Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-14 / 86. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. április 14., szerda Látószög Hús és a bárdja Nagyjaink, akik annak idején úgyszólván a legkisebb gondolkodás nélkül hátat fordítottak mindennek, s mindenkinek, ami, aki keleti — aligha így képzelték legújabb nyugati „kalandozásainkat”, az ugyan már általunk is meglehetősen régóta lakott, de mindmáig „el nem ért” Európa megközelítését, mint utóbb sikeredett. Az történt ugyanis, hogy kis hazánk még nem is tagja a KGST-ből annyira vágyott Közös Piacnak, meg sem kóstolta az EGK ízét, de leendő családjában már érkezése előtt kiosztották számára duzzogásra késztető nyaklevesét. Hogyha nem mindjárt az első pofonját! Hiszen mi más lenne az Európai Gazdasági Közösség minap elrendelt hústilalma, s az ebből számunkra következő — a feldolgozott termékekkel együtt — hozzávetőlegesen 50 millió dolláros exportkiesés?! Arculcsapás vagy „csak” váratlan hidegzuhany — egyre megy. A fejlett, irigyelt és sóvárgott haladóbb világnak nem kell, amit reménykedve kínáltunk neki közismerten szerény, de mindeddig a határainkon túl is még oly sok helyen kedvelt, elismert javainkból. Hallani sem akar arról, amivel idáig — kevéske büszkeségeinkből — dicsekedni bátorkodtunk, a puhább valuták korában is többnyire keményebbekhez jutottunk újra, meg újra. S hirtelen fordulatukat, váratlanul megváltoztatott álláspontjukat új barátaink nem is magyarázgatjákkülönösebben. Inkább sejtéseikre hivatkoznak, mintsem konkrét vádakkal, bizonyítékokkal válaszolnának csodálkozásunkra. Éppen csak azt nem felelik döbbent kérdésünkre, hogy: csak. Ilyenformán — ügye? — mi sem természetesebb, mint a mogorva „Adjon Istent”, hasonló „Fogadj Istennel” viszonozni. Vagyis: ha Nyugat-Európában nem kell a kelet-európai hús, hát kontinensünk szerencsétlenebb feléből, jelesül Magyarországról sem nyújtózkodunk tovább annyira tisztes termékünk amonnan ajánlott változatáért. Még ha az „fejlettebb, kulturáltabb” is a miénknél. Egyszóval, a hús fölött—úgy tűnik — a csatabárdok is előkerültek. S cseng talán a miénk is úgy, mint a hajdani kard, amivel mind máig oly szívesen büszkélkedünk, ha kell, ha nem. Vér még nem folyik, s talán ezután is így marad, de a hangulat mindenesetre már meglehetősen harcias mindkét oldalon. S nem csillapítja ezt még a "sógorság”sem, noha már annyira kezdtük szeretgetni egymást, hogy történelmünk ko- miszabb időszakait is felejteni próbáltuk. Szót nem érdemelne a dolog — ha egyéb miatt jött volna a haragosdi. No, de hát ez a hús igazán húsbavágó! Az 50 millió dolláros árbevételi elmaradás mégis csak valami. Igen érzékeny, mondhatni azt is, hogy roppant fájó vesztesége országunknak. Kegyetlen ítélet kínlódó mezőgazdaságunk, gyengélkedő élelmiszeriparunk számára. Amikben eddig okkal és joggal oly nagyon bíztunk. Mi jöhet ezután? Van, lehet-e egyébben reménykednünk? Csak találgathatjuk, de megválaszolnunk nehéz. Mivel, ha az erősebb oldalunkról is kiderítik, hogy valójában gyöngécske, jobb, ha a másik eszünkbe sem jut. A húsnál maradva is idézhetjük a klasszikus mondást, noha a füstbe ment terv természetesen egészen más állatokkal számolt: „Anyám, nem ilyen lovat akartam. ” Vagy kár ezen lovagolni...? Gyóni Gyula Gazdasági folyamataink nyomában (IV.) Ki lesz a vevő? Ha már eljutott egy vállalat abba a helyzetbe, hogy átalakult gazdasági társasággá, következhet a tényleges privatizáció, vagyis az értékesítés. Ennek is megvan a maga szigorú eljárása. Kezdve attól, hogy a vállalatról cégbemutató füzetet szokás készíteni, pályázatot kell kiírni, az ajánlatokat értékelni kell, és ha minden jól megy, végül is sikerül eladni a céget. A tapasztalatok szerint egy ilyen ügylet átlagosan három-öt per lehetőségét rejti magában. Szigorú szabályai vannak például a pályázati hirdetésnek, amelyet könnyű megsérteni, és máris van támpont a perre, ha valaki — rendszerint egy vesztes pályázó — utólag meg akarja óvni a döntést. A legnehezebb feladat mégis az igazi vevő megtalálása, illetve annak mérlegelése, hogy melyik ajánlat a legjobb, melyik a legalkalmasabb arra, hogy a vállalat biztos jövőjét garantálja. Jó ideje világossá vált már, hogy a vállalatok iránti fizetőképes kereslet csökkent, ugyanakkor változatlanul erős a nyomás a privatizáció gyorsítása iránt. Ezért a kormányzat különböző módokon igyekezett a keresletet növelni, és olyan privatizációs módszereket bevezetni, amelyek a kispénzű emberek számára is reális esélyt adnak a tulajdonszerzésre. így került sor az Egzisztencia-hitel (E-hitel) bevezetésére, majd a feltételek enyhítésére, a Munka- vállalói Résztulajdonosi Program (MRP) megindítására, es nem utolsósorban a kárpótlási jegyek fizetőeszközként való elfogadására. Néhány kísérlet történt már a privatizációs lízing alkalmazására, és szó van újabb technikák kidolgozásáról is. Sokat foglalkozott a sajtó a hiteljegyek, továbbá a részletfizetésre történő vásárlás bevezetésével is. Miközben ezek a lehetőségek módot adnak a tulajdonosi kör szélesítésére, sok fejtörést is okoznak a privatizálandó vállalatok sorsáról döntő szakértőknek. Mert a dolgok logikája folytán sokan úgy gondolkodnak: ha valamit kárpótlási jegyért is megkaphatok, miért adjak érte készpénzt? Ha kedvezményes feltételekkel, „E-hitelben” is meg lehet venni, miért, adjak érte kárpótlási jegyet? És miért vegyek igénybe egyáltalán hitelt, ha még kedvezőbb feltételeket is kilátásba helyeztek? Mivel elég sokféle változat jöhet szóba a fizetésnél, nagyon átgondoltan kell mérlegelni, hogy melyik ajánlatot célszerű elfogadni. Feltéve, hogy több ajánlat is érkezik a felkínált vállalatra. Az eddigi tapasztalatok alapján azt is megfigyelték, hogy a magyar befektetők —- a dolgozók vagy a vállalat vezetői — sokszor nagyon is szemérmesek. A külföldibefektetők — a piac értékítéletére hivatkozva — könnyedén mondanak ki olyan alacsony árakat, amekkorát a vállalat saját emberei ki sem mernének ejteni a szájukon. A decentralizációs privatizáció első ütemében 433 vállalat vesz részt. Az év végén ezek 85 százaléka már szerződést kötött valamelyik tanácsadó céggel. A szerződés megkötése után az érintett vállalatok közül csaknem 277 alakult át tárasággá. Ezzel elvileg eljutottak arra a pontra, hogy megkezdődhetett a tényleges privatizációjuk. A társaságok közül azonban csak 74 céget értékesítettek 1992. december 31 -ig, és további 15-20 vállalat pályázati kiírása volt folyamatban ebben az időpontban. A tapasztalatok szerint azoknál a vállalatoknál haladtak jól az események, amelyeket kellő hozzáértéssel és alapossággal készítettek elő. Ugyanakkor az is tény, hogy ebben a körben is nő a vesztesegekkel, kinnlevőségekkel és adósságokkal küszködő cégek száma. Az első önprivatizációs ütembe tartozó vállalatok közül az év végén 37 volt kénytelen csődöt jelenteni, és 51 vállalatnál meg kellett indítani a fel- számolási eljárást. A csődhelyzet megoldásánál, az egyezségek létrehozásánál is segítséget nyújtanak a szakértők. A decentralizált privatizáció második ütemében, 1993. január végén 277 vállalatot tartottak számon. Ez az a kör, amely az induláskor még akár az „ezresek klubja” nevet is viselhette volna. Mert az akkori elképzelések szerint az 1000 dolgozót foglalkoztató, 1000 millió forint forgalmú, és ugyanekkora saját vagyonú cégekből akarták kialakítani a második ütembe tartozók csoportját. De később lazítottak a határokon, és mivel a vállalatok maguk is ajánlkozhattak a második ütembe való felvételre, végül is az eredeti elképzelésekhez képest kisebb cégek adják a vállalatok zömét. A második ütembe tartozó vállalatok átlagos nagysága 400 millió forint körül van. A második ütem 1992. auf usztusában indult meg. Az azt övető öt hónap alatt a cégek 53 százaléka indította el a privatizációs folyamatot, vagyis keresett és talált magának olyan tanácsadó céget, amellyel szerződést kötött a privatizáció lebonyolítására. Ezek közül a vállalatok közül 18 százalék társasággá is alakult már. Ténylegesen azonban csak négy társaságot értékesítettek a második ütem keretében. Az ide tartozó vállalatok száma azonban nem végleges. A cégek folyamatosan jelzik részvételi szándékukat a programban, mert sok vállalatnál úgy gondolt 'ák, jobb, ha maguk is beleszól- íatnak a privatizációs elképzelések kidolgozásába, mintha nélkülük születnek a döntések. Ezért például 1993. januárjától több mint húsz új cég jelentkezett azzal a kéréssel, hogy csatlakozhasson a decentralizált privatizáció második üteméhez. (Folytatjuk) Szerzői találkozó a tanárképző főiskolán Az „Üj Bekezdés” Egerben Néhány esztendeje, hogy Észak-Magyarországon megalakították az Uj Bekezdés Irodalmi Alkotócsoportot és Művészeti Egyesületet, amely nemes vállalkozásával az egész országból ösz- sze kívánja fogni a tehetségeket, sőt a határainkon túli magyar nyelvű szerzőket is. Működését „ Időjelek “ címmel, negyedévenként megjelenő almanach, s sorozatban kiadott könyvek, elsősorban pályakezdők munkái, illetve különféle rendezvények — baráti találkozók, nyilvános előadások — jelzik. A költészet napját az idén is külön rendezvénysorozat köszöntötte. Ez alkalommal Apáti Zoltán „Táltostalanul”, illetve Vass Tibor „Forgószél” című, új versesköteteit mutatta be az egyesület előbb az április 10-én, Miskolcon tartott sajtótájékoztatón, majd az északi-keleti országrésznek még több helyén. Nyíregyháza után, április 26-án 18 órától az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola pinceklubjában találkoznak a szerzők közönségükkel. Ezt kell megörökíteni! Művész meg a parasztjai Megesik, hogy az ember bemegy önfeledt érdeklődéssel egy kiállításra, és vastag bűntudattal távozik onnan. Pedig ezt a művész sem akarhatta, mi sem követtünk el olyasmit a napfényben, egyáltalán a fényben fürdő teremben, ami megterhelné a lelkiismeretünket. Akkor hát csak a képek... Bizony! Fogarasi György, a festő, erősen a középgeneráció egyik tagja, számomra — egriek számára — a teljes ismeretlent jelenti. Idehozott egy rakás képet: portrékat, egyesben, kettesben, hármasban, néhány táj-jegyzetet, hogy a sok arc közé belesandítson némi változatosság. De ezek az arcok nem városiak, még csak nem is munkások, akiket hama- rost megkoptat a gyári robot és a József Attila által is megénekelt városperem, a kémények zord és füstös vüága. Itt középkorú, inkább öreg parasztok néznek ránk, nem fenyegetve, nem jókedvűen, inkább olyan szürkésen, a mindennapi homályból éppen kilépve vagy kiszólítva, hogy mutassák magukat. De nem akárki kérésének tesznek ők eleget, ókét nem a városi környezetből a falura leszaladó diplomás keresi meg, hanem a vér — a vérből — atyafi, aki festővé „szerezte” fel magát. Azzal, hogy tanult, azzal, hogy elsajátított némi technikát, éppen eleget ahhoz, hogy mindazt kifejezhesse, leképezhesse, amit maga körül lát. Amit észrevesz, vagy észre akar venni. És ez nagy-kettő... Fogarasi György tudatos művész. Megtalálta a neki fontos témakört, az általa megélt világot, a parasztokét, akik mindennap rálehellik a művészre, a fajtájuk közül valóra a köznapot, a bajlóOnarckép * Őseink (egy kép a sorozatból) (Gál Gábor reprodukciói) dást a földdel, a világgal, a családdal, az unalommal, a nagyon alacsonyan bukdácsoló napi ritmussal. Szóval: nincsen ezekben az arcokban semmi különös azon kívül, hogy belenéznek a művész szemébe, és türelmesen várják, hogy hagyná őket odébállni, minek is ez a maskaraság. Hogy ők ilyenek, ezt kell megmutatni? De hát kinek? Ki lenne ma, 1993- ban kiváncsi olyan arcra, amely akár ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt is ilyen napszítta, ilyen barázdás lehetett, és akkor mozdultak meg a ráncai, ha átkozó- dásra fordult az idő, mert „elverte a búzát ajég.” Vagy meghalt az asszony meg a gyerek, pedig hogy kellett volna a dolgos kéz?! Ezek a fejek itt mind egyformák. De csak annak, aki felületesen, tartózkodóan vagy mesz- sziről sandít rájuk. Mint nekünk, akik a városi forgatagban néha meglátunk kínai vagy japán csoportot. Csak úgy emlékszünk rájuk, mintha egy kaptafáról kerültek volna le ezek a kiálló pofacsontra húzott arcbőrök. Parasztjaink is ilyeneknek tűnhetnek. De vesszük a fáradtságot, és rátapadunk egyikre-másikra, kiderül: minden arc, minden tekintet sajátosan külön alkat, vagy a szem, vagy a száj körül ott húzódnak az egyéni sorsnak a mutatói, a gyűrődések és a szarkalábak. A bajusz, a fejfedő, a kabát, a csizma, az ing, a zárkózottság takarja ezeket a testeket. És lelkeket. A mai társadalom — itt nálunk — két generációra visszakacsintva nyolcvan százalékban ezektől a parasztoktól származik. Keveset mondtam. De mi már hűtlenek vagyunk hozzájuk. Megfeledkezünk róluk. És helyettük, a bűntudatunktól kisérve itt látjuk őket Fogarasi művész úr jóvoltából, az ő hűsége és megbízhatósága révén. És megtiszteljük őket, bűntudatos főhajtással. Ennyit a fajtánkról...! Farkas András Mitől tisztiorvos a tisztiorvos? Mindenki úgy emlegeti városszerte Gyöngyösön, hogy a tisztiorvosi hivatal. Pedig az intézménynek nagyon jó hangzású, egy kicsit tálán „kimódolt” neve van. Hivatalosan így hangzik: „Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Gyöngyös Városi Intézete.” Ember legyen a talpán, aki ezt egyyszuszra ki tudja mondani. Denat ez nem is fontos. Maradjunk a leegyszerűsített és ilyen módon közszájon forgó elnevezésnél. Ennek az intézetnek a tevékenységéről érdeklődtem dr. Mózer Albertnál, a városi tiszti főorvosnál. — Az elmúlt esztendő egy kicsit a tanulóév is lehetett... — Egy kicsit az is volt, hiszen ez a szolgálat az elmúlt negyven esztendő alatt nem létezett. Most alakult. — Hová tartozik az intézet? — Közvetlenül a népjóléti miniszter felügyelete alá. — A második világháború előtti tisztiorvosi szolgálatot újították fel tulajdonképpen? — Úgy van. A közegészségügyi és járványügyi feladatok mellett az egészségvédelmi feladatokat is ellátjuk majd. Ezt népegészségügynek hívjuk egységesen. Átvettük még a volt tanácsi rendszerben működött városi főorvos funkcióit is. — Ezek szerint van tennivalója elég... — Uj feladatként a városi tisztifőorvoshoz kerültek az anya- és csecsemővédelmi hálózat, s a városon kivül a vonzáskörzet vezetői is. Összesen 23 községről van szó. — Hogyan biztosították a szükséges tárgyi eszközöket? — Rendkívül nagy nehézségek árán. Miután létszámban is mgnövekedtünk a volt Köjálhoz kepest, az intézet elhelyezése sem volt könnyű. Az önkormányzat segítségével azonban sikerült gondjainkon úrrá lenni. Egyébként együttműködésünk az önkormányzattal jó... — ...OiíT, működikegy főorvos. Jól tudom? — Tekintettel arra, hogy az egészségügyi dolgokat egy szakembernek irányítania kell. Vele is kitűnő a kapcsolatunk. Ó az egészségügyi menedzser. A város egészségügyi alapellátása tartozik hozzá. — A kórház? — Az nem, a kórház önkormányzati tulajdonban lévő önálló költségvetési egység, amely jelenleg az önkormányzat „alárendeltje”. Ez jó is, meg nem is. Ebben is alapvető változások várhatók. — Szóljunk a mindennapi gyakorlattal kapcsolatban az elmúlt évi gondokról. Mik voltak ezek? — A szervezetet fel kell építeni. A személyi feltételeket is meg kellett teremteni. Ebben a kórház volt a segítségünkre. — Az ellenőrzési feladatokat hogyan látták el? — Minden egészségügyi egységet ellenőrizni kellett. Elég sok hiányosságot tapasztaltunk, amelynek minden esetben a pénzhiány volt az oka. — Mit tapasztaltak az üzletek, az elárusító helyek ellenőrzésekor? — Rengeteg probléma volt a privatizáció miatt, mivel az új vállalkozók a közegészségügyi, a járványügyi szabályokat nem ismerték. — Azt mondják, a vállalatokkal szemben sokkal szigorúbban járnak el, mint a magánvállalkozókkal. Igaz ez? — Ezt egyáltalán nem lehet mondani: egyformán járunk el minden ellenőrzéskor. — Mennyire szigorú a büntetés? — A véleményem szerint egyáltalán nem szigorú. Hadd mondjam úgy: a háromezer forintos bírságot könnyedén kifizetik az adott esetben. — Feljelentés nincs? — Ha indokolt, van. Abban az esetben, ha nem tartja be a szabályokat, a működést felfüggesztjük. — Panaszkodnak az érintettek az eljárás szigora ellen? — Nem nagyon. A jelenlegi gazdasági helyzetben igyekszünk megértőek lenni. — Essék szó a sikerekről is. Mit tud jó lelkiismerettel elkönyvelni az elmúlt évről? — Az egyik az, hogy a védőnői hálózat kiválóan működik. Sikerült a háziorvosi szolgálatot is megszervezni. Az üzemorvosok is lehetőséget kaptak a háziorvosi teendők ellátására. — Volt-e olyan helyzetben, amikor „ verekednie” kellett? — Talán a városi és a lengyelpiacot említhetném, ahol a tisztaság színvonaláért rengeteget kell hadakoznunk. De a város tisztaságáért is küzdenünk kell. Van tennivalónk a háziorvosok leterheltségének csökkentéséért is. Reméljük, sikerül kiépítenünk a 24 órás mentőszolgálatra épülő ügyeleti reendszert. A sürgősségi ügyeletet a lakosság szempontjából kell minél előbb megteremtenünk. A társadalombiztosítás és az önkormányzat annyagi forrásaira támaszkodva lehet az országos mentő- szolgálattal a szerződést megkötni. — Nem teszik szóvá az emberek, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben most apró-cseprő „szemétügyekkel” kell piszkálni a lakókat? — Bizonyára ezt többen pisz- kálódásnak veszik. De a feladatunk az, hogy az összes „köz”- dolgot rendbetegyük, például a közegészségügyet, a köztisztaságot is. Ez mindannyiunknak az erdeke. Ebben nemcsak a hatóságoknak, hanem a lakosságnak is tennie kell. Mert igaz az, nogy az emberek egy része nagyon nehéz anyagi helyzetben él, de emiatt a közegészségügyi feladatok végrehajtásától nem tekinthetünk el. G. Molnár Ferenc
