Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)

1993-04-24-25 / 95. szám

I L** Május 2-án anyák napja. A Centrumban biztosan talál reklámáron ajándéktárgyakat. H ÍRLAP, 1993. április 24-25., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. ) Megtörhetnek-e a hagyományok Japánban? „A japán kormánypárt meg­győződött arról, hogy sohasem vesztheti el a hatalmát, az ellen­zék pedig megbarátkozott a gon­dolattal, hogy sohasem lesz ké­pes vezető szerephez jutni” — ezt a gondolatot Hata Cutomu volt pénzügyminiszter fogalmazta meg, aki új politikai mozgalmá­nak megalapításával felvillantot­ta a fordulat lehetőségét. Távoli persze még az, hogy a japán poli­tikában is nyugat-európai mintá­ra következzenek be a politikai váltások — ahhoz túlságosan erősen beidegződtek az imént említett megszokások. A sziget- országban majd negyven éve egyeduralkodó a Liberális De­mokrata Párt, annyira hozzászo­kott tehát már a hatalomhoz, az ellenzék pedig annyira nem kínál alternatívát, hogy a párt a legna­gyobb botrányokat is képes túl­élni. A Sagava Kjubin-eset, a szállí­tási vállalat megvesztegetési pénzeinek elfogadása most talán fordulathoz vezethet. Amikor Kanemaru Sínnek, a párt alelnö- kének, egyben legbefolyásosabb politikusának vennie kellett a kalapját, a kormánypárt belső erőviszonyai alaposan átrende­ződtek. A negyven éve legerő­sebb pártfrakció, a kormányfő­ket kedve szerint váltogató Take- sita-frakció kettészakadt. Ezzel nemcsak a frakciók közötti meg­szokott egyensúly bomlott föl, hanem létrejött a sajátos japán „egypárti” rendszer megváltoz­tatásának esélye is. A politikai megfigyelők per­sze, óvatosságra intenek. Nem­csak azért, mert a szigetországi politikai változások rendszerint lassan érlelődnek meg, hanem azért is, mert a Takesita-frakció szakadár csoportja egyelőre nem hódította meg programjával a közvéleményt. Elég erős ugyan ahhoz, hogy a kormánypárt el­képzeléseit befolyásolja, de nem eléggé népszerű ahhoz — mind­össze 11 százalékos támogatás­nak örvend —, hogy egyik napról a másikra állítsa maga mellé a párt híveit, meg a párt képviselő­it. Az újító csoport egyébként meglehetősen hagyományos út­ját választotta a szakításnak. Ha­ta Cutomu és a különvált frakci­ót ténylegesen irányító Ozava Ichiro, valamikori pártfőtitkár új gondolatokat fogalmaztak meg a zárt politikai műhelyek helyett a nyilvánosság előtt folytatandó politizálásról, az ellenzék esetle­ges hatalomra jutásáról, ám nem fordítottak hátat pártjuknak — Mijadzava Kiicsi kormányát tá­mogatásukról biztosították. E „szakítás” és a politikai re­formok követelése közötti leg­nagyobb ellentmondás azonban az, hogy miközben az Ozava- csoport a pártfinanszírozás re­formját — ezzel a pénz és a japán politika közismerten szoros kap­csolatának megszüntetését — hirdeti, közben maga is függvé­nye e rendszer működésének. A pártra, a frakciók vezetőire szo­rul rá ez a csoport is, ha majd a következő választásokon akaija megmérettetni magát és bejut­tatni saját embereit a parlament­be. Egyhamar arra sem lehet szá­mítani, hogy a japán ellenzék kormányképes erővé válik. Oza­va csoportja ugyan meghirdette a párbeszédet a különböző politi­kai erőkkel, persze, csak az eset­ben, ha a nem kommunista ellen­zék felhagy az öncélú ellenzéki­séggel. A japán ellenzék azon­ban oly régóta esélytelen a hata­lomra, hogy elszokott már a konstruktív, alternatívát jelentő javaslatok megfogalmazásától. Példa erre a japán lapok által gyakorta idézett legutóbbi eset, amikor a Szociáldemokrata Párt, a legnagyobb ellenzéki erő eluta­sította a választási rendszer re­formját, holott állandóan azt deklarálja, mennyire híve ezek­nek a reformoknak. Ilyen takti­kát folytatott a párt a japán béke­erők külföldi bevetésével, általá­ban a szigetország külföldi sze­repvállalásával kapcsolatban is. A változás most az, hogy a Szociáldemokrata Párt a közel­múltban meghirdette új stratégi­áját, azt, hogy keresi a politikai szövetség lehetőségét a liberális és a reformokat támogató kon­zervatív erőkkel. Lovak kegyelemkenyéren a bronzkorban Már 3500 évvel ezelőtt, a bronzkorban élt emberek közt is akadtak állatbarátok, akik oly­annyira becsülték lovaikat, hogy nem áldozták fel őket isteneik ol­tárán, hanem kegyelemkenyéren tartották őket. Erre a következ­tetésre jutottak a tudósok abból, hogy Alsó-Ausztriában egy bronzkori település színhelyén 20 éves kanca csontvázára buk­kantak. A leletről Erich Pucher bécsi régész számolt be. A ló csontvázával együtt más állati csontokat is találtak — ju­hot, kecskét, szarvasmarhát, de őzet és nyulat is, Emst Probst mainzi kutató ar­ra a következtetésre jutott a lelet­tel kapcsolatban, hogy lovaglás­ra vagy tenyésztésre használt ál­lat maradványairól van szó, mert fogyasztásra szánt lovat nem hagytak volna 20 évig életben. A bronzkorban, Krisztus előtt 4300 és 2800 közt nem volt rit­kaság, hogy lovakat megültek, és olykor talán fakerekű szekerek elé is befogtak. Probst szerint Ukrajnában például már mint­egy 6000 évvel ezelőtt tartottak hátaslovakat. Ausztriában eddig csak kevés leletet találtak, amely azt bizo­nyítja, hogy a bronzkorban házi­állat volt a ló. Még ritkábbak azonban az ilyen leletek a korai kőkorszakból, csaknem 5000 évvel ezelőttről. Melknél találtak ilyen lómaradványokat. A régé­szek remélik, hogy további ilyen leletekre bukkannak a jövőben, mert semmi okot nem latnak an­nak feltételezésére, hogy a mai Ausztria területén a kokorszak- beli emberek később pattantak lóhátra, mint a szomszédos Dél- Németországban. Ott ugyanis már ötezer évnél idősebb lóma­radványokra is bukkantak, olyan lovak csontjaira, amelyeket két­ségtelenül háziállatokként tar­tottak. Kolumbusz meghódította a mozivásznat Rodrigo de Trianának, a La Pinta matrózának 1492. október 12-én elhangzott „Föld!” kiáltása ötszáz évvel később a világ több mint négy és fél ezer mozitermében visszhangzott. Milliókban számolhatók azok, akik újra átélték a történelmi pillanatot, s látták, amint a neves francia színész, Gérard Depardieu (Kolumbusz alakítója) kiugrik a csónakból, és térdre borul a parti föve­nyen. Az 1492, Kolumbusz Kristóf című francia-spa- nyol-angol koprodukcióban készült filmet számos országban játszották már, így az Egyesült Államok­ban, Ausztráliában, Japánban, Spanyolországban, Franciaországban, Németországban, Olaszország­ban, Angliában. A 45 millió dolláros költséggel készült film az ed­digi legnagyobb európai filmalkotások közé tarto­zik. A film elkészítésének gondolata hat évvel ezelőtt keletkezett Sevillában, amikor az abban az időben újságírással foglalkozó Roselyne Bosch Amerika felfedezése 500. évfordulójának megünneplése iránt érdeklődött a városban. ő és a francia Alain Goldman elszántságára volt azonban szükség, hogy a gondolatból valóság le­gyen, tekintettel arra, hogy John Glen rendezésé­ben készült már egy film Kolumbuszról, a főszerep­ben George Corraface-szal, a főinkvizitor Torque- mada szerepében pedig Marion Brandóval. Az ugyancsak 45 millió dollár körüli költséggel forgatott film (Kolumbusz Kristóf, a felfedezés) azonban nemcsak Amerikában bukott meg (öt hét alatt mindössze nyolcmillió dollár volt a bevétel), hanem Spanyolországban is, ahol az ötszázadik év­forduló ünnepségeinek előkészítésével megbízott testület elhatárolta magát a filmtől. Az óriási hírveréssel beharangozott koprodukci- ós filmet az angol Ridley Scott rendezte. Abból a meggyőződéséből indult ki, hogy az Újvilág felfe­dezésének jelentősége a világűr meghódításához hasonlítható. A nézőnek az a benyomása, hogy egy képsorban Neil Armstrongot látja, amint lábát elsőnek a Hold­ra teszi. Kolumbusz három hajója közül kettőnek, a San­ta Mariának és a Pintának élethű mását Bristolban építették, a harmadik, a Nina pedig a brazíliai Bahi- ában készült. A nagy felfedező által alapított Isa­bella városát, amelyet a filmben ciklon pusztít el, a Costa Rica-i Jaco közelében építették fel. A partra lépő Kolumbusz-Depardieu-t üdvözlő indiánok négy Costa Rica-i törzsből valók, de veze­tőik a kolumbiai waunanák soraiból kerültek ki, akik korábban már több filmben is játszottak. A rendkívül látványos, két és háromnegyed óra hosszat tartó film azzal kezdődik, hogy a gépuai ha­jós egy narancsot hámoz meg, s így magyarázza meg fiának — aki később életrajzírója lesz —, hogy a Föld kerek. A katolikus Izabella királynőt, Kolumbusz vál­lalkozásának mindvégig legszilárdabb támogatóját Sigourney Weaver alakítja. A korona kincstárno­kának és az államrezon képviselőjének, Gabriel Sancheznek szerepében Armand Assante látható a filmen. Friss szemmel Vermontból Szolzsenyicin vallomása Az Alternatív Nobel-díj Az Alternatív Nobel-dijnak nevezett kitüntetést a német származású svéd orvos, Jakob von Uexküll alapította 1980-ban Nagy-Britanniában. A dijat, amelynek anyagi fedezetét érté­kes bélyeggyűjteményének el­adásával teremtette elő, azóta évente ítélik oda azoknak a sze- mélyeknak vagy szervezeteknek, akiket, illetve amelyeket erre a svéd parlament, a Greenpeace természetvédő szervezet és az ENSZ leszerelési bizottságának tagjaiból álló 10 tagú nemzetközi zsűri érdemesnek talál. A díj angol neve (Right Liveli­hood Áward) magyarra nehezen fordítható, talán a „Helyes Élet­vitel Dija” áll a legközelebb hoz­zá. Az alapító szerint a kitünte­tést azoknak kell adni, akik vala­mi kimagaslót tettek az emberi­ség legsürgetőbb problémáinak megoldásában, a legtágabban értelmezett emberi jogok (ide tartozik például a környezetvé­delem), a mindennapi élet meg­könnyítése, minőségének javítá­sa terén. Az „alternatív” (kiegé­szítő és nem ellen-) Nobel-díj alapítását azért határozta el, mert Alfred Nobel korában még ismeretlenek voltak azok a kör­nyezetvédelmi és biztonsági problémák, amelyekkel az em­beriségnek ma napról napra szembe kell néznie. A dijat a kitüntetetteknek a svéd parlamentben adják át a „valódi” Nobel-békedíj kiosztá­sa előtti napon. A díjjal együtt já­ró pénz összege évről évre nö­vekszik (az 1991-ben kiosztott díjjal egymillió svéd korona járt), amelyet a kitüntetettek között egyenlően osztanak szét. A díjazottak köre nagyon szé­les. Alternatív Nobel-dijat adtak már többek között az amazonasi és a malajziai esőerdők megmen­téséért folytatott harcért, a kín­zásokon átesett emberek rehabi­litációs kezeléséért, növények nemesítéséért, a fejlődő orszá­gok településkultúrájának fej­lesztéséért, a békemozgalomban játszott szerepért, vagy éppen (1991-ben) a csendes-óceáni nukleáris kísérletek áldozatai­nak. Az első kelet-európai díjazott a magyar Duna-kör volt, amely­nek a bős-nagymarosi vízlépcső építése elleni küzdelmét ismer­ték el 1985-ben az Alternatív Nobel-dtjjal. Páratlan filmet vetített a kö­zelmúltban az orosz televízió: az elüldözött Alekszandr Szolzse­nyicin kétszer egyórás doku­mentumfilmben vallott sorsáról, írói munkásságáról, országról, hazáról, kommunistákról és a je­lenlegi vezetőkről. A Vermont államban (USA) készült mélyin­terjút Sztanyiszlav Govoruhin, a gyűlölt és csodált rendező készí­tette. Szolzsenyicin, aki húsz éve egyetlen orosz újságírót vagy fil­mest sem fogadott, most dön­tötte lelkét. Távol Oroszország­tól, de közel az ottani történé­sekhez, rendkívül friss szemmel látja az eseményeket, erről min­den néző meggyőződhetett. Történelmi mércét használva megjegyezte például: öngyilkos volt az a törekvés a XVIII-XIX. században, hogy megvédjék a nyugati szlávokat, ennek a XX. században itták meg a levét. Oroszország mindig túl sokat ál­dozott, közben maga nem fejlő­dött. Az 1917-es februári polgári forradalom is felkészületlenül érte a népet. — A gorbacsovi hét év és az 1917 feburárjától novemberéig terjedő hónapok egy és ugyanaz — emlékezett vissza korábban is hangoztatott nézeteire, ami után félreállították, elüldözték. Mi is a demokrácia — tette fel a kérdést? Igen, valóban népha­talom — felelte, de sietett hozzá­tenni: az egész népé, azé is, ame­lyik az eldugott szibériai falvak­ban, a sivár alvóvárosokban és a messzi északon él, nemcsak egy szűk csoporté, akik a fővárosban politikusnak adják ki magukat. Mély meggyőződéssel mond­ta: „A hatalomban még mindig a régiek ülnek, csak a cégtáblát cserélték ki. Hozzájuk jöttek az új, fiatalabb pénzemberek. E két réteg, valamint a KGB és az áldemokraták összefogásának tanúi vagyunk mostanában. Szentül hiszem, hogy halálraítélt az az ország, ahol egyenrangú szidalmazásnak számít, ha vala­kiről azt mondják, hogy demok­rata, vagy azt, hogy patrióta.” Szenvedélyes, hangos gondol­kodása során azt is fejtegette, hogy valódi szövetséget csakis Oroszország, Ukrajna, Fehér­oroszország és Kazahsztán köt­het egymással, a többi volt szov­jet állam idővel leválik. Nagy hibába esnek ezen álla­mok vezetői, akik azt hiszik, hogy rövid távon képesek elsza­kadni a fenti négytől, de tőlük, belőlük nem szakadhatnak el ki­sebb végek. Rögtön itt az ered­mény: Karabah, Abházia, Dél- Oszétia, Dnyeszter-mellék. Szolzsenyicin végül visszatért hitvallásához: becsülettel élni, tisztelni és szeretni Oroszorszá­got, az orosz ortodox szellemet, mindeközben harcolni az embe­rekre rátelepedni akaró, zsarno­ki párt- és pénzügyi elittel. Skót whisky — legenda és válság Talán némi vigaszt jelent a re- cesszióval küszködő cégeknek, hogy olyan patinás termékekre is nehéz idők járnak, mint a skót whisky. Bár a nemes nedű, csak­úgy, mint korábban, továbbra is a skót kivitel slágercikke, a whisky-jjyártőkra mégis szűk esztendő köszöntött tavaly: az 1991. évi 417 millió literrel szem­ben 1992 októberéig csak 304 millió litert állítottak elő, bár 3 százalékkal többet exportáltak, mint a megelőző év hasonló idő­szakában. A gyártott és exportált meny- nyiség közötti eltérést az okozza, hogy a whiskynek érési ideje van, amely legalább három, de egy igazán finom skót whisky eseté­ben inkább hat-hét év. Három­éves érlelés előtt az ital nem is ne­vezhető „skótnak”, de az igazán értékes cseppek akár húsz évig is érhetnek. Vagyis a gyártóknak évekkel előre kell gondolkodni­uk a piaci kereslet alakulásáról. Ez pedig jelenleg nem igazán je­lentős: a hagyományos exportpi­acokon, az Egyesült Államok­ban és Japánban — az egészsége­sebb életmód jegyében — mind kevesebb whiskyt isznak. Igaz, ezt a kieső tengerentúli keresletet felszívja a növekvő dél-európai és dél-amerikai fogyasztás, de szomorú tény például, hogy már az edinburgh-t csúcson is lengyel vodkát szolgáltak fel helyette. A skót whiskyből legtöbbet még mindig az amerikaiak en­gednek le a torkukon, tavaly előtt például 247 millió angol font értékben. Nagy whisky-ivók még a japánok, Európából pedig a németek, franciák, spanyolok és olaszok. A whisky-gyártás, az érlelés és keverés művészi szakértelmet kí­ván: mindenekelőtt jó orrot. Egyetlen márka ugyanis több, akár 15-50 whisky-fajtából áll össze. A whisky-mestereknek az előállítás során többször is tesz­telniük kell a színt, az ízt, az illa­tot, míg kialakul a kívánt minő­ség. Egy-egy üveg whisky korát mindig a keverékben levő „legif­jabb”, vagyis a legkevésbé érett keverék „életkora” adja. Szinte hihetetlen, de az ital kedvelői mintegy kétezer fajta közül vá­laszthatnak. Végül pedig egy kis whisky- történelem: a skót whisky-főz- dékről fennmaradt legrégebbi írásos emlék 1494-ből szármá­zik. A hajdani szerzetesek által a kolostorfalak között titokként őrzött recept a kolostorok felszá­molásával vált közkinccsé. A XVII. század végén a whisky­adó kivetése még illegális tevé­kenységre késztette a skót egy­házi méltóságokat. A brit parla­ment 1823-ban végre olyan tör­vényt fogadott el, amely a legális whisky-gyártást is vonzó üzletté tette, s ezzel megteremtette a skót whisky-ipar alapjait. Hajtóvadászat milliomosokra ? Egyre gyanúsabbá és népsze­rűtlenebbé válnak Lengyelor­szágban az ügyészi intézkedések. Már nem egy újság panaszolta, hogy úgy tűnik, az ügyészségek a szigor és a hatékonyság látszata érdekében könnyelműen bán­nak a letartóztatás és az őrizetbe­vétel lehetőségével. Nyugtalaní­tónak tartják azt is, hogy mind gyakrabban használják ezeket a lépéseket gazdasági bűncselek­ményekkel gyanúsított magán- vállalkozókkal szemben, ezzel erősítve a vállalkozásellenes hangulatot az országban. A varsói ügyészség kérésére legutóbb az Államvédelmi Hiva­tal kommandósai tartóztatták le Aleksander Gawronikot, az or­szág hatodik leggazdagabb em­berét. Az ügyészség először sik­kasztással vádolta, majd nagy­szabású törvénytelen valutaügy­let végrehajtásával, aztán mind­kettőről elhallgatott, s azt állítot­ta, hogy a fő vád: Gawronik az alatt a tíz nap alatt, míg az Art-B vállalkozás élén állt, a társaságtól több mint egymillió dollár érték­ben lopott festményeket. A bíróság a vádlottat azután 250 ezer dolláros kaució ellené­ben szabadlábra helyezte, de el­rendelte rendőri felügyeletét: nem utazhat külföldre, és heten­te jelentkeznie kell a poznani rendőr-főkapitányságon. Az ügyész, aki az ügyben a vádat képviseli, azt állítja, hogy az egy hónap alatt, míg a milliárdos börtönben volt, sikerült elegen­dő bizonyítékot gyűjtenie. Hoz­zátette: „Az ügy azonban nincs lezárva, még további vádakat ke­resünk ellene”. E meglepő nyi­latkozat, ami vélhetővé teszi, hogy gyanú alapján először le­tartóztatnak valakit, s csak az­után kezdenek annak megkere­séséhez, mivel is vádolhatnák az illetőt, nem vet túl jó fényt az ügyészségre. Mint ahogy az sem növelhette a bizalmat irántuk, amit a Lengyel Nemzeti Bank el­nökével tettek. Az idős, beteg embert látvá­nyos, fegyveres rendőri akció ke­retében a varsói központi pálya­udvaron fogták el, s megbilin­cselve vitték börtönbe. Azzal gyanúsították: bár tisztában volt azzal, hogy a banki szabályok bi­zonyos kiskapui jelentős pénz­ügyi manipulációkat tettek lehe­tővé, nem lépett fel ezek ellen. A bankárt több hónap után Henryk Jankowski atyának, a Szolidari­tás legendás papjának személyes kezességvállalására helyezték szabadlábra — a vádiratot több mint egy év alatt sem sikerült ösz- szeállítani. Az éhezésnek még nincs vége Lehet, hogy a hidegháborús időszak feszültségei feloldódtak, ezzel azonban korántsem oldó­dott meg a világ minden részén éhező tömegek problémája. A „Kenyeret a világnak” elnevezé­sű amerikai szervezet nemrég közzétett tanulmánya szerint az éhezők számának növekedése az elmúlt években a hidegháború utáni korszak helyi háborúsko­dásainak a következménye. A „Kenyeret a világnak” szer­vezet már húsz éve próbál nyo­mást gyakorolni az amerikai po­litikacsinálókra, hogy tegyenek meg mindent az éhezés és a sze­génység leküzdésére a világon. Véleményük szerint azért emel­kedik az éhezők száma, mert fő­leg Afrikában, a Közel-Keleten és a volt kommunista térségben káosz uralkodik, háborús fe­szültségek osztják meg az álla­mokat és lakosságukat. A tanulmány adatai szerint az Amerikai Egyesült Államokban is 50 százalékkal nőtt az éhezők száma 1985 és 1992 között. A vi­lág vezető gazdasági hatalmában — állítják — az általános hanyat­lás és a reálbérek csökkenése ve­zetett az ilyen jellegű változás­hoz. Marc Cohen, a szervezet szak­értője elmondta, hogy a mene­kültek száma 1984 óta világszer­te megkétszereződött, jelenleg mintegy 18 millióra tehető. Vé­leménye szerint ezt a növekedést elsősorban a politikai megtorló háborúk idézték elő. A szakértő szerint az éhezők számának növekedését okozó legtöbb viszály még a hideghá­ború korszakából ered. A hideg­háború lezárására irányuló óriási erőfeszítéseket ugyanakkor nem kísérték az éhezes megszünteté­sét is célzó lépések. Az Egyesült Államokkal kap­csolatban a szervezet egy másik kutatója kifejtette: az amerikai­aknak általában nem kell éhezés­től tartaniuk, ám az összlakosság mégis csaknem egytizedének ép- enhojy megvan a mindennapi etevo falatja. David Beckmann, a „Kenye­ret a világnak” szervezet igazga­tója hangsúlyozta: a világon ren­geteg élelmiszer van, elegendő az egész emberiség táplálására, de az erőforrásokat hidegháborús célokra pazarolják el. Most pe­dig — emelte ki — igen nagy el­lenállás tapasztalható a penzek más célokra való átcsoportosítá­sával szemben. A tanulmány megállapításai szerint az éhezes egyre ijesztőbb méreteket ölt a volt Szovjetunió­ban és Kelet-Európábán is...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents