Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-15 / 87. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. április 15., csütörtök A szerelme a színház Lengyel — magyar Tünde... Tündével együtt jártam gimnáziumba. Első látásra sem feledhető külsővel robogott az iskola folyosóján, óriási szeme, természetesen göndörödő, vörösesszőke haja miatt ismert volt a diákok között. S a neve is olyan furcsán csengett: Trojan Tünde. Az érettségi után eltűnt a szemem elől, s most újra fölbukkant, mint füzesabonyi könyvtáros. — Merre jártál az utóbbi 15 évben? — Többnyire Lengyelországban. Édesapám, Trojan Marian grafikus lengyel származású, így aztán ez az ország nekem más, mint az összes többi külföldi ország. Bár én Magyarországon születtem, azért lengyel állampolgár vagyok — magyarázza Tünde türelmesen a bonyolult jogi és érzelmi viszonyát az északi országhoz. — így aztán úgy döntöttem egy itthoni csalódás után, hogy Krakkóba jelentkezem egyetemre... — Ha jól tudom, a színház érdekelt már a Dobóban is... — Igen, ezért érettségi után a budapesti Színművészeti Főis- kolára jelentkeztem, de nem vettek fel. Nagyon felháborodtam, és úgy éreztem, egy világ omlott össze bennem, ezert aztan nem is akartam még egyszer megpróbálni. Elmentem dolgozni. Szerencsére elnyertem a Magyarországon élő lengyeleknek alapított ösztöndíjat, amellyel aztán a krakkói Jagelló Egyetem polo- nisztika karának színház szakára járhattam. — Gondolom, nem voltak nyelvi nehézségeid. — Ellenkezőleg, óriási nyelvi nehézségeim voltak, ugyanis egyáltalán nem tudtam lengyelül, ezért egy évig nyelvtanfolyamra jártam... Ráadásul vegyes érzelmekkel hatott rám az az ország, ugyanis akkoriban volt, amikor kikerültem Krakkóba, hogy bevezették a szükségállapotot. Kissé furcsa volt megismerkednem a kijárási tilalommal, a jegyrendszerrel, a könny- gázspray-vel... Decemberben aztán haza is jöttem, mert kiderült, hogy lezáiják a határokat, és senki sem hagyhatja el az országot. A szüleim kétségbe voltak esve itthon, de pár nap múlva, amikor megengedték, hogy a külföldiek elutazhassanak, vonatra ültem: az egész szerelvényen én voltam az egyetlen utas, meg néhány álligfelfegyverkezett katona. Később természetesen stresszben volt az egész színház, velem együtt. Ráadásul először egy sokszereplős, bonyolult darabba csöppentem bele. De szerencsére namar befogadtak és megszerettek, így maradtam ott súgó három évig. — Ilyen előzmények után hogyan kerültél a füzesabonyi könyvtárba? — Még Lengyelországban — a „súgóskodásom” idejen — jelentkeztem a színházrendezői szakra. A sokfordulós felvételin eljutottam egészen az utolsó rostáig, ott estem ki. A mai napig nem tudom miért, mert nem mertem rákérdezni. Csalódásomban aztán hazajöttem. Itthon egy ideig tolmácsoítam, fordítottam, aztán újra jött egy ösztöndíj-lehetőség, s talán ez meghozta volna a felvételemet a rendezői szakra, de személyes okokból nem mentem el. Később nagyon megbántam a döntésemet, mert ott álltam megfürödve. Ekkor hívott a könyvtár igazgatónője dolgozni ide... — Végleg letettél a színházról, Tünde? — Nem! — tiltakozik még a f 'ondolat ellen is. — Szeretek itt enni, de nem vagyok igazi könyvtáros alkat, úgynogy azonnal szerveztem két színjátszó csoportot: egyet a kicsiknek, egyet pedig a középiskolásoknak. — Tulajdonképpen hol vagy te otthon? — Úgy érzem, nekem két hazám van, és mindig éppen a másikba vágyom... Sárközi Judit Trojan Tünde: „...úgy érzem, két hazám van.” visszamentem tanulni, de ott még sokáig az „Eper és vér” című filmhez hasonló jelenetek játszódtak le, amikor körbezárták az egyetemet, mert tapasztalhattuk a könnygázspray hatását. De soha nem féltem, nem gondoltam arra, hogy én most idegenben vagyok, s nincs, aki esetleg segítsen rajtam. — Végül is nem színésznő lettél, hanem elméleti színházi szakember... — Magyarországon nincsen ilyen szak egyik egyetemen sem. Színházelmeletet, színháztörténetet, dramaturgiát és egy kicsit színjátszást is tanultunk. A mi évfolyamunk kezdte el a Harmincnyolcas Színházban a darabok bemutatását, minden év végén rendeztünk egy előadást, ami azóta hagyománnyá vált. Aztán 1986-ban kaptam meg a diplomámat, ez nagyon megrázó élmény volt számomra, mert ez azt is jelentette, hogy haza kell jönnöm, ott kell hagynom mindent és mindenkit, akit szerettem. — Mihez kezdtél idehaza? — Nem sokáig kellett gondolkodnom, mert találkoztam Budapesten egy lengyel rendezővel, aki azt mondta, végzettségemnek megfelelő állást nem tud adni nekem, de ha mindenáron visz- sza akarok menni, és a színház közelében szeretnék maradni, tud éppen ajánlani valamit. így lettem a krakkói Julisz Slowacki Színházban súgó. — Magyar létedre te súgtál a lengyeleknek? — Amikor ez kiderült, Táncházi találkozások Az évek elteltek, a tempó megmaradt Akkoriban még Pesten éltem, s péntek esténként táncházban ugrándoztam izomlázassá magam. Tanítónk, koreográfusunk, Végső Miklós hullámos, fekete hajú, bajszos fiú volt, kék szemekkel. Magas homlokával, kiugró járomcsontjával kísértetiesen hasonlított az ifjú József Attilára. Kidolgozott izmaival, sudár termetével, az az idő tájt ritkaságszámba menő „eredeti” farmerszerkójával a társaság irigyelt, bálványozott tágjává vált. S amikor a tánckör közepére perdült: toppantott egyet, intett a zenekarnak, s szabolcsi tájszólással elkuijantotta magát: „...hogy aszongya, aegy-keét, haórukk!” — hat megőrültek a lányok. (Én is.) A vakmerőbbek a szünetben szóba elegyedtek vele, tőlük csipegettem össze a számomra is roppant „nélkülözhetetlen” információkat. Egy eldugott — vasút sem jár arra — kis faluból, Nyírkárászról került Budapestre. Édesapja juhászként dolgozott. Édesanyja figyelt fel kisfia tehetségére, s mi- veí a próbán kiválóan megfelelt, beíratta a fővárosi balettintézetbe. Mint a legalacsonyabb növendékre, itt ragasztották rá évfolyamtársai a Kuki becenevet. Aztán így is, úgy is kinőtte magát. Az iskola végeztével a Mayor Állami Népi Együttes tagja- ént — földijei közül talán csak az űrhajós Farkas Berci jutott messzebbre — beutazta a világot. Amikor a dél-amerikai turnéra indult — újabb oktató híján — feloszlott a táncházi társaságunk. Tizenöt esztendő telt el azóta... ... s Eger utcáin jártombankeltemben egy plakáton olvastam újra a nevét. A Gajdos Népzenei és Néptáncegyüttes meghívására szatmári és nyírségi táncokat tanít a Megyei Művelődési Központban. Barátnőm óva intett a találkozástól: „Maradjon meg az emlékedben olyannak, amilyen volt. Ki tudja, lehet, hogy azóta már kopasz, s elhullatta a fogait is...!” Semmit sem változott. Talán valamicskével tömöttebb a bajusza. Ahhoz, hogy a közelébe férkőzhessek, nekem is be kellett állnom a tánctanulók közé. Szakadt rólam a víz, reszkettek a lábaim, mire hál’ Istennek szünet lett. „...haórukk!” Egy nyugalmas zugban megtudtam: változatlanul az Állami Népi Együttes tagja, bár néhány évig hűtfen volt hozzájuk. Barátaival megalakították a Kodály Kamaraegyüttest, mert úgy gondolták: a kisebb létszámú cso- ort mozgékonyabb, gyakrab- an kap meghívásokat. Számításaik nem jöttek be, így visszamentek az „ősi fészekbe”. Produkciójukat a budai székházban láthatja a közönség (ki tudja, meddig?), s ha a minisztériumtól sikerül kikönyörögniük némi pénzt, akkor néha eljutnak külföldre is. Jártak már — csaknem két évtizedes pályája során — Japánban, a Fülöp-szigeteken, Tajvanban, Észak- és Dél-Ameri- kában, az európai országokat nem is említve. Tavaly, munkája elismeréseként, a legjobb táncosnak járó kitüntetésben részesült: Harangozó-díjat kapott... Magánéletét firtató kérdéseimet megelőzve büszkén említette: két kisfia van, az egyik baletto- zik, a másik csellózik. Felesége az együttes kórusában énekel. Vajon a népi kultúra őrzője és ápolója nem érzi-e magát „maf yaranb magyarnak”? íme a la- onikus válasz: „...ilyen baromságokkal nem foglalkozom!” Lenet, hogy közlékenyebb is lett volna, de — pechemre — ismét hangolt a zenekar. Néhány évvel ugyan fiatalabb vagyok, mégsem voítam képes az általa diktált tempóban kapkodni a lábam. Ehhez olyan fizikum és elszántság kell, amivel ő bír. A sarokból lestem egy darabig, aztán úgy döntöttem: na, jó, tizenöt év múlva megkeresem megint... Négyessy Zita Az őstermelő Még seperni kellett a havat a takarosán rendben tartott udvaron, a pincelejárat előtt, amikor legutóbb ott jártunk. Hollókői Mihály „őstermelőhöz” nemes tokaji borokért jövünk Tállyára, többnyire ünnepek előtt. Aki egyszer megízlelte az elengedhetetlenül és szükségesen nemespenész szagú, hangulatos pince hordóinak tartalmát, az bizonyos, hogy évtizedeken át visszajáró vendég lesz, s jöhet karácsony, húsvét, bármilyen jeles nap, nem akarja beérni kevesebbel. Még mi, egriek is szívesen elzarándokolunk oda, most annál is inkább, mert nincs még fél esztendeje, hogy Egeré s Tokaj közösen pályázott a világkiállításra egy „bor-expo” tervével. Hollókői Mihály szőlész-borász dinasztia tagja. Ősei talán még maguk is kapcsolatban álltak a felvidéki borkereskedőkkel, akik a múlt század végén külön postakocsijáraton szállították a nemes italt a tokaji borvidékről fel Kassáig, s Pozsonyba. Akkoriban a hegyaljai nedűt előre fizették a kereskedők: tavasz- szal már a következő esztendőre valóra itt hagyták az előleget. Ezt a hagyományt a gazda említi nekem annak kapcsán, hogy most ismét kész a plánum: ha lesz expo, lesz ismét postakocsijárat is, amolyan nosztalgiajelleggel, s az ismét megáll majd a hegyyaljai faluban. Egy esztendővel ezelőtt, hogy ott jártam, a gazda jogos büszkeséggel kóstoltatta velünk a különféle évjáratú száraz, majd az A tokaji borász az expóra készül édes szamorodnikat, a furmintot, a többit, s végül a legnemesebb aszúkat. A pince most is vendégektől hangos: németek poharaznak. A penész ette boltíveken különféle nemzetiségű bankók, az ide betérő turisták „névjegyei”, amelyek minden vendégkönyvnél „ékesebben szólnak.” A gazda másfél évtizede, hogy kereső foglalkozását hagyta ott a borok kedvéért: a szőlőművelésbe, borászatba nevelkedett bele, mondta, s annyira tartósnak bizonyult a szerelem, hogy végleg emellett döntött. A családtagok önállósultak, testvéreinek is külön pinceág jutott. A Hollókői-família nem borissza, őrizgetik, védik a legjobb borokat, így Mihálynak is számos olyan évjáratú itala van — például a ’67-es —, amelynek nemhogy az országban, talán máshol sincsen páija. A helyi nemzetközi versenyek pecsétjeivel ékesített, ritka palackok ezért külön polcon sorakoznak a pince végében... Esztendővel ezelőtt még ő mesélte nekem, hogy ezt a különleges fajta aszút a világkiállításra érleli, ott szeretne lenni vele a legjobb magyar termékek között. Bár ami az expót illeti, ma már kissé bizonytalan. Mikor erről beszélünk, visszakérdez: — Úgy gondolja, tényleg meglesz a világkiállítás? — Meg, meg — bólogatok, s idézem Rarsményilatkozatait. — Csak legfeljebb nem akkora, és nem úgy — mondom végül. — Ám ha lesz, s miért ne lenne, akkor a tokaji s az egri boroknak bizonyosan lesz publikuma. (jámbor) Politikai arcképcsarnok Pokorny Endre Annak idején a megyei MDF-es listáról jutott be a Parlamentbe Pokorny Endre gyógyszerész. Hatvanban született, ott is végezte el a középiskolát, aztán tanulmányait rövid ideig megszakította, de csakhamar diplomát szerzett az egyetemen, s 1970. január elsejétől dolgozott Mátraházán. Egészen addig, ameddig a rendszerváltási folyamat el nem kezdődött, konkrétan nem politizált: mindössze baráti körben cseréltek nézeteket bizonyos kérdésekről. Számára nem volt kétséges, hogy a Magyar Demokrata Fórumhoz kell csatlakoznia, s — mondhatni — a párt színeiben karriert is futott be. Azontúl, hogy honatya lett, nemrégiben az MDF- frakció igazgatójának választották. Pokorny Endrével Budapesten, a képviselői irodaházban beszélgettünk. — Abból, hogy frakcióigazgató lett, arra következtetek: markáns személyisége a képviselőcsoportnak, s a párt stratégiai kérdéseiben nem szokott kisebbségben maradni. — Ez pontosan így van. Tevékenységemre rányomta a bélyegét az, hogy vallásossá neveltek, ma is istenhívő vagyok. Képtelen vagyok bárkit is gyűlölni, talán csak percekig haragszom, ha előfordul. Ha az ember nagyon mélyen átéli azt, hogy halandó, akkor csak így cselekedhet. — Talán nem árt tisztázni valamit: mit jelent az, hogy frakció- igazgató. A közvélemény általában frakcióvezetőket ismer — az MDF esetében Kónya Imrét —, de ezt a másik „ intézményt ” nem, hiszen más pártoknál nem is igen gyakorlat. — Kezdetben nálunk sem volt ilyen. Menet közben azonban kiderült, hogy szükség van erre a pozícióra, már csak azért is, mert a Kónyának szüksége van egy helyettesre, aki az operatív tevékenység alól mentesíti. A frakciónak vannak például alkalmazottai, szakértők például, csaknem nyolcvanan. Őket kell megkeresni, mozgatni, felvenni, a bérüket megállapítani. Emellett gondoskodni arról, hogy mindenki megkapja a szükséges anyagokat, s tájékozott legyen. Most például az is a dolgom, hogy elemezzem: az utolsó évben „rendszerelméletileg” miképpen működik a frakció, működhet-e jól egyáltalán. — Tehát ez nem annyira politikai, mint inkább adminisztratív feladat? — Annyiban politikai, hogy ha a frakcióigazgató észreveszi: Pokorny Endre: „...jólesett, hogy ellenszavazat nélkül választottak meg.” különböző eszmeiségű érdekcsoportok kezdenek kialakulni, akkor megpróbálja a kiváltó okokat megszüntetni, s odahatni, hogy ezek alkotó módon legyenek részesei a munkának. — Akkor bizonyára foglalkozott a Csurka-Debreczeni párharccal is. Ilyenkor mit tesz, milyen lehetőségei vannak? Megfeddi őket? — Ha az ember észreveszi, hogy túlságosan sok energiát fordítanak ezekre a tulajdonképpen meddő dolgokra, amikor már üres szájalásról van szó, akkor kell találni nekik valami munkát. De feddésről szó nincsen. Minden közösségben léteznek olyanok, akik extrém módon reagálnak dolgokra, mert frusztráltak, vagy mert úgy érzik, hogy a munkabírásuk nincsen kihasználva. Nekik megfelelő feladatot kell találni. — Akkor azért ez mégiscsak egy fontos politikai funkció is, hiszen a frakciónak maximálisan el kell fogadnia önt. Tényleg: el kell? Ez választott funkció, vagy önt valaki kinevezi? — A frakcióigazgató személyére Kónya Imre tesz javaslatot, de a képviselőcsoportnak vétójoga van. Éppen ezért nagyon meg kell gondolnia, hogy kit ajánl, mert ha azt a frakció nem fogadj a el, akkor az vele szemben is felér egy bizalmatlansági indítványnyal. Nekem nagyon jólesett, hogy ellenszavazat nélküliettem igazgató. — Az önöké egy nagyon nagy frakció. Miként tud valaki ott ismertté válni? A választók például nem nagyon tudják, hogy az MDF-frakció nagy része mit csinál. A pártja viszont felfigyelt önre. Hogyan sikerült ezt az elismertséget kivívni? — Erre nekem nehéz válaszolnom. Nem látványos a mi munkánk. De a frakció előtt sokat szerepeltem, készítettem elemző tanulmányokat. Nyilván nem kampánycélzattal tettem ezt, de úgy tűnik, felfigyeltek rá. Én azonban soha nem szerettem a nyilvánosság előtt szerepelni, de ha akartam, ha nem, már korábban — a munkahelyemen — is mindig körém szerveződtek, az irodám volt az intézet központja, ott beszélgettünk a főorvos kollégákkal. De én inkább hallgatni szerettem az okos embereket, hogy mit beszélnek. — Ezek szerint a Parlamentben sokan ilyen szemérmesek. Hallgattam az előbb egy telefon- beszélgetését, azt mondta: tíz után indult haza este. Ezek szerint sokat dolgoznak, csak éppen a menedzselésüket nem tartják fontosnak, s kialakult az a kép, hogy önök „léhűtők”. — Erről mi is tehetünk. De a kezdeti nagy tumultusban még most is olvasok olyan cikkeket a sajtóban, amelyről nem tudom, hogy mire jók. A Parlament szisztematikus lejáratásába belefér az, hogy a képviselők nem csinálnak semmit. Persze hangsúlyozom: én nem ítélem meg a sajtót egészében, vannak kapcsolataim újságírókkal, s külön- külön ítélem meg őket. Magamban. Visszatérve: Isten a tanúm, hogy így, hogy ennyire megdolgozzak a pénzemért, 54 éves koromig nem volt, pedig korábban sem lazsáltam. — Egy dolgot áruljon még el: említette, hogy a frakció munkáját, úgymond, „mederben kell tartania”. Tudok olyan frakcióról, ahol van például „késéspénz”. Önöknél is ilyen a rend? — Kisebb frakcióknál ezt meg lehet oldani, nálunk nem. Próbálkoztunk mindenfélével, de minden kudarcot vallott. Úgyhogy az önfegyelemre apellálunk, de azért gyakorta előfordul, hogy egy délben kezdődő ülésre még egy órakor is szállingóznak az emberek. De ez nem azért van, mert a túlnyomó rész rendetlen, hanem azért, mert eny- nyi emberrel sokkal nehezebb egyeztetni. Kovács Attila
