Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-28 / 98. szám
HORIZONT HÍRLAP, 1993. április 28., szerda 4. Azt olvasom, hogy... „Lesz-e Kepes-központ?” A művész egyik korai portréja A kérdést az önkormányzat által bőven támogatott reklámújságban, az „Egriportban” — annak április 3-i számában, annak is az utolsó oldalán — Kultúr- mixként teszi fel az interjút készítő névtelen szerző, aki az ügyről — mert ez az — Társy Józseffel, a városi illetékessel beszélgetett. Summás megállapítás az elején: „A tárlat messze a legértékesebb az Eger város tulajdonában lévőgyűtemények közül, és nemzetközi érdeklődésre is számot tarthat. Azaz tarthatna, ha a nagyközönség és a szakma érdeklődését sikerülne ráterelni. ...ide csalogatnánk a szakembereket... gazdája legyen a háznak, aki menedzselni tudná a Kepes- ügyet. Ennek érdekében pályázatot fogunk kiírni. Tisztázni kéne azt is, hogy önálló intézményként működjön-e a Vitkovits- ház. ” Az írásból azt is megtudhatjuk, hogy az Eszterházy tanár- képzővelis tárgyaltak, sőt egy bizonyos Csáji Attila — aki a Kép es György Vizuális Központ koncepcióját kidolgozta — már tavaly érintkezésbe lépett több fővárosi intézménnyel, hogy a Ke- pes-központot mégis a fővárosban hozzák létre. Ezt az urat a közeljövőben várják Egerbe. A város éltesebb lakói, akik nem az önkormányzat megszületésekor kezdtek el gondolkodni, hangosan és érthetően, alapos megfontoltsággal, időben mondogatták a magukét, hogy ez a Vitkovits-ház több okból nem lesz jó az elképzelt, a megtervezett, a máshol és más indítékokból megálmodott „Kepes-köz- pontnak”. Most a magvas gondolatokat nem érdemes újraidézni, azok eleve jósolhatóvá tették, hogy ennél a telepítésnél nagyobb befektetési félrefogást az önkormányzat még csukott szemmel sem csinálhatott volna. Mert az egyik oldalon van Kepes György és a világhír, az értékes anyag — megítélés dolga, hogy ebben a városban ez a legértékesebb gyűjteménye-e a közösségnek, mert hát ez az Eger a maga barokkjában és barokkjával együtt szemlélendő(!) —, a másik oldalon az a teljes érdektelenség, amely ezt az értéket, a „Kepes-gyűjteményt” fogadta. Mert idegen test, idegen lelki anyag ebben a városban. Ez az egy indok elegendő lett volna, hogy a városatyák elvessék az idetelepítés tervét. De hát működött a lobby, ment a „szájtépés” rendesen. Akik keresztülhajszolták ezt a félresikerült megoldást — néhány millióért —, csak azt akarták elérni, hogy ez a gyűjtemény valahol, akárhol, helyet kapjon. És mert máshol nem fogadták, itt akadtak „meggyőzhető szakemberek”, akik betáplálták az érveiket olyan adott, döntési helyzetben lévő agyakba, személyekbe, akiknek a Vitkovits-ház a Ráctemplom alatt csak egy épület, amivel nem tudtak mit kezdeni. Ma sem értik ezt az egészet, ma is viszket ez a téma sokaknak. Állítólag segít majd a propaganda, be kell vinni az ügyet a köztudatba. De ha majd a szakemberek Pesten kutatnak, ha kutatnak, de mit, akkor hogyan csatlakoznék a kutatáshoz mindaz, amiért annak a bizonyos szakembernek érdeklődése támad: itt, Egerben lesz elrejtve előle, vagy ide külön beszállásolja magát? Vagy akkora itt a szakmai naivitás, hogy már a legképtelenebb következtetések is érvényesülhetnek? Mit gondol Csáji Attila az egri önkormányzatról, vagy az egri önnkormány- zat Csáji Attiláról?! Mekkora szakmai ágyú ez a férfi, hogy az egriek bevonása és hozzájárulása nélkül döntési helyzetet akar elérni az egri adófizető polgárok rovására? Ott, fenn, Pesten. Ki irányítja itt az egri kulturális kérdések rozoga csónakját? A tények, az indokok és az érvek feszülnek szembe egymással, és a polgár dörgöli a szemét: eny- nyire feledékenyek vagy ennyire laikusok lennének mind, akik hosszú-hosszú szócsaták után nagyon „drága döntéseket” hoztak? Hozhatnak? Miközben futnak a pénzük után, az indokaik után, keresnek és találnak is bűnbakot. Aki nem menedzsel. Mit, uraim, mit? Nem akarják bevallani, hogy ez az ügy menedzselhetett. Vagy fel kellene lapozni a jegyzőkönyveket, hogy a téve- dők és a tévesztők nyomára leljünk?! Farkas András Ötven éve történt „Ezt a hadsereget elvesztettük” Nemeskürthy István a Don-kanyarról „Ijesztő öncsalás tanúi vagyunk” — mondta 1991 karácsonyán egy interjúban a neves író és történész, a „Requiem egy hadseregért" sokat támadott, de mostanában egyre méltányoltabb szerzője. A Don- kanvarban elpusztult honvédek öt kiadást megélt könyvű krónikása mégis úgy érzi, hogy nincs divatban. „Talán azért sem” — fűzi hozzá a nemrégiben tartalékos alezredessé előléptetett Nemeskürthy István —, „mert felfigyeltem egy veszélyes jelenségre. Nevezetesen, hogy a második magyar hadsereg kapcsán nem annyira a vértanúk elsiratásáról és a tanulságok kendőzetlen elemzéséről van szó, hanem a még élő főkatonák önigazolásáról... A százezer áldozatról alig esik szó.” Hát most essék. — Egy személyes kérdés: mit csinált fél évszázada? — 1943 márciusában? — Igen, amikor híre kelt, hogy a magyar csapatok megsemmisültek a Don-kanyarban. — Pécsett voltam, készültem az érettségire. Minta Magyar Királyi Zrínyi Miklós Honvéd Középiskolai Nevelőintézet végzős növendéke. — Mit tudott akkoriban Sztálingrádról és a Don melletti harcokról'? — Úgyszólván minden lényegeset. Osztálytársaim közül ugyanis többnek az édesapja magas rangban szolgált a fronton. Vagy itthon, a hátországban. Hadd említsek két mozzanatot. Az egyik: az a fiú volt a legjobb barátom és padtársam, akinek az édesapja, Kádár Gyula vezérkari ezredes nem sokkal később a katonai kémelhárítás főnökeként tűnt fel. A másik mozzanat: magát Jány Gusztávot, a Donnál állomásozó magyar hadsereg parancsnokát is személyesen ismertem. Amikor még élt a szintén katonatiszt édesapám, a Lu- dovikán harcászatot tanított, Jány parancsnoklása alatt. — De most 1943 márciusában vagyunk: szállingóznak a hírek Jány Gusztáv hadseregének pusztulásáról. — A tragédiát az idő tájt igyekeztek agyonhallgatni. Akkor született meg bennem az a gondolat, hogy ennek a disznóság- nak egyszer a végére kellene járni. — Ott, a katonai középiskolában sejtették a növendékek, hogy kint a fronton valami jóvátehetetlen történt? — Hogy ki mit sejtett, azt nem tudhatom. Csak azt, hogy megfordult a fejemben: ezt a háborút elvesztettük. — Tapasztalatai szerint 1943 elején a hazai közvéleményben mennyire tudatosodott, hogy a Don-kanyarban nemcsak a második magyar hadsereg zilálódott szét, hanem az ország jövője is kétségessé vált? — Semennyire. Az emberek nem vették tudomásul a háború tényét. Becsukták a szemüket, befogták a fülüket, a pár éve tovatűnt békében próbáltak élni. S mert hallottak valamit harangozni Kállay Miklós miniszterelnök „hintapolitikájáról”, legföljebb azt latolgatták, hogy talán mégis sikerül megúszni az egyébként sem létező háborút. — Az adatok nagyon különböznek, ám aligha tévedünk, ha úgy fogalmazunk, hogy a második magyar hadsereg kétszázezer katonájából 1943 áprilisában- májusában csak negyvenezer került haza. Van egy vélekedés, amely szerint a korabeli magyar kormánynak tulajdonképpen „jól jött” a honvédsereg veresége — a százvalahányezer katona áldozata mentesítette az akkori Magyarország tizenhárommillió lakosát az aktív hadviseléstől. — Ezt csak olyan ember mondhatta, aki 1945 után nőtt fel...! — Megrovóan néz rám, holott az iménti mondatot nem én találtam ki, egy neves hadtörténésztől való. — Neki üzenem a következőket. Egy: a magyar vezető köröknek kimondottan lelkifurdalásuk volt a fronton lévő hadsereg miatt. Még akkor is, ha erről nem beszéltek a nyilvánosság előtt. Kettő: kétségbeeséssel töltötte el őket az a tudat, hogy az elesett vagy fogságba került százvalahányezer magyar honvéd milyen jóljött volna a Kárpátok vonalán az orosz hadsereg ellen. Vagy éppenséggel a román csapatok ellen. 1987-ban jelent meg Andorka Ruííoí/nyugalma- zott tábornok naplója, az egyik korabeli bejegyzés szerint 1943 elején azt mondta Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök: „Ezt a hadsereget elvesztettük.” — Tagjai, a magyar határtól ezerötszáz kilométerre harcoló hon védek hősök voltak vagy áldozatok? — Hamis kérdésre csak hamis választ lehet adni. — Mindazonáltal erről a kérdésről vitatkoznak a kutatók és az újságírók idestova két évtizede, az ön könyvének megjelenése óta. — Szerintem a második magyar hadsereg igenis áldozat volt. Tagjai között akadtak persze hősök is, akik igyekeztek megmenteni a rájuk bízott embereket. — Stromm Marcell gróf, a harmadik hadtest parancsnoka szokatlan lépésre szánta el magát: amikor érzékelte, hogy a harc kilátástalan, feloszlatta a hadtestet. Csak az olvasó kedvéért idézem híres mondatát: „Kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.” — Igazat adok neki. Végül is a háború nem receptkönyv. Nem hiszem, hogy az adott esetben mást lehetett volna tenni. Hős volt Stromm altábornagy, vagy áldozat? — Abban, hogy a hazatérése után halálra ítélték, közrejátszott az is, hogy a fogságban összeveszett Rákosival. De azt is tudni érdemes, hogy az oroszok nem engedték kivégezni. — És Jány vezérezredes? Őt minek tartja? Végtére is hírhedt parancsában becstelenséggel vádolta a második magyar hadsereget. — Jány Gusztáv sorsa tipikusan magyar sors. Bár nem vitatható, hogy parancsnoki mulasztásai miatt felelőssé tehető a rá bízott katonák pusztulásáért, de hogy 1945 után ízléstelen komédia keretében ítéljék halálra, és agyon is lőj ék, az ízléstelen volt... — ízléstelen? Furcsa kifejezés egy kivégzett főtiszt esetében. — Vállalom. A hadbíróság ugyanis sok mindent nem vett figyelembe. Azt például, hogy Jány vezérezredesnek lelkifurdalása volt. Belátom, hogy ez nem katonai erény, de azért jött haza Bajorországból, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Úriember volt, aki vállalta tettének következményeit. Kár, hogy ezt nem méltányolta a bíróság. — Miért nem? — A közvéleménynek szüksége volt egy bűnbakra. — Hősnek tartja tehát Jányt, vagy áldozatnak? — Ha már mindenáron ezekben a kategóriákban gondolkodik, akkor Jány Gusztávot hibáztatom a második magyar hadsereg pusztulásáért. Halálát azonban maga választotta, ezért tragikus hősnek tartom. — Hogyan éli meg, hogy negyedszázaddal a „Requiem egy hadseregért” megírása, és több mint húsz évvel a megjelenése után kormánypolitika szintjére emelkedett a második magyar hadsereg kedvező megítélése? — Nem érzek elégtételt. — Miért nem? — Azért, mert az alaptétel változatlan. A régi és a mostani rendszerben is az a kiindulópont, hogy amit a magyar honvédek műveltek a Don-kanyarban, az kommunizmus elleni keresztes hadjárat volt. A különbség „csak” az, hogy régebben helytelenítették ezt, most viszont dicsérő hangsúllyal emlegetik. Úgy vélem, egyik felfogás sem kedvez a tárgyilagos megítélésnek. Zöldi László K ellő türelem kell ehhez a filmhez, akkor talán a végén marad jó érzés is bennünk. Feltehetően egy fokkal gyorsabban haladna az idő — amit a nézéssel töltünk —, ha magunkat is olyan állapotba hozzuk, mint a főhős: a kábítószeres William. Ennek híján azonban keletkezik némi absztrakció, lila gőz, abszurd és egyéb, amit viszonylag nehezen lehet józanul megemészteni. Két, igen realista mondat ennek ellenére akad benne. Az első körülbelül ilyesmi: az amerikaiak nagyon szeretnek utazni, de megérkezve rögtön egy másik amerikait keresnek, akinek elpanaszolhatják, hogy nem lehet hamburgert kapni. Ez egy jó mondat, sok minden benne van önzésről, középszerűségről és a minimális kalandvágy hiányáról. (Ez megint egyfajta ellentét, mert ugyanakkor az egész film valahol a kábítószerezésről szól, amiről ugyebár nem mondhatjuk, hogy praktikus földhözragadás...) A másik mondat már „nemzetközi”, azt szögezi le, hogy minden ügynök átáll, és minden ellenálló megtörik. Ez nemcsak jó, hanem ráadásul még fontos mondat is. Elérkeztünk vele az egyik tartalmi motívumhoz: látszólag ebben a filmben valamiféle kafkai, orvelli környezetben lébecolnak hőseink, jelentéseket írnak, beárulják egymást az Interzóna Részvénytársaságnak nevezett „központnak”, tudtukon kívül (vagy a tudat nélküli drogos állapotukban — itt ez ugyanaz...) részesei lesznek a „Nagy Be- súgásnak”. Minden másféle csábítás ellenére értelmezzük ezeket a dolgokat is realistán. (Meg szubjektiven, már amennyiben a saját leképezésemet próbálom megfogalmazni valahogy). A környezet, amelyben írógépek ocsmány bogarakká válnak, meg egyébként is, szinte minden összefügg valahogy a rovarokkal — százlábúakkal, csótányokkal, egyebekkel —, egyfajta hallucináció következménye: a drogos, illetve a drogelvonásos állapotból eredhet. Az ügynöki lét, mint olyan, a normális (tehát érzékeny) ember örökös félelme a rendtől, a hatalomtól, a kiszolgáltatottságtól, amit felerősíthet ugyan a kábítószer-függőség, de a védekezési ösztön anélkül is működik. Ebből a szempontból a film mindenkinek szól, már amennyiben van elég türelme — és kedve — elgondolkodni bizonyos kétértelműségeken, s nem esik abba a teljesen megérthető és elfogadható hibába, hogy az egész alkotást egy pihent agyú rendező és egy drogos író közös, látomásos kavalkádjának fogja fel. Doros Judit Borzalmak bálja World Press Foto ’92 A World Press Foto Alap minden évben megrendezi a sajtófotók nemzetközi versenyét. A kiállítás anyagát azok a munkák alkotják, amelyeket a profi fotósok, újságok és sajtóügynökségek pályázataiból válogatott egy szakértőkből álló zsűri. Ezúttal 75 ország 1607fotósának 17.887 képét kellett átnéznie a bírálóbizottságnak, hogy a végleges sorrend megállapítása után átadhassák a sajtó nemzetközi Oscar- díját, az Aranyszemet. A nemzetközi elismerésen felül Buda- pest-dijban is részesítettek néhány szerencsés alkotót, amelyet a Magyar Külkereskedelmi Bank támogatott. Afféle bús nosztalgia volt ez a kiállítás, mert kissé már megkésve, 1993 tavaszára érkezett Budapestre ez a komor hangulatú 1991-es eseménytabló. Bizonyára nagyon sok virtuozitásra és lélekjelenlétre volt szükség, hogy életveszélyes helyzetekben elkészüljenek azok a dokumentumok, melyeket a világ szeme elé tártak. Valószínűleg hatalmas emberi cselekedetnek minősülnek ezek a „végeredmények”, amik fölött embermilliók rázhatják fejüket, mégis engem inkább elrettent, mint gyönyörködtet ez a „válogatás”. Válogatás, mert alig hiszem, hogy földkerekségünk fotósai csak egyféle optikán át látnak, s a szenzációt keresik, a borzalmakat és a pusztulás hátán lencsevégre kapott, sírástól eltorzult arcot nagyítják csak ki a modern laboratóriumokban. A kiállítás valóban megfelelt a „World”-nek, mert bejárta az öt világrészt. De mindenütt csak borzalom van? Nem arra gondolok, hogy a naplementében horgászó ember csendéletét fogalmazzák meg a képi formateremtés 26 variációjában, hanem a lángvörös-üszkös géppisztolyos- politikus szemüveget vették volna le egy percre, vagy cserélték volna másra. Vagy nincs más, tényleg minden csak pusztulás? Lehet, hogy demagóg vagyok, de engem ez elrettent és felbőszít. Már az első kép is csupa lángolás: az lxl méteres fotón „Dubrovnik ég”, majd még tízen a pusztuló Jugoszlávia, egy sorozaton az albán borzalmak Oroszországban: pisztoly a szájban, Horvátországban géppisztoly a hátban, Peruban kolera, Dél-Afrikában éhezés és rendőrerőszak, Csernobilban a sugárzás nyomai, Szentpéterváron összebilincselt földig alázottak, és aztán az Öböl-háború borzalmai hosszú-hosszú képsoron, s végezetül „tejszínhabnak” felkínálják nekünk a Haiti Köztársa- ság gyilkosait, amint egyszer emberhúst fűznek a tőrökre. Ez volt a World Press Foto ’92 kiállítás 1993-ban, kérem, aki csak teheti, nézze meg, nagyon jól fog szórakozni. Sz. K.
