Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16-17 / 13. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. január 16—17., szombat—vasárnap Dórii mementó Ylit érlelt annak sorsa. S enki sem szégyelli a köny- nyeit. Gondolatban ott vagyunk az urivi hídfőnél, a nagy folyó kanyarulatában, amely ötven éve maga volt a pokol. Az öldöklő háború pokla, amelynek pergőtüze csaknem 120 ezer magyar katona tragédiáját jelentette. Ott most csendes a Don, itt zaklatott a lélek. A hatvani Várkonyi családból három fiú keveredett a világégés sodrába. Egyikük aránylag egészségesen hazatért a fogságból, másikuk megsebesült a harcokban, a harmadik 24 évesen elesett Sztarosevoje és Arhen- gelszkoje között, felderítés közben. Pusztító a' 'tűzbe került. Két héttel elő. .1230/57. tábori posta levelezőlapjára rótta utolsó életjelét: „Esténként tűzijátékot nézünk, csak az ünnep és a Duna hiányzik... Mélyen orosz területről, piszkos, sáros, orosz földről írom ezt a lapot...” Várkonyi Elemér, a 2. magyar hadsereg, 20. hadosztály, 23. salgótarjáni gyalogezred hadapród őrmestere odakinn naplót vezetett vészterhes útjukról: Salgótarjántól a Vág völgyén át Kau- nasig, majd Brjanszktól Kurszkig, onnan pedig a Donig. Cigány „csicskása”, Miklós hozta haza a családnak a feljegyzéseket, becsavarva a fiú véres trikójába. „1942. VII. 16. Kurszk előtt két faluval szakaszom a vonatot biztosítja. Este 10 h felé az ellenség világító rakétákat lő fel, a nappali fényben mozdulatlanul állunk 10 percig. Lefeküdni már nem volt időnk. Több orosz bombázó szántja az eget. A vasút tőlünk 1 km-re van, 4 bomba suhogását halljuk, ez nagyon rossz érzés volt. Azt hittük, hogy a kö- zelünkbe esik... agy , he egy balszerencsés momentum vezette, ugyanis a 23. gyalogezred zászlóaljai már a meginduláskor a saját tüzérségük előkészítő füzébe kerültek...!" 6 1942. VII. 17. ...Nagyon sok baka lemarad, nem tudnak menni, a lábuk fáj. Egész úton kocsit kellett tolni, a lovak nem bírják, sártengerből sártengerbe érünk... Egyik elhagyott faluban pihenőt tartunk, jött a hír, a magyarok elérték a Volgát. Háromszoros éljen... 1942. VII. 18. 11 hl5’-kor értünk Kurszkba. Egész délelőtt mentünk, kocsit toltunk. Itt a város szélén találtunk egy üzletet. Vettünk a szakasz részére 5 márkáért egy palacsintasütőt, hátha akad majd később valami szárnyas, tojás, s lesz miben megsütni... Ahol most pihenünk, velünk szemben magyarul van kiírva egy táblán: Óvóhely légitámadás esetén... 1942. VII. 20. Ivanovka. 1/2 4 h-kor ébresztő, 5 h-kor indulás tovább. A menet alatt mind több és több ember marad le. Az út mindkét oldalán magyar, német és néhány zsidó sírt találunk. Ma 14 km-t tettünk meg Pochono- kig... 1942. VII. 21. ...Sírok egymás után, bombától eltalált, rothadásnak indult tehéntetemek. Még mindig vannak el nem temetett katonák... Új táborhelyen vagyunk. Mindennap közelebb leszünk a célunkhoz, Voronyezs- hez. 1942. VII. 22. Jefroszinovka. Lassanként kezdünk belenyugodni az orosz puszta egyhangúságába. Az emberek éhesek. Leves leves után, így nem lehet napokig menni... A zlj.-unk csak 150 kenyeret kapott. Cigarettát már napok óta nem kapunk...” Az utolsó naplósorokat valamikor július végén Tim, Sztarij Oskol, illetve Sztaro Nikolszkoje térségében írta le a fiatal hadapród. Ezután már csak a képeslap adott hírt róla, később pedig a tábori lelkész, aki annyit tudatott — miután a felderítéskor aknaszilánkot kapott katona súlyos oldal- és toroksebbel feküdt —, hogy megkérdezte a jablocsnojei kórház orvosát: meggyóntassa- e. „Nem fontos, nem súlyos” — kapta a választ. Várkonyi Elemér hadapród másnap reggelre meghalt anélkül, hogy elérte volna a Dont... A salgótarjáni ezred — az egriek testvérezrede —1200 katonájából körülbelül 500 hősi halált halt, hadifogságba került, sokuk sorsáról még ma sem tudnak semmit. Egy visszaemlékezésben így írnak a tragédiájukról: „A magyar csapatok támadását Kiss Lajos, a 2. magyar hadsereg, 3. hadtest, 20. hadosztály, 14. egri Dobó István honved gyalogezred, 2. zászlóalj, 4. lövészszázad 23 éves zászlósa — szakasz-, majd elöljárója halála után századparancsnoka — 1943. január elején majdnem a hadbíróságon végezte. Parancsot kapott egy futártól: a mínusz 25 fokos hidegben — taE asztalván, hogy a befagyott >on túloldalán az orosz vonalon valami készül — küldjön át az aknazáron egy munkaszolgálatos szakaszt „narcelőőrs-támadás- ra”, s fogolyszerzésre. A helyzet teljesen kilátástalan volt, tudta, egy szálig odavesznek az emberei. „Katonának érzem magam” — válaszolta a parancshozónak —, „nem hóhérnak...!” — így is sokan elestek, olcsó volt ott az emberélet — sóhajtja el most, amikor öt évtized távolából idézzük a történéseket. Az egykori zászlós ma nyugdíjas, szabadidejében az írógéphez ül, s egri otthonában írogatja a visz- szaemlékezéseit oldalakon keresztül. — Hát bizony — mutatja az első lapokat —, amikor ’42 június 20-án elindultunk a Dobó térről, vidáman énekeltük, hogy „piros élet, fehér álom...” A pirosból aztán vér lett, a fehérből pedig hó és fagyhalál. Amikor az urivi áttörés után mindössze negyvenen maradtunk, s a visszavonulás út- át kerestük, persze fogság lett 'előle, mindenkivel kiontettem a pálinkát, mert ott aki ivott, s egy pillanatra is leült, megfagyott. S megfagyott az is, aki elhagyta magát a mínusz negyven fokban, s fagyhalál várt a sebesültekre is, akikre nem sikerült időben rátalálnunk... Itthonról indulva erre nem számítottak — mondja —, pedig már útközben, a bijanszki erdő térségében találkoztak a halállal: a front felé menet az előttük s az utánuk haladó vasúti szerelvényt is felrobbantották a partizánok. Aztán, ahogy mind jobban haladtak bentebb az orosz földön, az út mentén egyre gyakrabban látták a félrehúzott, temetetlen holttesteket. Nem lehetett nem látni, amikor napi 30-40 kilométert gyalogoltak: porban, sárban, szembejövő forgalomban, visz- szavonuló katonák, menekülő helybeliek között. — Láttam gyereket madarat őrző kalitkát vinni, öreg, szakállas muzsikot, aki letérdelt előttünk és keresztet vetett... Már akkor elgondolkodtunk egy páran: miért mindez? Mit keresünk mi itt, két nagyhatalom öldöklő küzdelmének színterén...? Mintha megéreztük volna, hogy mi lesz a vége, bár akkor még nem tudhattuk, hogy az ezredből mindössze ötvenen jövünk majd haza. Július végére 196 kilométer hosszan helyezkedtek el a 2. magyar hadsereg katonái a Donnál — mutatja a térképen —, Grem- jacsni és Pavlovszk között. Uriv- nál erős doni hídfőállást építettek ki az oroszok, akiknek a harcelőőrsét kellett nemegyszer „kipiszkálniuk” a 4. lövészszázad géppuskásainak, katonáinak. — Mesterlövészekkel találtuk szembe magunkat — hangzik a történet —, aki csak felugrott, hogy az állásaik felé rohanjon, azonnal golyót kapott. Cselhez folyamodtunk, oldaltüzet nyitottunk rájuk, eközben indult el a mezőkövesdi Filep szakaszvezető, de őt is eltalálták. Amikor végre visszahúztuk a lövészárokba, már csak annyit tudott mondani: „Az édesapám is így halt meg...” Egy alkalommal magam is megsebesültem, néhány méterre csapódott be egy akna, légnyomás ért, s a jobb vállamba fúródott egy repeszdarab. Most egy kis kitérőt teszünk, kórházról, pihenésről, egy röpke hazai szabadságról esik szó. „Itthon” — mondja — „nem érezték a háborút, az újságok csupa jót írtak a fronton szolgálókról, fényes győzelmet jósolgattak... A hátországi katonatiszteknek is csak az volt a gondjuk, velem történt meg, hogy: zászlós, miért nem tiszteleg szabályosan! Persze, elöntött a méreg, a lövészárokban, válaszoltam, elszokott a kezem attól, hogy a kardhüvelyhez szorítsam...' — Amikor visszatértem, már a nagy támadás előtti csend fogadott... Amolyan állóháborúra rendezkedtünk be, időközben ugyanis rá kellett jönnünk, hogy minket otthon csak a támadásra képeztek ki, védekezni egyáltalán nem tudunk. Meg is lett az eredménye, mert az orosz csapatok kikémlelték, hogy hol a leggyengébb az arcvonalunk — ez egy ót kilométeres szakasz volt Ürivnál —, ott törtek át, s talán még maguk is meglepődtek, hogy mögöttünk nem volt második vonal...! Körbe is fogtak bennünket, s mi is, akik élve maradtunk, így futottunk bele az egyik támadó alakulat utócsapataba. Ők ejtettek fogságba, mi meg hálát adtunk Istennek, hogy nem azok, akikkel heteken-honapo- kon át szemeztünk a fegyvereinkkel. Mert azok, tudván, hogy milyen pusztítást végeztünk a soraikban, nem kegyelmeztek volna. Negyvenhárom januárjára a doni szovjet csapatok már áttörték a románok es az olaszok vonalát, az egriek is tudták-érez- ték: rajtuk a sor, a kérdés csupán az, hogy mikor... Nyolcadikán, kilencedikén, vagy később? — Tizenkettedikén aztán pokollá vált az életünk. Sztálin- gyertyák röppentek az égre, majd ködbombák hullottak, dörgött-dübörgött minden, de olyan hanggal, hogy az nem hasonlítható semmihez... Az egész vonalon megkezdődött az áttörés, senki nem hitte, hogy ezt túl lehet élni. Az első rohamot még sikerült úgy-ahogy visszaverniük. Ehhez fűződik egy érdekes történet, idézi most Kiss Lajos. — Az elesettek helyére mindig újabbak és újabbak érkeztek, így került hozzánk ötven fe- gyenc, akiket az egri várkaszárnyában képeztek ki, sebtiben. Nos, ezt a különös szakaszt egy Kurta Miska nevű pesti vagány Az egykori magyar tornászbajnok, Várkonyi Elemér katonasorsa a jablocsnojei temetőben ért véget gyalogosokat pedig gyilkos sorozatokkal. Amikor megemlítettem a helytállásukat, Kurta Miska szerényen csak annyit mondott: „Értettünk a szóból, velünk ugyanis itt beszéltek először ember módra...” Persze, ők sem élték túl. Temető lett az egész Don-kanyar: Masztjugino, Osztrogorszk, Oszkino — és a végtelen hómező... — Hogy ez lett a sorsunk, kinek a pusztulás, kinek a fogság, a keserves túlélés, azon rengeteget gondolkodtam már — töpreng el most is a sokat megért ember. — A negyedik lövészszázad legkritikusabb, s a legtöbb áldozatot követelő napjai közé tartozott a júliusi urivi időszak, amikorra több mint 400 kilométeres gyaloglás után kimerültén megérkeztünk a kiépítetlen védőallá- sokba, ahová sokszor nem kaptuk meg a legszükségesebb utánpótlást sem. A fronton hátrányunkra volt, hogy egyre csak erőltették a többnyire tűztámo- gatás nélküli arcvonal-támadáa másikon Nagy-Magyarország határvonalai húzódnak — több ízben átlépte őket annak idején —, s mintegy féltve körülölelik a koronás címert. Az asztali tárlat „dísze” azonban egy tábori levelezőlap, amelyet a 68/26-os katonai postaszámon adtak fel — valahol Oroszországban — még 1941. X. 27-én. A ráírt sorokat néhány hét múlva a szülőfaluban olvashatta özv. Szabó Pál- né: „Drága Édesanyám! Egészségnek örvendek. Édesanyámnak is és Kedves Testvéreimnek egészséget és sok jót kívánok. A boldog viszontlátásig sokszor csókolom mindnyájukat. János.” — Mikor volt ez a viszontlátás? — Hosszú sora van annak, mert két ízben is megjártam a frontot. Először Umanyig jutottam, de ’41 karácsonyára hazakerültem. A rá következő áprilisban már jött is az újabb értesítés, a SAS-behívó Nagyszöllős- re, Ugocsa megyébe... Kiss Lajos: „...amikor csak tehetem, fejet hajtok az elesettek emléke előtt” Szabó János: „Emlékül Annuskámnak Oroszországból 1942-43” (Gál Gábor felvételei és reprodukciói) vezette, ami azt illeti, nem volt valami bizalomgerjesztő társaság. Amolyan „piszkos tizenkettő ... Amikor megjöttek, azt mondja nekem, mint századparancsnoknak, ez a Kurta Miska, hogy ne szórjam szét a „bandáját*, mert ők már megszokták egymást, bízzunk meg bennük. Sokáig beszélgettem velük, majd rövid gondolkodás után úgy döntöttem, ám legyen. De láttam rajtuk, hogy érzik, gyenge a bizalmunk. Ennek ellenére elfoglalták a kijelölt harcálláspontot, meglehetősen távol kerültek tőlünk, de azért szemmel tudtuk tartam őket... Nos, hát megindult az eszeveszett támadás, küzdöttünk, verekedtünk, azoknál meg, döbbentünk rá, hallgattak a fegyverek. A tankok meg csak jöttek, közeledtek feléjük, mögöttük a gyalogsággal. Szentül hittem, hogy ezek megléptek, amikor egyszerre csak hatalmas robbanások rázták meg a levegőt, majd pergő géppuskatűz zúdult a lövészárkokból. Csak a harc szünetében derült ki, hogy mi is történt: a „fegyencszakasz'' kivárta, amíg egészen közel érnek hozzájuk a tankok, s hárma- sával-négyesével összekötözött gránátokkal fogadták őket, a sokat, s hogy a németek velünk szemben nem voltak bajtársia- sak, lebecsülték a magyarok teljesítményét. Az egész hadseregünket érintő védelmi vonalak kijelölése, ellátása, egyáltalán a bánásmódjuk, majd a német csapatok fokozatos kivonása számunkra tragikus sorsot hozott. Mintha mindenhol leírtak volna bennünket... * A recski lakásban, Szabó Já- noséknál egy valóságos kis kiállítás fogad. A miskolci 7. hadtest egyik kerékpáros századának volt szakaszvezetője, a nyugdíjas asztalos a postabélyegnél alig nagyobb fényképeket rak ki a térítőre, s megmutatja azt az apró gépet is, amelyet annyi hányattatás közepette — csodák csodájára — hazamentett az ugyancsak vérzivataros katonáskodásából. Itt magasodik mellettük két jókora rézhüvely, szebbnél szebb vésetekkel az oldalukon — háborús „termékek”. A ’42-43-as évekből valók, ha volt ideje, s türelme azokban az idegtépő időkben, mindig kalapált, ütögetett, vésegetett néhány mintát a csillogó felületre. A virágosat An- nuskának — ma is hűséges társának — ajánlotta Oroszországból, Azt a tábori lapot az első alkalommal írta, s ennek története van — forgatja a kezében, majd átnyújtja, hogy tapogassam meg a kémény, sárgás „lapot”. — Ez nem akármilyen levelezőlap ám — böködi meg a kérges ujjával. — Ha jobban megnézi, lathatja, hogy a tintasorok egy darabka nyirfakéregre íródtak. Tényleg, simítom végig a széleit, a lapját, ki hinné, mert ha csak nézi az ember... — Egy alkalommal letáboroztunk valahol, időnk is volt, hát gondoltam, írni kéne haza néhány sort, de nem volt a közelben senkinek sem olyan nyílt levelezőlapja, amelyen tudathattunk magunkról. Akkor láttam meg egy sudár nyírfát, szép kérge volt, fogtam a bicskám, s óvatosan kihasítottam belőle egy megfelelő darabot. Ráírtam azt a par sort, ni, elküldtem, és elhozta a posta. Nézze csak, itt van a tábori, emitt meg a recski postai bélyegző, még mind a kettő olvasható... Persze, azt sem hagyjuk ki a beszélgetésből, hogy hozta a posta azt a SAS-benívót is. — Noha kerékpáros századhoz kerültem, én mégis gépkocsivezetőként szolgáltam — kezd bele az immár ezredszer is elmondott igaz történetbe. — Egy nyolchengeres V Forddal kötöttem össze az életemet, sokszor kerültünk bajba, veszélybe, de végül is mindketten megúsztuk. Igaz, volt, hogy egy orosz Rata szétlőtte a ponyvát, miközben én az árokban feküdtem, s kétség- beesetten bámultam felfelé, ahonnan viliódzó szikrákkal lövelltek kifelé a gépfegyver golyói. Olyan alacsonyan támadott a gép, hogy még a lövész arcát is láttam, amint fürkészte az autó környékét. Ez már a fronton volt, Uriv közelében, ahová az utánpótlást szállítottam. Sorjáznak a felejthetetlen emlékek, amelyek olyan nyomot hagytak benne, említi meg egyszerre, hogy néha még ma is felfelriad álmából. A sok borzalom, teszi hozzá. — Aki valaha is járt arra azokban az időkben, annak sokat mond az a név, hogy „halálerdő”. Ez volt a Uriv előtti úgynevezett „66-os erdő”, ahol egy alkalommal ötven páncélkocsi támadott ránk, egészen a légvédelmi állásokig jöttek, s mielőtt viszszafordultalc volna, széttaposták a magyarokat. Mire vége lett az öldöklésnek, csak imádkozni tudtunk értük, én sokszor fordultam Istenhez, hívő ember voltam mindig is. Emlékszem, ha csak lehetett — mint Kurszk térségében is —, tábori oltárt állítottunk fel, ott még ministráltam is... Rájuk is fért az imádság, mondja, mert egyszer-egyszer talán csak a jó Isten mentette meg őket. Mint Osztrogorszk- nál, ahová egy nap és egy éjszaka utaztak, s amikor megérkeztek, az egyik pillanatról a másikra lebombázták az állomást. Máskor is kegyetlen tűzbe kerültek, ennek nyomát őrzi — ha őrzi, jegyzi meg — az urivi templomkertben ásott sírok sora. — Sohasem felejtem azt a napot, amikor Mepakhino körzetében szállítottam a hadianyagot, s egy Bobánka nevű falu határában meghallottam, hogy Horthy István gépe lezuhant... Hát már ő is..., gondoltam, de hát ott aratott a halál. Szinte hihetetlen, hogy volt erőnk karácsonyfát állítani, vagy jutott idő egy kis lazításra, mint akkor, amikor négy színész látogatott meg minket otthonról, közülük Kiss Manyira meg Utri Annára név szerint emlékszem, a másik kettőre már sajnos nem... Ha úgy vesszük, nézegeti a régi felvételeket Szabó János, ő még szerencsésen megúszta: egy kemény ütközet során, amikor az utánpótlást szállító gépkocsik tengelyig merültek a latyakba, egyedül neki sikerült átverekednie magát a sártengeren. Akkor szabadsággal jutalmazták, ám amikor ’43. január 4-én vissza kellett volna indulnia a doni frontra, a káli vasútállomáson — majd Miskolcon — kapta a parancsot: „...a 2. hadsereg katonái már ne menjenek ki, induljanak a volt helyőrségeikbe.” — Ez akkor sokat sejtetett — emlékezik az eseményekre —, de mint kiderült, semmi jóval nem kecsegtetett, mert a háború nem ért véget. A keserves katonasors folytatódott a hadifogolytáborban, de ez már egy másik történet... D e a csendes Don arról sem t ' tehet. Szilvás István
