Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-27 / 22. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 27., szerda Honvédelmi mi mennyi? A régi titok már nem titok Két dologban is előre tudott lépni a honvédelmi tárca egy mindössze néhány lapos, de ed­dig soha meg nem jelent, adatok­ban gazdag, elegáns kivitelezésű kiadvány, a Honvédelem ’92 közreadásával. „Reméljük, a most nyilvános­ságra hozott tények, számadatok egyértelműen bizonyítják, hogy az ország fegyveres védelmére hi­vatott haderő létszámát, a techni­kai eszközök mennyiségét, ösz- szetételét tekintve nem fenyeget senkit. Nem irányul egyetlen or­szág ellen sem, sőt a térség egyik olyan, technikailag korszerűsí­tésre szoruló hadseregéről van szó, amelynek fenntartására a költségvetésből az utóbbi időben egyre kevesebb, fejlesztésre pedig alig jutott valami”— írja Für La­jos a kiadvány beköszöntőjé­ben. A honvédség létszámának alakulását bemutató adatsorból kiderül, hogy az elmúlt év végére 100 ezerre csökkent a haderőben szolgálók száma, 1345 harcko­csival, 1731 páncélozott harcjár­művel, 1047 tüzérségi eszközzel, 143 harci repülőgéppel és 39 he­likopterrel kell j elenleg biztosíta­ni a függetlenné vált ország vé­delmét, ha végső eszközként a katonai eszközöket kellene en­nek érdekében alkalmazni. Igen tanulságos, hogy összevetjük mindezt a bécsi haderőcsökken­tési tárgyalásokon hazánk részé­re engedélyezett mennyiségek­kel, mert kiderül, hogy a repülő­gépek és a helikopterek száma jócskán elmarad az engedélye­zett mennyiségtől, míg a páncé­lozott harcjárművek száma lé­nyegében megegyezik a megálla­podásban rögzítettel. Csökken­teni kell viszont — a nagyrészt korszerűtlen, még II. világhábo­rús T-34-es típusokat is tartal­mazó — harckocsiparkot és a tü­zérségi eszközöket. Ennek isme­retében már érthető, hogy a ha­ditechnikai fejlesztési progra­mok elsősorban a légierő fejlesz­tését, valamint a gyors reagálású és légi úton mozgatható csapatok létrehozását, a felderítés, a Az elmúlt év végére 100 ezerre csökkent a haderőben szolgálók száma E áncélelhárítás és a légvédelem atékonyságának növelését tűz­ték célul. A további számok arról tanús­kodnak, hogy a mai honvédelmi kiadások reálértéke alig haladja meg a négy évvel ezelőttinek a felét, a fejlesztésre, a haditechni­ka korszerűsítésére pedig a szük­séges 30-40 százalék helyett 1992-ben csak a honvédelmi költségvetés 5,8 százaléka jutott, a többi a szűkös fenntartásra kel­lett. A kiadványból bárki megtud­hatja, hogy a szárazföldi csapa­tok parancsnoksága Székesfe­hérvárott található, s innen irá­nyítják a Tatán, Kaposvárott és Cegléden lévő kerületparancs­Diabolus in musica Ezek a nagy oroszok! Legutóbbi egri fellépése alkal­mával Fellegi Adám, ez a kitűnő zongoraművész és esztétikai me­nedzser két orosz zenészt vett sorra: Csajkovszkijt és Mu­szorgszkijt. Egy-egy mű szólalt meg, Csajkovszkijtól az a-moll trio — itt Hajdú Ildikó és Déri György csatlakozott Fellegihez —, majd utána az „Egy kiállítás képei” Muszorgszkijtól. Az előhangverseny során a művész hosszan, és fontos élet­rajzi adatokat beágyazva a jel­lemzésbe, foglalkozott mindkét alkotóval. Lélektani hátteret ad­va ahhoz, hogy bizonyos, nehe­zen érthető mozzanatokat he­lyükre tehessünk. A „balladai homály” némely komponista, egyáltalán bármely alkotó géni­usz esetében talán szükséges is ahhoz, hogy a rokonszenvünket birtokló történelmi személy tra­gikuma még utólag se fájjon ne­künk, amikor pedig a sors szinte kiszól a kottafejekből. Csaj­kovszkij leél ötvenhárom évet ezen a sárgolyón, se hivatal, se tartalmas házasság, se nyuga­lom, csak a nagy bolyongás, pe­dig soha anyagi nyomorúság még csak nem is fenyegette. Megírja a hatodik szimfóniáját, a h-mollt, azt a bizonyos Pathéti- que-et, valahol ennek az abszo­lút romantikának az árnyéká­ban, érzelmi közelében is az a-moll triót, amelyben az uniszó- nót játszó két hűros hangszer ha­marabb befejezi a zenélést, mint a zongora, de abban is, ott is, a hangszerben is a megrendítés erejével-erőtlenségével hal el a hang. Itt hallottuk, a hangverse­nyen, meg is ragadt bennünk: a középkorban a kvart-lépésre azt mondták, hogy ez a muzsikában az ördög — az a bizonyos diabo­lus in musica. Nos, ezeket a ro­mantikusokat, ezeket a nagy oroszokat ügy fogom fel, mint akik Dosztojevszkijjel és mások­kal, Tolsztojjal és Merezskovsz- kijjel, a filozófus Bergyajewel együtt és külön-külön felfedez­ték, „kiadták volna” nekünk, eu­rópaiaknak azt a szláv mentali­tást, azt az életérzést, amit ná­lunk is, hosszú évtizedekre beár­nyékolt a diktatúra iránti rosszul leplezett ellenszenvünk. Mára még mindig létezik bennünk vi­szolygás, ha Sosztakovics nevét halljuk, olvassuk, mert benne élt a diktatúrában, és meg kellett ír­nia a Sztálin-kantátát és egyebe­ket. De Sztravinszkij, Rachmani­nov és a többiek a tanúságtétel, hogy a diabolus, azaz az ördög, nem a zenében, hanem a politi­kában létezett. S következés­képp azokban a sorsokban, ame­lyek a politikát mindig is kötele­sek voltak elszenvedni. És ez ak­kor is igaz, ha Muszorgszkij örökzöld darabjában, az Egy ki­állítás képeiben, annak is a tize­dik részében, „A kijevi nagyka­pudban úgy szólnak a mindent megdicsőítő harangok, mint Csajkovszkij 1812-jében. Ezek a zenészek, akár sejtelmeik, akár félelmeik, megaláztatásaik, vagy csak beleérző képességeik mű­ködése közben jutottak el addig, hogy mereven és meghátrálás nélkül nézzenek szembe a kike­rülhetetlen halállal. Azzal a pusztulással, ami olyasmit fejez be, amit még folytatni, tovább­adni, továbbélni szeretnének, mert óriási erőtartalékaik lenné­nek még a terheket tovább cipel­ni. De parancs születik, a görög tragédiák mintájára a kérlelhe­tetlen anankhé, a végzet. Bee­thoven is beszél erről, de nem ek­kora fájdalommal és nem ennyi­re megélt szomorúsággal. Le kell írnom, mert ez a jegy­zetíró tapsa: Fellegi úgy össze­verbuválta egyéniségével és a többsíkú munkájában megbúvó szellemességével ezt az egri kö­zönséget, hogy a hangverseny végén érezhetően vibrált a leve­gő ebben a szerény méretű ba­rokk teremben, az Eszterházy Tanárképző Főiskola földszint­jén. Farkas András Könyv a Lakos­gyilkosságról A szentesi polgármesteri hiva­tal kiadásában jelent meg az 1946-ban politikai okból likvi­dált Lakos József szentesi rend­őrkapitány meggyilkolásának dokumentumokból összeállított története. A könyv címe: A La­kos-gyilkosság. A kötethez Var­ga Béla írt előszót. A Nemzet- gyűlés akkori elnöke — mint írja — a Parlamentben kapta a hírt, hogy a kórházban ápolt Lakos Józsefet éjszaka négy álarcos brutálisan megölte. Közép-Ke- let-Európában Lakos József tra­f édiája volt az első politikai gyil- osság a szovjet megszállás alatt. A gyilkosokat nem tartóztatták le, sőt később szerepet kaptak a Kommunista Pártban. A meggyilkolt rendőrkapi­tány síijára az első koszorút a Független Kisgazdapárt által rendezett gyászúnnepségen he­lyezték el 1989 júliusában. Ak­kori pártharcokban még ellenté­tes vélemények hangzottak el a Lakos-üggyel kapcsolatban, szakértői bizottság kutatott a do­kumentumok után. A több mint 40 éven át elhallgatott gyilkos­ságról végül 1990 februárjában kimondatott: a rendőrkapitány mártírhalált halt, politikai gyil­kosság áldozata lett. A gyilkoso­kat futni hagyták. A Samba csak volt •••• • Kenyér nélkül maradt félszáz hatvani munkáscsalád Kicsit megbolydult néhány napja a hatvani városháza. A ta­nácsteremben — előzetes beje­lentés alapján — Szinyei András polgármester fogadta a helyi Samba Cipőipari Kft. egész munkatársi gárdáját, hogy infor­málódjék utcára kerülésük kö­rülményeiről. Igen, a Samba, amelyet az elnök, Csonka János és családja indított be, a munka­ügyi központtól szerzett csak­nem négymillió forint munka­helyteremtőtámogatással, 1992- ben, azaz tavaly még volt, de má­ra utcára kerültek az emberek. Ugyanígy tanácstalanok azok a szakipari tanulók is, akiket a Csonka-família magához vett és foglalkoztatott. A félszáz munkásember nem minden jogos vehemencia nélkül ecsetelte gondját, panaszát, amelynek kiváltó okai szinte kezdettől jellemezték a Samba Kft. működését. Mert munkát hébe-hóba csak felhajtottak Csonkáék, de fizetni nem na­gyon szerettek. Olykor heteket csúszott a munkabér, s a kisjöve­delmű dolgozók — nők, férfiak vegyesen — egyik napról a má­sikra élve, a betevőt is alig tudták maguknak és családjuknak elő­teremteni. A Samba Kft., azaz inkább a Csonka család a merész nekilen­dülés idején a helyi háziipari szö­vetkezet Tabán utcai cipőgyártó üzemét szerezte meg, hogy majd továbbfejleszti, s nemcsak magá­nak happol, hanem azoknak a munkásembereknek is juttat a haszonból, akik hittek a vállalko­zónak. S íme, a város polgármes­terének kell most a jogos panasz- áradatot hallgatnia. Teszi is! Be­csülettel, ahogyan elvárható. Egy dologra azonban nem ké­pes: hogy a kft. tulajdonosait anyagi támogatással átlendítse a fenyegető szakadékon. Meg is fogalmazta Szinyei András: elmúlt az az időszak, amikor az önkormányzatok egy- egy hasonló esetben zsebbe nyúlhattak pár millió forintért. A szigorúan racionalizált pénzgaz­dálkodás nem teszi lehetővé, hogy a befuccsolt vállalkozókat kihúzza a bajból. Ám, hogy odá­ig fajult a helyzet, miszerint csin­talan gyerekek módjára bánjon valaki a saját nyerészkedésének megnyert munkásokkal, ez a tény figyelmeztet, s egyben intő jel. Arra is utal többek között, hogy igenis szükség van a mun­kahelyi szakszervezetekre, ame­lyek kiállnak a dolgozók érdeké­ben, s azok oldott kéveként nem szóródnak széjjel, nem esnek kóklerek áldozatául. A polgármester egyébként ar­ra is figyelmeztette a Samba munkásait, hogy gondjukat fel­tétlenül tereljék jogi szférába. Mert ez nemcsak járható, hanem — tisztázva a körülményeket — bírósági úton szerezhet érvényt a félrevezetett, csúful kihasznált szakipari munkásoknak. Ebben bízva tudósít lapunk is a hatvani eseményről, jelezve egyben, hogy a várhatóan peres folyamat fontos szakaszairól, remélhető pozitív döntéséről tájékoztatjuk még az olvasót. Moldvay Győző A molyan hollywoodi fricskának ígérkezett Robert Zemeckis filmje, s szándékai szerint a szépség-fiatalság eszményének mindenáron való megtartását figurázta volna ki. E feltételes módok azt jelentik, hogy ez az akarat — vagyis ez a mondandó — egyáltalán nem vált világossá, de ezen túl még az is tör­tént, hogy semmiféle cél se körvonalazódott. A végeredmény pedig egy unalmas film lett, világsztárok — Bruce Willis, Goldie Hawn és Meryl Streep — asszisztálásával. Igaz, a semmit látványos trükkök teszik úgy-ahogy elviselhetővé, s nekünk, nézőknek egyedüli dolgunk, hogy ezeket a technikákat meg­csodáljuk. E téren nem is csalódunk: hibapont nélkül csúszik át a leg­képtelenebb kép is, a számítógép varázsolta eldeformált testek, vako­latként málló bőr, darabokra tört karok, lábak. Tényleg jó. Csak ülünk, és tátjuk a szánkat, mert a Lucas-istálló (vagy hogyan is mond­ják ezt filmes körökben?) profin megvalósította az összes, emberi agy- gyal fel nem fogható lehetetlenséget. De ennél egy fikarcnyival se történt több. Most, újragondolva a filmet, némi kételkedés azért mocorog ben­nem: lehet, hogy tudatosan rossz alkotással állunk szemben? Miért várom én, hogy érzelmeket váltsanak ki belőlem, amikor talán épp az a cél, hogy ne azonosuljak? Ne tudjak izgulni azért, hogy melyik hiú színésznőből lesz a szebbik, ne álljak a pártjára se ennek, se annak. Hogy az egész erre megy ki: lássam, milyen sivár ez a szépséggyártás. Na igen, jó lenne, ha ezt gondolhatnám. De sajnos, egy újabb „csa­var” mégis abba az irányba fordít, hogy véletlenül ilyenre sikerült filmnek tartsam a szóban forgó tákolmányt: és ez maga a „ tiszta erköl- csiség” — mondhatnám, az üzenet. Mert mi is történik a film legvé­gén, ami ugye az utolsó nyomot hagyja az emberben? Pontosan az, ami a legtöbb, szirupos üzenettel nyakon öntött amerikai gyártmány­nyal — megmondja nekem, hogy fenébe a dőreségekkel és gyarlósá­gokkal, győz a család, a szeretet, az amerikai eszmény. Mindeközben az örök élet a szó szoros értelmében darabokra hullik az orrunk előtt, egy tisztességes hulla diadalmasan hirdeti az élet igazságát. Az örök élet ugyanis az utódokban rejlik, punktum, aki még nem tudná, an­nak most elmondták, sürgősen menjünk haza, és gyártsunk gyereke­ket. És még mindig nem azzal van a baj, hogy nincs igazuk. Hanem, hogy azt hiszik: egyedül ők tudják az igazságot, s ezért szinte köteles­ségük azt lépten-nyomon hirdetni. Megint hülyének vagyunk hát nézve, ez az igazság. Ha pedig majd hozzáfogunk az ideális életesz­mény megteremtéséhez, ne felejtsük el leoltani a villanyt — a szemér­mes Amerikának ez igen tetsző mozdulat lesz. Doros Judit A zánkai Gyermekalkotások Galériája — mint azt a közel­múltban már hírül adtuk — az el­múlt évben eredményes nemzet­közi pályázatot zárt le Szivár­vány *92 címmel. Nos, az idén is meghirdetik az országban és az országhatáron kívüli képző- és iparművészeti versenyt. A pá­lyázat témája kötetlen, de szíve­sen veszik, na a műveikkel jelent­kező gyerekek a család, a sző­kébb es tágabb környezet, az is­kolai élet örömeit, gondjait örö­kítik meg. Öt-tizenöt évesek ne­vezését várják március 31-ig. Minden pályázónak legalább két alkotást kell beküldenie, kivéve, ha a video-art, illetve a compu- ter-art kategóriában indul. (Ez esetben egyetlen mű is elegen­dő). A beküldendő pályaművek merete, technikája tetszés szerin­ti, de rajzok és festmények eseté­ben az 50x70 cm-es nagyságot nem haladhatja meg. (A képeket keret és paszpartúra nélkül vár­ják.) Minden palyamu hátlapjára a pályázó nevét, születési adatait, pontos lakcímét kell felírni, to­vábbá fel kell tüntetni a bekül­dött alkotás címét, témáját, s a felkészítő pedagógus nevét. Szakmai segítséget az egri For­rás Gyermek-Szabadidőköz­pontban kérhetnek a jelentke­zők. A műveket a következő cím­re kell beküldeni: Gyermekalko­tások Galériája, 8250 Zánka. Hogy szervezzék az irodalmi életet? A küzdő és kezdő írók I. országos találkozója Egerben került sor a küzdő és kezdő írók I. országos találkozó­jának megrendezésére. Szeged­től Budapestig, Salgótarjánig és Miskolcig jöttek Egerbe az író­körök képviselői, hogy megvi­tassák az együttműködés lehető­ségeit. A vitaindító előadást január 16-án dr. Szentesi Zsolt főiskolai adjunktus Irodalmi élet Magyar- országon címmel tartotta, míg a második napon Serfőző Simon, a miskolci Holnap főszerkesztője, az Észak-magyarországi írócso­port titkára a miskolci könyv- és lapkiadásról tartott tájékoztatót. Ezeket a bevezető előadásokat az egyesületi tapasztalatok, lehe­tőségek összegzésével és vitára bocsátásával hárman egészítet­ték ki. Király Lajos, a budapesti Krúdy-kör elnöke, Varga Lász­ló, a Független Alkotók Orszá­gos Szövetsége vezetője és Sipos Gyula, a Könyvjelző Kft. ügyve­zető igazgatója. A kétnapos ta­nácskozás állandó és visszatérő témája volt az írók képviseleté­nek az ügye. Mi a helyesebb, az elsősorban egyesületi szerveze­tekre támaszkodó irodalmi élet, vagy egy centralizált írószövet­ség? Autonómia kell, erőteljes egyesületi önkormányzat, és mindezek mellett az egyesületek szoros összefogása, ez volt a résztvevők állásfoglalása. Csak ez teszi lehetővé egyrészt az író- szövetségen kívüli élő irodalmi élet létét és sikeresebb tevékeny­ségét. A FAOSZ vállalja 1996- ban a küzdő és kezdő írók világ- találkozójának megrendezését. Fontos témaként tárgyalták a résztvevők a könyv- és lapkiadás lehetőségeit. Szóltak a FAOE- könyvtár kiadványairól, az eddig megjelent 13 kötet közül is a há­rom antológiáról. Elképzelhető, hogy az Új Arc című országos terjesztésű lap előbb-utóbb az egész magyar egyesületi mozga­lom országos lapjává válik. A könyteijesztésnek, az egyesületi könyv- és lapkiadásnak nagy szerepe volt a kétnapos tanács­kozáson. Példaként említette Serfőző Simon Miskolcot, ahol magánkézben lévő könyvter­jesztés vállalta a miskolci kiadvá­nyok és lapok terjesztését és nép­szerűsítését. Sipos Gyula, a Si- potéka-boltok tulajdonosa is ha­sonló együttműködésre tett ígé­retet. Egerben is vannak a könyvkereskedelemnek és egye­sületi könyvkiadásnak eredmé­nyei és lehetőségei. Ezt bizonyít­ja, hogy a Sipotéka antikváriu­mában az országos tanácskozást megelőző napon, január 15-én az egyesületi kiadványokból, la­pokból egy kamarakiállítást nyi­tottak meg. Jól áll neki a halál Önálló műveket várnak... Gyermekalkotások Galériája nokságokat, amelyek egy-eg; pontosan körülhatárolt terülei védelmének megszervezésééri felelősek. A légvédelmi parancs­nokság Veszprémből vezeti bú egész ország légvédelmi tevé­kenységét, míg Budapesten — sajátos helyzetéből következőer — külön kerületparancsnoksáj vezeti a fővárosban és környékér elhelyezett alakulatokat. A csa­patok ilyen csoportosításának at a célja, hogy békében és háború­ban egyaránt lehetővé tegye i honvédségi erőknek a fenyege­tettséggel arányos készültségi fo­kozat megválasztását, a legcél­szerűbb védelmi csoportosítást valamint a veszélyeztetett légtél védelmét. (FEB)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents