Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-11 / 8. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 11., hétfő A Bush House, a BBC Világszolgálatának székhelye, a hatvanadik évfordulót ünneplő zászlókkal A BBC új „angolórája” Az angol rádió magyar adása január elejétől új műsort kezdett „Angolóra” címmel. Az adást a Kossuth rádió is közvetíti ultrarövid hullámsávján. A Magyar Osztály — történelmében először — főleg szórakoztató programot ajánl hallgatóinak. — Rendszeres hallgatói vannak híreinknek, aktuális műsorainknak, tudósítóink jelentéseinek a világ minden tájáról, és a magyarországi fejleményeket vizsgáló pártatlan elemzéseinknek — mondta Szenté Péter, a BBC Magyar Osztályának vezetője. — Ezeket éjjel II-kora Kossuth URH-sávján is közvetítik. Most egy ennél szélesebb közönséghez fordulunk, amelyet a kultúra és az angliai mindennapi élet érdekel. Az „Angolóra”első adásának szerkesztője: Vértessy Péter. — Új vállalkozásba kezdtünk — mondta. — Az első műsorban szó volt a mai angol dzsesszről, a Mona Lisa titkára vonatkozó legújabb kutatásokról, és interjút közvetítettünk a Nemzetközi Atlétikai Szó vétség főtitkárával, aki azelőtt a Magyar Televízió sporttudósítója volt. Megvizsgáljuk az űrkutatás jövőjét a Szovjetunió összeomlása után, és megemlékezünk Elvis Presleyről, akinek születésnapja január 8-ára esett. Természetesen mindig közvetítünk zenét is, sok zenét, a'60-as és70-es évekből. Az „Angolóra ’’minden vasárnap délután 3 és 4 óra között a Kossuth rádió ultrarövid hullámsávján hallható, valamint a BBC saját rövidhullámú adóin, amelyek a 9915, 11895 és a 15430 kHZ-en sugároznak, a 31, 25 és 19 méteres sávon. A BBC Világszolgálata egyébként december 19-én ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját. 38 nyelven — közte angolul és magyarul — közvetít híreket, hírmagyarázatokat, vita- és szórakoztató műsorokat. A világ számos országában — mint nálunk is — egyes adásokat helyi adók is átvesznek a jó vételi minőséget biztosító ultrarövid hullámon. Hogyan gazdálkodjon a család? 5. Ki viseli a kalapot? A jellemzően „háziasszonyközpontú” magyar családokban a pénzügyek intézése és a háztartás vezetése mellett a döntések meghozatalában is általában a hölgyeké a vezető szerep. Sokak szerint a házasságban együtt töltött évek számával arányosan csökken a férjek szavának súlya, és emelkedik a feleségeké. A mindennapos dolgokban többnyire az asszony dönt, a ház urának főleg a tartós fogyasztási cikkek kiválasztásában lehet szavazati joga. Pedig a családi béke, a harmónia megőrzése érdekében a nagyobb és a kisebb horderejű döntések egyformán jelentősek. Érdekes megfigyelés, hogy amikor külön-külön kérdezik a férjet és a feleséget, fontosabbnak tartják egymás véleményét, mint amikor együtt vannak. Ez azt jelzi, hogy maguk is helyesnek tartanák, ha a családi költségvetésre vonatkozó döntéseket közösen hoznák meg. Ez a helyes törekvés a gyakorlatban (talán a férjek kényelmessége miatt) még kevésbé érzékelhető. A döntéshozókra két alapvető feladat hárul: meghallgatni a családi többség véleményét, és tájékoztatni őket a „határozatról” és annak indokairól is. Persze, ebben az esetben sem hiányzik a kockázat felelőssége, ami főként abból származik, hogy nem ismerhetjük az összes választási lehetőséget. Ezért jó az előzetes tájékozódás, ha a nagymama megtudja, föltérképezi, hogy mi a szomszédasszony véleménye az általa kinézett mosógépről, a családfő pedig a biztonságos üzemeltetés feltételeinek néz utána. Igaz, a mindenre kíváncsi gyerek nagy valószínűséggel a legnagyobb és a legdrágább készülékre szavaz, de a tapasztalt háziasszony arról is érdeklődik, hogy beépítettek-e a készülékbe energiatakarékos programot vagy sem, mert akkor a kisebb áramfelhasználás miatt éppen a drágább automata az olcsóbb, kevésbé viseli meg a családi pénztárcát. Netán még annak is utánanéz a háziasszony, hogy van-e valahol kedvezményes kiárusítás. Mindezek ismeretében aztán eldöntheti a család, hogy milyen típusú, méretű és árú mosógépet vesz, készpénzért vagy hitelre vásárolja, és azt is, hogy melyik üzletben. A több szem többet lát bölcsessége e döntések meghozatalára is igaz. Általában azok a famíliák kerülik el a döntésekkel együtt járó konfliktusokat, amelyekben minden családtagnak van döntési joga. Ilyen közösen kialakított vélemény alapján lehet elhatározni, hogy legközelebb hová mennek üdülni, de azt is, hogy milyen pályát válasszon a gyerek. Az első közösen hozott döntés sikere a családokat arra ösztönözheti, hogy az együttélés csak kölcsönös megbecsüléssel, egymás véleményének és személyes szabadságának tiszteletben tartásával lehet eredményes és tartós. (FEB) Rákháton is késik a jólét „Nekem tartoznak, és én fizessek...?” Három éve jártam Rákháton, a Hevestől nem messze lévő tanyán. Ott találkoztam egy kedves, fiatal házaspárral, Helmec- zyékkel, akik szinte akkor indultak neki együtt a közös életnek: egy kicsi gyerekkel, néhány legszükségesebb bútorral, olaj kályhával a szobájukban. Emlékszem, az udvaron rácsodálkoztam egy rozsdás autóféleségre — talán Wartburg volt, de nem biztos —, s a tulaj fogadkozására: „ebből egyszer igazi autó lesz, meglátja...” Most Helmeczy Csaba itt ül a szerkesztőségben, a feleségével együtt. Tétovák, nem tudják, jót tesznek-e maguknak, ha történetüket nyilvánosságra hozzák. Ugyanakkor elszántak: nekik már mindegy, a jog, az igazság nem áll melléjük, vagy talán csak évekkel később, amikor már mindenük odavan. — Örököltem egy kis pénzt nemrég — mondja Csaba —, és úgy gondoltuk, befektetjük. Ne képzeljen nagy összeget, százezer forint alatti volt, ahhoz túl sok, hogy csak úgy elköltsük. Béreltem a Hevesi Állami Gaz- daságtólegy nagyobb földterületet, hogy ott paradicsomot termesszek, és szerződést kötöttem a Heves és Vidéke Áfésszel arra, hogy felvásárolják tőlem a termést. Mindez 1991-ben történt. Na, a paradicsom elkezdett szépen érni, és három-négy héttel a szedés előtt az áfész felmondta a szerződést... Azzal indokolták, hogy velük viszont a budapesti konzervgyár csinált hasonlót, így nem tehetnek mást. Aztán valamit mégiscsak tehettek, mert a hatvani konzervgyár vállalta a termés átvételét. Tudni kell, hogy mindeközben a saját cégem, a Hevesi Állami Gazdaság megelőlegezte a bérleti dijat, s ráállt arra, hogy csak akkor kapja meg a nekijáró pénzt, ha engem az áfész kifizetett. Erre — mármint az áfész pénzére — elég sokáig vártam, majdnem egy évig, majd 1992. május 6-án a bírósághoz fordultam. Kértem, hogy küldjenek az áfésznek úgynevezett „fizetési meghagyást”. A hevesi bíróságnál négy hónapig tartott, amíg ezt elintézték, aztán az áfész ellentmondással élt: ők nem felelősek, amíg nekik nem fizet a konzervgyár, nem elégítenek ki termelőket. A tárgyalás megtörtént októberben: első fokon a bíróság az áfésznak adott igazat, elismerve, hogy egyébkénfáma nekem 570 ezer forint tőketartozás, és 120 ezer forint késedelmi kamat is. (Helmeczy Csaba itt nagy levegőt vesz, és néz rám kérdőn, hogy tudom-e még követni. Bólintok, hogy folytassa.) — Érthető módon az állami gazdaságnak is szüksége lett volna az én földbérleti díjamra, így ők meg ellenem kértek egy fizetési meghagyást. Zárójelben megjegyzem, hogy amíg az én hasonló kérelmemet négy hónapig intézte a helyi bíróság, az övék egy héten belül már megérkezett hozzánk. Felszólítottak, hogy fizessek. Most itt tartunk... Próbálok egyezkedni a gazdasággal, úgy néz ki, sikerül is elintézni, hogy amíg nem kapok pénzt, addig a fizetésemből tör- lesztek havi ezer forintot. De pénzt meg állítólag csak akkor kapok, ha a Debreceni Konzervgyár csődöt jelent, és megkezdi a hitelezők kifizetését. Az meg mikor lesz...? * Megkérdeztem egy ügyvédet, mire számíthat Helmeczy Csaba egyáltalán. „Nem sok jóra...” — hangzott a válasz, majd az indoklás: a „körbetartozás” sajnos, elég nagy problémának tűnik ma Magyarországon. A Deko talán egy-két év múlva eljut odáig, hogy tartozásainak felét kifizesse, onnantól talán a nagyobb hitelezők elkezdik kielégíteni a saját hitelezőiket, és akkor talán Helmeczy Csaba is hozzájut pénzének egy részéhez. Ő ráadásul még annak is örülhet, hogy az állami gazdaság elvesztette vele szemben a pert: mivel a törlesztés egyfajta módjában megegyeztek, a gazdaság nem követelheti tőle az egész bérleti díjat egy összegben. (Egyébként ennyi az összes jó hír a rákháti fiatalember ügyében — persze az ő szempontjából.) * Három évvel ezelőtt valahogy boldogabbnak tűntek. „Két gyerekünk van már, mit szól?” — fordul még hozzám elmenőben Csaba felesége. Nézek utánuk, ahogy mennek ki az ajtón. Aztán néhány perccel később kopogtatnak, megint Helmeczy Csaba feje az ajtóban, egy alig látható mosoly az arcán, ahogy mondja: „Ja, elfelejtettem mondani... Tudja, az autóm az udvaron. Az a rozsdás... Hát megcsináltam. Most is azzal jöttünk be magához. Dolgoztam rajta egy évig, de megérte. Az legalább rendesen működik...” Doms Judit Örülni kell a tehetségeknek Egy tárlatlátogató naplójából Megint meghívtak egy kiállításra. Mindig elhiszem a kézbe vett szöveg elolvasása után, hogy most megint kapok egy egyedi, egy máshol meg nem születő élményt. És ez így is van. Nemcsak azért, mert ezt a rendezők elhiszik, hanem azért is, mert én is elhiszem, hogy ez a helyzet. Ez az eset. A visszafoghatatlan. A visszahozhatatlan. Annak, aki csinálja, és annak is, akinek csinálják. Most meg, esetemben, különösen így kell lennie. Tessék elképzelni, hogy a XV. Országos Képző- és Iparművészeti Kiállítás megyei szemléjére — amely előzi az országosat — száztizen- két alkotó 345 műve „kéredzke- dett” fel. Ezek közül a zsűri — B. Nagy István, Bálványos Huba, Angyal Mária — kilencvenegy alkotó 114 művét tartotta olyan szintűnek, hogy bejuthatott „a magasabb osztályba”. Az elfogadott munkák között találjuk Bulla Márta „Mítoszát”, Pogonyi Tibor „Önarcképét” — mekkora egészséges öntudat feszül az arcon és a tartásban —, Némethné Horváth Éva munkáit, Bereczki István „Őszi színek” című kompozícióját, Czipóné Balczár Magdolna „Sorozatát”, Kiss Lászlóné (Felsőtárkány)„ Fa, kő, víz”, Honvisák Jánosné(Kisköre) „Vonzások” című elmélkedését. Részt kaptak itt a nyilvánosságból a Hatvani Műhely tagjai is, élükön azzal a Szpisják Pállal, akinek széles ívekben mozgó fantáziáját már az alkotókörnek a Kispréposti Palotában történő bemutatkozása alkalmával is felfedeztük. ("Corpus” és még két műve nyugtalanítóan élénk drámai tehetségre vall.) Felsorakoznak itt a Vezekényi Képzőművészeti Alkotóközös- ségtagjai is, akikről nyári táborozásuk után írtunk, nem feledkezve meg arról sem, hogy időszakialkalmi újságot is nyomtattak megörökítendő gondolataik rögzítésére. Valaczkai Erzsébet és Gáspár Emil, Molnár László és Kozma József neve azóta rögzült bennünk. (Bevallom, néhány név nekem hiányzik ebből a meghívói névsorból.) Jelentkezett a Gyöngyösi Műhely és az MMK kerámia szakköre is. Egyéniek és csoportokba tömörülök, egymást igenelve és egymástól elkülönülve — hiszen az alkotási folyamat végül is egyetlen ember szuverén állás- foglalása az anyaggal és a világgal szemben, gyónás önmagunk titkai felől a társaknak — tarka színképet hoztak össze. Ha úgy veszem, egy nemzedékről, ha másképpen forgatom, arról a felszabaduló szellemi atmoszféráról, amely most kezd kialakulni mindenütt az országban. Máris akadnak témában és stílusban modernül helyezkedők, akik esküsznek egy-egy generációs előzőre. Akik azt hiszik, tudják, „mi a dürgés”, ki, mivel, hol és mikor lehet „nyerő”. Sok-sok meghívó elolvasása, sok-sok meghívás teljesítése, még több töprengés után sem tudnám megmondani, elárulni ezeknek a zömükben tehetséges fiataloknak, hol kezdődik, mikor végződik a képzőművész karri- eije. Talán a kezdet ott startol, amikor jókedvvel fogja a kezébe a ceruzát a gyerek. Ott folytatódik, hogy megtanulja a szakmát, ingerli a hiúság, a mások irigysége, de leginkább az a gondolat piszkálja, amit formába kell rak- nia-öntenie-kennie. És ez még mindig a kezdet, az első ötven vagy száz sikeres vagy sikerült műveletig. Mert a siker nem úgy Bereczki Sándor: Utcakép jön, hogy becsenget, mint a postás, kétszer vagy többször. LePogonyi Tibor: Önarckép (Fotó: Gál Gábor) hét, hogy nem is találja a csengőt, elébe kellene menni, de hogyan? Hol van annyi türelem, kitartás meg küzdenivágyás, ahhoz meg erő és pusztíthatatlan bizalom, amely a hegyeket is megmozdítja? Hogyan lehetséges az, hogy testileg is olykor, de lelkileg mindenképpen éhezni, böjtölni kell azért a magasabbért, azért a hírért, amit „a szellemi adottságaimnak és nemcsak a kezem ügyességének köszönhetek”. Itt mintha a főiskolás ingerei versenyeznének eredményesebben a látogatók visszaköszönésé- ért. És mégsem vagyok biztos ítéletemben. Mert lehet, sőt valószínű, hogy Kalamár Anita vagy más lapja, rajza, olaja mellett észre se vettem azt a lányt vagy fiút, aki holnap — éppen az észrevétlenség bántó érzése miatt — nekigyürkőzik, a sikertelenséget sértőnek, netán egy jókora pofonnak fogja fel, és oda- vágja: „...majdén megmutatom, minek néztek ti engem?” S odavág, és megmutatja. Goethe szavaival vigasztalom a virágoskert névtelenjeit: a siker öt százaléka a tehetség, a többi más. egyéb, a legtöbb a harchoz szükséges energia és akarat. Vagy az öt százalékot a tehetségről mondta? Bizony, mondom én ezt némi iróniával és tanulságul. Ha már ennyit jártam tárlatokra... Farkas András Összetörte SUtÓlát? —=— ImHánlr minriftn hóton inrlít hoi/ácárln nfalraf
