Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)

1993-05-05 / 103. szám

HÍRLAP, 1993. május 5., szerda HORIZONT 13. Gazdag történelmi múlt „Szék város Erdélyben gyetlenkcdéseiket 1717-ben je­gyezték fel. A krími tatárok a vá­ros lakosságának egy részét le­mészárolták, másokat rabként hurcoltak el. A hagyományőrzés és a hagyománytisztelet csodála­tos megnyilvánulása az, hogy a széki emberek ma is ismerik és tisztelik a nagy pusztítás utáni fo­gadalmukat, és 275 év távlatá­ban is minden év augusztus 24- én megtartják a Birtalan-napi el­maradhatatlan gyászünnepet, amely immár a falu népünnepé­vé nőtte ki magát. Később — a tatárdűlások után — a pestis pusztított és szedte áldozatait azok közül, akik még életben maradtak. A XIX. században háromszor pusztított olyan tűz­vész, amely a település felét-egy- harmadát tette egyenlővé a föld­del. A széki ember mindig kemé­nyen, de becsületesen, két keze munkájával küzdött a megélhe­tésért. A XX. század első felében erőteljesen fellendült itt a zöld­ségtermesztés, különösen hagy­májáról, sárgarépájáról £erdélyi- esen: muroktermesztéseről) lett híres a falu. Később, az ötvenes évektől kezdve, a nagy építkezé­Régi stílusban épült hagyományos ház Széken sek időszakában a széki férfiak bejárták az ország és különösen Erdély minden építőtelepét. Az itteni munkáskéz mindenütt fo­galom volt: a kubikus és más földmunkákhoz állandóan innen toborozták az embereket, és kü­lönösen nagy munkabírásuk mi­att mindenütt megbecsülték őket. E sorok írója két évtizeddel ezelőtt egy hétfő hajnalban meg­számlálta, hogy csaknem nyolc­van fedeles teherautó vitte a fér­fiakat — a hétvégi pihenő után — vissza a közelebbi-távolabbi épí­tőtelepekre. Olyan volt ilyenkor a falu, mint a megzavart hangya­boly. A székiek közül nagyon keve­sen hagyták el a falut, s bár mesz- szi vidékre mentek el dolgozni, minden héten vagy legalább két hétben egyszer hazatértek. Az otthon, a család fontosabb volt nekik mindennél. Az 1989-es változások után, amikor idehaza erősen megcsappantak a mun­kalehetőségek, útlevelet kértek, s Magyarországon próbáltak szerencsét. Jó hírük ott is hamar elterjedt, s a fehér inges, kék laj- bis, rézgombos, szalmakalapos embereket hizony fogták az épít­Magyaróra a széki általános iskola VI. osztályában. Legalább a nyolc osztályt mindenki elvégzi Széken tetők meg a munkavezetők. S miért tagadnók? Odaadó, ke­mény munkájuk nyomán — any- nyi küzdelem és megpróbáltatás után — sokan tértek és térnek vissza tele pénztárcával. Talán e lehetőségnek és munkájuknak köszönhetően mostanság újra vi­rágkorát éli a falu. Építkeznek, háztartási gépeket, színes tévé- készüléket és más egyebeket vesznek, olyan dolgokat, ame­lyekről évekkel ezelőtt álmodni sem mertek. Ami folklórját illeti, e hagyo­mányőrző és -tisztelő falu erősen figyelemreméltó, talán kellőkép­pen még nem is tanulmányozott „sziget” Erdélyben. Hagyomá­nyaik közül legjellegzetesebb a tánc és a zene. 1940-41-ben Ko­dály Zoltán biztatására odaláto­gató Lajtha László nagyszámú dallamot jegyzett le, s vett fonog­ráfhengerre, sőt hanglemezre is. Gyűjtését közzétéve azonban nem vállalkozott a felfedezésük­kor még többnyire társtalan, ér­dekes, bonyolult díszítésű dalla­mok tudományos feldolgozásá­ra. Pedig a széki hangszeres mu­zsika sok szállal a XV1I-XVIII. századi magyar zenéhez kötődik. A széki táncoknak különleges helyük van a magyar táncfolk­lórban. Valóságos gyűjtőmeden­ce ez. Sehol ilyen összpontosítot- tan nincsen együtt a régi stílusú és a régiből újjáalakuló magyar népi tánc. Itt a „bölcsője”, s talán innen indult el hódító útjára a táncházmozgalom, amely egy időben Magyarországon is hatal­mába kerítette a fiatalok egy ré­szét. Az egykor város, sőt megye- székhelyen ma már alig utal vala­mi a tekintélyes és tiszteletet pa­rancsoló múltra. Szék kívülről olyan falu, mint a többi mezőségi település. Csak talán jóval na­gyobb, csak az emberek másak, olyannyira, hogy messzi földön is rájuk ismernek: íme, a székiek! Okos György A híres-nevezetes erdélyi falvak, községek — To- rockó, Körösfő, Hétfalu és mások — soraiban elő­kelő hely illeti meg a Mezőség nyugati szélén, Ko­lozsvártól légvonalban alig 25 kilométerre elterü­lő Széket. Nehezen megmagyarázható, furcsa ün­nepélyességgel járom a jobb, de bizony tragiku- sabb időket is megért egykori szabad királyi város utcáit. Széket — amely a XIII. szá­zadban Zeek elnevezéssel került az írásos emlékek közé — sóbá­nyászata tette egykor híressé-ne- vessé. A sókitermelés a magyar honfoglalás előtti évszázadok­ban is folyt, valószínű, hogy ró­mai telepesek is bányászták a sót ezen a vidéken. A mai falut járva a leírásokból, monográfiákból próbálok tájékozódni. A még XV. századi falmaradványokat is őrző templomtól fennebb a jus gladii jelvénnyel díszített egykori községháza helyét szeretném meghatározni. A régi-régi isko­lától nyugatra egy nádfedelű hosszú ház volt Doboka várme­gye székháza. Arrébb az egykori leírásokban Sóstónak nevezett helyet kutatom, ahol e század elején még négy széles, tölcsér alakú mélyedés jelezte az egyko­ri kezdetleges sókitermelés he­lyét. Keresem, kutatom az emléke­ket. Elképzelem, hogy valahol itt, az egykori város központjá­ban, a Felszeg, a Csipkeszeg és a Forrószeg találkozásánál lehe­tett a régi épület, ahonnan több mint három évszázaddal ezelőtt II. Rákóczi György fejedelem küldte utasításait portai követé­nek. Az egykori várost többször is zaklatták és feldúlták a tatá­rok. Utolsó pusztításaikat és ke­nagyközség” Heves holland partnervárosa — Aalburg „Felelősséggel tartozunk a földrész másik felének...” A napokban holland önkor­mányzati küldöttség járt Heve­sen azzal a nem titkolt szándék­kal, hogy felderítsék a két város közötti kapcsolat esélyeit. Dr. Arie Schouten, Menno Doeven, Jan Schreuders, valamint Johan Laukhaar a dél-hollandiai Aal­burg településéről látogattak Magyarországra. Velük beszél­gettünk az együttműködés jövő­jéről, s itteni tapasztalataikról. Először városukról, s a helyi közigazgatás felépítéséről kér­deztük őket. — Hét kisebb település — ha úgy tetszik, falu — alkotja azt az egységet, amelyet Aalburgnak hívnak — válaszolják a hollan­dok —, és ahol egyébként 11 ezer ember él. A 15 tagú tanács hat párt „küldötte”: a szocialisták, a liberálisok, valamint két keresz­ténydemokrata és két helyi poli­tikai szervezet kapott helyet a testületben. Ez a tanács havonta ül össze, s rendszeresen jelentést terjesztenek a polgármester elé. Fontos poszt hárul az úgyneve­zett idősek tanácsára, akik a tör­vények végrehajtására felügyel­nek. Természetesen külön az adott területre specializálódott szakértők segítik a munkát, így a szervezési, a szociális, az infra­strukturális és a gazdasági, pénz­ügyi témában. — Miért fontos önöknek Ma­gyarország, s ezen belül Heves? — Több mint két évvel ezelőtt a két ország kormánya között született egy olyan elvi megálla­podás, amely alapot jelentett az induláshoz. Ezután jutottunk el ebbe a megyébe, pontosabban éppen Heves városába. Mi első­sorban olyan partnert kerestünk, amelynek adottságai ha nem is mindenben, de megegyeznek Aalburg adottságaival. Nyilván eltérő fejlettségű településekről van szó, de például nálunk is nagyjából 10-11 ezer ember él és dolgozik. Aztán a másik: mi le­hetőséget látunk a gazdasági együttműködésre is, és már konkrét ügyeket tanulmányoz­tunk. Ezek közé sorolható az is, hogy a hulladékkezelés témakö­rében és megvalósításában sokat segíthetnénk a környezetvédel­mi gondokkal küzdő térségnek. Továbbá itt tanulmányozhatjuk a szociális és iskolaügyeket, mert meggyőződésünk, hogy csak ak­kor alakíthatunk ki értelmes vi­szonyt Kelet-Európával, ha iga­zán közelről látjuk az itteni éle­tet. Mindezek mellett is érde­künk az önökkel való kapcsolat: ha az itteni piac összeomlik, az rajtunk keresztül csapódik le. A régió sorsa tehát egyáltalán nem közömbös számunkra. — Néhány napos itt-tartózko- dásuk alkalmával mit tapasztal­tak, mit láttak? — Először is az tűnt föl, hogy a magyarok mennyire nyitottak és barátságosak. A programok alkalmat adtak arra, hogy megis­merjünk vállalatokat, gazdasági egységeket, s ezek mellett a ha­gyományokkal, a történelemmel es a kultúrával is foglalkozzunk. Különösen tetszett a hevesi házi­ipari szövetkezet, ahol háziszőt­teseket, s egyéb népművészeti remekeket láthattunk. Aztán részt vettünk a hevesi önkor­mányzat ülésén is, ahol — szá­munkra kicsit szokatlan módon — nagyon „udvarias” hangnem­ben és hangulatban beszéltek egymással az emberek, nem ug­rottak föl a helyükről, és nem csapkodták az asztalt úgy, mint minálunk. Persze lehet, hogy a vendégekre való tekintettel fog­ták vissza magukat. — Említette, hogy önök végső soron segíteni szeretnének raj­tunk. Ez a szándék érezhető-e Hollandiában, vagy — mint az gyakran tapasztalható — az utóbbi években alábbhagyott a lelkesedés...? — A hollandok tíz éve is, és most is ugyanúgy érezték, érzik, hogy Nyugat-Európa, s ezen be­lül a saját országuk is felelősség­gel tartozik a földrész másik fe­lének. Tisztában vagyunk azzal, hogy nincs elintézve azzal a do­log, ha a kormányok tárgyalnak egymással, s ha csakis a legfel­sőbb szinteken keresik a kapcso­latot. Szükség van arra is, hogy közvetlen tapasztalatokat sze­rezzünk, és saját magunk győ­ződjünk meg arról, hogy mi a va­lóság. Bátran mondhatom, hogy Magyarországról rengeteg infor­mációja van az átlagembernek is. És ez főként azért van így, mert ugyanúgy, mint az elmúlt évek­ben, évtizedekben, ma is renge­tegen látogatnak el ide. — Önök most nem csupán egy delegáció tagjai voltak, hanem ha úgy vesszük, turisták is. Meg kell tehát kérdeznem, hogyan voltak megelégedve például a magyar konyhával? — Voltak számunkra szokat­lan ízek. Például igencsak meg­lepődtünk, amikor a paradi­csomlevesbe cukrot tettek. Mi kevésbé kedveljük az ilyen édes ízeket. Viszont a húsokat rendkí­vül ízletesen készítik, mind a pörkölt, mind a sültek kifogásta­lanok voltak. Finomak az üdí­tők, a különféle gyümölcslevek, és persze a híres magyar borok is. (havas) Véradóhelyiség Gyöngyösön Üzletláncot akarnak Az Aroma állja a versenyt Nem volt könnyű megtennie az utat az Aroma Kereskedelmi Rt.- nek ahhoz, hogy a tavaly elkezdett átalakulási folyamatot máig, a privatizáció befejezéséig megtegye. A hivatalos eljárás buktatóit sok-sok tárgyalás, egyeztetés és álmatlan éjszaka árán kikerülték. A részvénytársaság tulajdo­nának 60 százalékát vették meg 240 millió forintért. A vagyonon pontosan 347 személy osztozik. Ahhoz, hogy birtokba vehessék az értékesítésre szánt tulajdon- hányadot, ki kellett alakítaniuk a fura nevű Munkavállalói Rész- tulajdonosi Program helyi szer­vezetét. A rendelkezéseknek megfelelően jutott az önkor­mányzatnak is tízszázaléknyi há­nyad az értékekből, másik tízszá­zaléknyi részt meg kellett tartani a vagyonjeggyel rendelkezők­nek, míg húsz százalékot a kár­pótlási jegyesek részére kellett fenntartani. Szabó László, az új szervezésű cég elnök-vezérigazgat ója sorol­ja a részleteket az érdeklődésem­re. — Mintegy száz kisüzletet ér­tékesítettünk a volt hálózatunk­ból. Az előprivatizáció során történt ez meg. Ma a megye négy városában 22 nagy ABC-t üze­meltetünk. Hozzánk tartozik még tíz falusi diszkont. Az áru- választék bővítését szolgálják még az élelmiszeripari üzemeink is. — Mennyire tudnak nyeresé­gesen tevékenykedni? — Az élelmiszer-kereskede­lemben nagy nyereséget elérni nemigen lehetett. Mi azok közé tartoztunk a múltban is, akik megőriztük fizetőképességün­ket. Sőt! Tavaly is jól zártuk az évet. — Most azzal, hogy saját tu­lajdonba vették a céget, minden azonnal jobb lesz? — Ettől még nem lesz jobb, de vallom, hogy az, aki a saját tulaj­donával gazdálkodik, jobban meggondol minden forintot. Ne­künk addig, amíg a felvett hitelt és a kamatait vissza nem fizetjük, nagyon nehéz dolgunk lesz. De ha el tudjuk érni, hogy munka- vállalóinknak munkaalkalmat tudunk adni, már az is sikernek könyvelhető el. — Lesz még elbocsátás? — Tulajdonképpen a létszá­munkat olyan mértékre csök­kentettük le az elmúlt időkben, hogy ezt már nem lehet még le­építeni. — Kigondoltak valami olyan módszert, amivel meglephetik a vevőiket, és fellendíthetik az ér­deklődést az Aroma iránt? — Két dolgot szeretnénk rö­vid időn belül elérni. Az egyik: ki akarjuk alakítani az Aroma-üz­letláncot. Ehhez bizonyos külső­ségeket is meg kell teremtenünk, mint amilyen a bolt belső-külső képe, az áru elhelyezése, a bol­ton belüli közlekedési utak kiala­kítása, és ami már megvalósult: az eladók olyan kötényt viselnek a fehér köpenyük fölött, ami ki­fejezi, hogy ők az Aroma alkal­mazottai. A másik, megfogal­maztuk a jelszavunkat: jobbat — olcsóbban. Mi igenis azt akarjuk, hogy a mi árucikkeink legyenek a legjobbak, és a mi árucikkeinket lenessen a legolcsóbban meg­venni. — Hogyan lehet ezt elérni? — Úgy, hogy nem akarunk egy-két év alatt nagy vagyonra szert tenni. Központilag állapít­juk meg az árainkat, amelyek megtartását szigorúan ellenőriz­zük. Szeretnénk az árukat köz­pontilag teríteni a boltokba, hogy a minőséget ilyen módon is mindenütt megtarthassák. — Időszerű ez a központosítá­si folyamat? — Az átmeneti időszakban feltétlenül. Később majd egyre jobban bővítjük az önállóságot, de addig, amíg ki nem alakul az Aroma-üzletlánc profilja és stí­lusa, tudomásul kell venniük, hogy a tulajdonosi helyzete sen­kit sem mentesít az alkalmazotti kötelezettségek megtartása alól. — Ezt értsem úgy, hogy a tu­lajdonost is el lehet bocsátani a munkahelyéről? — Ha nincs más megoldás, a fegyelemre vonásnak ez is lehet a végső pontja. — Az is érdekelne, hogy lehe­tett a 240 millió forint vételárat összehozni a részvénytársaság alkalmazottainak? — Ehhez szükségünk volt az Egzisztencia-hitelre is, aminek a futamideje 10 év. — Mi lesz ezután? — Munka és munka, mint ed­dig is. Mi bízunk saját erőnkben, aminek eredménye eddig is meg­volt G. Molnár Ferenc Az utóbbi években néha már- már veszélybe került a gyöngyösi Bugát Pál Kórház és intézmé­nyeinek frissvér-ellátása. Nem volt megfelelő helyiség arra, ahol le tudtak volna bonyolítani a rendkívüli véradásokat, és nap­közben is fogadni lehetett volna a véradókat. Ezt a hiányosságot orvosolták Gyöngyösön, mert a héten megkezdte működését a vértranszfúziós állomáson belül kialakított helyiség. Erről tájé­koztatta a Hírlapot dr. Frittman Valéria, a véradoállomás vezető­je. — Egyszerre négy véradótól tudunk vért venni, már nagyon örülünk ennek is — mondja a doktornő—, megmarad a szerve­zett kiszállásos véradás kedden­ként, de most már idebentre is szeretettel várjuk a jelentkező­ket, akikhétfőn 11-15 óráig, csü­törtökön 10-17 óráig adhatnak vért, de rendkívüli alkalmak ese­tén bármikor. Eddig nem volt akkora helyünk, hogy egy-egy ágyat felállítsunk. — Okozott-e ez korábban gondot? — Igen, nagyon sokszor — fe­leli. — Több esetben kellett a kór­ház dísztermét és emeleti folyo­sóját igénybe venni, s ez egy kissé visszás helyzet volt. — Miért nem intézkedett a kórház vezetése hamarabb, hogy kiszorítson egy helyiséget? — Szerintem részben azért, mert korábban nem volt itt or­vosvezető. Másrészt pedig, amíg a véradó- és brigádmozgalmak annak idején összekapcsolód­tak, olyan mennyiséget biztosí­tottak, hogy nem volt gond az el­látással. Az utóbbi években je­lentkezett a hiány, a gondot most lehet igazán érzékelni... A vértranszfúziós állomáson kialakított donorfogadó helyiség négy ágyból áll. Közülük egyet­len a mai kornak megfelelő hor­dozható és állítható vérvételi szék. Frittman doktornő szerint elkelne még 3-4 ilyen alkalma­tosság. Az állomásnak vérzsák- centrifugája sincs. De akkor, amikor az intézmény működési költségeivel, az új kórház befeje­zésének finanszírozásával gon­dok vannak, centrifugára nincs pénz. Végül is valami elkezdő­dött a véradók megfelelő foga­dása terén a Bugát Pál Kórház­ban... (korcsog) Dagadó keblekkel meghalni könnyebb? Szilikonrémület Úgy gondolom, percek kérdése, és nemcsak az arcfetiérítő és -vasaló műhelyek előtt állnak majd sorban a szeretett gyengébb nem fiataljai és közép­korúi, de a mellükkel elégedetlenek is engednek a csábításnak: szilikonnal töltetik fel kicsinek vagy formátlannak tartott testrészüket. Mivel én magam a forma és az alak Isten adta ere­detiségét tiszteletben tartom, örömmel üdvözöltem az amerikai First magazin írását, mely az új formára áhítozó asszonyok elrettentésére szerkesztődött. Riportot készítettek olyan nőkkel, akik mellük megnagyobbítása érdekében szilikont operáltattak bőrük alá. A rossz műtétről szólnak azok, akiknél a „beültetés” betegséget okozott, mivel a szilikon el­szabadult, kifolyik, szétáradt a szervezetükben. Pe­dig micsoda reklám előzte meg ezt az „orvosi bra­vúrt”! Nincs többé levágott mell, hirdették az újsá­gok, mert a beültetett szilikonnal újra visszaáll a ré­gi szépség és harmónia. A First hasábjain elkesere­detten nyilatkozik az egyik áldozat: „engedtem a csábításnak, s eltávolított mellem pótlására orvos­hoz fordultam. Kis idő múlva azonban hatalmas fe­szülést éreztem. A „specialista” csak 5000 dollárért akarta kivenni testemből. Hiába könyörögtem, ő csak kérte a pénzt. Nem bírtam idegekkel, borotvá­val kimetszettem bőröm alól”. Egy 42 éves alaszkai hölgy így panaszkodik: „fo­lyik a szilikon a szervezetembe, ezért hátfájás gyö­tör, és ízületeim is kínoznak. Már alig bírom tartani magam.” Egy 37 éves nő: „úgy éreztem, mintha kövek len­nének bennem. Nem tudtam hason aludni egyál­talán. 9 évvel a műtét után kivették végre belő­lem.” Egy idősebb asszony: „több mint 200 mellrákos­nak ajánlottam a műtetet, mert elégedett voltam az enyémmel. Úgy éreztem 1976-ban, hogy a nőies­séghez is nagyon szükséges. 1982-ben elrákosod- tak a melleim, le kellett műttetnem azokat.” Lejegyezte: Sziki Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents