Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-04 / 53. szám

6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. március 4., csütörtök „Még nagyon fáj a lelkem...” Arcának ékessége a szeme. Mintha ez a mély tüzű, fekete ra­gyogásé szem ablakot nyitna a hangulataira, a gondolataira, a lelkére. A vastag szemöldök alatt kissé mélyebben ülnek a szemei. Jókedve, huncutkodása azokon süt keresztül. Közepes magassá­gú termetének vonalai arányo­sak, szépen íveltek. Senki sem gondolná, hogy négy gyereket szült. Mint ahogy azt sem, hogy a legnagyobb lánya már férjnél van, és már <5 is szült egy kislányt. — Olaszországban él, oda ment férjhez. Milánóban laknak. Már kétszer voltam kint náluk. Ők gyakrabban jönnek haza, mert csak beülnek az autóba, és ripsz-ropsz, már itthon is van­nak. Ha a lányom kijelenti: már­pedig megyünk anyuhoz, a vöm­nek nincs, nem lehet ellenvetése. — Hogyan ismerkedtek össze a fiatalok? — A lányom a Hungalunál dolgozott. Olaszból nyelvvizsgát tett, őt vitte ki az igazgató tol­mácsnak magával. Ott összeis­merkedett a későbbi férjével. Kapott egy ajánlatot az olasz társvállalattól, hogy maradjon ott, legyen a magyar ügyek elő­adója. Miután anyagilag is jóval kedvezőbb volt a lehetősége, maradt. A kezdeti ismeretségből pedig házasság lett. — Kinek tett jót az az utazás? Már elnézést... — Ja, a véletlen...! Vannak, akik azt vallják, a legjobb szerve­ző a véletlen. Maga hogy gondol­ja? — Egyetértek. De ha mára vé­letlen került szóba: magának ho­zott szerencsét mostanában? — Nem, de nem is szerettem volna. Még nagyon friss a seb bennem. Alig egy éve, hogy a férjem váratlanul meghalt. O na­gyon hiányzik. Nekem is, a gye­rekeknek is. Mi igazán jól éltünk. A férjem rengeteget dolgozott, hogy mindenünk meglegyen. Talán az is volt a baj, hogy sokat vállalt magára. Ő nemcsak jó ember volt, hanem jó vágású fér­fi is. — És azóta minden a maga vállára szakadt? — Nem könnyű, de csinálom. Igaz, a gyerekeim szinte minta­gyerekek. A kisebbik lányom itt­hon van, dolgozik, pedagógus. Ő a németbe van beleesve, de mel­lette franciát is tanul. A múlt hé­ten voltunk fenn Pesten, mert ál­lami nyelvvizsgát tett. Elkísér­tem, mert majdnem 38 fokos lá­za volt. Egyedül nem mertem el­engedni, nehogy rosszul legyen. Lebeszélni nem tudtam az uta­zásról. Ha egyszer mára van ki­tűzve a tesztvizsga ideje, mond­ta, akkor menni kell. — A többiek? — A nagyobbik fiam autósza­lont nyitott. Miután elég sokat kell mennie ide-oda, gyakran he­lyettesítem a boltban. De az is megtörtént már, hogy helyette mentem fel az országos képvise­letre... A kisebbik fiam még az általánosba jár, mellette latint és görögöt tanul. — Maga beszél valamilyen nyelvet? — Már elhatároztam, hogy olaszból megpróbálok valamit magamra szedni, mert mégiscsak kellemetlen, hogy a vömmel és az unokámmal egy szót sem tu­dok váltani... — A kis unokát nem tanítja az édesanyja magyarul? — Dehogynem! Csak most még nagyon fiatal, alig kétéves, ezért sem az egyik, sem a másik nyelvet nem beszéli rendesen. Tudja, milyen érdekes, hogy amikor először kiment a lányom, azzal fogadták az ottaniak, mi­lyen jó, hogy jött: végre valaki, aki évekig tanult oroszul is... És mit ad Isten? A lányom oroszul még makogni sem tud. Most bánja csak, hogy abban az idő­ben elbliccelték az órákat. — Mondja, hogy győzi mind­azt, ami vár magára? — Hát... Időnként estére már csak beesem az ágyba. Valami­kor öt autónk volt, most egy sincs. Annyit gyalogolok, hogy talán még maratoni bajnokságot is nyerhetnék ezzel a tempóval. Mondtam is a fiamnak: autósza­lonod van, de autód nincs. Leg­alább egy Trabantot vennénk. Mi­re ő: azt nem! Arra viszont nincs pénze, hogy egy komoly autót vegyen. Az üzletbe nagyon sokat kellett befektetni... Hogy med­dig bírom? Nem tudom. Időn­ként eszembe jut, hogy ennyi lenne az élet? Rohanás, munka, főzés, takarítás, és jó, ha néha egy könyvet a kezembe vehetek. De egy fél óra múltán leragad a szemem. — Nem akadna egy barát, aki...? — Dehogynem! Tudja, a férfi­ak úgy gondolkoznak, hogy egy özvegy asszony mindenkinek a könnyű prédája. De nekem nem az a fontos, hogy csak nadrág le­gyen rajta, más nem is nagyon számít. Nagyon sok barátunk van, mert a féljem szerette a tár­saságot, jókedvű, vidám termé­szetű férfi volt. Velük ma is kap­csolatot tartunk, már amennyire az időnk engedi. — Egyedül akar maradni az élete végéig? — Az sem lenne jó. Időnként nagyon hiányzik egy lelki társ. Én a gyerekeimmel nagyon jól megvagyok. Sokszor talán sok­kal közvetlenebb kapcsolatban, mint ahogy szokás az ismerőseim körében. Nagyon örülök ennek, hogy a gyerekeim mindent meg­beszélnek velem, a legbizalma­sabb ügyeiket is. De..., nekem most még igazán nagyon fáj a lel­kem. A férjemet nem tudom el­feledni. Hangja elhalkult, és nagyon szomorúan nézett maga elé. G. Molnár Ferenc Politikai arcképcsarnok Szajlai Csaba Szajlai Csaba egyike a megye legújabb önkormányzati képvi­selőinek. Olyannyira, hogy ha alaposabban körülnézünk, nem is igen lelünk nála ifjabbat. A fi- deszes füzesabonyi városatya 25 esztendős, egyelőre nőtlen, és a szüleivel él a városban. Az ön- kormányzatban két bizottság­nak, az ügyrendinek és a kulturá­lisnak a tagja, elnöke a Géniusz Ifjúsági Alapítványnak, és két íz­ben választották már be a Fidesz országos tanácsába. Helyben dolgozik, de munkája miatt oly­kor utazik is, így például nemré­giben Németországban vett részt egy nemzetközi liberális tanács­kozáson. Egyszóval, nem unat­kozik... — Csaba, az ekkora települé­seken, mint Füzesabony, nem volt igazán jellemző, hogy Fi- desz-csoportok alakuljanak. A fiatalabbak is inkább az akkor nagynak tűnő pártokhoz csatla­koztak. Ezzel szemben itt már a hőskorban is volt szervezet. — Ebben annak is szerepe volt, hogy Budapesten tanultam, s éppen 1989-ben jöttem haza. A fővárosban pedig első kézből lát­hattam, hogy létezik egy fiatal, markáns politikai gondolkodású szervezet, amelyiknek önálló ar­culata van, s hogy ilyen típusú emberek vidéken is akadnak. — Sokszor éppen ennek hiá­nyát vetik a Fidesz szemére. Azt mondják: létezik néhány csúcs­politikus, a vidékiek meg nullák. — Ismerem ezt én is, sőt érez­tem a kampányidőszakban a ve­lem szemben sokszor megnyilvá­nuló lekezelő stílust. Eleinte a hozzászólásaim is furcsa hatást keltettek, de most már úgy ér­zem: nem közösít ki a testület. Ráadásul egy ekkora településen nem megy igazán a pártpolitikai munka, itt másfajta tekintélyel­vűség szerint osztódnak ki a sze­repek. Szajlai Csaba: „A város adottságait ki kellene használni...” (Fotó: Pesti Erzsébet) — Akkor igazából nem is szá­mít, hogy te fideszes vagy? — Dehogynem, ez fontos. Azonban, amit te is említettél, a vidékiek lenézését, az sajnos so­káig a Fideszen belül is létezett, a helyzet talán most kezd változni. A központ nem segítette az ön- kormányzatokban dolgozó em­bereket, nem képezte őket, s a képviselők, főként a kisebb tele­püléseken, csak annyit tudtak minderről, amennyit az újságban olvastak. Az események befo­lyásolására így aztán nem volt módjuk. — Viszonylag fiatalon, tulaj­donképpen politikai előélet nél­kül lettél politikus. Ezt vártad, amit tapasztaltál? — Maradjunk abban, hogy én k vázi-politikus vagyok. Nem ké­szültem erre, s nem tudtam el­képzelni sem, hogy ilyen nehéz közszereplőnek lenni. Ráadásul itt helyben az ember sokkal in­kább szembesül a döntéseivel, mintha országos politikát készí­tene. Nagyon naprakésznek kell lenni. — Ezek szerint: inkább csi­nálnál nagypolitikát? — Egyelőre semmiképpen. Nagyon örültem ugyan, amikor nemrégiben kedvenc politiku­som, Fodor Gábor megkért arra, hogy vállaljam el a jelöltséget a körzetben, de ezt még nem tehe­tem meg, sokat kell tanulnom ahhoz, hogy esetleg egyszer az Országházban csatasorba állhas­sak. De most még nem jött el en­nek az ideje. — Ebben az esetben Füzes­abony nem „szabadul” meg tő­led... — Nem, mert ez egyelőre egy rosszul szereplő önkormányzat, nem tudja eladni a várost. Füzes­abony kiváló adottságokkal rendelkezik, de ezeket ki kellene használni. Ehhez pedig — sokan mondják, én is mondom — szemléletváltozás szükséges. — Na, ez már egy igazi politi­kusi mondat volt, vigyázz ma­gadra! Kovács Attila Jó iskola a negatív iskola Ahogy Nyíri Iván látja a vada­kat, a pénzt, a bort és az egriséget Dr. Nyíri Iván Namíbiából ér­kezett. Gyorsan átadta az egri Dobó István Vármúzeumnak az afrikai trófeagyűjteményét, majd továbbutazott Szváziföldre, ahol jelenleg ENSZ-szakértőként dolgozik: az ottani uralkodó pénzügyi, gazdasági tanácsadó­ja. Eger szülötte kicsit messzire került városától, ugyanis kis­diákként még itt koptatta az isko­lapadot, a gimnáziumot már a fővárosban végezte, s igazából a nyelvtanulás izgatta a fantáziá­ját. — Hogyan lett önből gazdasá­gi szakember? — Moszkvában jártam egye­temre, nemzetközi pénzügyi szakra. Tudom, ezt ma már nem illik mondani, de nagyon jó isko­la volt, sok mindent megtanul­tam szakmai téren, mert az orosz pénzügyesek nagyszerűek. De ennél nagyobb iskola volt az, hogy a Szovjetunióban az ember azt is megtanulta, mit nem sza­bad csinálni a társadalomban és a gazdaságban egyaránt. Ha a mindennapi életet figyelte az ember, tudta, hogy az valahol mindig sántít. S ha az ellenkező­jét tette az ember, tudhatta: lesz esélye a sikerre. Negatív iskola volt ez, de roppant hasznos. Amikor hazajöttem, a Külkeres­kedelmi Minisztériumban kezd­tem el dolgozni, s ott tevékeny­kedtem pár évig, majd Afrikába vezetett az utam. — Volt valami oka annak, hogy ilyen messzire elment? — Igen. Úgy éreztem a mi­nisztériumban, hogy nem illek bele a képbe. Láttam, hogy amit csinálunk, az nem jó, szerettem volna másképpen, de abban az időben még nem lehetett, ezért inkább elmentem. — Mihez kezdett azon a föld­részen? — Először a tanzániai pénz­ügyminisztériumban voltam ta­nácsadó, majd az ENSZ-hez ke­rültem. Ot évig Lesotóban a köz­ponti bankban dolgoztam, nem­rég pedig Szváziföldre mentem... Most már szívesen hazajönnék, de meg akarom várni azt a meg­felelő pillanatot, amikor itthon is megértik, hogy mit akarok. Sem­mi különös nincs ebben, csak azt szeretném, hogy idehaza a dol­gok gazdasági téren is olyan flot­tul menjenek, mint például Le­sotóban. És ez igazán nem nagy elvárás. Most például azon gon­dolkodom, hogyan tudnám itt­hon — ha másként nem megy — üzleti alapon összehozni azt, amit kinn csinálok. Nagyon nagy szükség lenne egy tőkeszegény országban egy jól működő ga­rancia-hitelbankra. Ez létre is jött Budapesten, de akik működ­tetik, azok nem értenek hozzá, ezért nem sokat ér az egész. An­nak idején megpályáztam az in­tézet vezetését, de választ sem kaptam rá. Most azon gondolko­dom, hogy miként lehetne meg­venni, és magán alapon működ­tetni. Végül is, ha tudom ezt csi­nálni Szváziföldön, Lesotóban, most meg majd Namíbiában, ak­kor itthon miért ne tehetném. Érdekes: Tanzánia, Uganda, Mozambik, Angola, Mauritius favorizálja ezt a rendszert, min­denütt a világon „vevők rá”, csak éppen itthon nem kell... — A beszélgetésből úgy tűnik, önnek két szenvedélye van: a munkája és a vadászat. Miért va­dászik az ember? Dr. Nyíri Iván: „...hazai gyökér nélkül nehéz magyarnak lenni a nagy­világban.” (Fotó: Gál Gábor) — Szerintem minden életkor­ban másért. Gyerekkorban azért, mert elviszik a nebulót a felnőttek, s mert érdeklik az álla­tok, izgul, amikor lelövik a va­dat. A nagyszüleim a Kárpátok­ból származnak, gyerekkorom­ban engem is magukkal vittek a vadászatokra: medvére, farkasra mentünk. Huszonéves korban már felnőttnek tekinti magát, és arra vágyik, hogy ezt be is bizo­nyítsa, akár a vadászaton keresz­tül is. Harmincéves korban pedig azért fog puskát, hogy megis- meije önmagát, a természetet, más embereket. Rengeteg ta­pasztalatot lehet szerezni a bo­zótban, mert ott megmutatkozik az ember mélyebb enje is. — Tudvalévő, ugyancsak nagy különbség van a hazai és az afrikai vadászatok között. — Igen, ott a jó Isten igen kö­zel van, a halált és az életet gyak­ran csak másodpercek választják el. A bozótosban nagyon észnél kell lenni, 50-100 kilométeres körzetben senki nincs, teljesen magára van hagyatva az ember, egy kis hiba, és vége az életének. — Hányféle állatra vadászott Afrikában? — Mindenfélére foghattam puskát. Volt egy elnöki engedé­lyem, ami arról szólt, hogy mind­egyik fajtából lőhetek egyet. Oroszlánt és elefántot nem lőt­tem, ugyan többször lett volna rá alkalmam, de nem akartam egyik példányt sem puskavégre kapni: vagy túl fiatal volt, vagy a kicsinyei miatt nem terítettem le. — Rengeteg könyv és film szü­letett az érdekesebbnél érdeke­sebb vadászkalandokról. Bizo­nyára önnek is vannak hasonló élményei... — Égyszer a barátaimmal kafferbivalyra és elefántra akar­tunk vadászni, előtte elmentem a vadászboltba, és éles, hegyes töl­tényt kértem. Miután mindent beszereztem, elindultunk a bo­zótosba. Hatalmas bivalycsordá­val akadtunk össze, s én lőttem. Az állat elterült, majd néhány perc múlva felpattant, és futni kezdett..., felém. A csorda ezt észrevette, s azok is megfordul­tak. Fekete vezetőm mondta is: „...fussunk mi is”. Beugrottunk a terepjáróba, de akkorra már a csorda felhagyott az üldözéssel, visszafordulták. Az én meglőtt állatom persze lassúbb volt a többinél, és lemaradt. Még egy­szer tüzeltem rá, mire elterült, felkelt és elfutott. Ezt még két­szer megismételtük mindketten. És most jött az a jelenet, amit ha nem a saját szememmel látok, el sem hiszek: a csorda felfedezte, hogy egyik társuk lemaradt, pá­ran kiváltak, visszafordultak, közrefogták sebesült társukat, és elvitték. Később, már itthon, Pest mellett lőttem be a puská­mat, az egyik szakértő megnézte a töltényeket, s azt kérdezte: mi­re vadásztam ezzel? Ugyancsak elkerekedett a szeme, amikor megmondtam: kiderült ugyanis, hogy tompa lőszert adtak a bolt­ban. Ezért nem múlt ki az én kaf- ferbivalyom... — Kanyarodjunk vissza a gaz­dasági-pénzügyi tapasztalatai­hoz, ezzel a szerteágazó ismeret­tel és kapcsolattal tud-e valami­képp segíteni városának? — Megpróbálom, de mindig visszapattanok. Itt van például ez a „borvásárlási história”. Dél- Afrikában ismerik az egri boro­kat, nálam kóstolják az ottaniak. Már a nyolcvanas évek első fe­lében akartak nagyobb mennyi­séget venni belőle, ideadták a pénzt, én kifizettem a borkombi­nátnak, és fél évig nem került ki a bor Afrikába. Szváziföld uralko­dója is szereti az „Egri leánykát”, mondta, menjünk, vegyünk be­lőle. Eljöttünk. Az exportosz­tálynak még mindig az a vezető­je, aki akkoriban nem küldte ki a megvett bort, most is ő vitt le a pincébe kóstolgatni. Ettünk, it­tunk, mulatoztunk, de az üzlet­ről egy szót sem ejtettünk. Ami­kor eljöttünk, azt mondja nekem a herceg: „...ha ez exportfelelős, akkor az üzletről miért nem be­széltünk?” Ez még egy feketé­nek is furcsa, érthetetlen, aki egy igazi piacgazdaságból érkezik. Nem is sikerült egy csepp bort sem Afrikába vinm, így továbbra is én vagyok az egri bor legna­gyobb exportőre, ezután is az én lakásomon kóstolhatják csak a hazai hegy levét a feketék. Ez is egy jó negatív iskola: így nem szabad kereskedni. — Hírlik, itthon házat szeret­ne vásárolni. Ez azt jelenti, hogy visszaköltözik szülővárosába ? — A feleségem is idevaló, s nem tudjuk elfelejteni egrisé- günket. A gyermekeinket is úgy neveljük, hogy nekünk ez a szü­lőföldünk, kell, hogy valahol le­gyen gyökerük. Amikor szabad­ságon vagyunk, ide is mindig el­jövünk, próbáljuk úgy irányítani a lányokat, hogy minél több egri barátot szerezzenek, nekik is le­gyen kötődésük ehhez a város­hoz. Ez a cigányélet bizonyos szempontból jó, bizonyos szem­pontból nagyon nehéz. Gyöke­rek nélkül magyarnak maradni a nagyvilágban igen nehéz, ezért hát a házvásárlás is... Sárközi Judit A nagyi és Morzsi Történetem szereplőjét szükségtelen nevén ne­vezni. Egy átlagos kisfiú. Talán csak annyiban tér el kortársaitól, hogy feltalálja magát: nem legyint le­mondóan, ha veszteség éri. Negyedmagával — három osztálytársával — jött be a szerkesztőségbe. Elveszítette a kiskutyáját, s úgy gondolta, ha az újságban ezt közzététeti, vissza­kaphatja pajtását. „Személyleírást” adott a négylá­búról, s bediktálta a címét, ahol várja őt. Szinte hihetetlen: még aznap találkoztam Mor- zsival. Amikor megszólítottam, boldog farkcsóvá­lással erősítette meggyőződésem: ő az, akit a srác keres. Egy darabig velem tartott, majd megtorpant, gyanakodva méregetett, hegyezgette füleit, végül gondolt egyet, s elszaladt az Érsekkert felé. Felkerestem a gazdáját. A kisfiú lelkesen fogadta a hírt, azon nyomban bozontos barátja felkutatására akart indulni. Mígnem a nagymama is kijött a kapuba érdek­lődni. — Ugyan már! Biztos nem az volt! — torkollta le a gyereket, s szemével arra buzdított, bizonytala­nodjam el magam is. Nemigen értettem a célzást. A kissrác akkor már pörölt: — Dehogynem! A néni látta őt! Ahogy elmond­ta, csak Morzsi lehetett! A nagyi utolsó érvként rákérdezett: — A leckéd kész van már? — s betuszkolta unokáját a szobába. — Hallatlan! — füstölgőit az asszony, karba tett kézzel. — Kilencéves, s egyedül intézkedik. Meg­hirdeti a kutyát az újságban. Pedig megmondtam: egy bolhás korcsnak nálunk nincs helye. Leforrázva kullogtam el. Azóta — több nap után — ismét találkoztam Morzsikával. Láthatólag — ha nehezen is — tűri a ridegtartást. De már nem sokáig. Ma bejöttek hozzám a gyerekek, s diadalmasan kiabálták: „a nagyi feladta”... (né-zi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents