Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-30-31 / 25. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. január 30-31., szombat-vasárnap Hullámsírban Bódi András: „...akár én is lehettem volna!'’ Németh András: „...a tenger kiszámíthatatlan” Odaveszett az a lengyel komphajó. Tíz-tizenhat méteres hullámok űzték vele halálos játé­kukat, tombolva dübörögtek át fölötte, mígnem az oldalára kényszerítették. Mondják a túl­élők, a kormányos az utolsó pil­lanatig küzdött a hídon, hogy „szélbe fordítsa” a hajót, s far­kasszemet nézve a viharral, mentse a menthetőt. A tenger azonban könyörtelen volt, s megmutatta, hogy ő az űr. S hullámsírja mindennél mé­lyebb. * * * — Az a rohadt „rocska”...! — mordul a kamionos, s tehetetlen dühében ököllel vág a tenyerébe. — Ez volt az első gondolat, ami kiszakadt belőlem, amikor meg­hallottam a hírt. Az a rohadt „rocska”... A Hungarocamion egyik egri „pilótája”, Bódi András éppen Teheránban rakodott. 'mikor ott fönn, északon törni-zűzni kezdett a Balti-tenger. A haj ókö - tasztrófa híreiből akkor csak any- nyit kapott el, hogy két kolléga is... Csak éppen hinni nem akar­ta. Bizonyossá akkor vált a do­log, amikor hazafelé jövet a ti­zennyolc napos útról, Ankara előtt úgy 240 kilométerre talál­kozott két magyar társával. Ők már neveket is mondtak: Végh Ferencét, Furulyás Józsefét. S azokét, akiket immár eltűntnek nyilvánítottak: Small Istvánét, a gyöngyösi Balázs Lajosét, a két közvetlen kollégáét, s Vargha Mihályét. — Egyikük sem „elsőéves nyeretlen” volt, annyi mindenen keresztülmentek már. Talán ezért is olyan hihetetlen, hogy éppen ők járták ilyen szerencset- lenül, mondtuk egymásnak ott a parkolóban. Aztán egyszerre csak rádöbbentünk, hogy uram Isten, akár te is lehettél volna, meg én is... Azzal a „rocskával” — kitar­tóan így nevezi a komphajót —, a „Jan Heweliusszal” ugyanis ő is átkelt már vagy ötször-hatszor a lengyelországi Swinoujscie és a svéd Ystad között a tengeren. S nem is olyan régen, hogy ne le­gyenek frissek az emlékek. — Általában sima, nyugodt átkelésünk volt — meséli —, csu­pán az egyik alkalommal táncol­tatott meg bennünket egy kisebb vihar. Ami azt illeti, nem volt va­lami kellemes érzés. Férfiasán bevallom, három méternél mesz- szebbre nem mertem menni a ka­bintól, mert hát a tengeri beteg­ség... Ilyenkor marokszámra fogy a Daedalon tabletta, s pi­henni sem mindenki tud. — Mi történik behajózáskor? — Miután túl van az ember a vám- és útlevélkezelésen, s a ha­jósiroda fogadja a súly szerint osztályozott kamionokat, a fe­délzetmester sorolja be a jármű­veket a rámpára, majd a hajó gyomrába. Az alsó részen van­nak a vasúti kocsik, a fölöttük lé­vő szinten a kamionok, két-há- rom sorban egymás mellett. In­dulás előtt valamennyit a pado­zathoz erősítik vastag acéllán­cokkal, amelyeket külön csava­rokkal spanolnak feszesre. Érzé­sem szerint ezt a műveletet ezút­tal nem a legszakszerűbben vé­gezhették el, így mozdulhattak el a helyükről a többtonnás jármű­vek. — Hírlik, hogy a „pilóták” nem szívesen mentek fel a kajü- tökbe, inkább a kocsijaikban pi­hentek az átkelés idején... — Ezen a komphajón min­denkinek kabint, tisztálkodási lehetőséget, vacsorát biztosítot­tak. Az idő többnyire beszélge­téssel telt, de volt, aki valóban aludni tért. A kocsifülkében ma­radni tilos volt, de éppenséggel vissza lehetett sompolyogni... Hát, ha valakit itt értek a borulás percei, az nemigen szabadulha­tott ki, mert nem maradhatott ideje a lépcsőmászásra, a fedél­zetre jutásra. Pláne éjszaka... — ...Gondolom, így mentő- mellényhez, a hideg ellen védő vízhatlan ruhához sem juthatott az illető. — Az igazsághoz tartozik, hogy egyetlen utamon sem ok­tattak ki bennünket a mentőesz­közök használatáról. Annyit tudtunk, hogy a komp bizonyos pontjain vannak olyan tároló­szekrények, amelyekben ilyen ruhák vannak, meg annyit, hogy merre vannak a mentőcsóna­kok... De ha valaki ilyen időben a vízbe esett, ez most mindössze 1-2 fokos lehetett, az nem sokáig bírta a tengerben. Mondják a kollégák, gonosz idő volt, nem lett volna szabad kihajózni, de hát — állítólag — a piaci verseny diktálja az iramot. Úgy látszik, még ilyen áron is... — A kamionosok, úgy hal­lom, nem is nagyon kedvelik a tengeri utakat. — Hát, nem nagyon... Attól a komphajótól meg végképp tar­tottak, hiszen mindenki tudta, hogy már kétszer is borult... — Mi lesz, ha ismét olyan utat kap, amely a tengert is érinti? — Tudja, hogy szól a mondás. Hajózni muszáj...! * * * — Kapitány úr, mekkora ve­szélyt jelent az, ha olyan 10-16 méteres hullámok dobálják a ha­jót? — A tenger kiszámíthatatlan, éppen ezért egyetlen tengerész sem kedveli az ilyen hullámve­rést. Ez már azt jelenti, hogy meglehetősen rossz időjárási vi­szonyok között haladnak. Úgy­nevezett „osztályokba” szokás sorolni a viharokat, ez már a leg­nagyobbak közé tartozik. Ennek alapján, s amint a Balti-tenger­nek ezt a részét ismerem, nyu­godtan állíthatom, az a kompha­jó is ilyenbe kerülhetett — ka­pom a választ az éppen szabad­ságon lévő egri tengerészkapi­tánytól, Németh Andrástól. „Az Isten után az első” — így tartják a kapitányokról — immár 23 éve járja a világtengereket, kiváló szakértőnek számít hát a hajó­zásban. Meséli, sok kemény helyzetben volt már maga is egy- egy hajójával. A mostani ka­tasztrófa színhelyén tavaly télen járt utoljára, s mint mondja, ilyentájt elég sűrűn követik egy­mást a szélsőséges időjárási zó­nák, a tomboló viharok. S külö­nösen veszélyesek lehetnek a ha­talmas hullámok, ha rendre ol­dalról érkeznek, illetve, ha a hajó valamilyen oknál fogva irányít­hatatlanná válik. — Nem beszélve arról, hogy­ha megcsúszik a rakomány... — Feltehetően a lengyel kompnál is ez történt. Elég egy milliméternyi lazulás a rögzíté­sen, ez a hullámzástól mind tá- gabbá válik, végül pedig, s ehhez elég egyetlen jókora hullám is, egyensúlyát vesztheti a hajó. — Lehet ez ellen valahogyan védekezni? — A legalapvetőbb, hogy a vasúti kocsikat, a kamionokat, tehát a szállítmányt a szabályok­nak megfelelően rögzítsék, s azt alaposan ellenőrizzék is az elin­dulás előtt. Ez valószínűleg nem így történt, tehát emberi mulasz­tás okozhatta a bajt... De ha már gond van, akkor meg kell próbál­ni „szélbe fordulni” a hajóval, hogy a lehető legkisebb legyen a dőlése. S ott van még az úgyne­vezett „ballasztolás”, ami azt je­lenti, hogy a dőléssel szembeni oldalon vizet szivattyúznak a ki­egyenlítő tartályokba, s ezzel visz- szanyerhetik a hajó egyensúlyát. Bizonyára megtette mindezt a hajó kapitánya és személyzete is, erre vezethető vissza, hogy aránylag későn adták le a vész­jelzéseket. — Mi a véleménye arról, hogy ez a komphajó kétszer már bajba került? Mi több, a 16 évével a ko­rosabb tengeri járművek közé tartozott. — A kor nem számít semmit, egy jól karbantartott „öreg” hajó is tengerálló lehet. Minden hajót érhet kisebb-nagyobb baleset, sérülés. Ha ezt kijavítják, s meg­felel a londoni székhelyű IMO — Nemzetközi Tengerészeti Szer­vezet — biztonsági előírásainak, tehát ismét bejegyzik az úgyne­vezett „hajóregiszterbe”, akkor újra kifuthat. A lengyel hajó biz­ton „tengerálló volt”, talán nem kellett volna elindulnia abban az időben. De, hogy ezt tette, abban közrejátszhatott az üzleti versen­gés, amely ma mindenre rá­nyomja a bélyegét... * * * A „Jan Heweliusz” kompha­jón 63 ember tartózkodott. A személyzet kilenc tagja és egy utas túlélte a katasztrófát, 39 holttestet emeltek ki a tengerből, tizennégy ember után napokon át kutattak. Két magyar áldoza­tot a héten itthon temettek el, a többiek nyughelye valahol a Bal­ti-tengeren a hullámsír lett... Szilvás István Lise Torp Kann szociális tanácsadó leveléből: „A kérvényezők hazahozták Dániába a kisfiút... A gyermekért maguk mentek el Magyarországra... neve a jövőben: Jan Nielsen lesz. Az orvos egészségesnek találta... és „vasgyúrónak” nevezte el. Kezdetben nyugtalanul aludt, néha lidércnyomásos álmai is voltak, de ilyen problémákkal már nem küszködik... megtanult néhány dán szót, szókincsének szegénysége ellenére jó a kommunikáció közte és a szülők között. Remek szobája van... pajtásaival jól játszik együtt. Látogatásom alkalmával tapasztalom, hogy a szülők nagyon szeretik gyermeküket, és a kisfiú is sze­reti szüleit. A család rendezett kereteket adott a gyermeknek, és minden jel arra mutat, hogy illeni fog­nak eevmáshoz...” A távoli üzenetet, jellemzést találomra emeljük ki a hasonló dokumentációk közül dr. Nagy Magdolnával, a Heves Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatójával, miközben az örökbefogadásról beszélgetünk. Választhattunk volna másikat is, mert az idézett dokumentum nem az egyetlen. A búcsúk ugyanis korántsem szakítják meg a kapcsolatokat. Hivatali kötelesség és emberi szeretet, hála táplálja az összetartozást a távozás után is még nagyon so­káig. Sorsok — megrázkódtatások, tragédiák — elevenednek fel, az iratokra csak pillantva is. Ahány „eset”, annyi regény. Nyomasztó terhükön csak az idézett, s hozzá hasonló, derűsebb beszámolók könnyítenek. — Tavalyelőtt 40, az elmúlt évben 35 kicsinyünk számára adódott lehetőség új családokba kerülni az említett módon, vagy először megérezni az anyai, apai gondoskodás semmi egyébbel nem pótolható melegét — ma­gyarázza az igazgatónő a vaskos aktakötegek fölött. — S koránt­sem a lanyha, a csökkenő érdek­lődés miatt, hiszen a beteljesült vágyaknál valójában jóval na­gyobb az otthonteremtő igyeke­zet. A korábbi esztendőben is 141, a legutóbbiban pedig már nem kevesebb, mint 212 igénylő közül maradhattunk azoknál, akikre a kiválasztottakat nyu­godt szívvel, lelkiismerettel bíz­hattuk. Sajnos, a legkevésbé sem egyszerű az igényeket kielégíte­ni. Meglehetősen nagy még a bü­rokrácia, hosszú a tortúra. Néha annyi idő is eltelik az ügy rende­zéséig, hogy a pöttömkéből bi­zonyjókora kislány vagy fiúcska lesz. Holott sokkal szerencsé­sebb lenne már egyéves kora előtt elvinni tőlünk. — Egyáltalán kik azok, aki­kért jöhetnek? — Olyanok a mi kis „hozzá­tartozóink”, az apróbbak és a na­gyobbacskák, a csecsemőktől egészen az érettebb újakig Eger több helyén, közöttük például a Gyermekvárosban vagy az an- dornaktályai, a pétervásári, a hatvani és lőrinci otthonokban, akik valamilyen oknál fogva nem nevelkedhetnek eredeti család­jaikban. Hiányzik a szülő, ha pe­dig megvan, anyagilag, erkölcsi­leg alkalmatlan a hivatására, nem képes vagy nem is akar megfelelni a társadalmi elvárá­soknak. Az állami gondoskodás­ba kerülés korántsem elegendő az elvesztettek pótlásához, nem is tekintjük végleges, hanem csak átmeneti megoldásnak. Azon vagyunk az első pillanat­tól, hogy a reánk bízottakat vala­miképpen visszajuttassuk oda, ahonnét, akiktől hozzánk jöttek. Az ideiglenesség azonban több­nyire állandósul. S a legjobb aka­ratunkkal is nehéz rajta változ­tatnunk, mert a kicsinyéről hiva­talosan az sem mindig hajlandó lemondani, aki különben félre­érthetetlenül hátat fordít a neve­lésének. Ilyenformán mondhat­ni, hogy jószerivel csak az egé­szen reménytelen esetekben tár­gyalhatunk idegen felnőttekkel is, amikor már kémény bírósági vagy gyámhatósági határozat mondja ki a szülői jogok megszű­nését. Néha azonban még így is újabb akadályokkal kell meg- küzdenünk a félresiklott sorsok egyengetésénél. Hiába a megla­zult kapcsolatok, az el-elmara- dozó, a hosszabb, akár egészen hosszú időre megszűnő szülői lá­togatások, mert a hivatalos dön­tések is bizony megtámadhatók. Csupán akkor lehet szó az örök- beadásról-fogadásról, ha min­den akadály elhárul előlük. S va­lójában ez a legszerencsésebb. Ugyanakkor természetesen más módon is sikerülhet az elhagyott gyermek számára esélyt teremte­ni a hátrányos helyzetből történő kikerülésre. A legjobb állami otthonnál is kedvezőbb körül­ményeket adhat az a nevelő csa­lád, amelyben a szülők sajátjuk vagy sajátjaik között, sajátjuk­ként törődnek a kis „jövevény- nyel” olyannyira, hogy édestest­vérként fejlődik a „mostoha”. Megnyugtató, hogy ilyenformán 260-an nevelkednek már a ko­rábbinál sokkal normálisabb fel­tételek mellett, s nemcsak a hiva­tásos, a fizetett főállású szülők­nél kellemes, marasztaló a csa­ládi fészek. — Hová kerülnek az örökbe­fogadottak? — Elsősorban a hazai szülők jöhetnek számításba, a jelenlegi jogszabályok szerint még a jóval tehetősebb, komolyabb külföldi kérvényezőkkel szemben is előnyt élveznek. Bizonyos szem­pontból érthető a megítélés, né­ha azonban — megvallom — el­lentmondásosnak is érezzük. S a reménytelen távolabbi próbál­kozóval együtt fáj a szívünk, amikor látjuk, tudván tudjuk, hogy a kért gyermek nála lenne jobb helyen. S ezt igazolni látszik az is, hogy az örökbefogadó szü­lőktől visszakerülő mintegy 10- 15 százalék éppen idehaza nem talált valódi otthonra, ugyanak­kor a határainkon túl befogadott gondozottak kivétel nélkül meg­kapaszkodnak, jól érzik magu­kat új családjaikban. Az örökbe­adottak hozzávetőlegesen két­harmada él más országban, leg­inkább Dániában és az Ameri­kai Egyesült Államokban. Kü­lön is szimpatikus számunkra a távolabbi érdeklődők, közele­dők magatartása, miután úgy­szólván a legkevésbé sem válo- atnak. Nem úgy kezdik, hogy a icsi csakis feher bőrű, szőke ha­jú és kék szemű, egészséges, okos legyen, hanem igazán örül­nek szinte bármelyik apróság­nak, akire rátalálnak. Míg az itt­honiaknak rengeteg a kikötésük. A külföldiek jóval türelmeseb­bek is. Akkor sem tágítottak, amikor a lurkók már a többedik szülőtől is határozottan tartóz­kodtak. Hajlandóak voltak a ki­tartóbb várakozásra is. Azt mondták, hogy akár hónapokat is töltenek a pirinyó közelében, ha az így biztosabban hozzájuk szokik... Az új szülők egyébként általában 30-50 év körüliek, és sokoldalú vizsgálatuk mellett tanfolyamot is végeznek a gyer­mekneveléshez. S ha minden rendben van körülöttük, a sze­münk akkor is rajtuk marad. Fi­gyelemmel kísérjük a legtávo­labb folytatódó sorsokat is. Ha módunk van rá, személyes láto­gatásokon szerzünk tapasztala­Dr. Nagy Magdolna igazgató: „Meglehetősen nagy még a bü­rokrácia, hosszú a tortúra.” tokát a továbbiakról, másrészt pedig — mint a kiragadott, idé­zett levél is példázza — rendsze­resek az örökbefogadók, vagy a már nagyobb gyermekek beszá­molói, illetve a külföldi szociális központok ellenőrzései s ezekről küldött tájékoztatói. — Eredményeik, örömeik mellett a keserűségeit sem titkol­ja, panaszkodik is beszélgeté­sünk közben. — Nos, igen. Akárhogyan is próbálom visszafogni magamat, gondjaink tagadhatatlanul ter­helnek, s kikívánkoznak belő­lem. Mi tagadás, elégedetlen va­gyok a hivatali szőrszálhasoga- tással, a túlzottan lassú ügyinté­zéssel, úgy érzem, hogy a jelenle­gi szabályozás igencsak felül­vizsgálásra szorulna. Aztán bánt az is, hogy a legkevésbé sem ké­nyeztet el bennünket a költség- vetés, holott valójában sokkal kegyesebb lehetne hozzánk. A feladat, amit végzünk, nagyobb törődést érdemelne. Intézmé­nyünk átlag működési költségé­ből a tavalyihoz képest kerek 10 millió forint hiányzik, s ezt saj­nos a legkörültekintőbb gazdál­kodással sem tudjuk pótolni. Pe­dig lenne helye a pénznek jócs­kán, benn és kinn! Szívünk sze­rint szeretnénk többet adni a hi­vatásos nevelőszülőknek is, a többinek pedig talán még in­kább. Hiszen ha már fizetést nem kapnak felelősségteljes, tisztelet­re méltó fáradozásaikért, leg­alább másban — például a jobban kopó, elhasználódó lakás, bútor­zat felújításához, pótlásához — érezzenek valamiféle kis segítsé­get. Aztán — hogy másra is utal­jak — változhatna a vér szerinti anyák, apák szemlélete, sokszor értelmetlen makacskodása egy- egy elakadt ügynél. Mire való a gépies ragaszkodás, amikor sem­mi esély a gyermek megtartásá­ra, felnevelésére? Hány kelle­metlenséget elkerülhetne az örökbefogadó és az örökbefoga­dott, ha a kapcsolatokban az okos őszinteség érvényesülne minden esetben, nagyobb nyo- matékot kapna a kiválasztottság! Nem utolsósorban pedig meny­nyivel könnyebbé válna a dol­gunk, ha a társadalom részéről nagyobb megértés kísérné igye­kezetünket, az egyelőre sajnos a hazainál sokkal biztosabb jövőt ígérő külföldi örökbefogadást véletlenül sem tartaná, nevezné senki elítélendő gyermekvásár­nak! Mert a „kiárusítást” már az in­tézet munkatársainak is szemére vetették! Különösen, hogy a ha­tárainkon túlról különféle apróbb-nagyobb ajándékok is érkeztek, a játékok, édességek mellett — pályázat alapján — mikrobuszt kaptak az egriek ide­genből. Jóllehet, valamennyit „csak” elismerésnek szánták, könnyítésül ahhoz a tevékeny­séghez, ami tényleg minden tisz­teletet megérdemel. Hiszen az a dániaivá vált magyar kisfiú, aki­ről a beszélgetés elején olvasott levélke hírül adja, hogy már nyu­godtan alszik, nincsenek lidérc­nyomásos álmai— nem az egyet­len boldogabbá tett emberke... Gyóni Gyula A padozathoz láncolják a kamionokat... (Fotó: Szántó György) Üi otthonban, más szülőnél

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents