Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)
1993-05-08-09 / 106. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. május 8-9., szombat-vasárnap Két család tizennégy gyerekkel Foglalkozásuk: hivatásos nevelőszülő Az egyik áremelés utáni napon körkérdésben érdeklődtem a vásárlóktól, mit jelent ez a család számára. Az egyik fiatalasz- szony, aki kenyeret és némi tésztát vitt haza, annyit mondott a jövőről, hogy bár fiatal házasok, gyerekre nem gondolnak, hiszen szűkös anyagi körülmények között élnek. Es ez döbbenetes. Az átlagember ma valóban máról holnapra él, tengernyi gond nyomasztja mindennapjait. Valószínűleg ezért nem értették a nova- jiak sem, miért kell Adler Andrá- séknak és Gerencsér Zoltánék- nak két-két saját gyerekük mellé még öt állami gondozott nevelését is magukra vállalni. „Három év kellett az összerázódáshoz” Gerencsérnét épp süteménysütés közben leptem meg Nova- jon, a Mátyás király utcában. Ez amúgy nem oly szokatlan háztartást vezető nőknél, de én mégis azt gondoltam, ő nem lehet mindennapi jelenség, amiért még sajtos kiflire is futja energiájából. — A kifliket a Gordon-tréningre viszem — tájékoztat vendéglátóm, amíg kötényében törli tisztára a kezét. S most már végképp nem értek semmit. — Háromórás a tanfolyam, amelyen a gyereknevelésre okítanak bennünket, és megéhezünk közben. Ezért mindig sütök valamit ezekre a délutánokra. Szokványos falusi családi házba vezet Gerencsérné, ami az átlagtól talán abban tér el, hogy valamivel több ágy és szék található benne. A rend és a tisztaság viszont átlagon felüli. — Tulajdonképpen mi az ön foglalkozása? — Hivatásos nevelőszülő vagyok. Három évvel ezelőtt került hozzánk az 5 éves Renáta és Rita, a 6 éves Icus és Attila, és a 9 éves Gábor. Húsvétkor ünnepeltük a „harmadik születésnapunkat”, mert nálunk ez is nagy ünnep. — Korábban adminisztrátor volt, miért vállalkozott állami gondozott gyerekek nevelésére? — Azt a munkát túl unalmasnak találtam, valami másra, mozgalmasabbra vágytam, a gyerekeket pedig mindig nagyon szerettem. A mieink már nagyok, az egyik lányom az idén fog érettségizni, a másik pedig elsős gimnazista. A férjem is szereti a gyerekeket, bár őt eleinte nehezebb volt meggyőzni, de ha idehaza van, sokat foglalkozik velük. Ő egyébként tűzoltó, 24 órát dolgozik és 48-at tölt itthon. — Voltak problémái, amikor a családba csöppentek az intézetben nevelkedett csemeték? — Amikor még csak terveztük, hogy hivatásos nevelőszülő leszek, nem gondoltam, hogy eny- nyire nehéz lesz. Különösen az első évben, és úgy érzem, hogy mostanra rázódtunk teljesen ösz- sze. Ehhez három év kellett. Teljesen felborult az életünk. Kezdetben — bár korábban megbeszéltük mindkét nagylányunkkal a dolgot — természetesen egy kicsit féltékenyek voltak a kicsikre. Ők pedig sokáig nem tudták, pontosan hogyan is néz ki egy család élete. A legdöbbenetesebb nekem az volt, amikor először palacsintát sütöttem: mindegyikük elbújt vele egy sarokba. Azt hitték, nem jut több nekik, vagy a másik elveszi tőlük. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy megértsék, mindenkinek annyi jut, ameny- nyit kíván. — Anyagilag mit jelent a gyerekek nevelése? Miben segített az állam vagy az intézet, amikor ide kerültek, s mivel támogatják most? — Fizetést kapok, havi 12 ezer forintot. Ehhez azért tudni kell, hogy a nevelés nem napi nyolc, hanem szinte napi 24 órás munkaidőt jelent. A gyerekek kapnak ruhapénzt, mást nem. Mielőtt idejöttek, nekünk kellett a feltételeket biztosítanunk: ágyakat, székeket, nagy asztalt venni, hogy mindenki kényelmesen elféljen. — Hogyan telik önöknél egy átlagos nap? — A hétköznapokat nem szeretem, mert reggel mindig sietni kell óvodába, iskolába, s szinte egész nap nincsenek itthon a gyerekek. A hétvégék jók, délelőtt tévézés, takarítás van, déldenki kényelmesen elféijen benne. — Mind az öt gyerek iskolás, hogyan illeszkedtek be az új diákok? — Kezdetben voltak problémák. Verával a legkönnyebb, ő nagyon jó képességű. Ketten nem buják a napközit, ők délután itthon tanulnak. Igyekszünk, hogy mindegyikük jól elvégezze az általánost. — Vannak a faluban követőik, akik szeretnének állami gondozott gyerekeket nevelni? — Sajnos nincsenek, s bennünket is elég nagy értetlenség vett körül, amikor belevágtunk. Hát nem könnyű — vallja be Ad- lerné —, eleinte nekem is voltak olyan gondolataim, hogy feladom, de ma már meg sem fordul ilyesmi a fejemben. * * * Ez a tíz gyerek most esélyt kapott arra, ha életük kezdetén nem is kényeztette el őket a sors, most „behozhatják” a lemaradást, és ők is olyanok lehetnek, mint a többi átlagos magyar gyerek. Szólhatnak anyunak, apunak, fürödhetnek a Balatonban, és megtanulhatják, élvezhetik a családi életet... Sárközi Judit Adlerné saját és nevelt gyermekeivel után pedig — ha az idő engedi — mindig elmegyünk kirándulni valahová. Van egy Barkas mik- robuszunk, amibe befér az egész család. Nyáron a Balatonnál töltöttünk mindnyájan egy hetet, s az idén is szeretnének valahol nyaralni a gyerekek. Csak ez az egy hét, amikor szinte alig ettünk, 35 ezer forintunkba került. — Ezek a gyerekek önöknél nevelkednek addig, amíg a saját lábukra nem tudnak majd állni, vagy amíg a vér szerinti szüleik hirtelen igényt nem tartanak rájuk... — Talán ez a legnehezebb az egészben. Néhányukat most is láthatásra kell hordani, s ez mindig megzavarja a gyerekeket is. Tudom, hogy bármikor elkerülhetnek innét, de belegondolni nem akarok. Nagyon fájna. — A gyereknevelésen, a háztartáson kívül marad még valamire energiája? — Úgy érzem, bennem még ezenfelül is rengeteg energia van. Mivel gondot okozott eleinte a gyerekek nevelése, megszerveztem a Gordon-tanfolyamot a faluban, szerkesztem a faluújságot, és képviselőnek is jelöltek a választások idején, amit szintén szívesen vállaltam volna, de végül is nem választottak meg. Később hallottam vissza, hogy többen úgy vélekedtek: mit akar még ez a nő hét gyerek mellett? „Ha nagy leszek, Tamás leszek” Adleréknélépp nagy a gyerekzsivaj, tavaszi szünet lévén otthon tévézik az ifjúság. Pár perce érkeztek haza Egerből. Az 5 éves Ibolya, a 6 és 8 éves Zoltánok, a 9 éves Vera és a 10 éves Zsolt szinGerencsérné és Renáta a sajtos kiflivel tén közel három éve él együtt az Adler családdal. — Önnek hogyan jutott eszébe, hogy hivatásos nevelőszülő legyen ?— kérdem a fiatalos, szőke anyukát. — Kórházban szülésznő voltam, mindig is nehéz volt három műszakba járni dolgozni, hiszen a férjem tűzoltó, s ő is váltott időben jár a munkahelyére. Szerettem volna itthon maradni, de úgy, hogy legyen értelme is. A gyerekeket pedig nagyon szeretem. Gerencsérné a barátnőm, s vele együtt intéztünk mindent. — A család mit szólt ahhoz, hogy hirtelen öt gyerek csöppen ide? — Anyukám eleinte féltett egy kicsit, hogy majd fizikailag nem fogom bírni. A féijemet kellett egy darabig győzködni. A gyerekeim eleinte féltékenyek voltak, de ma már mindenki örül. A fiúknál a nagyfiam, Tamás a példakép, Zolika mindig mondja: ha nagy leszek, Tamás leszek. — Anyagilag hogyan jönnek ki a juttatásokból? — Elég nehezen, minden fillért meg kell nézni, hová teszünk. Kicsit szűk lett a ház is, jövőre szeretnénk bővíteni, hogy minA Heves Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet gazdasági igazgatóhelyettesétől, Gál Borbálától a következő adatokat kaptuk, amikor arról érdeklődtünk, milyen juttatásban részesítik a hivatásos nevelőszülőket. Az anya fizetésén kívül a családok kapnak gondozási dijat, zsebpénzt, ruhapénzt a gyerekeknek, vállalják a nevelőcsalád lakásbiztosítását, az anyu életbiztosítását, fizetik a gyerekek napközi és óvodai térítési diját, és elszámolják az anya szabadságát is. Felvehetik a családi pótlékot, és besegítenek a karácsonyi ajándékok „számlájába”. Az öt gyermek neveléséhez egy évben több mint 800 ezer forinttal járul hozzá az intézet. „Lefényképeztek, kutyás rendőrökkel jöttek...” Ki árulhat a gyöngyösi piacon? Érdekes a helyzet a gyöngyösi piacon. Amíg meg nem jelennek a palántások, addig a tér fele teljesen üres, a másik oldalon pedig a zöldségesek és kistermelők árulják a portékájukat. Két tucat magánkereskedő pedig dühöng: a kávét, dohányárut és ruhaneműt egyetlen rendelettel „kitiltották” a piacról, ők mehetnek, amerre látnak. Mennének, de a számukra kijelölt placcon, a zsidótemplom mellett csak pénteken árulhatnak, a lengyelpiacon pedig nem tudnak a „KGST-ke- reskedők” árai alá menni. Ráadásul mindkét hely kiesik a város vérkeringéséből. Nekik annak idején megígérték, hogy a három piac egy helyre költözik, s ott majd mindenki elfér. Ennek két éve... Néhány perc alatt legalább harmincán gyűlnek körém, amikor megtudják, miért vagyok ott a piacon. Illedelmesen bemutatkozik mindegyikük, mielőtt elkezdené sorolni a sérelmeit. — Mészáros Tibor vagyok, kérem szépen, öt éve kinn vagyok a piacon, és most egyetlen tollvonással elintézték, hogy többet ne jöhessek ki ide. Tízezer-kétszáz forint a nyugdijam, iparigazolvánnyal rendelkezem, fizetem az összes adót — és nem árulhatok. Csak az idegenek, a külföldiek meg az ócskások, mindenféle engedély nélkül. Őket nem büntetik meg a közterület-felügyelők. Hát elnézést kérek, egy polgármester vagy bárki hogy csinálhat ilyet, hogy egyetlen rendelettel helyi emberek tucatjait teszi munkanélkülivé? — Pontosan miről szól ez a rendelet? — Hát ez az — replikáz egy asszony, később bemutatkozik: Debrei Imréné. — A papír szerint itt a piacon csak élelmiszereket és növényi eredetű árukat tarthatnak a kereskedők. Csakhogy a „tiltó részben” ugyancsak nincs felsorolva, hogy dohányárut, kávét meg ruhaneműt nem lehet árulni... Itt vannak a kiskapuk: mi is a magunk igazát látjuk a sorok között, meg a hivatal is. — Ez a piac jelen pillanatban egy huszonöt évvel ezelőtti állapotot idéz — teszi hozzá egy férfi —, amikor jöttek a cirkuszosok, felállították a sátrakat, és bekerítették a placcot. Hát körülbelül így néz ki ez a piac most. — Pedig milyen jó kis vásárok voltak itt régebben — mondja egy bácsi az egyik közeli utcából. — A gyöngyösi ember kérem, azt szereti, ha nyüzsgés van a sátrak között, meg ha mindent be tud szerezni egy helyen. Egy ilyen foghíjas, csupasz terület nem szép látvány, az egyszer biztos. — Büntettek már meg valakit, amiért ruhát árult? — Igen. Lefényképeztek, kutyás rendőrökkel jöttek ránk, azt mondták, hogy feljelentenek, és több ezer forintot kell fizetni! — Én fizettem már nyolcszáz forintot — mondja Mészáros úr —, Tóth Pistáék fizettek egyszer ezerötöt, egyszer ötezer forintot — azért, mert textíliát árultunk. Exportból visszamaradt, csodálatos, kft.-s árukat. Elláttuk a népet rendes körülmények között, és egyetlenegy deka piszkot sem hagytunk itt soha. Most egy éve az megy, hogy ide pakolj, oda pakolj — rendetlen minden. — Lakatos Ferenc vagyok, és annyit akarok mondani, hogy a lengyelpiacos bérleti dijak olyan helyre futnak be, ahonnan valakik fel tudják használni... — Ne vádoljunk, ne vádoljunk... — csitítgatja valaki. — Nem értem... — Akik ezt a rendeletet hozták, azoknak az az érdekük, hogy a lengyelpiacon lévő árusokból legyen több, hogy a textilesek is ott áruljanak — teszi hozzá Takács Zoltán. — De mit keresnénk mi ott, aminek tudvalévőén „használtpiac” a neve, nekünk meg csak minőségi, új ruháink vannak, és számlával igazolunk mindent?! — A másik probléma — mondja megint Mészáros úr —, hogy decemberben még senki se mondta meg nekünk, hogy mire készüljünk. Ha közük, hogy mi lesz, nem veszek meg annyi árut, és főleg nyári holmikat, amiről most nem tudom, hogy hol adom el. — Tessék megírni — üvölt egy asszony —, hogy az egyik közterület-felügyelő anyósa is itt árul kávét meg dohányárut, és őt sose büntetik meg... — Én vagyok az az asszony — szólal meg ekkor mellettem egy hang —, es én kétszázezer forintot kifizettem azért a zöld-sárga avilonért. És mit szól hozzá, ne- em is el kell innen menni, keresnek egy másik helyet, ahol árulhatok...! Az indulatok keverednek, loholva érkezik valaki, hogy odébb a közterület-felügyelő épp büntet. Odamegyünk. — Itt az ön érkezése előtt elég nagy vita volt arról, hogy jogosan büntetik-e meg az iparcikk-árusokat... — A piacrendeletet, hajói tudom, a jelenlévők közül is többen megreklamálták — feleli erre Ferkó Attila —, bent voltak a jegyző úrnál. Mi azt az utasítást kaptuk, hogy tartassuk be a piacrendeletet. — De épp ez a piacrendelet nyitva hagy bizonyos kiskapukat: nem tiltja például konkrétan a textília, a kávé, a dohánycikkek árusítását, noha nem is engedélyezi azt a „piaciprofil”meghatározásánál... — Ezzel kapcsolatban a piaci referenset kell megkeresni. — Ki ő? — Máskor miért nem küld minket a referenshez — ordít be egy bácsi —, amikor megbüntet, miért nem küld oda, hozzá? — Befejeztem, nem nyilatkozom — mondja a felügyelő. — Kérem, akkor mondja meg, kit keressünk, aki nyilatkozik. — Megmondtam, befejeztem — válaszolja még határozottabban. — Csak a referens nevét mondja meg, nem kell nyilatkozni... — Szépvölgyi András, a városházán. A gyöngyösi polgármesteri hivatal már sokkal békésebb képet mutat, mint az előbb a piactéren volt. Szépvölgyi úr, miután meghallgatja, mit tapasztaltam odakint, magyarázni kezd. — Miután a képviselő-testület meghozta ezt a rendeletet, indítványoztuk, hogy az iparcikke- sek legálisan is árusíthassanak a Köztársaság téren, tehát hogy módosítsák az ott eladható portékák körét. Az önkormányzat viszont tisztán élelmiszerpiacot akar kialakítani, ezért olyan döntés született, hogy az egyéb áruféleségeket nem kínálhatják a kereskedők, csak a Főnix Áruház melletti területen, péntekenként. — Nem számít az, hogy esetleg a lakosság igényli az iparcikkeket is...? — Ez a rendelet közszemlére ki volt függesztve, egy hónapon keresztül. Tettek is észrevételt többen, így újra napirendre került a rendelet módosítása: öten szavaztak az iparcikk-árusítás mellett, a többiek elvetették a javaslatot. Szerintem azért döntöttek így, mert — talán tetszett is látni — az a piac szűkös, behatárolt. Azzal az indokkal került az iparcikk-piac a zsidótemplom mellé, mert itt, ezen a helyen akadályozták a forgalmat a kereskedők. — Azt is sérelmezik többen, hogy az engedély nélküli árusokat, akik csak úgy, ideig-óráig letelepszenek egy-egy asztalhoz, nem büntetik. — De... büntetjük. — Most félig üres a piac, tehát olyan nagy zsúfoltságról nem beszélhetünk. — Ez napok kérdése, mert nemsokára jönnek a palántások, aztán utánuk a dinnyések, nagy mennyiségű áruval. — Nem lett volna szerencsésebb, ha a rendelet egyértelműbben fogalmaz atekintetben, hogy mit szabad és mit tilos árusítani ezen a piacon? — A testületnek az volt a véleménye, hogy nem szabad mereven kezelni ezt a kérdést. A városüzemeltetési igazgatóság épp most készít egy listát az olyan, forgalmazható iparcikkekről, amelyek összefüggnek valahogy az élelmiszer-árusítással. Tehát a jövőben virágcserepet, fakanalat például lehet majd árusítani itt, a város központjában is. Szilágyi Attila városüzemeltetési igazgató mindehhez annyit tesz hozzá néhány nappal később, hogy a piac problémáját csak kezelni tudják, megoldani nem. Ha a városnak lenne néhány százmillió forintja, építenének egy többszintes vásárcsarnokot, ahol mindenki békében elfér. De mert erre nincs pénz, az ideális megoldás jó sokáig még csak álom marad. Vagy ahogy ő fogalmazott: „utópia”. Doros Judit Cigarettát írusítani — rizikó 'Fotó: Szántó György)
