Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)

1993-05-12 / 109. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. május 12., szerda Lehallgathatók vagyunk — a Föld alatt is Kém- és biztonsági eszközök boltjában, Los Angelesben Sokat olvastunk, hallottunk és filmeket is láttunk már olyan le­hallgatóeszközökről, melyek be­hatolhatnak a legintimebb szfé­rákba is, nem marad titokban egyetlen apró mozzanat sem, ha valakik valahol tudni akarnak róla. De hiába minden írott szó és a legszínesebb, legérzéklete­sebb elbeszélés és megjelenítő képsor a celluloidszalagon, mert az ember örök optimista marad: ezek őt nem ölelhetik körül. Mígnem egyszer ő is szembesül ezekkel a furfangos tárgyakkal, s megdöbbenése csak akkor erő­södik fel, amikor működésbe lépnek e „fura micsodák”. Az a pár perc, amelyet egy magyar fiatalember üzletében töltöttem, elég volt ahhoz, hogy a fejlődés kései szakában a cseppet sem el­hanyagolható téma közben a to­jáshéjakat lesöpörjem magam­ról. Elhiszem ezentúl, ha valaki ártani akar titkos eszközökkel, akkor árthat. De megismertem azt is, hogyan védekezzem elle­nük. Kezdődik a bemutató foglalkozás A tulajdonos letesz egy töltő­tollat a pultra. Közülünk valakit megkér, maradjon a helyiség­ben, s két perc elteltével mond­jon valamit. Mi több ajtón át ki­mentünk a szabadba, s mintegy 100 méter távolból egy kis adó­vevőn tisztán hallottuk, embe­rünk mit beszélt a boltban. Ezen­túl mindig erős figyelmem lesz azokra az urakra és hölgyekre, akik zsebükben töltőtollat hor­danak, vagy beszélgetésünk köz­ben ezt az — eddig azt hittem — írásra alkalmas eszközt a kezük­ben forgatják. Leleményes vala­mi, mégsem kaptam kedvet rá, hogy 600 dollárért megvásárol­jam. Mi több, ez a „fülelő” léte­zik hamutartó és öngyújtó for­májában is. És ezentúl esős idő­ben gyanakodva nézek majd azokra, akik kezükben esernyőt tartanak, s fülhallgatóval a fejü­kön sétálnak. Már nem veszem be, hogy az Walkman is lehet! Nem bízom továbbá azokban a szobákban sem, amelyekben füstjelzőket szereltek fel. Min­den esetben megnézem, benne van-e a felvevőkamera. Jó, jó, tudom! Arra nem lehet felké­szülni, hogy a legvastagabb falon át is hallják minden szavam, ha viszont valaki öngyújtójával ját­szik, már joggal feltételezem, hogy fényképeket készít, és a le­veleket is mindig egy oldalra írom ezután, és befelé fordítva teszem a borítékba, mert láttam „működés közben” azt a spray-t, mely csöppnyi nyomot sem hagyva, a legrafináltabban lezárt papír tartalmát is olvashatóvá te­szi. Uram! Ön pedig, aki az abla­kom alatti kocsiban ül, tudom, azért várakozik, hogy 9. emeleti szobámban történtekről felvételt készítsen, kis kézi radaija segít­ségével. Ha pedig infravörös át­világítással a fal mögötti képi megjelenésben is szeretne gyö­nyörködni, mondok egy irány­árat: 20 ezer dollár, és Ön min­dent láthat... / Féltékeny féljek és asszonyok! Nem feltétlenül fon­tos magándetektívet fogadni, elég, ha kicseréli telefonját egy újra, amely titkos (csöngés nél­küli) számmal hívható a világ bármely sarkából, s Ön egyenes közvetítésben hallhat mindent! Mindennek van ellenszere... A technika megszülte beteg agyú gyermekeit, e találmányo­kat, de kikísérletezte a „gyógy­szereket” is, melyek hatásos vé­dekezőeszközök. így a támadá­sok jelentős része elhárítható. Ha valaki gyanakszik, vásároljon magának egy kis kézi csipogót, amely pontosan jelzi a lehallga­tók helyét. Csupán 650 dollár kell, és itt a nyugalom... Aki tele­fonlehallgatástól tart, de szeret­né szidni mondjuk a kormányt, megteheti, ha 350 dollárért vásá­rol egy közömbösítő kagylót. Manapság egyre nyugtalanabb vagyok az otthon tartott arany- készletem miatt. Elhatároztam, hogy vásárolok hamarosan „ál- dugaljzatokat” a falba és „ál­könyveket” a polcra. Kedves Aszonyom! Ha Ön nem szereti a kutyát, szereljen egy hangszórót az ajtóra, mely egy bizonyos távolságon belül ugatni kezd, s ha a külvilág köze­lít az ajtója felé, az állat hangja is felerősödik. Ha a pénzszállítás Önnek nagy kockázat, elérhető áron vásárolhat golyóálló dzse­kit. Nem kell, hogy verhetetlen, erős-izmos ember legyen, aki táskájában akarja millióit az egyik helyről a másikra vinni. Csak legyen egy távirányítója, amelyet a rablóra tart, s bénító árammal megrázhatja. Biztos, hogy összecsuklik a támadó! Módosabb embereknek és szer­vezeteknek javaslom azt a kis és nagy méretben egyaránt megvá­sárolható gumibotot, mely 200 ezer volttal parancsol tekintélyt. És így tovább, és így tovább... Néhány elhárító eszközt csu­pán pénzhiány miatt nem vettem meg, vásároltam viszont egy szemüveget hét dollárért, mellyel a hátam mögött történteket fi­gyelem. Sziki Károly A holnapokkal is számolnak A sublertől a szupermikroszkópig Látogatóban a Bornemissza Gergely Szakképzési Intézetben Az ötvenen túli évek egyik be­cses ajándéka a visszapillantás keserédes meghittsége, a nosz­talgia örömbús hangulata. Ilyesmire gondoltam, amikor Elek Elemérrel, a Bornemissza Gergely Szakképzési Intézet igazgatójával beszélgettem az ál­tala vezetett mamutintézmény jelenéről, jövőjéről. Nem MTH De sokszor diskuráltam ebben az egri irodában Kameniczky Antallal, a hajdani direktorral, az azóta már nyugdíjas helyette­sekkel és tanárkollégákkal. Közösen töprengve vagy ag­gódva amiatt, hogy miként for­málódik a felnövekvő nemzedé­kek arculata, hogy mit ér az az út- ravaló, amit az alma matertől kaptak. Azóta persze sok minden vál­tozott. Például korszerűsödött, jövősugallóvá vált a berendezés. Nem eleganciája, hanem prakti­kus volta miatt. S a mostani főnökkel is meny­nyit meditáltunk a nevelés-okta­tás ezernyi problémájáról. Soijáznak a mondatok, s köz­ben rádöbbenek: nem véletlen, hanem törvényszerű ez az ön­kéntelennek tűnő múltportyá­zás, hiszen mindennek funda­mentuma a tegnap, illetve az, amire építhetünk. A testület vezetője, igaz, nem ebben a beosztásban, de mindig ezzel a témakörrel foglalkozott, így aztán érthető, hogy 1992. au­gusztus 1-je óta — akkortól dol­gozik itt — nemcsak az egyetér­tést, a konszenzust teremtette meg, hanem ígéretes terveket is rajtoltathatott. Természetesen munkatársaival összhangban. — Számos ember még mindig afféle tanonciskolaként vagy MTH-ként emleget bennünket, holott ez a minősítés hosszú ideje nem helytálló. Épp ezért nem felesleges hangsúlyoznom, hogy nevünk fejezi ki munkánk lénye­gét, azt, hogy többszintű szak­képzési intézet vagyunk. Útra- bocsátunk betanított fiatalokat, szakmunkásokat, technikumi okleveleket adunk, bizonyos szakmákkal érettségi okmány is jár, s a maturáltak nálunk lehet­nek például autószerelők, hogy csak egy lehetőségre utaljak. Egyébként más irány elképzel­hetetlen, csak ekként igazodha­tunk a kor követelményeihez. Mindenkit felkarolnak Az sem titok, hogy szerény „munícióval” érkeznek az ifjak. Kár lenne tagadni azt, hogy a nyolcadik osztályoktól olyanok is búcsúznak, akik se írni, se ol­vasni, se számolni nem tudnak. Mindez nem borúlátó összegzés, hiszen igazságerejét — pedagó­gus lévén — jómagam is többször érzékelhettem. — Nem kritizálunk, nem ez a feladatunk. Azt vállaljuk, hogy mindenkit fogadunk, de nem mindenhová. Nem akarunk fe­lesleges gyötrődést, kudarczuha- tagot okozni senkinek. Épp ezért indult tavaly a speciális szakisko­lai osztály. Azokat irányítottuk ide, akik az előbb említett alap­fokú ismeretekkel sem rendel­kezhettek. Gyorsan hozzáte­szem, hogy nem kizárólag az ő hibájukból, hiszen később kide­rült: ügyesek, talpraesettek is akadnak köztük. E kitérő két esztendeig tart. Az első tíz hó­napban elméletiekben gazdag­szanak a gyerekek, s ezzel párhu­zamosan megszokják az atmosz­férát, csiszolódhat érdeklődé­sük, edződhet döntéskészségük. Ez nem valamifajta karantén, mert már az első menet után is átkerülhetnek azok közé, akik­kel már állják a versenyt. Érthe­tő, hiszen oktatói segédlettel be­hozták a lemaradást. Hát igen, ez a humánumot su­gárzó megoldás, milyen kár, hogy nem korábban kezdhették. Gépcsodák Járjuk a termeket. Nem rossz ötlet ez a kalauzo­lás, mivel ekként a gyakorlatban szembesülhetek a valósággal. Bekukkantunk az egyik szobába. Műszaki analfabétaként is rácso­dálkozom a húsz CNC-re, ezekre a korszerű masinákra, amelyek­ből egész Észak-Magyarorszá­gon nincs egy helyütt ennyi. A gépi forgácsoló szakköze­pesek is itt ügyködnek, méghoz­zá a CAD-CAM-program igénybevételével. — Voltaképpen a számítógé­pen kialakított elképzelések vál­nak itt valóra. Méghozzá úgy, hogy a tanuló fehér köpenyben figyelheti az okos parancsainak teljesülését. Hát más világ ez, mint amikor az esztergályostanonc könyékig olajosán dikicselte az ódivatú szerkentyűket. Néhány ajtóval szinte arrébb kikötünk a tizenhat személyes varrodánál. Ez is a huszadik szá­zad vége. Távolabb szemlélhetem a fém-, aztán az elektromikrosz- kópot, mert ilyenek is vannak. Köszönhetően az előrelátó be­szerzésnek. S arra is rá kell jön­nöm, hogy ezek aztán elkápráz­tatnak. Köznyelvre fordítva: a felkészültségére méltán büszke, az alkotótevékenység által öntu­datossá formált majdani polgá­rok segédpallérozói. — Biztosítunk minden techni­kai adottságot. Akkor is, ha ez nem jött össze máról holnapra. Szerencsére segített a városi ön- kormányzat, hiszen megvette nekünk a Heves Megyei Állami Építőipari Vállalattól az ottani tanműhelyt. S ha már itt tartunk, akkor idéznék néhány számada­tot. 1863 fíúval-lánnyal foglal­kozik itt 120 tanár, szakoktató. Hetven osztályunk közül 17 a szakközépiskolai, azaz egy GMSZ-nyi gárda. Ügy hiszem, ez is kifejezi azt, hogy túljutot­tunk a nélkülözhetetlen fordula­ton. Vállalkozó szellemben Láthatok azért sublert is, de úgy, hogy érzékelem azt az ívet, amely a mában a következő évezredet sugallja. Amikor erre célzok, rögvest kiderül, hogy így van rendjén. — Számoltunk az új közokta­tási törvény által kínált esélyek­kel, nem okoz majd gondot az ész­szerű igazodás. Persze a most kí­vánalmait sem mellőzhetjük, emiatt nem feledkezünk meg a munkanélküliek 10-16 hónapos át-, illetve továbbképzéséről sem. Különösképp izgalmas, s egyben ígéretes is, hogy a már jelzett gyakorlati bázis birtoká­ban megcélozhatjuk a vállalkozó jellegű ötletek tető alá hozatalát. * * * A részletekről még érthetően hallgat, annyi azért mégis sejthe­tő, hogy errefelé egészségesen ötvöződik a volt a vannal, s azzal a lesszel, amit mindnyájan sze­retnénk felhőtlenebbnek látni. Az is lehet, ha mindenütt leg­alább annyira szorgoskodnak ér­te, mint itt, ahol nem feledik a névadót, a talpraesett „feltaláló­nak”, ezermesternek se akármi­lyen törökverő hadnagyot, majd várkapitányt. Tanulhattak tőle... Pécsi István Falusi turizmus Újjászervezik a „Jöjjön falu­ra” mozgalmat, s várhatóan már június közepén megnyitják a fa­lusi nyaralóhelyek központi iro­dáját — ismertették a Magyar Falusi-Tanyai Vendégfogadók Szövetségében, ahol újjáalakult a mozgalom. E kezdeményezéssel a két vi­lágháború között már létezett magyar falusi turizmus hagyo­mányait elevenítik fel. A cél, mint annak idején, az, hogy olcsó szállást biztosítsanak mindazok­nak, akik érdeklődnek az ilyen üdülési formák iránt, s ugyanak­kor kiegészítő jövedelemhez se­gítsék a bekapcsolódó falusia­kat. Az előzetes felmérések sze­rint egy-egy éjszakára már 300- 700 forintért is szállást lehet majd találni a falusi vendégfoga­dónál. A lehetőségekről — a cí­mekről és minden egyébről — a két világháború között megje­lent ismertető füzet hasonmás kiadásából tájékozódhatnak majd az érdeklődők. (fyaé e<jfCf híójí Mondvacsinált hős K ár, hogy a rossz magyar filmcímadás megint egy ilyen nyögve­nyelős kifejezést varázsolt egy aránylag közérthetőből: a hétköz­napi hősből. Mert a kettő nem ugyanaz. Sőt, úgy is mondhatnánk: tel­jesen más. A mondvacsinált hős ugyanis fából vaskarika, az nem hős, csak valami olyasmi. A hétköznapi, véletlenszerű hős viszont hús-vér „hérosz”, a körülmények teszik őt azzá. Ennek az amerikai filmnek lényegében ez a mondanivalója, ha úgy tetszik, erre az egy mondatra hegyezték ki az egész sztorit, erre nyertek meg kitűnő színészeket, Dustin Hoffmant, Andy Garciat, Geena Davist, tehát, hogy „te is lehetsz hős...” Ez a mondat Ameriká­ban maga az élet értelme, kitűnni, lenni valakivé — ez a boldogság, semmi egyéb. Két hősalak áll előttünk, elvileg tehát döntenünk kelle­ne a kettő között, s a döntésünk valószínűleg jellemző lesz ránk. Mert van egy konkrét hőstett: kimenteni jó néhány embert egy égő, lezu­hant repülőből. Aki viszont ezt megteszi, eltűnik, utálja a nyilvános­ságot, hétköznapi alak ő, a felszín alatt érzékeny lélekkel. A másik — a véletlen hős — szintén emberi, olyan szempontból is, hogy egy gyenge pillanatában hazudik, s ezáltal ő kerül a figyelem középpont­jába, őt csodálja egész Amerika. Meg is érdemli, jó ember, nem hős­ként is nemes, bátor. Ez hát a probléma. Melyiket válasszuk? T űnjünk-e el a jóságunk teljes tudatában, vállalva, hogy feleségünk továbbra is piti alaknak néz, s gyerekünk sem tudja pontosan, jó apák vagyunk-e vagy bale­kok. Nehéz döntés. Nem is vállalható talán, ilyen tiszta erkölcs csak a mesében és a bibliában létezik, mi itt „lent” igencsak botladozó figu­rák vagyunk, megalkuvásokkal, gazdagság iránti vággyal, az univer­zumhoz képest igen csekély jelentőséggel. Mégis, mi a nézőtéren egyértelműen arra vágyunk, hogy kiderüljön az igazság, igenis, tudja meg a világ, ki volt ott a repülőgépnél, ki a konkrét hős. Nem is baj, hogy ilyen kívánságaink vannak, de azért gondol­junk ennél egy kicsit messzebbre. Mert a film két főhősén kívül van ott egy harmadik is: személytelen ugyan, ám annál erősebb hatással bír, és ez a valami a televízió. Háttérben vagy előtérben, bekapcsolt kamerával vagy anélkül, megjelenik a „média” — és megváltoztatja az életünket. Nemcsak azt, a gesztusainkat is. Ha elénk dugnak egy mikrofont, igyekszünk okosakat mondani, szimpatikusán vigyor­gunk bele a lencsébe, mi vagyunk a szuperhősök. Aztán kiderül: de­hogyis vagyunk mi azok. A kérdés tehát, hogy magunkat és hibáinkat vállaljuk-e, vagy tö­rekedjünk inkább látszani valakinek. Jó kérdés, kamera meg tévé se kell hozzá, hogy ezen elgondolkodjunk. Mert őszintének és valódi­nak lenni számos esetben piszok nehéz, nehezebb, mint mosolyogva hazudni valami szépet, amit még mi is elhiszünk a végén. Doros Judit A bunyótól a lélekig A minap déli két óra tájban megyek el az egri Barkóczy utcai buszmegállónál, ahol éppen né­pes csoport várakozik, Kígyó­zom az álldogálók között, s hal­lom, hogy egy idősebb asszony kifakad: „...mégiscsak borzasz­tó, hogy ide jön az a hústorony, és pif-puff, veri azt a másikat, de senki nem szól.” És mert min­denki elfordul egy bizonyos pont felől, nem nehéz észrevenni, hogy egy colos fiú törölgeti a vé­res arcát, pislogva nyitogatja a kerek szemét, a nyilván hozzá tartozó lány pedig simogatja fe­jét, mintha ezzel gyógyítani le­hetne a sérelmet, ami testileg-lel- kileg megesett. A tömegben meglett férfiak is akadtak, de csak az asszony tépte a levegőt — mondaná a cinikus. Iskoláskorú­ak sem hiányoztak. Úgy láttam, hogy az ügy sokakban véget ért. Magam sem értettem, mi a fenét morfondírozok ezen, hiszen kezd elszabadulni a pokol kies hazánkban, pár forintért megöl­nek embereket, otthonukban fojtanak meg öregeket, ezek itt meg déli verőfényben „csak” le­számolnak egymással, nyilván szerelmi féltésből. A közállapo­tokhoz képest ezt akár röpke ro­máncnak is fel lehet fogni... A dolog azonban csak nem hagyott nyugodni. A támadó­nak, erős felindulása folytán, el­szakadt a „cérnája” — ahogy mondani szokták —, és „adott neki”. Törlesztett? Bosszút állt? Megszégyeníttetett? Ezek a fo­galmak talán meg se fordultak az agyában a verő fiúnak, csak ütött, mert indulata diktálta neki a cselekvést. Reflex volt mindez. Belső meggondolások, hogy pél­dául az a másik is ember, azt is védi a törvény, személyiség, olyan jogai vannak, amiket nem szabad megsérteni. A verőt azonban ilyen gondolatok nem gyötörték. Nem is tud ilyenekről, mert senki nem oktatta őt arra, hogy mennyi és hogyan is mennyi az ember? Aztán kapcsolódott bennem a témához az a vita, amely ma álta­lánossá kezd válni: kell-e vallási oktatás, kell-e a valláserkölccsel megismerkednie a mai fiatalnak, mikor kell, köteles észrevenni, el­fogadni, befogadni erkölcsi nor­mákat, hogyan is kellene gátat vetni ennek a tobzódó bűnözési hullámnak, az erőszaknak? Egerben vagyunk, érseki székváros, múlt és jelen ütközik itt a jövő érdekében. Az ezres létszámú Gárdonyi Géza Gim­náziumban március első napján rendezték meg a hittan-felvéte­lit. A legtöbben az óvónőképző­be jelentkeztek, ötvenhármán. Az általános tantervű osztályba ugyanennyien, fiúk-lányok ve­gyesen, a német nyelvűbe har­mincán. Ezt tekintik az első olyan felvételinek, amelyet már ciszterci fenntartású, vallásos szellemű iskola számára hirdet­tek meg. A felvételi alkalmával nemcsak a szokásos tantárgyak­ról beszélgettek el a leendő tanu­lókkal és szüleikkel a tanárok, hanem a hittanról is. A jelentke­zők között akadtak protestán­sok, meg nem kereszteltek is, mert érdeklődés, netán kíváncsi­ság támadt bennük. Az angol ta­gozatosoknál már korábban megtörtént ez a nyilatkozás. A számok önmagukért beszélnek. Súlyos az örökség! A szükség, a közállapotok ha­tására nyugtalanul írjuk le ezeket a sorokat. Mi, akikben két gene­rációval ezelőtt ülepedett le egy gondolati rendszer, a fogalmak szilárd rendje, valljuk, hogy az embernek önmagára találásához — manapság inkább, mint valaha — elengedhetetlen az erkölcsi és a hitbéli állapot megteremtése, a lelki egészség gondozása. Bele­épülve az oktatási rendbe. A vallást lehet magánügyként kezelni, a társadalom mondhat ilyen-olyan véleményt, de a lélek alapos felkészítéséről lemondani — dőreség. Vagy annál is több: mulasztás. Rá kell döbbenni, rá kell döbbenteni a tennivalókra. Kiket? Mindenkit. A bunyóst is...! Farkas András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents