Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-30-31 / 25. szám
HÍRLAP, 1993. január 30—31., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. a filmről JFK „legnagyobb szerelme” Bécsi beszélgetés a miniszterrel A férfi „Inga-Bingájának” nevezte őt, a no „bostoni fickójának”. A férfi apja véget vetett a románcnak, mert tartott tőle, hogy a nő esetleg német kém. A férfi — John Fitzgerald Kennedy — a következőkben már a végzettel — és az amerikai elnökséggel — randevűzott. Lényegében ez a rövid mondanivalója az Egyesült Államokban nemrégiben megjelent könyvnek (JFK: Reckless Youth — JFK: a zabolátlan ifjú), amelyet a közelmúltban kivonatosan ismertetett a McCall’s Magazine. A könyv szerzője az ismert Ken- nedy-szakértő, Nigel Hamilton, aki iskolatársa volt az Egyesült Államok tragikus véget ért ifjú elnökének. Hamilton szerint Kennedy 1941-ben, valamikor a Pearl Harbor elleni japán támadást megelőzően találkozott Inga Ar- vad-dal. Az ifjú Kennedy akkor 24 éves volt, a nő 28, és már kétszer volt férjnél. „A közmondásszerű idősebb asszony karjaiban találta meg John Fitzgerald Kennedy az igazi boldogságot. Inga volt életének nagy szerelme” — írja könyvében az ex-iskolatárs. Hamilton a továbbiakban jelentéseket idéz arról, hogy Hitler egy alkalommal „az északi szépség tökéletes példányának” nevezte Inga Arvadot, és az interjúk, amelyeket az asszony a náci diktátorral, valamint Göringgel és Göbbelsszel készített, nagyon is nemkívánatossá tették szerelmi kapcsolatát Kennedyvel, aki akkorra már felhívta magára az amerikai közvélemény figyelmét While England slept (Miközben Anglia aludt) című könyvével. Kennedy a haditengerészet hírszolgálatánál szolgált Washingtonban, amikor nővére, Kathleen bemutatta őt a szőke dán újságírónőnek, aki akkor rendszeresen írt a Washington Times-Heraldba. Korábban egy dán lapot tudósított Berlinből, mielőtt második férjével, a magyar származású Fejős Pállal az Egyesült Államokba költözött volna. Néhány hónap elteltével — írja Hamilton — általános lett a gyanú, hogy Inga német kém, Kennedyt kis híján elbocsátották a haditengerészettől, és apja elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a kapcsolatnak. Hamilton szerint azonban az FBI szemében nem annyira a náci vezetőkkel kialakult bensőséges kapcsolatai tették gyanússá Inga Arvadot, mint inkább az a tény, hogy abban az időben intim kapcsolat fűzte őt Axel Wenner- Gren-hez, a legendás „svéd szfinx”-hez, a világ leggazdagabb embereinek egyikéhez, aki az asszony elidegenedett férjének expedícióit finanszírozta az eltűnt inka városok felkutatására. A svédet ugyanis az amerikai titkosszolgálat náci ügynöknek tartotta, és ezért az amerikai kormány hivatalosan feketelistára helyezte őt. A közelmúltban Bécs igazán nemzetközi filmvárosnak érezhette magát — ezúttal harmincadszor rendezték meg a Vien- nalét, a Nemzetközi Filmfesztivált. Az Ausztria kulturális nagyhatalom szerepére oly büszke bécsiek eközben inkább csak múltidőben beszéltek az osztrák filmgyártásról, s ez akkor is igaz, ha történnek elszánt kísérletek ébresztésre ebből a Csipkerózsi- ka-álomból. Rudolf Schölten közoktatási és művelődési miniszternek mindenesetre szívügye a film. Az MTI tudósítójával beszélgetve a miniszter így nyilatkozott a kilátásokról: — Nem csak osztrák probléma a filmgyártás válsága. Európa minden kis országában nehéz a helyzete. Ausztriában is, Svájcban is, Magyarországon is. Figyelemreméltóak az európai kísérletek, amelyeknek célja közös finanszírozással lehetőséget találni az európai film megmentésére. Mi, osztrákok, résztve- szünk és még fokozottabban részt kívánunk venni e próbálkozásban, de nekem vannak fenntartásaim művészeti szempontból. Ha nem vagyunk résen, elveszíthetjük művészi identitásunkat. Áz európai filmet — ha a művészet oldaláról nézem — meg kell hogy kérdőjelezzem, mert kétséges az említett identitás fenntarthatósága. Ami az osztrák film megmentését illeti, mindenekelőtt a struktúrát kell menteni. — Sikerült kétszeresére emelnünk a filmgyártás támogatására fordítható összeget — amellyel az Osztrák Filmintézet névre keresztelt filmtámogatási alap gazdálkodik, ám mindez hiábavaló, ha egyszer nem rendelkezünk a kellő infrastruktúrával. Más szavakkal: ha egy országban nincs már több jó világosító, vagy más műszaki, akkor hiába biztosítunk költségvetést, aligha készül jó film. De ha vigyáztunk a struktúra megőrzésére, avagy már kiépítettük azt, akkor jöhet az egyes projektek finanszírozásának kérdése. 1990-ben a költségvetésből 55,5 millió schilling támogatást kapott a filmgyártás, 1992-ben ez az összeg 99,5 millió volt. (Ez csak a kormány hozzájárulása, amit egyéb összegek egészítenek ki, például az ORF egymagában több mint 40 milliót tesz évente hozzá...) — Ez a növekedés nagyon örvendetes, de nem szabad túlbecsülni a jelentőségét, mert véleményem szerint még mindig nagyon kevés. A kicsiny Luxemburgban évi 300 milliót áldoznak filmgyártásra, ezt Ausztriának is el kellene érnie. S bármennyire is szűkös a költségvetés, erre törekszünk. A több mint tízesztendős filmtámogatási törvény már elavult, újrafogalmazása hamarosan a parlament elé kerül. S hogy mit szól a miniszter a magyar film sanyarú helyzetéhez, a MAFILM csődjéhez, a privatizációs tervekhez, a stúdiók helyzetéhez? — A struktúrára, csakis a struktúrára kell vigyázni — ismétli. Ausztriában is volt egyszer egy állami filmtársaság, amely nagyon rosszul működött, be is kellett zárni. De szerencsére meg tudtuk oldani, hogy ne verjük szét az alapokat, hanem újjászerveztük a társaságot. A magyar ügyekbe semmiképpen nem szeretnék beleszólni, de így Ausztriára vonatkoztatva mondom — ha az állami filmipar, egy-egy gyár, stúdió lehúzza a redőnyt, az nem olyan katasztrófa: mert ha párhuzamosan a struktúra fennmaradása biztosított, akkor később, ha jobb idők jönnek, van remény a talpraállásra. Igaz, ezeket a jobb időket nem várni kell, htmem igyekezni megteremteni. — Ausztriában most a meg- mentési akciók elsődleges célpontja a Rosenhügel Stúdió. A legendás stúdió, annyi osztrák és nemzetközi siker kiindulópontja 1923-ban a némafilmalkotás legkorszerűbb létesítménye volt. Göbbels náci propagandaminiszter persze, rátette a kezét, és Wien Stúdió néven még nagyobbá fejlesztette, de Rosenhügel ezt a bélyeget is túlélte. — A Bécs 13. kerületében található, kívülről nem sokat mutató, jókora építmény, amelynek műtermeiben és udvarán felépített városokban nagy sztárok forgattak, az osztrák televízió tulajdona, s léte akkor került veszélybe, amikor az ORF anyagi helyzete jócskán megromlott. Rosenhügel stúdiói felettébb értékes ingatlanon állnak, s a filmipar, amely az ORF-től bérli, nemigen tud többet fizetni, viszont vagyonokért lehetne egyéb célokra — mondjuk bevásárlóközpont építésére — eladni. Amint a gondolat felvetődött, Bécs kulturális kormányzata elkezdte a mentési akciót — s győzött. A legutolsó nagy Rosenhügel-film — a Strauss dinasztia-sorozat — producere megalakította a „Bécs Filmváros” nevű részvénytársaságot. A főváros kulturális kormányzata, no, meg szponzorok összeadták azt a 70 milliót, amely a 14 ezer négyzetméteres terület felújításához szükséges, az ORF pedig valamelyes kompromisszumot kötött, és a filmművészet érdekében beéri kisebb bérleti díjjal. Mindenki bízik abban, hogy Bécs tényleg filmvárossá lesz, s jönnek majd nagy nemzetközi produkciók is, hogy a közismerten magas árai ellenére állja a versenyt a közeli konkurenciával — Pozsonnyal, Prágával, Budapesttel, Berlinnel. A miniszter bízik ebben, s minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja Rosenhügel megmentését. Addig is a filmfesztivál tette filmvárossá Bécset. Új vezetői, az újságíróból lett fesztiváligazgatók monstre programot hoztak össze: több mint száz filmet láthattak az érdeklődők az esemény ideje alatt Bécsben. Fekete ingek és fehér kesztyűk Karlendítés, fekete inges fiatalok ütemes menete a Piazza Venezián. Csak a Duce hiányzik a palota erkélyéről. (Igaz, csinos szőke unokája ott halad a menet élén.) Róma újra fasiszta jelszavaktól zengett az Olasz Szociális Mozgalom, az újfasiszta párt közelmúltbeli tüntetésén. Ä rendőrség húszezerre tette számukat, a rendezők a kétszeresére, sőt, egy becslés szerint egyenesen háromszorosára. A fekete inges fiatalok fehér kesztyűt húztak annak jelzésére, hogy egyedül az ő kezük tiszta az állami megrendeléseknél rendszeresen fizetett és pártkasszákba vándoroló kenőpénzek korrupt gyakorlatától. A tüntetés elsősorban a demokratikus pártok korrupt rendszere ellen irányult a „kenőpénzek botrányától” hangos Olaszországban. Nincs egyetlen párt sem, amelynek embereit el ne érte volna már ez a Milánótól Pa- lermóig terjedő ügyészségi vizsgálat. Mindenki sáros, csak az újfasiszták nem, mert őket egyetlen városi tanácsban sem veszik be a városvezetésbe. így van ez Milánótól a legutolsó eldugott faluig. A Olasz Szociális Mozgalom így hát megragadta a kedvező alkalmat, amelyet a botrány kínált, hogy kitörjön az elszigeteltségből, és utcára vitte az elégedetlenséget, amely nemcsak tagjaiban, hanem a legszélesebb közvéleményben is él. Kitűnő politikai érzékről tett tehát tanúságot Gianfranco Fini, az újfasiszta párt vezetője, amikor e téma köré csoportosította a tüntetés jelszavait. Ä feketeinge- sek ezúttal a közvélemény hangját testesíthették meg. „Rómába vonultunk — mondja Alessandra Mussolini, nagyapja fekete ingeseinek 1922-es menetére utalva —, hogy tiltakozzunk az állami tol- vajlás ellen. Ez a becsületesek menete. El kellene kergetni az összes korrupt politikust.” Ebben ma majd mindenki egyetért Olaszországban. Abban már kevésbé, hogy a fekete inge- sek „a színesek és cigányok” ellen kiáltozzák jelszavaikat. Az idősebbek háta borsózott a fasiszta karlendítés, a Duce éltetése, a hangos ricsaj hallatán. Évtizedek óta nem tüntettek Róma utcáin ezekkel a jelszavakkal. Fini — ugyancsak jó politikai érzékkel — másik célpontnak a mindenütt, de főként északon előretörő Áutonomista Ligát választotta. Azt a mozgalmat, amely Észak-Olaszország önállósodását hirdeti, az elszakadást a „bürokratikus és korrupt, élősködő Rómától”. A Liga szintén a társadalom válasza a hagyományos pártok hitelvesztésére. Ugyancsak populista demagógia jellemzi. Egyben azonban eltér a hagyományos jobboldaltól, az újfasisztáktól: nem nacionalista. „Tüntetésünk az utca válasza a Liga elszakadási törekvésére, amely nem egyéb, mint az északi, gazdag országrészek önzésének megnyilvánulása. Nem engedjük a nemzet feldarabolását. Meg- védjük az olasz földet” — hangoztatta Fini. A Liga elleni jelszavakban elszabadult azután az újfasiszta tábor minden elfojtott nemzeti érzése. Lengtek a nemzetiszínű zászlók, a párt három színű fasiszta lángját ábrázoló feliratok, harsogtak a „Vesszenek az idegenek!”, a „Duce, Duce...” kiáltások. A Piazza Venezia híres erkélye előtt magasba lendültek a karok. Itt-ott felcsendült a Faccetta nera (A Mussolini-rendszer kedvelt indulója), az Édes hazánk. Fini beszédében a kormány „rabló adótörvényei” ellen is kellően hangolta közönséget, nemkülönben a „korrupt pártok rendszere” ellen. A „Rómába vonulás” végülis nagyobb baj és incidensek nélkül ért véget. A sötétben fáklyák gyulladtak, de senkit sem vertek meg, bár a fel- hevült tüntetők némelyike vasláncokat, rudakat is csörgetett. Az olasz demokráciába belefér az újfasiszták felvonulása is, a párt 6 százaléknyi szavazótábora tekintélyes erő. Hosszú évek óta nem volt azonban olyan helyzet, hogy az újfasiszták az utcára vonulhattak volna. Az, hogy most megtehették, és ráadásul jelszavaik a szélesebb közvélemény egyetértésével is találkozhattak, annak jele: valami nem működik többé. Valószínűleg Cossiga volt államelnöknek volt igaza: eljött a második köztársaság ideje. A jég és hó fogságában Negyvenötén ültek az uruguayi katonai repülőgépen, amikor az 1972. október 13-án, több órai várakozás után Montevideóból útnak indult Chilébe. Öt főnyi személyzet és 40 fiatal rugby-játékos családtagjaival együtt. A kétmotoros Fairchield drámája néhány perccel a tervezett santiagói leszállás előtt kezdődött. A pilóta kényszerleszállást kísérelt meg 4.000 méteres tengerszín feletti magasságban. A gép három részre tört, öten azonnal meghaltak. A mínusz harmincfokos hidegben eltöltött első éjszaka után a túlélők még reménykedve várták megmentésükat. Kétszer is integettek a keresésükre felszállt repülőgépeknek — hiába, a gépek pilótái nem vették észre őket. Nem volt mit tenni, berendezkedtek hosszabb tartózkodásra a hó és jég birodalmában. A repülőgép törzsét kissé megemelve, „lakhatóvá” tették azt. Az épen maradt elektronikából a hozzáértők rádiót eszkábáltak össze. Mások egy orvostanhallgató, Roberto Canessa irányításával a sérülteket látták el. Tíz nap elteltével megdöbbenéssel értesültek a rádióból, hogy a chilei hatóságok beszüntették a keresést. Hozzátartozóik Montevideóban azonban nem adták fel. Közülük valaki állandóan Chilében tartózkodott, hogy kutasson az eltűntek nyomai után. Az egyik ifjú sportoló apja egy holland jövőbelátóhoz fordult, aki rekonstruálta a szerencsétlenséget, látott élőket és holtakat. Október 29-ig negyvenötük közül tizennyolcán meghaltak. Azon a napon újabb szerencsétlenség történt: lavina zúdult alá, és tizenegy embert betemetett. Csak háromnak sikerült kimenekülnie a hó alól. A helyzetük azonban egyre elviselhetetlenebb lett — fagy, hó, nedvesség és magaslati betegség gyötörték őket. A szűkös élelmiszertartalékok elfogytak, és a hó alól kikapart gyökerek sem bizonyultak már elegendő tápláléknak. A még életben levők ekkor életük legnehezebb és legyszörnyűbb döntését hozták meg: elkezdték enni a holttesteket. December első napjaiban azután Canessát és Fernando Parradót, akik még valahogyan bírták fizikailag, elküldték, hogy utolsó kétségbeesett kísérletként próbáljanak segítséget keresni. (Parrado édesanyja és nővére akkorra már belehalt a nélkülözésekbe.) Tíz nap elteltével, december 21-én — halálosan kimerülve — rátaláltak Sergio Catalan Martinez mezőőr kunyhójára. Ő azután riasztotta mentőosztagokat, és a túlélők karácsonyra szerencsésen visz- szatérhettek otthonaikba. Ami a kannibalizmus vádját illeti, Andres Rubio montevideói püspök kijelentette, hogy „az egyház nem ítélhet el egy ilyen helyzetet, csak megértéssel viseltethet iránta”. Amikor Ausztria volt a magyarok menedéke Vajon összehasonlítható-e a mai helyzet 1956-tal? Most boszniai menekültek tízezrei özönle- nének Ausztria felé, amely igyekszik szorosra zárni határait, akkor a magyarok jöttek végeláthatatlan tömegben, és Ausztria szívesen fogadta, segítette, védelmezte okét. A Salzburger Nachrichten című lap közelmúltbeli kolumnás cikke emlékezik azokra a hősi időkre, kimutatva a különbségeket a mai helyzethez viszonyítva. Pedig Ausztria akkor sem volt éppen „menekültmentes övezet”, hiszen itt voltak még azok, akik a negyvenes évek végén próbáltak uj hazára lelni. És mégis, amikor 1956-ban Budapestről a felkelés hírei elérték az osztrák fővárost, mindenki tudta, miről van szó, milyen nagyjelentőségű az esemény. A szabadságszerető, nyugati orientációjú osztrákok pontos különbséget tudtak tenni áldozat és elnyomó között, egyértelmű volt az ellenség, neve is volt: a páncélos kommunizmus. Amely mellesleg átmenetileg Ausztria biztonságát is veszélyeztethette. Egy másik nem elhanyagolható különbség — amit gyakorta emlegetnek ma Ausztriában — az, hogy ez a menekültáradat nem volt tartós folyamat. Lényegében Mindenszentektől Újévig tartott. November 6-án így jelentette az osztrák sajtó: „Tízezren szöktek át Magyarországról Ausztriába”. November 21-en a belügyminisztériumi mérleg 38 ezer menekültet jelölt meg, 17.161 volt közülük táborban, s már ekkor megkezdődött továbbutazásuk. Svájc, Hollandia, Belgium azonnal fogadott ezreket, Németország, Franciaország és Amerika „vizsgálta” a lehetőséget. November végén 56 ezer, 30-án 96 ezer volt a hivatalos adat. S ettől kezdve ugyanany- nyi hír szólt a továbbutazókról, mint amennyi az itt-tartózko- dókról. A december 28-i mérleg szerint 152 ezer menekült közül 82.300 utazott tovább. Ausztria mindenben készségesen segített. Szó nem volt arról, hogy féltették volna az osztrákok a munkahelyüket, hogy ne osztották volna meg szívesen, amijük volt. November 24-én a bécsi Kurier ingyenes hirdetési lehetőséget ajánlott azoknak a menekülteknek, akik munkát keresnek, igaz, az osztrák gazdaság akkoriban fellendülőben volt, s igencsak jól tudta hasznosítani a vendégmunkásokat. S az sem tagadható, hogy az első nagy nekibuzdulás után, december táján voltak óvatos figyelmeztetések: a magyar menekültek foglalkoztatása semmiképpen sem mehet a belföldi munkaerő rovására. November közepe táján rémület fogta el az osztrákokat, hogy „egyedül maradnak”. A Salzburger Nachrichten most idézi saját, 1956. november 14-i cikkét. „Á magyarokat esetleg befogadó országok olyan szigorú egészségügyi feltételeket állítanak, hogy a végén Ausztriában a rokkantak, betegek, öregek, munkaképtelenek maradnak. Mindamellett az osztrák belügyminiszter leszögezte: Ausztria menedéket nyújt, minden magyart befogad, s csak azok fognak elutazni innen, akiknek ez a szándékuk.” Szívesen emlékezik ma az osztrák lap arra, hogy az akkor oly fényes magyar labdarúgás nagyjai is itt talaltak menedéket — itt volt Puskás és Kocsis, akik december 15-én így nyilatkoztak: nem térünk többet vissza Magyarországra. A segélyek gyűjtésének és elosztásának nehez feladatát koordináló bizottság végezte, Franz König érsek irányításával. S hogy a menekültek közül nem mindegyik volt szent, arra is talált az osztrák sajtó mentséget. Amikor vagy 50 részeg magyar verekedett össze — december 9-én — a siezenheimi táborban, így írt a Salzburger Nachrichten: tizenkét év kommunizmus, az erkölcs, az etikus cselekvés és gondolkodás tagadásának tizenkét éve, tizenkét év szolgaság és kizsákmányoltság. S akkor itt nálunk azt várják azoktól az emberektől, akik mindezt elszenvedték, hogy azonnal átvegyék ami erkölcsi normáinkat. Fogadjuk el őket olyannak, amilyenek. Az 1957-es végső statisztika szerint 180 ezer volt a menekültek száma. Ausztria kiállta a próbát, bizonyos értelemben saját biztonságát is veszélyeztetve, hiszen Moszkvától októbertől decemberig egyvégtében szidalmakat „kapott’’, s azt a vádat, hogy megsérti semlegességét. Áz akkori kancellár válaszul sajnálkozását fejezte ki, és leszögezte: Ausztria nem hagyja magát megzavarni, megfélemlíteni. Szabadságot a királyfinak A brit kormány szóvivője cáfolta, az anglikán egyház szóvivője azonban csak „nem kommentálta” azt a közelmúltbeli lapértesülést, hogy törvény készül Angliában, amelynek alapján Károly trónörökös újranősülhetne, ha el találna válni Diana hercegnőtől. A válást magát már biztosra veszi a brit közvélemény... A Daily Express című brit lap jelentése szerint John Major kormányfő és II. Erzsébet királynő megegyezett: a parlament vonja vissza azokat az ősi törvényeket — egyebek közt az 1772-ből származó királyi házassági törvényt —, amelyek szerint az anglikán egyház nem esketheti újra az uralkodócsalád elvált tagjait, másfelől az uralkodócsalád bármely tagjának házasodásához királyi engedély kell. A változtatás a brit monarchia hosszú idő óta legnagyobb reformjai sorába illeszkednék. Már korábban hivatalosan megerősítették, hogy az idén törvényt hoznak, amely szerint az uralkodócsalád kevesebb tag a kap csak állami fizetést, továbbá II. Erzsébet adót fog fizetni. A házassági jog átalakítása nyomán a királyi család tovább közeledik afelé, amit normális családnak lehet nevezni — ez volna mind a kormányfő, mind a királynő hő óhaja a Daily Express szerint, mert így a családtagok szeszélyei kevésbé okoznának alkotmányos válságot. A hír szerint eltörölnék azt a régi szabályt is, hogy kizárja magát a trónöröklési sorbanállásból az a királyi családtag, aki római katolikus személlyel házasodik össze. Az új szabályozás nagy terhet venne le II. Erzsébet válláról is, mert jelenleg — mint engedélyezőt — a közvélemény őt okolhatja húga és három gyermeke rosz- szul sikerült házasságáért. A legnagyobb horderejű bejelentést épp a közelmúltban tette a brit kormány arról, hogy Károly herceg és Diana hercegnő a különélés mellett döntött. Ha a királyi házassági jog átalakításáról szóló hírek igaznak bizonyulnak, megnyílik az út Károly előtt, hogy elváltként is király lehessen egy napon, talán más királynéval az oldalán. Károly persze, most is elválhatna és újranősülhetne, csak nem Angliában, hanem például Skóciában, amint húga, Anna hercegnő tette nemrégiben. Csak így aligha illeszthetné a koronát a fejere. A brit uralkodó ugyanis egyszersmind az anglikán egyház feje, s egyházfő aligha lehet valaki, akinek házasságára az anglikán egyház nem adta áldását.
