Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-25 / 20. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 25., hétfő A kérdést Szalatnyay József festőművész kiállításának alkal­mával tesszük fel, amikor a Kép­zőművészeti Főiskolán, a Bar- csay teremben, tehát a magyar szakoktatás fellegvárában Ger- zson Pál, egyetemi tanár, a Ma­gyar Képzőművészek Szövetsé­gének elnöke méltatta az örökif­jú „Mester” munkásságát és egyéniségét, a Képzőművészeti Főiskola Egyetemi Tanácsa és Rahabilitációs Bizottsága nevé­ben. Ezen a szemlén — teljesen indokoltan — helyet kapott szá­mos eredeti dokumentum is, an­nak bizonyságául, hogy a dolgok úgy folytak le, ahogyan azt az emlékezet megőrizte, másokban is és az érintett, a művész agyá­ban, szívében, idegrendszerében is. A tárlat anyagát az 1928-1949 között keletkezett Szalatnyay- munkák képezik: portrék, olaj­ban és rajzolatokban látható jel- lemi leképezések. Abból a világ­ból származó emberek, sorsok, jellemek és jellemzések, akiken és amiken az akkori társadalom rajta hagyta felismerhetőjegyeit. Mint ahogyan a művész is élete végéig viseli-cipeli az akkori ta­lálkozások és élmények kitöröl­hetetlen lenyomatát lelkében, al­kotásaiban, színeiben, vonalai­ban. Ha 1928-at, a kezdő dátumot veszem alapul (a művész 1915- ben született) világos, hogy önál­ló alkotásként felfogott rajza ti­zenhárom éves korában keletke­zett. Iskolatársi vallomásból tud­juk, hogy a budai Szent Imre Gimnáziumban a latin-, német-, vagy a fizikaórán is csak a vona­lak izgatták, mindenki tudta ró­la, hogy a „Szepi” mivé lesz. Lett is. Istenáldotta tehetség. Amikor végigsétálgattam a „Barcsayban”, még a nyitás előtt és már a nyitás után — mert a megnyitón mozdulni sem lehe­tett a többszáz főnyi közönség­től, a szakmai és baráti tolongás­ban — újra csak felvetődött ben­nem a kérdés: kell-e rahabilitál- ni, lehet-e rahabilitálni, vissza­vinni eredeti állapotába a mű­vészt oda, ahonnan róka-lábak kirúgták, gálád mancsok eltávo­lították, névsorokat gyártó agyak és nyelvek, ujjak, elszíneződőbe­tűk kipenderítették ? És hogyan is fogalmazzam meg: most a mű­vészt rehabilitáltak, vagy a mű­vészt kárpótolták? Lehetséges-e A művész, aki előtt kitárulkozott az egri táj — s a kiállító­terem — is (Fotó: Gál Gábor) ez? 1949-ben „végelbánás alá vonták” Szalatnyay Józsefet, harmincnégy évesen. Aztán megmagyarázták neki, ismerjük a perfid és pimasz indokolást, hogy majd nyugdíj-jogosultságá­nak elérkezésekor, azaz hatvané­vesen, tehát 1975-ben igényt tarthat nyugdíjra, azaz a gyakor­lati végelbánásra; tehát harmin­chat év múlva. ÍEzt a hitványsá­got, ezt a logikát akkor senki nem merte felróni senkinek, leg­főképpen az államhatalmi gépe­zet korifeusainak nem, mert az már rendszerellenes izgatás lett volna, a közbéke nagy sérelme, és akkor számlálatlan börtöncel­lában, számlálatlan egyednek biztosítottak férőhelyet, néha pár négyzetméteren több tucat embernek. A művészt nem lehet rehabili­tálni, ha a szónak eredeti és nem másodlagos jelentését vesszük. Azt az idegi megnyúzást, amit rajta végiggyakorlatoztak, nem lehet visszacsinálni, nem lehet azt mondani, bocsánat, téved­tünk. Neki tönkretették a pályá­ját, kihúzták alóla minden vagy csaknem minden lehetőséget. És ha nincs annyi élet-energia ben­ne, lélek, fegyelem meg még minden sok egyéb, akkor ő is nyugodtan besorolhatott volna a többiek közé, akik szellemileg tönkrementek, akik feladták, akik belesüppedtek saját sebeik­be, mert a csizma-taposást nem tudták kikerülni. Szalatnyay József későbbi ki­állításai, tovább gyarapodó mű­vészetének sokirányú rügyezé- sei, hajtásai, kacsai-ágai-bogai bizonyítják, hogy csak azt csinál­ta, de azt kitűnően, amihez léte első pillanatától indíttatása tá­madt. Rajzolt és festett, kutatta az éppen előtte, éppen neki fel­tárulkozó tájat vagy jellemet. Akár Pest, akár Buda, a Szenthá­romság tér — ott lakik —, akár a Balaton, akár Eger, mert a ba­rokk és a barokk színei közel áll­tak az ő koloritjához, akár az édesanyja, akár Zsuka, a nagy társ a viharban, akár más szerep­lői gazdag és hullámzó vonulaté életének, téma, lelkiismeretvizs- gálat, elmélkedés, szembenézés, gyónás vagy bánat, olykor nem is kis bűnök megbocsátását jelen­tette. Mert már csak olyan a gyarló emberi lény, hogy néha még a hűségével és a hűségében is képes megbántani azokat, aki­ket nagyon szeret, és akik na­gyon szeretik. A művészt most és nemes in­dítékoknál fogva visszaléptették a társadalom élvonalába. Ahol mindig is volt. Vagy most inkább a szokottnál több fényt bocsáta­nak rá, hogy pótolják azokat az éveket, amiket sötét árnyékok között kellett végigharcolnia. A szeretet jól esik a művésznek, ahogyan az embernek is. Szalat­nyay nyitott szívvel fogad min­dent, mert eddig is így fogadott be hajnaltól estig, estétől reggelig minden benyomást. Impresszió­kat kell emlegetnünk, mert a franciáktól leste el, rokonától, Szinyey-Mersétől is azt a huncut­bolondos játékot, izgalmat, amit a napfény ír elő az arra figyelőknek. Akadt egy nagy pillanata en­nek a pályának és ennek a mű­vésznek: amikor a Kodály-év- fordulóra megfestette a zeneköl­tő egészalakos portréját. Azért mégiscsak visszaköszöntek neki a Mukácsy-díjjal. Az országnak ő magyarázta meg — utcai plaká­tokra kivonszolván a művészi al­kotást, a zenész népszerűsítése érdekében —, hogyan kell egy eszményien tiszta embert, primi­tív politikai harsogás és idétlen aktualizálás nélkül a méltó he­lyére tenni. Személyes vallomásféle: ami­kor évekkel ezelőtt csaknem ugyanebből a törzsanyagból ren­deztük meg Egerben a Szalat- nyay-tárlatot, még nem tudtuk, merre kanyarodik, hogyan egye­nesedik ki ez az alkotói dinamiz­mus. Mára tudjuk: a demokrácia nyugati utakat hozott neki. Port­rékat festett Európában és Ame­rikában. És itt van. És a példa, a megtett út és az út mentén azok a jelzőcövekek, amiket levert, ha­tározottan és tisztán mutatják az irányt: semmit nem szabad fel­adni, sem erkölcsi, sem szellemi alapállást, sem hitet, sem érték­rendet, mert valahol és valami­kor a kizökkent idő a helyére bil­len. Farkas András A Szentháromág tér a Mátyás templommal Címe: egyetemi tanár Kell-e a művészt rehabilitálni? Francia festő — magyar tájon Amikor megkaptam a maghí­vót, hogy a Magyar Honvédség Helyőrségi Klubjában Gyön­gyösön Poisonneau Raymond festőművész kiállítása nyílik meg január 20-án, mindjárt ezt kér­deztem magamban: hogyan ke­rült ide egy francia festő? Aztán kiderült, hogy a legegy­szerűbb módon. Mégpedig: ki­utazik a gallok földjére egy ma­gyar kislány, ott összeismerkedik egy fiatal francia férfival, majd összeházasodnak. A félj pedig hazakíséri a feleségét, és azóta is boldogan élnek, mint a mesében szokott lenni. A kérdés azonban még ezután is marad: hogyan ke­rülnek a festő képei a gyöngyösi helyőrségi klubba? A válasz is­mét egyszerű, akad egy népmű­velő a mátraalji településen, aki jó ismerős, és hajlandó a kiállí­tást megszervezni. A kiállító művészt néhány kérdésemmel én is zavartam a megnyitót követően. Tőle tud­tam meg, hogy végzettsége grafi­kus, nálunk is ebből él, a festé­szet inkább olyan szükséglete, ami nélkül nem tud, és nem is akar élni. Ezt a szerelmét a fel­eségével osztja meg. Miután évek óta él hazánkban, a kiállí­tott képei már az itteni élményei­ből születtek. Mégis sajátosan mások, mint amilyenek lenné­nek, lehetnének, ha magyar lé­lekkel élte volna át az adott táj és a tájban megbúvó színek, hangu­latok szépségét, sokszínűségét. A fák ugyan nála is az erdő részei, a környezet elemei, a naplemente nála is a ragyogás szivárványos­ságát sugározza, de ezek az általa vászonra vitt színek mégsem „olyanok”. Erősebbek, kemé­nyebbek, villogóbbak, mint ami­lyenekhez a mi szemünk szokott. Szereti a színek orgiáját, de ezek az egymásra halmozott ár­nyalatok nem rikítóak, nem bán- tóak, nem tolakodóak. Csak „mások”. Mintha üzenetet hor­doznának: egy francia lélek adja át élményeit a magyar nézőnek, a művészet magyar kedvelőinek. A festő leginkább a tájban érzi otthon magát. A természet so- karcúsága ejti rabul. Rá tud cso­dálkozni az erdőre, a sík vidékre, a növényvilág sok-sok rejtelmé­re, és azokat önmagán átszűrve juttatja el azokhoz, akik arra kí­váncsiak, hogyan él, gondolko­dik, viselkedik egy francia festő ebben a kis magyar hazában, amelynek ő is évek óta lakója már, és amit ő második otthoná­nak fogadott már el. A képei er­ről árulkodnak és tanúskodnak. Nagyon szimpatikus ez a mű­vészi reagálás. G. Molnár Ferenc Az Alik, a Hamzák és a Bajzátok... Török eredetűek-e ezek az egri családok? Az év elején — levéltári kuta­tásaim alapján — cikket írtam a Hírlapban, melyben felvázol­tam, hogy Eger 91 esztendeig tartó török hódoltsága nyomán 400 volt szultáni, mozlim vallású alattvaló maradt vissza a város­ban. Néhány példát soroltam fel arra, hogy többen megtartották eredeti török nevüket. E cikket követően néhányan megkeres­tek, feltéve a kérdést: az egri Ali-, és a Hamza-család, vala­mint a felsőtárkányi, de ma már Egerbe is elszármazott Bajzát- familia is török eredetű-e? Mind a három névvel, illetve eredetük­kel foglalkoztam, s ezzel kapcso­latban az alábbiakat mondhatom el. Az Ali-családEger történeté­ben több évtizeddel a város fel- szabadulása után bukkan fel. A családnév kétségtelenül az egyik leggyakoribb török névre utal; azt azonban határozottan állít­hatom, hogy nem az Egerben maradt törökök egyikének a le- számazottjáról van szó, ugyanis több, mint 20 hosszú esztendőn át nem található egyetlen iratban sem az Ali „újkeresztény” csa­ládnév. Minden bizonnyal vala­honnan máshonnan került az el­ső Ali városunkba, de nevéből következtethetően az is hazánk­ban maradt török leszármazott volt. A Hamza név is rendkívül gyakori a törökök körében. De ezen a néven sem maradt egykori mohamedán török alattvaló Egerben. Pontosan emlékszem, hogy egyetemista koromban — 1937-38-ban — a közvetlen szomszédságunkban lakott Breznay Imre bácsi mondotta nekem, hogy tudomása szerint Szegedről került a Hamza-fami- lia első tagja városunkba. Ké­sőbb, 1954-55-ben a budapesti Bélyegmúzeumban járva, meg­tudtam annak vezetőjétől — aki ugyancsak az egri Hamza-fami- lia tagja volt —, hogy „úgy tud­ják”: Szegedről származott a család Egerbe. Tehát úgy az Ali-, mint pedig a Hamza-család valóban törók eretűnek mondható. De merő­ben más a helyzet a Bajzátokkal, akik Felsőtárkány egyik legné­pesebb családját kepezik, sőt már Egerbe is elszármaztak. A múlt század utolján — sőt a hu­szadikban is — még tudományos írásokban az olvasható, hogy a felsőtárkányi Bajzátok török eredetűek. Mi tehát ebben a tör­ténetileg hitelesíthető valóság? Egyértelmű határozottsággal al- lítnatom, hogy ez a család nem a hazánkban visszamaradt törö­kök leszármazottja. Ezt számta­lan egykori levéltári forrás tá­masztja alá: az 1548. évidézsma- jegyzékben Felsőtárkány job­bágylakossága sorában már sze­repel a Bajzáth-familia, s ez a ké­sőbbi évtizedekben is előfordul. Hogy mikor szerepel először a csatad Felsőtárkanyban, erre még adat nem került elő, de az mindenképpen állítható, hogy e famíliának az őse semmiképpen sem hozható kapcsolatba a hó­doltság bukása után hazánkban visszamaradt törökökkel. Az azonban bizzonyos, hogy a felső­tárkányi Bajzátok 440 esztendeje már a falu lakói... A Bajzát név — amennyiben azt a nyelvészek vizsgálata tisztázta — lehetséges, hogy török eredetű, de hogy az mikorra vezethető vissza, eled­dig tudomásom szerint ismeret­len. Sugár István A közbiztonság Hevesen „Rend csak ott van, ahol a lakosság is akar ja...'” A hevesieket is élénken foglalkoztatja városuk közbiztonsága, ezért nemrégiben dr. Francsics Ottó rendőrkapitány a képviselő­testület előtt ismertette az aktuális helyzetképet. Megkértük a sza­kembert, tájékoztassa lapunkat is erről a témáról. — Ön arról számolt be, hogy a kapitányság az év végére jó osz­tályzatot kapott. Mire alapozza mindezt? — Elsősorban arra, hogy eredményességi mutatóink je­lentősen javultak, ami azt jelenti, hogy rendőreink hatékonyab- bann dolgoztak, mint az előző év hasonló időszakában. Segített a szervezeti változások végrehaj­tása, a központi létszámemelés, a megfelelő szakemberek felvéte­le, valamint a polgárőrségekkel való együttműködés. Tapaszta­lataim azt mutatják, hogy rend­őreinket a polgárbarátság jel­lemzi, bár nem mindenki szeret minket, mégis azt hiszem, azok vannak többségben, akik támo­gatnak bennünket. Sokan felis­merték, hogy a rendőr nem ural­kodni akar az emberek fölött, hanem védeni őket és segíteni az ügyek rendezését. Egy volt kol­legánkat idézve azt mondhatom: „...rend csak ott van, ahol a la­kosság is akarja...” — Mit tettek önök az úgyneve­zett polgárbarát rendőrség meg­teremtése érdekében ? — Személyi állományunk megértette, hogy ha a polgár baj­ba kerül, akkor neki azonnal, udvariasan, de határozottan kell intézkednie. Sokszor tartottunk továbbá társadalmi fórumot ci­gány származású lakosok bevo­násával : el akarjuk érni, hogy a gumibot helyett a párbeszéd le­gyen a fegyverünk, s ez alakítsa a jövőben a cigány-rendőr kapcso­latot. A lakossággal való jó vi­szonyt segítheti elő az iskolákkal, intézményekkel és a helyi nyug­díjas klubbal való együttműkö­désünk, valamint az is, hogy a közbiztonság javításáért — a tér­ség lakosainak összefogásával — megalakult a Heves és Vidéke Bűnmegelőzési Alapítvány. A már említett polgárőrségek mel­lett sokat segítenek az önkor­mányzatok is, amelyek szinte erejükön felül finanszírozzák a rendőrstátusokat: szolgálati la­kásokat, felszerelési tárgyakat adnak. Ide tartozik az is, hogy jö­vőre Hevesen négy iskolában kezdődik el a közlekedési isme­retek című tantárgy oktatása. — Meg kell mondani, „kívül­ről” úgy látszik, mintha az eddi­ieknél mégiscsak több lenne a űncselekmény... — Az esetek csökkenése elle­nére szomorú tény, hogy ebben az évben elszaporodtak a na­gyobb fajsúlyú bűncselekmé­nyek. Ezek felderítése és feldol­gozása sokkal nagyobb erőt kí­ván, ugyanakkor mindez na­gyobb veszélyt is jelent a lakos­ság számára. Megemlíthetném az átányi takarékszövetkezeti fi­ók sérelmére elkövetett rablást, amelyben az ismeretlen tettese­ket felderítettük, vagy azt, hogy Kiskörén a tettenért tolvaj meg­szúrta a vele szemben intézkedő rendőrt, s a segítségére siető éjje­liőrt is. Vagy azt a tarnazsadányi esetet, amelynek következtében egy idős lakos sérelmére követ­tek el rablást, s ahol a sértettet oly mértékben bántalmazták, hogy az életét vesztette. — Sokszor halljuk, hogy a mostaninál több rendőrre lenne szükség. Hiszen, mint mondják, már az is a biztonság érteiét kelti az emberekben, ha az utcán fel­tűnik két járőr. . — A jelenlegi viszonyok kö­zött optimális rendőrlétszámnak tekinteném azt, ha a központi közrendvédelmi osztálynál lega­lább húsz járőr t eljesítene szolgá­latot. így lehetne elérni, hogy amennyiben az egyik járőrpart valamilyen feladat teljesítésére küldenek, még mindig maradna két ember, aki „megelőző célza­tú” ellenőrzést végezne. Persze az lenne a legjobb, ha ezt a létszá­mot az Országos Rendőr-főkapi- tányság biztosítaná, ám az ország jelenlegi helyzetében erre nem sok esely van. E nnek ellenére bi­zonyára sor kerül a köztéri jelen­lét megerősítésére, ám ez bizo­nyos fáziskéséssel lesz tapasztal­ható, ami megint csak a bűnözés mértékének emelkedéséhez ve­zet. A gondok miatt egyre több önkormányzat kezdeményezte, hogy a települések támogatásá­valállítsuk szolgálatba újabb já­rőröket és körzeti megbízottakat. Az ezzel kapcsolatos tapasztal­tok igen kedvezőek, a bűnözők a kevésbé ellenőrzött területek felé fordulnak, igaz, ott viszont tovább súlyosbodik a helyzet. Úgy gondolom, hogy például csak Hevesen hat újabb rendőr- rel megerősödhetne a közrend- * védelmi feladatok ellátása. — Mondana néhány szót ar- : rój hogy miképpen alakult a közlekedési balesetek aránya Heves térségében? — Az adatok azt mutatják, hogy csökkent a balesetek szá­ma, a tavalyelőtti 135-tel szem- í ben 1992-ben „csak” száz eset történt. Ez összefüggésbe hoz­ható a közlekedési osztály illeté- ! kességi területének csökkenésé­vel, de hozzájárult ehhez a közle- - kedési rendőrök hatékonyabb munkája is. Fontos megemlíteni egy igen tanulságos balesetet: az év vegén Hevesen a TÜZÉP be­járónál egy osztrák kamionos el­ütött egy világítás nélkül közle­kedő biciklist, aki életét vesztet­te. Tudva, hogy a kerékpáros ne­hezen volt látható, valamint azt is, hogy a kamionos gyorsan haj- l tott, még egy fontos dologra sze­retném ráirányítani a figyelmet: arra, hogy az érintett útszakasz mentén kiépített kerékpárút van, amely mellett munkák folynak, így az közlekedésre alkalmatlan. Ezért a biciklisták az főutat kénytelenek igénybe venni, azonban a „Kerékpárral közle­kedni tilos!” jelzőtáblát az illeté­kes hatóságok nem takarták le, így a kamionos jogosan védeke­zett azzal, hogy a fenti szakaszon nem számíthatott kerékpáros közlekedésre. — Ön szerint melyek azok a rendőrség hatókörén kívül eső té­nyezők, amelyek befolyásolhat­ják például a bűnözés elleni küz­delmünket? — Ilyen technikai tényező például, hogy a városban rossz a közvilágítás, ami vitathatatlanul csökkenti a biztonságot. A másik ennél jóval súlyosabb — társa­dalmi — tényező az, hogy a kör­nyéken rendkívül magas a mun­kanélküliség aránya. Tény, hogy egyre nagyobb számú az úgyne­vezett „megélhetésibűnözés”. És ez független a származástól, nemcsak a cigányokról van szó. Megnőttek az élelmiszer lopá­sok, a tyúklopások pedig döboe- netes mértékűén szaporodtak el a térségben. Ezekkel a tényezők­kel nekünk is számolnunk kell. Havas András Nem akar szb-titkár lenni? Változnak az idők, jutott eszembe a nem túl szel­lemes megállapítás, amikor meghallottam, hogy a gyöngyösi kórházban szb-titkárt keresnek. Igen, keresnek, mert nem akad senki, aki elvállalná. Pe­dig még aránylag tisztességes összeget is fizetnének neki. Ráadásul, nem is kellene egész nap az érdek- védelmi feladatokkal foglalkoznia annak, aki ezt a munkakört betöltené. Szóval, változnak az idők... Mert még nem is olyan régen, abban az „átkos” rendszerben, az em­berek egy jó része a kezét, lábát törte, hogy egy ilyen beosztást kiérdemeljen. Hiszen akkor egy szb-tit­kár volt „valaki”. Kikérte a gazdasági vezetés a vé­leményét, és adtak a szavára. Ám, ma...? Már látom lelki szemeimmel, ahogy a közeli na­pokban beállít a kórházba egy jól megteremtett fér­fiú és közli: „Én leszek az új szb-titkár. Kinek lás­sam el a baját?” Igaz, előtte megkérdezi, hány ezret kap majd ál­dásos tevékenységéért? Bruttóban vagy nettóban? Persze, forintban... (-ár)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents