Heves Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-04 / 29. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. február 4., csütörtök Elismerés a katedrán állóknak Három arc — három kérdés Fehérvári Andor: „A szakképzésnek jövője van...” Tóth László: „A napközis nevelést legalább olyan fontosnak tartottam, mint a tanítást...” Félek leírni a papírra. Igaz, de közhelynek tűnik. Kevés dicsőség illette az elmúlt évtizedekben a közoktatás napszámosait. Hol van már az a régi tekintélytisztelet, mely az egykori tudós tanárokat övezte? Mindez csak legenda. Mindenesetre nagy részük megmaradt embernek, gyógyíthatatlan humanistának, naivnak, a szakma megszállottjának. Ők neveltek bennünket, gyakran megalázóan alacsony fizetségért, lavírozva az ostoba rendeletek, tanterv-utasítások útvesztőiben. Most Egerben új kitüntetésekkel kárpótolták az elismerésből eddig kimaradottakat, s idős tanároknak adtak gyémánt- és aranydiplomát. Közülük hárman válaszoltak kérdéseinkre. Fehérvári Andor, az egri Mezőgazdasági Szakközép- és Szakiskola igazgatója. — Mire gondolt a kitüntetés pillanatában ? — Rendkívül kellemes, megható érzés volt. Az elmúlt tízévi igazgatói munkámat értékelték, de úgy érzem, ebben benne van a korábbi, tanácsi munkaügyi osztályvezető-helyettesi tevékenységem elismerése is. Rendkívül szoros kapcsolatom volt a megye általános és középiskoláival, s a képzésben érintett vállalatokkal. Summázva: úgy gondolom, ez húsz év elismerése. — Véleménye szerint milyen távlatai vannak a szakképzésnek? — Van távlata, és lesz is, mert a gyors előremenetelt az ország gazdasági helyzete befolyásolja. Nagy gond számunkra, hogy még nincs elfogadva a szakképzési törvény, s ez bizonytalanságot jelent. Változni fog a szakmajegyzék is: bizonyos szakmákat átalakítunk, korszerűsítünk. így már nálunk is két olyan űj szakmát oktatunk, amely a jövőt célozza meg. Ilyen az általános kertészképzés, amelyben a szőlő-gyümölcs termesztést és a zöldségtermesztést vontuk össze, valamint a négyéves pék-cukrász képzés, amit az országban harmadikként, kísérleti jelleggel vállaltunk... — Nem látszik, de hallottam, hogy az idén eléri a nyugdíjkorhatárt. Megy vagy marad? — Egy pár évig még maradnék, sok megkezdett, befejezetlen programom van: a tangazdaság, a gázprogram, s a technikus- és farmerképzés. A kollégáim is marasztalnak. * Tóth László gyémántdiplomás: — Mikor szerezte a diplomáját? — Kilencszázharminckettőben, az érseki tanítóképzőben. Aztán a főiskolán biológia és kémia szakon, de általában napközis voltam. A nevelés legalább olyan fontos volt a munkámban, mint a tanítás. — Melyik iskolában állt először a katedrára? — Bükkszéken, onnan aztán elkerültem a Bodrogközbe, majd 1951-ben költöztünk ismét haza Egerbe. Itt a főiskola gyakorlóiskolájában tanítottam. Először az egyesben, aztán a kettesben, s végül a demográfiai hullám növekedésekor a tízesben. A tanári pályát 1970-ben hagytam ott egészségügyi okokból, de még három évet az Egri Háziipari Szövetkezetben dolgoztam. — Bizonyára több olyan tanítványa is van, akivel most is tartja a kapcsolatot. — Az egriek közül egy párral tartom. Főleg azokkal, akikre ráismerek, s főként meg azokkal, akik köszönnek. Bizony, ők is megváltoztak, de emlékszem az arcukra. Az egyikről például tudom, akkoriban nagyon szépen rajzolt, s mindig eszembe jut, hogy megkérdezzem, ugyan miért nem tanult tovább... Reich Antalné: „Nem értem meg a kudarcokat...” (Fotó: Gál Gábor) Reich Antalné, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola tanítónője, szaktanácsadó: — Mióta tanít Egerben? — Kilenc éve, korábban falun tanítottam. Ez most a 34. tanítási évem, amit a gyakorlatban töltök. Alsó tagozatos tanítónő vagyok, negyedikeseket oktatok minden tárgyból. Hetente egy alkalommal szaktanácsadói feladatom van, de számomra az igazán szép dolog a tanítás. — Pedagógusként mi mindent kellett megélnie ez alatt a három évtized alatt? — Más és más tanterveket, többek között. Mégis azt mondom, a középfokú tanítóképzőben a régi nagy tanárainktól erős módszertani alapokat kaptunk. S ha az ember ezt önképzéssel kiegészítette, eredményes munkát lehetett végezni. S így a pálya végén szeretettel gondolok az egri Gárdonyi Géza Tanítóképzőre, s a hivatásszeretetre ösztönző nagy tanárokra: Somos Lajosra, Kovács Vendelre, s ezt a sort bőven lehetne folytatni. Pályaszeretetet kaptunk tőlük. Ők az élet nehezebbik oldalára készítettek bennünket: arra, hogy falun kell kezdeni, hogy megpróbáltatások érnek bennünket, s vannak lassabban fejleszthető gyerekek. — Melyik volt a legnehezebb korszak ez alatt az idő alatt? — Amikor naprakészen, nagyon feszesen, tanmenet szerint kellett haladni. Az is elő volt írva, hogy hányadik héten hol kell tartani a tananyaggal: ez az ötvenes-hatvanas években volt. S ha az osztály lassabban fejleszthető gyerekekből állt, nehezebb volt ezt az ütemet tartani. Mégis szerencsém volt a pályán: fiatalon is olyan szakértőkkel találkoztam, akik megerősítettek engem sok mindenben. Nem felejtem el, amikor elsőéves tanítóként az órámra először kaptam szakfelügyelőt, s ezzel szárnyakat is. Olyan értékeket emelt ki a munkámból, amiről úgy éreztem: talán nem is csináltam én olyan jól, mint ahogyan ő mondta. Sorozatosan ilyen emberekkel találkoztam. Lehet, hogy tudtam hozzájuk alkalmazkodni? Nem értem meg kudarcokat. Ám azt mégis emberségesebb légkörnek érzem, amiben ma dolgozhat a pedagógus... Jámbor Ildikó A Dontól Gyöngyösig Egy sebesült honvéd visszaemlékezései A levelet Gyöngyösről kaptuk, Boldog Istvántól. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket. ...Az egri Dobó István 14. honvéd gyalogezred III. zlj. 9. századával mentem ki az orosz frontra. A Donhoz — Gyöngyösről... Január 13-án, az orosz áttöréskor sebesültem meg. Aknaszilánk roncsolta szét a jobb kezem fejét. A rajbunkerben elsősegélyben részesítettek, és hajnalban elindultam egyedül hátra az ezredsegélyhelyre, egy Oski- no nevű faluba, ami az első vonaltól 9 km-re volt. A méteres hóban, s 40 fokos hidegben bandukoltam felkötött karral, amikor szembejött velem a „konyhakocsi”, s a főszakács azt mondta, hogy nemsokára jönnek vissza, és majd felülhetek. Ez a szán azt a szaloncukrot vitte ki az első vonalba, amit Gyöngyös lakói küldtek ki karácsonyra a honvédeknek: fejenként egy fél kilogrammos dobozt kaptunk. Én is megkaptam az adagomat, és a cukrot eszegetve ballagtam tovább, de a konyha nem ért utol. Déltájban értem az ezredsegélyhelyre. Azonnal átkötötték a kezemet, s egy éjszakát töltöttem ott. Reggel többedmagammal szánra ültettek, és elvittek egy Rossockij nevű faluba. Itt egy nagy, kör alakú templomban voít a kórház, ahol már sok sebesült és fagyott katona zsúfolódott ösz- sze. Három napig voltam ott, majd egy délután teherkocsira raktak, és este értünk Starij-Os- kolba, egy nagyobb városba, ahol a hadikórhaz egy iskolában volt berendezve. Minket az alagsorban helyeztek el, mindenütt szalmát terítettek a kövezetre, azon feküdtek a sebesültek, lehettek talán százan is... Azt az ordítozást, azt a jajgatást soha nem lehet elfelejteni. Nem volt gyógyszer, nem volt morfium, és annak a sok, üszkösödésnek indult, fagyott végtagnak a bomlása miatt bűz árasztotta el az egész helyiséget. Az egyik helyről szinte percenként a kiáltás: „...drága feleségem, gyerekem!” A másik haldokló állandóan az édesanyját hívta... Ezt leírni talán lehet, de elképzelni nehezen. Ötven évvel ezelőtt... Mint utóbb megtudtuk, az áttörés miatt volt ez a rengeteg sebesült és fagyott katona. Később felvittek a kötözőbe, ott egy orvoszászlós kezelte a sebemet. Megnézte az irataimat, s kérdezi: „ Te gyöngyösi vagy, fiam ? Nem ismersz engem? Dr. Herédy sebész főorvos vagyok. ” Én mindjárt kapcsoltam, mert a főorvos úr nevét ismertem, nagyon ismert ember volt ő a városban. Igaz, személy szerint eddig még nem találkoztam vele. Ha jól emlékszem, a 116-os hadikórházban volt akkor a parancsnok. Amikor bekötöztek, visszavittek az alagsorba. Nemsokára jött két szanitéc hordággyal. Felvittek a pincéből, betettek egy sebesültszállító gépkocsiba, és vittek a vonathoz. Amikor a vonatba beraktak bennünket, azonnal hozták a jó meleg teát. Kérdem az egyik szani- técet, hová megy a vonat? Ő mondja, ha minden jól megy, Budapestre. Elképzelhető az öröm, hogy talán sikerül megmenekülni a halál torkából... Mert itt már olyan partizánharc folyt, hogy szinte nappali világosság volt, mert égett a repülőtér, és a város egy része is. Két napig Kijevben vesztegeltünk, mert a németek elvették a mozdonyunkat. Egyszer csak mégis elindult a vonatunk. Közben megtudtuk, hogy Budapest már nem tud fogadni minket, mert a hadikórházak megteltek. így irányították a szerelvényünket Kassára. (Később hallottuk azt is, hogy a mi vonatunk volt az utolsó, ami épségben ért át a határon, a többit íégitámadás érte.) A vonat bűzlött a sebesültektől, mert az úton nem tudták a sebeket kezelni, sem gyógyszer, sem kötszer nem volt. A halottakat lakott területen mindig letették a vonatról. így érkeztünk meg Kassára. Az állomáson rengeteg ember várta a vonatot, amit katonai és rendőrkordon vett körül. De a civil lakosság áttörte a kordont, és özönlöttek fel a vonatra. Annak oka pedig az volt, hogy a nép már értesült a nagy doni áttörésről, és a fronton úgyszólván minden családból volt valaki. Amikor feljöttek közénk, mindenki arról érdeklődött, hogy tudunk-e valamit a férjeikről, a fiaikról, a testvéreikről... Azt hozzá kell tenni ehhez a dologhoz, hogy ezeknek a derék kassai polgároknak a jó része nem üres kézzel jött elénk. Az egyik asszony nagy kannából ön- tógette bögrébe a jó, friss tejet. Még egy pár sort arról, hogy amikor a legnaivabb ember is tudta már: ezt a háborút a németek elveszítették, még akkor is voltak olyan fanatikus vezetők, akik még mindig bíztak a végső győzelemben. Kassán, a törvényszék udvarán egy katona- szökevényt akasztottak, ahová még a frontot járt sebesülteket is kirendelték (már aki járni tudott), és végig kellett nézni azt a szörnyűséget. Ahogyan a parancsba volt írva: „elrettentőpélda gyanánt”. Arra viszont megesküdnék: az az ember, aki azt az ítéletet hozta, illetve végrehajt- tatta, az a táján se járt a harctérnek. Húsvéti szabadságra hazaen- edtek egy hétre a ííadikórház- ól. Amikor a miskolci vonatból Vámosgyörkön átszálltunk a gyöngyösi vonatra, és megláttuk a Mátra kéklő hegyeit, mindany- nyian könnyezni kezdtünk. Amikor pedig a vonatunk megérkezett a kis vasútállomásra, mi is úgy tettünk, mint a pápa, ha idegen államba érkezik: leborultunk, és megcsókoltuk a földet... A vidám hömüves „Addig érzem jól magam, amíg munkásruhában lehetek, s nem pizsamában...” (Fotó: Gál Gábor) Paul Newman-szerű megjelenése, hullámos, szőke haja, világító-kék, huncutul mosolyű szeme, 190 centis termete figyelemre méltóvá teszi. Ehhez társul még határozott fellépése, anekdotázó kedve, öblös kacagása. A felületes szemlélő úgy vélheti, sétagalopp az élete, őt nem érheti semmiféle kellemetlenség, bánat... Pittner Béla 1942-ben született Kisújszálláson. Bármennyire is picike volt még a háború alatt, azért már emlékszik a bombázásokra. Legelső emlékei közé tartozik síró bátyjának az arca és a sötét, levegőtlen óvóhely, ahol a család meghúzódott. Édesapját — németes csengésű neve miatt — ’45-ben „málenkij robotra” hurcolták az oroszok, s amikor két esztendő múltán csontsoványan hazajött, nem ismerte meg... Pittner papa egy vendéglőben kapott munkát, s fia lelkesen segédkezett a borfejtésnél, s megvilágosodott előtte: „...több lesz, ha vizezzük!” A „bűn” bélyeget ütött a lelkére — képtelen becsapni másokat. (Talán ezért nem vitte sokra.) Édesanyja katonatisztnek szánta négy gyermeke közül a másodikat. Béla megfelelt a szigorú orvosi vizsgálaton, s 1956 augusztusában bevonult Pestre, a mátyásföldi katonai kollégiumba. November 4-én az oroszok megszállták az iskolát, s szétzavarták a gyakorlóruhás diákokat, akik gyalogosan indultak haza. (Mindig vidám elbeszélőm most a tenyerébe temeti az arcát, percekig nem szól). — Édesapám fogadott, amikor harmadnap épp bőrrel Kisújszállásra érkeztem. (Visszanyeri önuralmát, szabadkozik, megereszt egy viccet, hogy oldja a feszültséget, s meséli tovább az életét.) A forradalom után ismét kollégista — akkor már a Hűvös- völgyben működik az intézmény —, mígnem ’58-ban megszüntetik a katonai iskolát. Kőműves- inasnak áll, szakmunkás-bizonyítványt szerez, s a Budapesti Építők kézilabdacsapatában is jeleskedik. Szülei közben Egerbe költöznek, tanulmányai befejeztével már ő is idejön haza. Itt nősül meg 1966-ban, kislányuk születik, de a házassága 10 év elteltével zátonyra fut. Harminckét évesen megtudja, hogy súlyos cukorbeteg: élet és halai között fekszik a kórházban, az orvosok alig biztatják valamivel. Egy dundi nővérke „védőangyalként, saját szakállára” ismeretlen nevű tablettákat ad neki, s néhány nap alatt lábra kap. — Nem lehettem eléggé hálás! Egy éven át jártam vele... — mondja gurgulázó nevetéssel. Ismét házasságot kötött, de az új társsal sem volt szerencséje. Elváltak, de összeláncolja őket az 50 négyzetméteres bérlakás. Emberfeletti munkával küzd sorsa fordításán. Nem számít se vasárnap, se ünnep. (Édesanyjának köszönheti tartását, aki — ha kellett — akár a konyhaasztal felett átnyúlva is „lezavart egy irdatlan nagy pofont” helytelen- kedő csemetéinek. Az ő tanítását követi: tisztesség és becsület mindenekfelett.) Vállalkozóként dolgozik: társaival nemcsak a feladatokban osztoznak, hanem a szabadidőt is szívesen töltik együtt. A közeljövőben — remélhetőleg — valóra válik majd egy olyan elképzelés, amely az egész csapat életét megváltoztathatja... — A cél egy önálló lakás, ahol nyugalomban, békességben élhetek, s örülhetek az unokáimnak, ha meglátogatnak. Aztán még az is előfordulhat, hogy kedves ismerősömmel, aki előtt nyitva áll az ajtóm, összekerülhetünk... Négy ess y Zita
