egri, Eger környéki család sorsáról faggatóztak. Számok hangzottak el, okok-indo- kok sorakoztak. Az igazán meggyőző — azt a bizonyos személyes garanciát, a biztosítékokat is magában foglaló — ígéretet, amely a reményt táplálja, csak ő, Dancz Pál tehette. Nem személyes eredményeire hivatkozott, nem több évtizedes szereplésére, hanem arra, hogy már a nagyapja is a borral foglalkozott Egerben, az apja is. Ok — tehát a „Dan- czok” — tudják a csínját-bínját annak, amit az egri bikavér és egyáltalán az egri bor, a bor, mint kultúra megkövetel. Magam is olyan család ivadéka vagyok, aki szőlőtőkék között lát- ta-gyakorolta, hogyan is kell a februári nyitástól az októberi szüretig élni, együtt élni a tőkékkel. Gyerekkorom óta apám után ismertem a borkereskedők neveit is. Joghallgató koromban vált barátommá Pali, ez az ember, aki most, kényszerű nyugdíjpihenő után visszatér a porondra. Amit ő mondott most, ahhoz nekem nem kellett tolmács, noha a borszakmához csak családi környezetem útján kapcsolódom. De hogy Dancz Pali Egerben kicsoda, azt nem is a sajtófogadás kurta órájában mérhettem fel, ahol a fővárosi és a helyi lapok ügyeletesei jegyzeteltek, komolyan véve a hírszolgálati kötelességet. Amikor az újságírók „fejtágítása” véget ért az első emeleti konferenciateremben, ballagtunk lefelé a jó karban lévő és esztétikai élve- zetet-látványt is nyújtó épület elringató lépcsősorán, lent — a Fellner Jakab által megálmodott barokk palota halijában — több ember zsúfolódott össze, mint ami befért: ünneplő hölgyek és urak, régi és mai dolgozói ennek az Egervinnek, és a meghívottak. Akik — úgy tűnik — mind egy szálig eljöttek. Ügy érezték, hogy itt meg kell jelenniök, itt magukat, rokonszenvüket meg kell mutatniok. Nemcsak azért, mert a hivatali, az üzleti, a hatósági érdek, az elmúlt és feléledő kapcsolati rend kötelezte őket a részvételre. Mármint arra, hogy ebben a fontos pillanatban itt legyenek. A jegyzet írója szürke köznapi ember, nem ért, nem is akar érteni ahhoz, hogy felmérje az összejövetel, egy hirtelen kialakult közönség hatását, érdektől és egyebektől vezérelt fontosságát. Nem vizsgálta, nem is vizsgálhatja: ki milyen okból, céllal készült ide? Tartozik-e, és hogyan tartozik ehhez a városhoz, új ember-e itt a szónak tisztességes és parvenü értelmében? Van-e, volt-e valaha is, lesz-e a jövőben is valami szerepe abban, amit ez a vidék megtestesít, szellemében, munkában, erkölcsi és emberi rendjében? Hirtelen nőtt fénylő figurák, és szerényebben, kopottab- ban öltözött, de a város értékes hagyományait, örökségét őrző arcok is megforgatták itt magukat. Nagy egyveleg nőtt itt egybe. És miért? Mert a borgazdaság csődje riadalmat okozott, félelmet keltett az emberekben. S míg különféle rendű és rangú tényezők totojáztak, több-kevesebb nyíltsággal csatáztak valódi és kevésbé valódi érdekekért — megjelent a porondon a hiteles ember. Akit a szakmában Dancz Palinak hívnak. És ismét bebizonyosodott: a folyamatosság, az értékrend helyreállítható most és bármikor, ha a klikk-érdek, a hatalmi téboly és egyéb fertőző betegségek elkerülik ezt a várost. Lehetett és lehet bármit és bárkit suttogással, falmelléki intrikákkal elbuktatni, tönkretenni, terhére-vesztére hasznot húzni — rövid távon. A perc kicsike emberkéi — neveket ne soroljunk, hisz számuk légiónyi ebben a megyében is — eltűnnek, felszívódnak a homályban. Ott, ahonnanjöttek. És kitetszik: az értéknek tekintélye támad, éppen a felforrósodott helyzetekben. Nem ünnepelem Danz Pált, ezt ő nem is kívánja. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy az igazság pillanata mindig megérkezik, és akkor kiderül, ki marad állva. Akinek egyénisége, tudása, ereje — még jóval túl hatvanon is — két vállra dobja a gyen- gecsontozatúakat! Hogy egyebekről ebben az ünnepi és győztes pillanatban ne beszéljünk. Mert itt és most nemcsak az új vezérigazgatót éltetjük, de a várost, a szőlőtermelőket is, akik élni és dolgozni akarnak. Azzal az emberi és szakmai megszállottsággal, amely nélkül valódi érték nem születik. Farkas András A közmondás élő cáfolata Szíve-lelke a művészeteké Hihetetlen energiák feszülnek benne. Megjelenése, egész lénye ezt a tulajdonságát sugározza. Amikor ül, akkor is azt lehet róla hinni: még egy pillanat, és máris felpattan a helyéről, hogy te- * gyen-vegyen, csináljon valamit. Arcvonása minden rezdülésére oda kell figyelni. Az egyik pillanatban még majdnem kemények a száj szögletei, hogy hirtelen villanjon a szeme, és máris széles mosoly terüljön szét az arcán. Eközben jóízűen kacag fel, aztán megint olyan komoly lesz, mint egy akadémikus a székfoglaló beszéde közben. Ő Béres-Deák Ferencné. Az, hogy tisztes polgári foglalkozása van, semmit nem mond róla. De az, hogy van egy saját pincegalériája Gyöngyöspatán, ez már figyelemre méltó. Tulajdonképpen én is arról kezdtem faggatni: miként jutott arra a gondolatra, hogy saját erőből egy ilyen, kiállításokra alkalmas intézményt hozzon létre? — Kellett ehhez a helyi ön- kormányzat jóindulatú segítsége is — igazít ki azonnal. — A polgármesterrel beszélgettünk az elképzelésemről, s ő készséggel mellém állt. — Egyáltalán: milyen kapcsolata van a művészettel? — Mindig is szerettem foglalkozni vele. Ha valahol összecsendült két cintányér, én már ott voltam. Rögtön azt néztem, hogyan lehetne itt egy irodalmi estet összehozni. Állandóan nyüzsögtem... — Ebből következik, hogy tanulmányait is ezen a területen folytatta. így van ? — Egyáltalán nem így van. Rám azt mondták annak idején, hogy jó matematikus vagyok. Menjek tehát olyan pályára, ahol a matematika és a fizika a lényeg, így kerültem műszaki pályára. Még a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára is felvettek. De nem maradtam meg ott. — A matematika miatt? — Nemcsak...! Bár úgy voltam vele, hogy mechanikusan megcsináltam én minden feladatot, de elmélyedni nem tudtam bennük. Érdekes, most, hogy a férjem kezdte elmagyarázni a matematika szépségét, rájöttem: ez egy egészen „izgalmas” dolog. — Akkoriban milyen munkát végzett? — Az Izzóban voltam. Ott a műszerekkel kellett a feladatomat ellátni, de a vers- és az irodalmi műsorok rendezése, szervezése jobban vonzott. Amikor felajánlották, hogy vegyem át a népművelési munkakört, nem sokáig kellett agitálni. Végre azt csinálhattam, ami a kedvemre való volt. — Maradt is ennél a munkakörnél? — Ha az Izzó nem szűnik meg...! De váltanom kellett. így kerültem egy mátrai üdülőbe „kultúrosnak”. Ez is megmozgatta a fantáziámat. Főként a természet szépségére igyekeztem irányítani a beutaltak figyelmét. — A férje is vonzódott az irodalomhoz, a művészetekhez? — Ő teljesen más alkat. Csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Egy kicsit irigylem is a természetéért. A realitások, főként a matematika vonzza. — De itt van ez a nagy, szép külsejű ház, aminek a pincerészében alakították ki a galériát. Hogyan jutottak ide? — Ebben a faluban születtem. Erre az épületre rátaláltam: látta volna, akkor milyen állapotban volt. Éveket töltünk azzal, hogy végre ismét rendben legyen. Szeretném vendégházzá formálni. És ha minden a helyén lesz, akkor a legfelső szintjére szeretnénk beköltözni. Eljövünk Gyöngyösről. — Próféta akar lenni a saját hazájában ? — Miért ne? Én itt itthon vagyok. Amikor itt a művelődési házat irányítgattam, nem volt gond a fiatalokat megnyerni bármilyen programra. — Miért ment el mégis innen? — Hát... ezt inkább hagyjuk. Személyes okokból. És ha lehet, ezt ne részletezzük. Annyit: én már rég elfelejtettem az egészet. Örülök annak, hogy a házat építgetjük, és a galériám már érdeklődőket vár. — Úgy tudom, idegenvezető is. Hová visz csoportokat? — Néhány évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy legalább egy idegen nyelvet megtanulok. Ez a német lett. Ha az utazási irodától megbízatást kapok, szívesen megyek erre a nyelvterületre. Béres-Deák Ferencné még fiatal asszony. Tele ötlettel, ten- niakarással. Érték már kisebb- nagyobb csalódások is, de ezeket „kimosolyogja” magából. G. Molnár Ferenc Az öregedés művészete „A nyugdíjasok népfőiskolájának hallgatója voltam” A közelmúltban tartották meg a tanévzáró találkozót az egri Helyőrségi Művelődési Otthon és a tanárképző főiskola — nagy sikerű — nyugdíjasok összejövetetizenhét kilométert is gyalogoltunk a hegyekben. — Valószínű, ennek is köszönhető, hogy ilyen fiatalos... — Tevékenyen kell élni, az a titka az egésznek. Tornáztatni a testet, az agyat egyaránt. Ez utóbbira is nagyon jó volt ez a népfőiskolái kurzus: megismerkedtünk templomokkal, műemlékekkel, remek könyvekkel, olvasmányokkal. Egyébként is nagyon szeretem a történelmet, most is foglalkozom kutatással. Néha egész délutánokat eltöltők a könyvtárban. — Ezek szerint hamar eltelnek a napok. — Olyan gyorsan fut az idő... Már harmadik éve írom a szülőfalum, Makiár történetét. A levéltárban sokszor megcsodáltak, hogy reggel nyolckor beültem, és délutánig csak olvastam, adatokat gyűjtöttem. Akkor vettem észre, hogy lassan este van, mennem kell naza. Ez a történeti kutatás olyan lett számomra, mint a mákony... — Amikor nyugdíjba ment, nem okozott törést az életében? — Szerencsére nem, feltaláltam magam. Ismerem a kádár- mesterseget, sok ismerősömnek csináltam már hordót. De mást is szívesen barkácsolok, mindig javítgatok otthon valamit. Egy a fontos, az ember soha ne üljön tétlenül, ne hagyja el magát. Én még sokáig akarok élni, s a szó minden értelmében, tehát semmiképp sem csak vegetálni... Megemi a kétezret a naptárban, akkor lennék nyolcvanegy éves. Az, hogy megöregedtünk, nem probléma. Ez állapot. S ha tartalmassá tesszük a napokat, az élet ebben a korban is nagyon szép... — osztotta meg velem az öregedés művészetének titkát Balato- niAndrás. (mikes) A z, hogy valaki pincér, az nem olyan egyszerű. Ismerünk például étekhordókat, akik úgy csámpáznak elénk, hogy kibújik belőlünk a kisördög, s megkérdezzük: náluk a rostélyost bélszínből avagy hátszínből készítik, pedig pontosan tudjuk, hogy sertéshúsból. No, de ők még ezt sem tudják, „megkérdezem a konyhán”, válaszolják, mi meg legalább nevetünk, ennyi örömünk van az ebédben. De ismerünk olyan pincéreket is, akik megsúgják, hogy a tésztát talán most nem kellene választanunk, talán már nem kellene több vodkát innunk, vagy ha mégis, és zsebünk már üres, hát ők szívesen kisegítenek. Ahol ilyen pincéreket ismerünk, oda szívesebben is betérünk, tudjuk, nem utálnak bennünket azért, mert az idejüket raboljuk. EllenGyuri kezőleg, még ha egyedül vagyunk, akkor is bizakodhatunk, hogy valaki szól hozzánk, megkérdezi, miért lógatjuk az orrunkat. Ilyen pincér — Gyuri pincér. Nem is pincér ő, csak egyszerűen „Gyuri”, így szólítja Egerben a „Szanthoffer” vendégeinek túlnyomó többsége. Persze, van neki teljes neve is, Dani Györgynek hívják, mint ahogyan a „Szant- hoffert” is Jóbarátnak, mégsem hívja őket így senki. — Jó napot, urak! — mondja Gyuri minden egyes alkalommal, amikor csak betérünk, s hogy a fehér köpeny mekkora humorérzéket és emberismeretet takar, azt bizonyítja a következő kérdés: — Esztek is? „Pacal is van” — ajánlja a felszolgáló (Fotó: Gál Gábor) pincér Eszünk. Ő pedig ajánl. Nem tolakodóan, nem tukmál ránk semmit — a pacalt például néhá- nyunkra nem is tudná soha —, csak ajánl. S amikor olykor — nagyon ritkán — nem úgy sikerül a menü, ahogyan az elvárható lenne, akkor viszont kibújik belőle az igazi szanthofferes, aki rosszat a világért sem mondana konyhájukra, inkább együttérzőenérdeklődik: „Rossz a gyomrotok, urak?” Gyuri pincér, bár elég iskolába járt — mind a Gép- és Műszeripari Szakközépbe, mind a másfél éves pincériskolába —, nemcsak ott tanulta meg, miképpen is kell a vendéggel bánnia. Olyan tanítómestereket említ, akiktől már a praxisa alatt lesett el egykét dolgot, úgymint — régi egriek talán emlékeznek — a Széchenyiben (a „Szecskában”) Lesz- kóczki Őszi bácsitól, vagy Zsák József mesterfelszolgálótól. Később a Kazamatában is töltött néhány évet, majd 1985-től a Jóbarát következett. — Ez egy nagyon jó hely — mondja. — Járnak ide főiskolások, újságírók, ügyvédek, orvosok, tanárok, s elég jó a forgalom. ...Az egyik nagy élménye volt, amikor Torgyán Józsefnek szolgált fel a különteremben, lévén Gyuri a kisgazdapárt feltétlen híve. Ez nem véletlen, hiszen szülei is a mezőgazdasággal foglalkoztak, s most is van földjük Besenyőtelken. Sőt: azt is fontolgatja, hogy esetleg maga is hazatér, s csak a földdel foglalkozik majd, abból élnek meg a feleségével és két gyerekével, akiket saját bevallása szerint otthon nem szolgál ki, csak akkor, ha néha betérnek ide a vendéglőbe ebédelni. — Nemrégiben azt mondta egy fiatal kollégám, hogy aki negyvenéves koráig nem ér el semmit, annak már lőttek — gondolkodik hangosan Gyuri. — Én most vagyok 38, talán még próbálkozhatok valamivel... — Nem biztos, hogy olyan jó lenne az — válaszoljuk neki kizárólag önző érdekekből, mert mi tudjuk, mit jelent az, amikor az egyik kedvenc helyünkről elmegy egy pincér. Mondják, egy kicsit elmegyünk vele mi is... Kovács Attila len az egyik hallgatót kértük rovi — A feleségemmel együtt jelentkeztünk, s mondhatom, igen jól éreztük magunkat valameny- nyi foglalkozáson. Egyébként is ismerős vagyok a klubban, mint nyugdíjas katonatiszt. Tudja, engem egy nagy cél vezérelt: hetvennégy éves vagyok, és szeretnék megtanulni tornászni. Valahogy futni kellene a kaszás elől... — De hisz nagyon jó erőben van...! — Ami igaz, az igaz: egy szót se szólhatok. Nekem nagyon jót tett ez a tíz hét. Nagyon érdekeltek például a természetgyógyászattal kapcsolatos előadások, megismerkedhettünk a különféle gyógyfüvekkel. Tudja, ez azért is volt hasznos, mert nem szeretem a gyógyszereket, hála Istennek, nem is igen van rá szükségem. A gyógyteák közül is többnyire a kamillát iszom, az jót tesz. És ami nagyon jó volt: a torna. Egy kitűnő gyógytornásznő foglalkozott velünk, szinte minden alkalommal újjászülettem. Reggelente most már otthon is elvégzem ezeket a gyakorlatokat. — Azelőtt nem sportolt? — Futottam. De csak ügy, ahogy a kiskutyám szaladt mellettem. A Baktai úti lakótelepen lakunk, s már frissnyugdíjasként is ott kocogtam. Többnyire este, mert valahogy röstelltem, azt hittem, kinevetnek az emberek. A harmadik szomszédommal egyszer így is találkoztam, csodálkozva szólt oda: „...nincs tán valami baj?” Nagyon sokan nem tudják elképzelni, hogy így is lehet élni, s hogy a mozgás hozzátartozik az egészség megőrzéséhez. Most magamon tapasztalom: igazán jót tesz. A feleségemmel legalább négy-öt bükki túrát teszünk évente, volt, hogy
