Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19-20 / 141. szám
HÍRLAP, 1993. június 19—20., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. bC I '0 o m o? e 2 « '0 ■§ Q ! w ! s hs s # 0 i*s bS ■ 3 •o Berlini happeningek — Christo ismét csomagol Hriszto Javacsev húsz éven át hiába kilincselt a bonni irodákban, idén azonban talán megvalósíthatja tervét: még az átépítés megkezdése előtt „felébresztheti Csipkerózsika-álmából” a németparlament egykori és jövendő épületét, becsomagolhatja a berlini Reichstagot. „Nem tudom, hogy mit szól Kohl kancellár az ötlethez” — nyilatkozta az időközben amerikaivá vált bolgár származású, Christóként ismert művész —, „de azt jelezték, hogy viszonyulása semleges.” Amennyiben mindenhonnan megérkezne a „szabad” jelzés, úgy augusztus végén, szeptember elején kétszáz alpinista mászná meg a Reichstag falait, és százezer negyzetméter felületet bontanának be három-négy nap alatt ezüstösen csillogó nejlonnal. A Reichstag két hétig maradna burokban. A hat-hét millió dolláros költséget a művész állná: rajzai, tárgyai a nemzetközi műkereskedelem slágerei közé tartoznak, nem a Montmartre- on keresi kenyerét. Christo unikum a művészet világában: épületeket, tájakat csomagol be. 1969-ben Ausztráliában tengeri sziklákat bugyolált be fóliával, később a berni műcsarnokot, egy kutat az olaszországi Spoletoban, a kortárs művészetek múzeumát Chicagóban, a római Porta Pincianát és Párizs legrégibb hídját, a Pont Neuf-öt is. Christo mindig nagy feltűnést kelt, de 1976-os kaliforniai vállalkozása, egy negyven kilométer hosszú nejlonkerítés felállítása még az extravagáns ötletek közül is kirítt. Legutóbb 1760 sárga és 1340 kék esernyőből „óceánon átívelő hidat” épített. Az esernyők először Japánban nyíltak ki, a sor a kaliforniai parton folytatódott. A Reichstag becsomagolása valószínűleg utolsó ilyen akciója lenne, mondván: a művésznek időnként más kifejezési formákhoz kell fordulnia. „Ha tervem (a Reichstag bepakolása) kútba esne, hideg zuhany érne*’ — közölte Christo, akinek tervrajzai, makettjei a közelmúltban Berlinben voltak láthatók. Orosz művészek a „Könnyek Palotájában” állítottak ki. A német fővárosban nem építettek új kiállítási helyiséget, a „Könnyek Palotája” az egykori friednch- strassei határátkelő hajdani vám- és útlevélkezelő csarnoka. Köny- nyek között itt búcsúztak el egymástól, vagy találtak egymásra a keleti és a nyugati rokonok. A friedrichstrassei határátkelő fogalom volt. A kelet-berlini gyorsvasútnak ez volt a végállomása, az utas átaraszolt a „Köny- nyek Palotáján”, hogy pár méterre a végállomástól — a labirin- tusos lépcsőt megmászva — élje el a Nyugat-Berlinbe induló szerelvényt. Az oroszok a pravoszláv karácsonyhoz időzítették rendhagyó kiállításuk megnyitását: a maguk módján akartak viszonozni a német lakosság „Segíts Oroszországon!” nevű akcióit. Az idén a csomagfolyam már csak csordogál, de az elmúlt években a németek ilyentájt sűrű sorokban hordták a gyűjtőhelyekre a csomagokat, fizettek be különszám- lákra. Az orosz művészek festményeket, szobrokat, plasztikát állítottak ki, s német művészeti alapoknak ajándékozták a műtárgyakat. „Az elmúlt télen létfontosságú élelmiszereket kaptunk, ezt most szellemi táplálékkal viszonozzuk” — nyilatkozta az egyik kiállító, Dmitrij Prigov. Festménye — szemből kicsorduló vörös könny — a helyszínt, a találkozások és az elválások csarnokát jelképezi. Lakókocsik vándorai A Moore család egy kerekeken gördülő házban él. Négy méter es harminc centi széles, 21 méter és 30 centi hosszú, és az észak-kaliforniai Santa Rosa legszélső házai mellett áll. Havi bére 225 dollár, ehhez járul még a 125 dolláros parkolási díj a városi arkban, ahol mintegy kétszáz asonló „lakóház” található még. Tekintve, hogy a kerekeket a földbe süllyesztették, az első pillantásra „rendes” háznak tűnnek. A látszat azonban csal—valamennyi lakókocsi, de nagyobbak, mint a turisták hasonló járművei, és gyakran kiskert veszi körül őket, vagy parkolóhely gépkocsinak. Többnyire vékony fából és alumíniumból készültek, ami még az enyhe kaliforniai éghajlat alatt is szokatlan egy lakóépület számára. A családfő (Mr. Moore) tányérmosó egy étteremben, és évente kereken 13.000 dollárt keres. Felesége odahaza neveli a három gyermeket — három és tizenhárom év közöttiek. Santa Rosában nem tudna a család megfizetni egy olyan lakást, amely elég tágas lenne ötüknek. Ezért szorultak a város peremére és élnek lakókocsiban. Csaknem 16 millió amerikai — körülbelül minden 16. amerikai polgár — él gördülő „házakban”, főleg a déli és nyugati mezőgazdasági vidékeken. Az élen Dél-Karolina és Wyoming állam áll, ahol minden hatodik lakóegység lakókocsi. Tavaly 170 ezer darabot adtak el belőlük — gyakran százezer dolláros áron luxuskivitelű lakókocsikat is. Ez utóbbiak két részből állnak, s derékszögben illeszkednek egymáshoz úgy, hogy bungaló benyomását keltik. Főleg idősebb emberek élik le életük alkonyát lakókocsikban, mert kerülik a városok forgatagát. Többségük azonban „másodkézből” vett olcsó lakókocsikban húzza meg magát, tekintve, hogy évi jövedelmük alig éri el a húszezer dollárt. A Moore családnak és sokaknak a lakókocsi-élet állandó ingadozást jelent a reménység és az elkeseredés között. A gyermekek gyakran érzik úgy, hogy is- kolatarsaik lenézik okét, mert szegénynek, vagy egyenesen a társadalom peremén élőnek tartják őket. Az anyát időnként csaknem kétségbeesésbe kergeti, amikor a szűk helyen, klímaberendezés nélkül kénytelen a házimunkát végezni. Csak az apa hajtogatja néha, hogy hálás a sorsnak, amiért négy fal közt élhet, és meggyőződése, hogy „egy szép napon elköltöznek innen . Á szomszédok ugyan még nem tudtak kőházba költözni, de annyira már vitték, hogy — részletre — megvették a lakókocsit. Már ez is óriási előrehaladás lenne Walter Moore számára, aki ugyan aggodalommal kíséri nyomon egy-egy hurrikán útját, mert a katasztrófák — tüzesetek, özönvízszerű esők és viharok — mindenkor a lakókocsikban élőket sújtják a legjobban... (M Történelem(át)írás Az angol történelem(át)írási kedv legújabb szenzációs terméke Charmley, a University of East Anglia professzora Churchill: A dicsőség vége című könyve. A sajtóban, sőt, kormánykörökben is nagy feltűnést keltett új mű nem kevesebbet állít, mint hogy Churchill miniszterelnök, a közelmúlt történelmének egyik megdönthetetlennek hitt oálványa súlyos hibát követett el: megnyerte ugyan a második világháborút, de elvesztette a brit birodalmat, és ezt elkerülhette volna, ha időben békét köt Hitlerrel. Dr. Charmley úgy nyilatkozott, hogy 37 éves tudós lévén, azt a nemzedéket képviseli, amely tárgyilagosan szemlélheti Churchill szerepét, nem kell szent borzadállyaí fordulnia alakja felé. Következtetését nemrégiben újságcikkben támogatta Alan Clark, aki a nyolcvanas években egy ideig védelmi miniszter volt, és ez mar kihívta a tudományos közvélemény válaszát. Először két avatott történetíró szakértő, Lord Bullock és Donald Cameron Watt válaszolt a The Daily Telegraph hasábjain. Egyszerű szavakkal mutattak rá, hogy az efféle történelmi találgatásnak, „mi lett volna, ha...” elmélkedésnek eleve sincs sok értelme. Másfelől, aki ismerte Hitlert és a nácikat, annak nem lehetett kétsége afelől, hogy semmiféle békejobb nem oszlathatta el hódító szándékaikat. Csak épg ;n Nagy-Britanniának is, az gyesült Államoknak is sokkal erősebb Németországgal kellett volna szembenézniük Később, ha a nyugati békével a zsebében Hitler zavartalanabbá kebelezhette volna be Európát — írták. — Nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy békét hagyott volna nekünk, na átengedjük neki Európát. Ez csupán Hitler Ígérgetése volt — mutatott rá Watt. A felújuló Churchill-vita a hagyományos brit önmarcangolás részé: Európában van-e Nagy- Britannia helye, vagy azon kívül? Most azonban az Európai Közösség vajúdása, a Maast- richt-vita idején nagyobb feltűnést keltenek az ilyen, kizárólag tudományosnak látszó művek is. Miközben a brit kormány minden erővel Európába igyekszik, az elszigetelődés hívei lelkesen üdvözlik még az ördög ügyvédjét is: ezúttal Charmley professzort, aki azon sajnálkozik, hogy Churchill nem barátkozott össze Hitlerrel a különállás reményében. Tutanhamon sírja A közelmúltban újból megnyitották a látogatók előtt Tutanhamon sírját, az egyetlen egyiptomi fáraósírt, amelyet annak idején eredeti jpompájában lelt meg felfedezője, Howard Carter. Mi több, a sírban ott ragyognak a kincsek, a legapróbb cserépdarabtól az aranybevonatú szarkofágig minden, akárcsak hetven évvel ezelőtt a látványtól szavát vesztett brit kutató szeme előtt. Igaz, csak utánzatról van szó, a tnebai temetkezési hely és tartalma pontos másolatáról, amelyet mostantól kezdve Kairóban tekinthetnek meg az érdeklődök. Haszan Ragab doktornak, az egykori diplomatának, az ókori Egyiptom határtalan lelemé- nyességű, és fáradságot, pénzt nem kímélő rajongójának újabb teljesítményében gyönyörködhetnek a turisták a Nílus egy délkairói szigetén. ó hozta vissza és honosította meg újra hazájában évezredes szünet után a papirusz növényt, amelynek feldolgozási folyamatát kis maganmúzeumában szemlélteti, s amelynek végtermékére rajzolói ókori motívumokat, hieroglifákat — de ha kell, mai képeket, arab írást — pingálnak végtelen türelemmel és hozzáértéssel, bárki turista számára hozzáférhető emléktárgyakat előállítva. Ragab doktor, aki egyébiránt országa első környezetvédő pártjának is megalapítója, évek óta üzemelteti a faraofalut, azt az élő skanzent, ahol a látogatók egy csatornákkal keresztülszabdalt sziget körüli kompséta keretében ismerkedhetnek az óegyiptomi hitvilág és hétköznapi elet jeleneteivel, szimbólumaival, munkafolyamatokkal a mezőgazdaságtól a fazekasságon át a szobrászatig, majd partra szállva, az ókori templom, a lakóház felépítésével, szerszámokkal, vízórával, más eszközökkel. Ezen a szigeten készült el az elmúlt három év alatt a kamaszfáraó sírjának replikája, amelyre Haszan Ragab — mint érdeklődésünkre szemérmesen mondja — eddig 12 millió egyiptomi fontot (több mint három es fél millió dollárt) költött. Az ötlet, meséli, csaknem harmincéves. A számos akadály között említi szelíd mosollyal, hogy a régészeti hivatallal nem felhőtlen a kapcsolata, szerinte azért, mert a hivatásos régészek nem szívelik a kívülálló amatőröket, mint amilyen ő. Abban viszont teljes az egyetértés közöttük, hogy a thebai Királyok Völgyének sírjai a tu- ristaözöntől előbb-utóbb tönkremennek, a por, a lehelet, a ta- pogatás helyrehozhatatlan károkat okoz a páratlan monumentumokon. Ezek a megfontolások kényszerítették ki néhány éve Tutanhamon sírjának bezárását — azóta csak illusztris állami vendégek előtt nyílik meg a lelakatolt ajtó —, és bár e temetkezési hely korántsem tartozik a grandiózusok közé, amint a 19 évesen meghalt uralkodó sem alkotott maradandót hazája történetében, a sír mégis egyedülálló vonzerőt jelent Egyiptom látogatói számára. Az 1922-ben, hat év már-már reménytelen kutatása eredményeként megtalált királysír ugyanis az egyetlen, amelyet az utókor kifosztatlanul talált meg, lepecsételt bejárattal. A kincsesládák, ékszertartalmuk, díszes trónok, harci szekerek, maga a szarkofág a kairói Egyiptomi Múzeum külön kiállítását képezik. Rendkívüli műgonddal elkészített másolataik ellenben most ott láthatók a fáraószigeten, s ugyanazt a látványt nyújtják, amely egykor a kutatók elé tárult. Carter rajzai alapján nemcsak a kincseket, hanem eredeti elhelyezésüket is rekonstruálták, azaz a sír négy termében a műtárgyak helyzete, egymásra hajigáit volta valamilyen rejtélyes okú kapkodás nyomait mutatja. A rendetlen raktár képére legalábbis kétféle magyarázat ismert: az egyik szerint a fáraót titokban, sietősen temették el, a másik azt tartja, hogy a sírban valójában mégiscsak jártak rablók, de „munka” közben megzavarták őket. Felelőtlen szülők, magukra hagyott gyerekek Amerikai szülők körében óriási felháborodást keltett azoknak az Illinois állambeli kislányoknak az esete, akiket szüleik egyedül hagytak otthon, mert kilenc napra Mexikóba utaztak üdülésre. A gyermekvédő szervezetek szószólói szerint ez csak egy — bár különösen súlyos — eset a sok közül. A szervezetek 1991-ben 1,2 millió jelentést kaptak magukra hagyott gyermekekről. Á jelentések csupán a jéghegy csúcsát képezik — mondta Peter Berliner, a Gyermekvédő Liga szóvivője. David és Sharon Schoo egy szépen berendezett Tudor-stílusú házban lakik St. Charlesban, Chicago egyik elővárosában. A házhoz kert is tartozik úszómedencével. Gyermekeiket, a 9 éves Nico- le-t és a 4 éves Dianát egyedül hagyták, mert Acapulcóba utaztak. A gyermekeket azután találták meg, miután felhívták a rendőrseget. A házaspárt Mexikóból történt hazatérésük után letartóztatták. A gyermekeket állami gondozásba vették. A Washington állambeli Puyallupban Brian Irish és Stephanie Hamilton elment, hogy sört vásároljon. A 11 hónapos Alishát és az 5 éves Nathánt egyedül hagyták otthon. Egy óra múlva, amikor hazatértek, lakókocsijuk lángolt. A két gyermek a lángokban lelte halálát. Ezen a szomorú tényen már nem változtatott, hogy a bíróság emberölésért ítélte el az élettársakat. A gyermekvédő szervezetek szerint alkoholista vagy kábítószer-élvező szülők rendszeresen elhanyagolják gyermekeiket. A szegény sorsú szülők is gyakran egyedül hagyják gyermekeiket, mert munkába kell menniük, és nincs kire bízniuk a kicsinyeket. Joyce Johnson, a washingtoni Gyermekvédő Liga szóvivője szerint az iskoláskorú gyermekek is veszélybe kerülhetnek, ha egyedül hagyják őket. A liga 447 — öt és kilenc év közötti — gyermek ügyét vizsgálta meg, és úgy találta, hogy 42 százalékukat rendszeresen vagy időközönként egyedül hagyják. A gyermekek nem ismerik a legelemibb óvatossági rendszabályokat sem, például azt, hogy ne nyissák ki az ajtót idegeneknek. „Ha otthon hagyják a gyermeket, veszélynek teszik ki meet” — mondotta Johnson. „Azt gondoljuk, sohasem szabad őket magukra hagyni. Ha éppen nem is történik velük semmi baj, a szülők mindenképpen megszegik a biztonsági szabályokat.” Nevettető honatyák Az ostobaság ellen úgy harcolhatunk a legjobban, na egészen az abszurditásig visszük és nevetségessé tesszük — vallják az észt parlament, ha nem is a legnépesebb, de mindenképpen legszínesebb frakciójának tagjai. A rojalisták, merthogy királyságpártinak vallják magukat, mindent meg is tesznek azért, hogy jelszavukat a gyakorlatba ültessék át, borsot törve ezzel képviselőtársaik orra alá, de sok kellemes percet szerezve a nagypolitikától elidegenedett polgároknak. 1989 őszén, a függetlenségi mozgalom idején született meg értelmiségiek egy csoportjában az ötlet, hogy a valaha a dán, később a svéd királysághoz, majd a cári birodalomhoz tartozó Észtország számára még a monarchia is jobb lenne, mint a Szovjetunió keretein belül megvalósuló felemás demokrácia. Az ország azóta függetlenné vált, de a rojalisták az új politikusnemzedékkel sem voltak igazán elégedettek, s elhatározták, hogy indulnak az 1992 őszére kiírt parlamenti választásokon. Országszerte ismert humoristákat, színészeket állítottak jelöltnek, s bár az ismert politikusok közül senki nem vette őket komolyan — sőt, ők maguk sem, hisz végigviccelték a választási kampányt —, végül is 8 mandátumot szereztek a 101 tagú parlamentben. Azóta alig múlik el hét, hogy valamilyen derültséget keltő, de komolyabb mondanivalót, ha úgy tetszik, a választóknak szóló üzenetet hordozó akcióval fel ne hívnák magukra a figyelmet. Sokak számára emlékezetes marad a jelenet, amikor Kalle Kulbok, a frakció vezetője finnugor sámánnak öltözve vonult be a parlament üléstermébe, és az ősi szertartásoknál használt csörgődobbal a kezében, szellemuző mondókát skandálva járta körbe a hamutartóban gyújtott tüzet. Az ok: a kormánypárti többség nem sokkal korábban keresztülvitte, hogy hétfőnként kötelező imával kezdődjék minden parlamenti ülés — egy olyan országban, amelynek lakossága nem mondható különösebben vallásosnak. Máig orrainak a rojalistákra azok a képviselőtársak, akiket a frakció a Kóbor Lovag Érdemrenddel tüntetett ki, mivel nem sokkal megválasztásuk után elhagyták az őket a parlamentbe juttató pártot, és más frakció padsoraiba ültek át. A kitüntetési ceremóniáknak azonban meglett az eredményük: gyorsan megszűntek az új parlament munkájának kezdetén még igen gyakori átigazolások. A királypártiakkal az a legnagyobb baj, hogy humoruk nyilai mindig célba találnak. Hogy célozni tudnak, az nem véletlen, hisz profik: pályafutásuk valamely szakaszában mindannyian voltak újságírók. Priit Aimla, a frakcióvezető helyettese honatyává válásáig az észt humoristák szövetségének elnökeként tevékenykedett, s tagja volt a szövetség vezetőségének képviselőtársa, Kirill Teiter is. A képviselőcsoport népszerűsége pedig töretlen. Egy közelmúltban végzett közvéleménye kutatás szerint a megkérdezettek csaknem 90 százaléka úgy vélte, hogy helyes volt bejuttatni őket a parlamentbe. Ami a királyság ötletét illeti, a rojalisták változatlanul kitartanak mellette. Eddig, mint lehetséges jelöltről, a sveä királyi párnak a trónutódlási sorrendben csak a második helyen álló, idősebbik fiáról beszéltek, ám utóbb felmerült egy újabb ötlet is. Mivel Észtországnak nincs saját uralkodói dinasztiája, és mindenképpen külföldről kellene koronás rőt szerezni, talán helyesebb választásnak bizonyulna egy szaúd-arábiai herceg trónra emelése. Akkor legalább Észtország ismétlődő, krónikus fűtési gondjai is megoldódnának. Csúcsot dönt majd a norvég alagút A világ leghosszabb autóalagútját tervezik létrehozni Norvégia nyugati, hegyvidékes részén. Hossza 17 és 24 kilométer közötti lesz, attól függően, hogy milyen mélységben végzik el majd az út építését. Ám a legrövidebb változat esetén is világcsúcs születik, ugyanis az eddigi leghosszabb alagút — a svájci Alpokban húzódó Szent Gott- hárd-alagút — mindössze 16,3 kilométeres. A tervezési munkálatokat a következő két évben befejezik. A vezető tervezőmérnök elmondta, hogy még egy sor megoldandó problémát kell majd tisztázni... így meg kell még oldani az autóalagút biztonságának kérdését, és nem kisebb gondot jelent a hatalmas, föld alatti út szellőztetése. Utóbbi probléma áthidalására kétféle elképzelésük van a norvég tervezőknek: vagy építenek egy ezerméteres szellőztető járatot, amelyen keresztül folyamatosan tiszta levegőt áramoltatnának az alagútba, vagy pedig közvetlenül a föld alatt légtisztító berendezéseket helyeznének el. A svájci Szent Gotthárd-alagutat négy szellőztető járattal látták el, de az Alpok alatt vezető föld alatti utat jóval több gépjármű használja, mint a most tervezett norvégiait valaha is fogja. A svájci alagúton ugyanis naponta megközelítőleg 10.000 gépjármű halad át, míg norvégjai párján az autóforgalom mértéke aligha fogja meghaladni a napi ezres határértéket. Reszkessetek, autótolvajok! Műholdas rendszer figyeli majd az ellopott gépkocsikat Tudvalévő, hogy nemcsak Magyarországon, hanem szinte az egész világon manapság igencsak jó üzletnek bizonyul az autólopás. A különféle — többnyire jól szervezett — bűnbandák élnek is a kínálkozó lehetőségekkel, s egyre több gépkocsi tűnik el szőrén-szálán. Persze, az autógyártó cégek is igyekeznek védekezni... Mint hírlik, néhány éven belül nehéz idők következnek majd azokra a gépkocsitolvajokra, akik a kölni Ford-autógyár modelljeit akarják ellopni. A világcég németországi üzemének mérnökei ugyanis most fejlesztenek ki egy autótolvajok elleni műholdas rendszert. Az autótulajdonosnak, ameny- nyiben észreveszi járművének eltűnését, elég lesz egy különleges elektronikus készülék gombját megnyomnia, és a gépkocsijában elhelyezett adó működésbe lép. Az adó által kibocsátott jeleket egy mesterséges hold veszi majd, amely néhány másodperc alatt képes lesz meghatározni az autó helyét egy ötméteres körzetben. Az egész európai kontinensen alkalmazandó felderítés adatait a műhold azután egy közös információs bankba továbbít- ja. A kölni autógyár képviselője közölte: pár éven belül megkezdik a műholdas rendszerű készülékek sorozatgyártását. Az előzetes felmérések szerint a védelmi rendszer beszerzése eleinte drága mulatság lesz, később azonban, a piac telítődésének mértékében, ára lecsökkenhet egy hagyományos autóantennáéra. A kifejlesztés alatt álló „átfogó gépkocsi-helymeghatározó rendszer” hasznos lehet majd abban az esetben is, ha kontinensünk bármely pontján esetleg lerobbant autóhoz kell kihívni a segélyszolgálatot.
