Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-21 / 17. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. január 21., csütörtök (Fotó: Gál Gábor) A történet első hallásra hihetetlennek tűnt, de sajnos: igaz. A hetven év körüli fér- • fit egy ólban, a szénkupac tetején fedezték fel. Elviselhetetlen bűzben, a saját piszkában, lesoványodva, teljesen lehűlt testtel feküdt, lábát a patkányok rágcsálták. Szinte csoda, hogy életben maradt. „Elet ez öregségemre? Miért nem hagytak meghalni?” Ezek voltak az első szavai, amikor a kórházban magához tért. Ma már biztos lehet benne, nem hagyják magára... „Social worker”: a világ fejlett országaiban igen jól cseng ez az angol kifejezés, hazánkban még csak most ismerkedünk a szociális munkás fogalmával. A Bárczi Gusztáv Tanárképző Főiskolán 1973-ban indult meg a képzés „szociális szervező” elnevezéssel, mivel a „munkás” kifejezést akkoriban nem tartották e szakmához illőnek. Az egri kórházban dr. Ringelhann Györgyné volt az első, aki 1990-ben diplomát szerzett ezen a szakon. — Szívszorító érzés, amikor — manapság egyre gyakrabban — szemben találja magát az ember az ilyen és ehhez hasonló tragédiákkal — mondta — Ugyanakkor erőt is ad ahhoz, hogy a magára hagyott, beteg idősnek vagy az éhező, fizikálisán teljesen lerobbant, kórházba került fiatalnak segítő kezet nyújtsunk. Ma is hálás szívvel gondolok tanáromra, Kemény Ferencre, aki felkeltette érdeklődésemet e téma iránt, és mindvégig irányította munkámat, tanácsokkal látott el. — Humanitás, empátiakészség, megszállottság, mi kell még ehhez a hivatáshoz? — Mindez elengedhetetlen ezen a pályán, de igazi „social worker” csak abból lesz, aki sokirányú tárgyi tudással, élettapasztalattal rendelkezik. A huszonévesnek a gyakorlat során ez utóbbi hiánya okozza sokszor a legnagyobb gondot. Évek múltán jöttem rá én is, hogy ez az a szakma, ahol sokat tehetek az emberekért. — A kórházi szociális gondozás nem ismeretlen Magyarországon, a kezdet több évtizedre nyúlik visz- sza. — Az idősek, a betegek otthoni gondozása a két világháború között is létezett, karitatív alapon szervezték meg. Nálunk Egri Norma néven vonult be a Tisztességgel megöregedni, méltósággal visszavonulni... Szociális munkások a betegágyaknál szociális tevékenység történetébe. Később az apácák közreműködésével a kórházakban is elterjedt. A második világháború után sajnos abbamaradt, mondván, nincsenek rászorulók, a szegénység gondolata is tiltott volt. A szociálpolitikai munka egy modern államban mindennapi feladat, nem pedig teher. Túlzás nélkül mondhatom, a házi beteggondozás, az idősek szervezett ápolása példamutató Egerben és a megyében. A kórházi szociális munkás nélkülözhetetlen társa az orvosoknak, hiszen a gyógyítás után sok esetben szükség van a beteg szociális rehabilitációjára is. Az lenne az ideális, ha minden osztályra jutna egy-egy szociális szervező. Erre reményünk van, hiszen többen már a főiskola befejezése előtt állnak. — Beszélgetésünk elején említett idős úr története hogyan folytatódik? Az orvosok után mi a teendője a szociális szervezőnek? — Sokan úgy kerülnek kórházba — gyakran eszméletlen állapotban —, hogy azt sem tudjuk, kicsodák. Először tehát kiderítjük — olykor szabályszerű nyomozással — a személyazonosságukat. Nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki a rendőrséggel, a társadalombiztosítással, az önkormányzatokkal, s ennek eredményeként napok alatt elkészülnek a szükséges papírok, az igazolványok. A gyógyítás végén sem marad magára a beteg, ha visszatér otthonába, megszervezzük a kinti ápolását, ha pedig nincs hol meghúzódnia, az elhelyezéséről is gondoskodunk. — A szociális otthon gondolata sokakat elriaszt, mégis az ilyen szerencsétlen sorsú időseknek talán a mentsvára is lehet. — Nem lenne pejoratív értelme a szociális otthonnak, ha a körülmények nem lennének olyan áldatlanok, a ritka jó példákat kivéve. Ez csakis a pénzen múlik, hiszen a gondozók — az orvostól az ápolónőkig — szerettei, nagy szaktudással veszik körül az időseket. A társadalom ma még megvetéssel tekint azokra a családokra, melyek a szülőket otthonban helyezi el. Sokan úgy tartják, hogy a gyermeknek minden körülmények között és áldozatok árán gondoskodnia kell hozzátartozójáról, akkor nem lesz baj az öregek érzelmi életének harmóniájával sem. A tapasztalatok rendszerint az ellenkezőjét bizonyítják: a fiatalok megfeszítve dolgoznak azért, hogy több pénz kerüljön a konyhára, az idős, netán beteg szülő pedig félnapokig magára hagyva, sokszor fűtetlen helyiségben, éhesen várja haza a családot. Ez pedig, akárhogy is nézzük, gondatlanság. Félreértés ne essék: én is azt vallom, az öregek szempontjából előnyösebb, ha nem intézetben élik le életüket, de törekednünk kell arra, hogy különféle szervezett szolgáltatásokkal a terhek egy részét levegyük a kereső családtagok válláról. Olyan példával is találkozunk viszont, hogy a fiatalok meg tudják oldani édesanyjuk vagy apjuk gondozását, ők viszont nem akarnak kiszakadni megszokott környezetükből. Gondoskodnunk róluk is kell valahogyan. A tisztes megélhetés igenis feltétele a jó öregségnek, és gyakran emlegetem Simon de Beauvoir gondolatát, amivel én is azonosulok: egy olyan társadalomnak szeretnék cselekvő részese lenni, mely egész életében emberszámba veszi az embert, így az öreg korára is ember tud maradni... Szüle Rita „Sajnálom, a szüléimét...” Attila tizennyolc éves múlt, halkszavú, megnyerő modorú fiú. Találkozásunk elején nagyokat hallgat, aztán egyre inkább a bizalmába fogad, megnyílik: — Csecsemő koromban kerültem állami gondozásba, s több intézetet is megjártam a megyében. Most egy jó ideje már itt vagyok Hatvanban. Már három éve... Pontosabban egy ideig dolgoztam a szakmámban, cipőfelsőrész-készítő lennék. Csakhát, elküldték a munkahelyemről, és hová mehettem volna máshová, mint ide, vissza az intézetbe. Itt most takarító vagy ilyen hivatal- segéd-féle vagyok. Nem fizetést kapok, hanem a költségvetésből mikor mennyit. Legutóbb ezerötöt. Többek között az a jó itt, hogy a szállásért, kosztért nem kell fizetnem, abból a pénzből meg, amit a takarításért kapok, tudok venni sampont, fogkrémet, apróságokat... Eléggé nyitott az intézet, kettőtől tízig ki lehet menni a városba. Itt bent pedig tévét nézni, pingpongozni, focizni. Vannak, akik unatkoznak, de én általában lefoglalom magam, olvasok. Nekem az újság a mániám, szeretem tudni, mi történik. Most a bőrfejűekről olvastam. Az az igazság, itt is vannak, már én se nagyon merek kimenni a városba. Nagyon elítélem őket... Vannak itt olyanok, akik nem Kár, hogy már nagykorú vagyok is ismerik a szüleiket. Nekem jó, mert én ismerem, s szeretem is a szüléimét. Meg sajnálom is őket... Mert olyan körülmények között laknak. Voltam én már egy-egy ideig otthon is. Csakhát, nem volt hol fürödni, amikor meg jött a hideg, nem volt mivel fűteni, megbántam, hogy hazamentem. Sokszor ennivaló sem volt. Hát csak ez jutott eszembe, ez az intézet. Nem mindegyik sráccal jövök ki, mert én inkább olyan magamnakvaló vagyok... Hogy képzelem el a jövőt? Hát az nagyon nehéz. Munka- nélküliség van. Hiába mentem munka után, Hatvanban nem lehet elhelyezkedni. Többször próbáltam a magam lábára állni, tavaly negyedjére... Három hónapnál tovább nem sikerült. Egyik barátomnál laktam, aztán megint csak munkanélküli lettem. Ez a világ nagyon kegyetlen. Nekünk még így az intézetben jó, de mi se tudjuk, hogy egyik napról a másikra mi lesz. Meg kell húzni magunkat, a nagykorúaknak meg főleg. Én is már nagykorú vagyok. Sajnos... Nem örülhetek annak, hogy felnőttem. Mert mi vár rám? A legjobb eset még az lenne, ha kapnék munkanélküli segélyt. Most majd megint bemegyek kérni. Hogy aztán adnak-e? Az mégis több lenne, mint amit a takarításért kapok. Aztán bújom én az újságokat is, állásért. Legszívesebben Pestre mennék, portásnak. Nekem az lenne az álmom. És akkor szálláson lakhatnék. Csakhát ez olyan nehéz, hogy úgyse fog sikerülni... Van egy barátnőm, nagyon messze lakik, Nyíregyházán. Sokba kerül az útiköltség, nekem nem futja. Több mint két hónapja nem is láttam, csak levelezünk. Sokszor elgondoltam, mi lenne, ha munkát találnék, eltelne néhány év, és együtt lehetnénk. Mondjuk, ha lenne is hol laknunk... De így, ahogy most vagyok, semmi reményt nem látok erre... (mikes) Mi dönti el, szűz vagy kurva... Kiszely Melinda — háttérben a „pókhálós babával” (Fotó: Gál Gábor) „A rózsaszíntől megőrülök...” Amikor találkozunk, Kiszely Melinda még csak rendezi azt a tárlatot, amelyen a babáival mutatkozik be az egri Ifjúsági Házban — Juhász Ilony szirom-kom- ozícióinak társaságában. Kezé- en damiltekercs, néhány perce talán még a szája is gombostűvel volt tele. A teremben már a legtöbb baba a majdani helyén ül, áll, vagy épp kitartott karjaival a repülést szimbolizálja, az apróbb elrendezések következnek, amelyek nélkül nem lenne tökéletes az egész. Érdekes érzések mozdulnak meg bennem. Ezt a lányt — ma már asszonyt —, régről ismerem, egri diákéveink alatt többféle társaságban is összefutottunk. Ám, mivel mégsem ismerem igazából, nem tudhatom, mennyire sorsszerű, elrendeléses mozzanat ez a mostani kiállítása, az, hogy: pont babák, és hogy pont ilyenek. ” A Radnóti Színházban kezdtem amolyan mindenesként, amikor elkerültem Pestre. Tudod, nem vettek fel a színművészetire, meg aztán a gyógypedagógiai főiskolára sem. Ennek ellenére foglalkoztam fogyatékos gyerekekkel is... A színházban végül az irodalom szeretete tartott meg ennyi ideig. Mindegy volt, hogy hány órát kell dolgozni, és az a munka milyen, mert közben a darabok és néhány jó színész közelében lehettem. Amikor volt egy kis szabadidőm, elkezdtem babákat „készíteni”. A színházban sokmindent megtanultam, a világítástechnikától kezdve a parókakészítésig, de valószínűleg nem megyek már oda vissza. Gyesen vagyok a kislányommal, Dórival, es erősödik az elhatározásom: ami ott van, már nem az, amire nekem szükségem van.” végigsétálunk a babák mellett. A sorban az első három még Melinda próbálkozásainak kezdetéről való, mondja is, az arcok még nem annyira jók, kifejezők. A következő néhány teljesen különböző — mégis, ugyanaz az arc. Ennyi múlik egy tekinteten, egy másféle ruhán, egy sűrűbb szempillán, talán ilyen apróságokban különbözünk mi, emberek is. Akár még tegnapi magunktól is eltérünk, ha tegnap mosolyogtunk, ma pedig rosszkedvűek vagyunk. A babák is bizonyára más-más hangulatban születtek, s csak azért vannak egymás mellett — még ha emberi akarat helyezte is őket sorba —, mert egy egész részei ők. Lear király meg a primadonna. Ophélia és egy züllött utcalány. Hekaté és a bohóc ránf atta bohócok. Nem feltétlenül ell persze ellentétpárokat felállítani, mint ahogyan a felsorolt párok sem „jó-rossz” összehasonlításban szerepelnek az írásban. Csupán az árnyalat illusztrálásaként, mert ugyan mi dönti el, hogy Kiszely Melinda egy adott nap adott pillanatában kit mintáz meg? Hogy dr,ámai szereplőt vagy köznapit. És még valami, még egy kérdés — legalább —, hogy keíl-e egyáltalán ez a szétválasztás megint. Mert tudjuk-e vajon, hogy aki szembejön velünk az utcán, bolond vagy normális? Szűz vagy kurva? Fenséges lelke van, netán ármányko„ Az életem első kiállításán nagyon izgultam, egyáltalán nem sejtettem, mennyit érnek a babáim az emberek számára. Néhány meglepetés is ért, mert a bábművészek például egészen más alakokat találtak jónak, mint ahogy én azt gondoltam. A Lear királyt dicsérték. És talán azokat a figurákat, amik nem „sorolhatók be” olyan könnyen. Itt lehet nagy előny, hogy sosem tanultam főiskolán formázni, nem tudom, mi a szakmai elvárás. A saját fejem után megyek, a saját tapasztalatomból tanulok. Nézd meg például a hajakat. A babák haját. Az egyiké a sajátom, a másiké bivalyszőr, vagy az ott, annak a fején olyan anyag van, amiből a színházi pókhálót csinálják. S anígy a kezek formája, a sze- kifestése is csupa kísérlet, róbálkozás. De van, ami még entebbről fakad, például, hogy kevés „babaszínt” használok. A rózsaszíntől például megőrülök. Igyekszem hiteles ruhaanyagokat beszerezni; a színházas barátaim már nem dobnak ki semmit, amiről azt gondolják, hogy használni tudom... Most a középkori piactér az álmom. Hogy minden apró részlet kidolgozott és hiteles legyen, a legutolsó krumpliig. Sokfele gegítseget kaptam, hogy ezt megépíthessem, szerintem körülbelül egy évig dolgozom majd rajta. De ez az, amit csinálni akarok, ezért bújom most a könyveket, korabeli leírásokat. Csak akkor van értelme, ha minden pontosan megegyezik az eredetivel. Másképp hamis és felesleges lenne a munkám.” Doros Judit Bori A kiállító-teremben nyüzsgött az érdeklődők tömege. Az egyik képtől a másikhoz vánszorogtak az emberek. Olyasfajta körmozgás alakult ki, mintha valami lassú sörgőben lettünk volna. Az egyik virágcsendélet előtt álltam meg, amikor megszólalt mellettem egy halk hang. — Tetszik? Odanéztem. Egy fiatal nő állt mellettem, és mosolygó arccal várta a válaszom. Kék szeme, kis pisze orra, erős, ívelt ajka vonzotta a tekintetet. — Én nagyon jól ismerem ma- át — mondta. — Valamikor egy ázban laktunk. Maguk az ötödiken, mi a hetediken. Igaz, akkor én még nagyon kislány voltam. Aztán maguk elváltak, és maga elköltözött. Hány éve ennek? Most még egyszer megnéztem a fiatal nőt, és az jutott az eszembe, sugárzik belőle valami, ami felkelti a kíváncsiságomat. — Beszélgethetnénk néhány percet? — kérdeztem. — Itt, a másik teremben senki sincs. Üres. Az egyik sarokban leülhetnénk. — Szívesen — egyezett bele azzal a színes mosollyal az arcán, ami annyira jellegzetes vonása volt. — Mondja, ki maga? — kérdeztem, amikor már behúzódtunk a sarokba. — Hogy én ki vagyok? Egy asszony. A végzettségem közf azdász. Férjnél vagyok. Van egy islányunk. A férjem borkereskedő. A barátaim Borinak hívnak. — Barátkozó természet? — Azért kérdi ezt, mert megszólítottam magát? Az igaz, hogy szeretem az embereket, szeretek velük bszélgetni, ezért is lettem végül többek között: kereskedő. De amikor magát megláttam itt, a tömegben, eszembe jutott, hányszor mentünk együtt fel a lifttel, maga az ötödikre, én a hetedikre. Akkor még csóko- lommal köszöntem. Vajon megismer-e még, kérdeztem magamban. — Nekem csak arról a régi kislányról lehet emlékem. De nincs, sajnos. Ma hogyan él? — Mondjam azt, hogy jól? Mindenem megvan. A kislányom a világért nem adnám oda. A férjem nagyon rendes ember. Mindent megtesz értünk. Ahogy mondani szokták: jól élünk. Csak az a baj, hogy nagyon féltékeny. — Van oka a féltékenységének? — Nincs. Már nincs... — Azt jelenti, hogy korábban... ? — Félreértés. Amióta hozzámentem, azóta csak ő van nekem. — És amíg nem ment hozzá? — Elárulok magának valamit. Élveztem ugratni a férfiakat. Rájöttem, hogy csak egy kicsit kell kedvesebben mosolyogni rájuk, és mindjárt elakad a lélegzetük. Játszottam velük. Legutóbb az egyik cég igazgató-helyettese ajánlotta fel, hogy legyek a titkárnője, és ő mindennel elhalmoz. Neki pont egy ilyen asszony kellene, mint én, akivel lehet reprezentálni, aki ügyes és okos, akivel akár külföldi tárgyalásokra is elmehet. Ne értsem félre, ő nem azért mondja ezt, mintha...! Ugye, megértem, kérdezte. Persze, hogy meg, mondtam, csak az ajánlatán gondolkodnom kell egy-két napot. Képzelje el, harmadik nap este feljött hozzánk, a lakásunkra, és elmondta a férjem előtt, hogy mit ajánlott fel. Ha nem láttam volna a férjem arcát, megpukkadtam volna a nevetéstől, ahogy ő halál-komolyan elővezette a dolgot. — Hátha őszintén gondolta? — Ezt maga sem mondja komolyan, ugye? — Ezt cinizmusnak fogjam fel? — Aligha annak. Eszembe jut most az első nagy szerelmem. Milyen naiv is voltam. Tizenhét éves bakfis. Harmadikos gimnazista. Az illető orvos volt. A rendelő ott volt a ház mellett, amikor beteg lettem, ő jött ki hozzám. Megtetszett a csillogó szemüvege, a kis bajusza, a halk beszéde, elegáns öltözéke és az arany pecsétgyűrű az ujján. De akkor még levegőnek nezett engem. — Később már nem? — Úgy csináltam, hogy minél gyakrabban lássam. Ha elmentem mellette az utcán, hangos csókolommal köszöntem. Ő barátságos mosollyal fogadta. Később apró kis ürügyekkel kerestem fel a rendelőben. Aztán észrevettem, hogy a szívpanaszaimra vizsgálata közben megváltozik a tekintete. De nem tett semmiféle megjegyzést. Én is jéghideg lettem. — O lett a nagy ő? — Évekig éltünk bizalmas barátságban. Nem tagadom, nagyon szerettem. Ha füttyentett, en már ugrottam. Csodálatos órákat töltöttünk együtt. — Aztán összeházasodtak? — A, hogy gondolja? Ő meg én? Szó sem lehetett róla. Elérkezett aztán egy nap, amikor egy fiatal férfival ismerkedtem össze. Vele elmehettem bárhová, nem kellett bújkálnunk az emberek elől. Őszintén megmondtam az orvosbarátomnak, hogy mi történt. — Ezután jött a házasság? — Igen. Az én férjem... — Ezt már mondta. És a régi barátja? — Jó, nem tagadom: még mindig ott van a szivem egyik kis zugában. Néha eszembe jut, mi lenne, ha ismét találkoznék vele. Csak úgy. Leülni egy presszóban egy kávé mellé és beszélgetni. Minden szamárságról, ahogyan az ember csak a legmeghittebb barátjával tud cseverészni. Mit gondol, mi lenne? G. Molnár Ferenc
