Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-10 / 291. szám

6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. december 10., csütörtök Levél az angyalhoz Egész életre szóló vonzalom Egy gyöngyösi kislány Párizsban Bevallom, egy kicsit furcsán érzem magam most, amikor Ne­ked kell levelet írnom. Ezelőtt két-három évvel, amikor utoljá­ra írtam, úgy emlékezem, hogy Télapónak szólítottalak. Ma­gamban — már bocsáss meg ne­kem! — ilyen apókaszerűnek képzellek Téged, bár sokszor gyönyörűséges, szárnyas lény­ként jelensz meg előttem, hátad közepéig lefutó szőke hajjal, ég­színkék szemmel, két kezedben (mert hát nemcsak szárnyak éke­sítenek, kezet is képzelek Ne­ked) pehelykönnyű színes zsá­kocskákkal, amelyekből jó előre összeállított névsor szerint osz­togatod a megérdemelt vagy alig kiérdemelt ajándékaidat. Szívem Angyalkája! Elképzelem és tudom, hogy milyen tömérdek sok a munkád, azt is tudom, hogy mennyei rak­táraitok (amelyeket sokan ki­fogyhatatlanoknak tekintenek) bizony igen könnyen kiürülhet­nek, s talán éppen azoknak nem jut majd semmi, akik, gondolom, a legjobban várnak, és a legin­kább meg is érdemelnék a kis csomagocskákat... Angyalkám, én már nagyobbacska vagyok egy kicsit, el is végeztem néhány osztályt, játékom is van éppen elég, megőriztem és nagyon vi­gyáztam azokra, amelyeket az el­múlt karácsonykor és a korábbi években hoztál nekem. így most — elhiszed-e? — nem is kérek já­tékot tőled. Szeretném, ha a nincstelenebbek, a szegényeb­bek ablakán osonnál be, és ott, azoknál hagynál a fenyőfa alatt örömet hozó ajándéktárgyakat. Drága Angyalkám! Mindenki ünneplőben. A fér­fiak öltönyben, a nők selyem­blúzban, a gyerekek a sötét szok­nya, fehér blúz oly régről ismert párosításában. Az asztalon virágok. Csokor rózsa, cserép másféle, meg aztán egy hatalmas virágkosár, gerbe- rával, szegfűvel. Hátamnál a népdalkörös asszonyok pus­mognak, dicsérik a virágkötő íz­lését. Az asztal mögött négyen ül­nek. Két férfi, egy nő — és valaki, akinek ezúttal nem érdekes a ne­me. Ő az „öreg ember”. Száz­éves, és ezt az iszonyatos számot „muszáj” megünnepelni, érdem­mé válik a tűrés, a szenvedés, a boldogság, az összes lepergetett nap, akármilyen is volt. Minden elmosódik, csak maga az évszám marad meg: született ezernyolc- százkilencvenkettő december nyolcadikán. Az emberek moso­lyognak, már-már büszkék, a megelégedettség szinte látható Lehet, hogy meglepődsz, de — hidd el nekem! — én valami sokkal nagyobb kéréssel fordul­nék Hozzád, mint amilyent kép­zelnél. Tudod, engem az én sze­retett szüleim úgy neveltek, hogy reggel és este mindig imádko­zom. Este például megállók a kis ágyam előtt, felnézek a falon függő, s a felfeszített Krisztus Urunkat ábrázoló képre, és arra kérem a feltámadt és mindig kö­zöttünk lévő Jézust, hogy segít­sen meg bennünket átélni és le­küzdeni az élet nagy nehézségeit, és hogy mentsen meg bennünket minden testi és lelki bajtól, nyo­morúságtól. Angyalkám, drága! Én mostanság szüleimmel együtt esténként nézegetem a té­vét, hallgatom a rádiót, s fájó szívvel látom, mert mutogatják — a megcsonkított testű, magu­kat éppen csak vonszoló embe­reket, láttam az iszonyatos fájda­lomtól visító gyermekeket, lát­tam és végigkönnyeztem a sem­mibe menekülők országútját, a kis batyuikat cipelő embereket, s hidd el, elvesztettem a hitem azokban az elvadult, úgyneve­zett emberekben, akik az előző napon lelőtt, ártatlan gyermekek temetésére, utolsó tiszteletadá­sára kiment gyászolókra is go­lyókkal vadásztak. Láttam fo­golytáborokban sínylődő csont és bőr embereket, láttam tömeg­sírokat, láttam — Istenem és An­gyalkám! — élve beföldelt embe­reket. Láttam utcákon kóborló, szemetesládákban kotorászó, szüleiket hiába kereső gyerme­keket, és láttam övéiket, gyerme­keiket kereső, kisírt szemű, két­aranyfonal-alakot ölt, a gombo­lyag végiggurul a székek lábai közt, rácsavarodik a bokákra, aztán kúszik egyre följebb és föl­jebb, míg végül ívet ad az ajkak­nak, optimistát. Lám, talán győ­zünk. Hiába rakódik a mész az érfalakra, hiába lüktet egyre rit- mustalanabbul a szív, s hiába fe­lejt el annyi szép mesét az agy, de még a bőr is hasztalan petyhüdt, pergamenszerű — mert „túl” le­het élni... Nézem a nénit. A szemén há­lyog, az ünneplők a megszokott­nál emeltebb hangon köszöntik, mert már nagyon rosszul hall. Látja-e vajon a virágokat? Hal­lotta-e azt a drága vörös hajú kis­lányt, az óvodást, vagy azt a má­sikat, aki megfogadva az óvó né­ni vagy netán anyja tanácsát, de- rekas hangerővel viszi magával három apró társát. Vagy a nép­dalkórust, a díszbe öltözött asz- szonyokat, férfiakat... Az egyik dédunoka vagy ük­ségbeesett, majdhogynem őijön- gő édesanyákat. Angyalkám! Én annyi mindent láttam, és annyi minden szúrt szíven rövid életemben, hogy — hidd el ne­kem! — nem tudok már a játéka­imra nézni, nem tudom és nem akarom elővenni azokat. Elkép­zeled, angyalkám: egyszerűen elfelejtettem játszani, elfelejtet­tem örülni az életnek, elfelejtet­tem nevetni és boldognak lenni! Nem is a karácsonyfát, a békét, a békességet, a nyugodt nappalo­kat és éjszakákat várom! Angyalkám, drága! Arra szeretnélek még kérni, hogy a karácsonyfákkal együtt vidd el ajándékaidat mindenho­vá, ahol várják, ha raktáraidban még vanak, még maradtak a so­kakat sújtó nyomor közepette, de kérlek, ne feledkezz meg a mi drága szüléinkről se! Ó, ne cso­koládét, ne cukorkát, ne nya­lánkságot vigyél nekik! Hozzál reményt ahhoz, hogy visszanye­rik munkahelyeiket, hozzál és tégy a karácsonyfa alá (ahol lesz) reményt ahhoz, hogy nem látjuk majd többet könnyezni Őket, kezeiket tördelni, amikor nincs mit tenniök az asztalra, hozd el a reményt számukra, hogy meg­nyugodhassanak, hogy erejük le­gyen valahogy emberré nevelni bennünket, küldj egy kis re­ményt ahhoz, hogy velünk együtt ők is újra megtanuljanak mosolyogni, és megtanítani ben­nünket hinni és bízni egy olyan jövőben, amelyben az emberi ér­tékek többet fognak érni, mint a túlkapás, az önzés, a csalás, a lo­pás, az olyan pénzcsinálás, unoka, ki tudja, vásott kis kö­lyök, felemel az asztalra halmo­zott csokrok közül egyet. Oda­szalad vele a mamához, és a ke­zébe nyomja. A karácsondi Tábi Jánosné, született Benga Mária most először elmosolyodik. „ Te hoztad?” — kérdi a gyereket, és le nem veszi a szemét a rózsaszín virágokról. Nem tudni, itt van-e most ő, vagy máshol, lányként éli meg a történéseket, vagy már anyaként, nagymamaként. Az ünnepség után néhányan odajönnek hozzám, a szemük­ben indulat, hogy mégiscsak tisz­teletlenség a téeszelnök távol- maradása, mi több, sértés. Me­lyik téesznyugdíj as éri meg a szá­zadik évet, melyik? Nem tudom. Mondanám, hogy ugyan mi száz évhez képest egy ilyen fajsúlyú sértés, de nem tudom, mi az, hogy száz év. A kérdéseim is súlytalanok, külön­ben is a néni egyik kedves rokona válaszol szinte mindenre: ő ápol­amely másokat nyomorba dönt. Angyalkám! Hitet, szeretetet és megértést hozzál erre a Földre. Hintsd el, kérlek, akár a hóval borított földbe is a szeretet magjait, s ne engedd többet kinőni, elszapo­rodni a gyűlölet palántáit. Kér­lek Téged, tegyél minden kis ajándékcsomagodba egy kis lát­hatatlan, de erőt kölcsönző re­ményt, erősítsd meg bennünk a mi jóságos Istenünk iránti szere­tetet, erősítsd Jézus Urunkban való hitünket! Hozzál és helyezz valami csodát a lelkűnkbe, hogy leküzdhessük testünk fájdalma­it, akaratunk gyengeségeit, hogy uralkodni tudjunk szenvedésein­ken, megpróbáltatásainkon. Drága Angyalkám! Gyere, és hozd el a Földre a szept karácsony békességét, ahová ellátogatsz, mindenütt ne­mesítsd meg az emberek lelkét, ébreszd fel minden szívben a Bé­ke iránti vágyat, űzd el azokat a lealacsonyító ösztönöket, ame­lyek más emberek szenvedésé­ben, elnyomásában és kiirtásá­ban lelik örömüket! Várlak! Ta­lán soha nem vártalak ilyen erő­sen Téged — nem az ajándék, a játék! — a vigasztalás reményé­vel, mint éppen most! Fogd le azoknak a kezét, akik a szent ka­rácsony békéjét is valahogyan meg akarják zavarni! Égy szomorúsággal teli gyer­meki lélek a sok ezer és millió közül. Erdélyi Csaba Ui.: A levelet átvette, kijavít­gatta és továbbította: Okos György ja, ismeri. Tőle tudom, hogy az idén nyáron Mari néni meglo­csolta a fákat. „Hőség van, fiam, ilyenkor a fának is jár a víz...”— mondta, amikor kannával a ke­zében kicammogott a kertbe. Szintén ő unszolja, hogy mond­jon el egy verset, és Mari néni, mint egy szófogadó kisgyerek, már mondja is, hogy: „Ilyen nagy volt Magyarország, most meg milyen kicsi lett, rossz embe­rek elrabolták, jaj, istenem, mivé lett...” De szemében nem gyűl ki tűz, csak néha, ha valaki megfogja a kezét, és ő felismeri benne a haj­dani szomszédot, kislányt, kisfi­út. Mert barátai, vele egykorúak már nemigen vannak. Megfosz­totta őt a barátoktól az idő, a száz év, ez a szinte kimondhatatlan, ólmos jubileum, a csak olykor könyörületes — de talán akkor épp a legkönyörtelenebb — „meglét...” Doros Judit Ha a Grand Boulevardon jött volna velem szembe, soha nem mondtam volna rá, hogy nem francia kislány. Olyan karcsú, könnyed mozgású, mosolygós arcú, mint amilyenek a párizsi lá­nyok. Az arca is ovális, szemei rácsodálkoznak a világra, haja hosszú, a vállára omlik, igaz, a színe talán szokatlan, bronzba játszó, mélybarna. Mindezekkel együtt és mindezek ellenére Sza­bó Krisztina tősgyökeres gyön­gyösi. De Franciaországért és a francia kultúráért — rajong. — Fél évet töltöttem el oda- kinn — kezdte a beszélgetést. — Elég régóta tanulok franciául, de azt is jól tudom, hogy más az iro­dalmi szóhasználat, és egészen más a mindennapi nyelv. Hetek­be tellett, mire egyáltalán fel tud­tam fogni, hogy mit beszélnek. — Hogyan került ki Francia- országba? — Hirdetés útján. Olvastam, hogy ottani családok fiatal, füg­getlen, jó megjelenésű lányokat keresnek gyerekek mellé. El­mentem az érintett hetilaphoz, ahol kaptam egy kérdőívet. Mel­lékelnem kellett egy fényképet, s én is kaptam egyet arról a család­ról, ahová készültem. A rájuk jellemző legfontosabb ismerete­ket is megtudtam. — Édesanyja nem lepődött meg, amikor közölte vele, hogy mire szánta el magát? — Nekem van a legcsodálato­sabb anyám. Ő mindig azt mondja: „Te tudod, hogy mit akarsz. Vagy jó lesz neked, vagy megfelelő tapasztalatod lesz be­lőle...” — Végül is kikhez ment ki? — A férj orvos, a feleség ere­detileg óvónő volt, de .újabban számítógépes tevékenységet folytat. A nagyobbik lányuk ki­lencéves, a kisebbik még néhány hónapos kisbaba. — Mi volt a feladata? — A gyerekeket láttam el, és a háztartásban kellett segítenem. — Milyen végzettséggel vál­lalkozott erre? — Óvónő vagyok, de most egy idő óta munkanélküli. Sze­retnék visszakerülni a volt óvo­dámba, de az is célom, hogy Egerben tanári diplomát szerez­zek. Franciát szeretnék tanítani, lehetőség szerint Gyöngyösön. — Most mennyire bírja a nyel­vet? Le tudja tenni a felsőfokú vizsgát? — Á, nem. Talán a középfokút... — Kint mennyi ideje jutott ön­magára? — Nem sok. Ahogy a gyere­kek felébredtek, mellettük kel­lett lennem. És amíg le nem fe­küdtek, együtt voltam velük. Ál­talában a vasárnap délutánjaim voltak szabadok. — Mivel töltötte ezeket a dél­utánokat? — Igyekeztem szétnézni Pá­rizsban. Ajánlottak programot a háziak is, ezzel segítettek. De ar­ra is figyelmeztettek, hogy le­gyek óvatos, két másodpercnél hosszabban rá ne nézzek senkire, mert különben rögtön odajön­nek hozzám. — Tulajdonképpen háztartási alkalmazottnak ment? Nem volt ez egy kissé, hogy is mondjam..., kényelmetlen? — Mondhatnám azt is, hogy családtagnak tekintettek, és ez így mindjárt másként hangzik, nem? Nézze, nekem az volt a fontos, hogy a mindennapi életet lássam, annak a nyelvhasznála­tát ismerjem meg, mert azt tan­könyvből megtanulni nem lehet. Azt is hozzáteszem, hogy aki anyagi okokból vállalkozik egy ilyen kinti munkára, azt nagy csalódás éri. Kaptam én ugyan frankot is, de az csak arra volt elég, hogy a kisebb kiadásaimat fedezzem belőle. — Nem voltak olyan percei, amikor mégis megbánta ezt a vállalkozást? — Mindenkinek vannak rossz időszakai. Olyankor az volt a legrosszabb, hogy nem volt, aki­nek kibeszélhettem volna ma­gam. De hogy mennyire nem bántam meg, amit tettem, lepőd­jön meg, én már voltam kint egy hónapig várépítésen is. Kőmű­vesek mellett dolgoztam... — ...Kevertea maltert és hord­ta a téglát? — Igen. És ráadásul még ne­kem kellett fizetnem azért, hogy ott lehessek. De mit szól hozzá: rajtam kívül még két magyar is volt a világ szinte minden tájáról odasereglett fiatalok között. Én nagyon jól éreztem magam. — Hadd legyek prózaibb... Hogyan bírta a francia konyhát? — Sok mindent ettem, amit itthon nem, például csigát és osztrigát, de a legjobban ízlett a rák... Miután Szabó Krisztinának ma annyi szabadideje van, mint amennyi kevés hozzá hasonló korú, alig huszonéves kislány­nak, azt gondolná az ember, hogy diszkóról diszkóra jár, az egyik buliból a másikba rajtol. De ez nem így igaz. — Nagyon sok könyvet, ka­zettát hoztam haza, a legtöbb időmet azokkal töltöm. A disz­kót nem szeretem. Van néhány barátnőm, akikkel szívesen va­gyok együtt. Azt szokták rám mondani, hogy remete vagyok, de ez tévedés. Égyedül lennem is jó, de a magányosságot nem tu­dom elviselni. G. Molnár Ferenc Hallgatag portré száz évről... Valahol Európában? Vissza az időben—Lőrincitől Moszkváig N éhány hét tapasztalatá­ból úgy tűnik, olvasó­ink örömmel fogadták új összeállításunkat. Ezt jelzik azok a levelek is, amelyek a fel­hívásunkra érkeztek. Sokan vették a fáradságot, hogy meg­osszák velünk és a lap olvasóival életük egy-egy kalandos törté­netét. Az alábbiakban lőrinci tudósítónktól közlünk egy ér­dekes űtibeszámolóból részle­teket. Tari Ottó a közelmúltban egy kamionsofőrt kísért el oroszországi útjára. Az ottani benyomások, élmények közül ragadtunk ki néhány, mindenki számára érdekes momentumot. Az útirajz második részét kö­vetkező összeállításunkban kö­zöljük. *** Utazásunk rossz ómennel kezdődött. Járművünkbe, a sok vihart megélt LIAZ-ba belesza­ladt egy részeg zsigulis, s így az indulás egy nappal eltolódott... Szombat este volt, mire a ha­tárhoz érkeztünk. Áz előttünk kígyózó sorból már sejtettük, hogy 24 óra kényszerpihenő vár ránk Záhonyban. Úgy is lett. Mindezek tetejébe végig szakadt az eső. Ekkor éreztem először, hogy jó lenne visszafordulni... Vasárnap délután már jócskán szürkült, mire fogadott bennün­ket a vám. A magyar oldalon vi­szonylag simán mentek a dolgok, ám az ukrán részről ez már nem­igen mondható el. Küldözgettek mindenhová, ilyen pecsét, olyan pecsét, majd — a „TIR” jelzést figyelmen kívül hagyva — fel­bontották a ponyvát. A cigaret­tát felfedezve, a vámosok kunye- rálni kezdtek belőle, s elutasítá­sunkat követően nukleáris bom- ba(!) felől érdeklődtek. Végre nagy nehezen visszaplombálták a rakteret. Tudni kell, hogy a kamiono- sok nem szeretik a volt Szovjet­unióba irányuló fuvarokat, külö­nösen az éjszakáktól rettegnek. Jól meg kell gondolni, hol hajtsa álomra a fejét az ember, mert — lopnak. Borotvával felhasítják a ponyvát, és megdézsmálják a ra­kományt. A sofőrök körében minden ébredés felér egy katar­zissal. „Vajon nem jöttem-e hiá­ba?” — gondolják, miközben le­kászálódnak hevenyészett ágyukról. Ilyen megfontolásból csatlakoztunk négy másik honfi­társunkhoz. Utunk fogytával az­tán szép sorjában lemorzsolód­tunk egymástól. Az első, határ menti — még magyarok lakta — települések egyikén, Homokon találtunk megfelelő parkolóra egy jól megvilágított, zárva tartó benzinkútnál. Már állt ott vagy tíz, mindenféle nációbeli kami­on. Ezúttal szerencsénk volt: nem raboltak ki bennünket. Ám egy jugoszláv és egy olasz „kollé­ga” pórul járt.... Köpködve, ki­abálva vettek tudomást a méte­res lyukakról. Európai jelzésű főúton vág­tunk neki a Kárpátoknak. Nem tudom, az „európai jelzés” mit takar, de tény: az utak minősége — minősíthetetlen. Óriási ká­tyúk,felemás bitumen, kiálló kö­vek, leszakadt félsávok — itt minden együtt van, hogy a veze­tő figyelme egy pillanatig se lan­kadhasson... Sok helyütt olyan olajos szurkot alkalmaznak, hogy száraz időben is korcsolyá­zik rajta az autó. Útburkolati je­lek csak elvétve akadnak, de ahol mégis, ott felfestik azokat akár a kavicsra is. A közlekedési táblák szinte Moszkváig egyfoly­tában útépítést jeleznek, de eb­ből mindössze annyi látszik, hogy magukra hagyott, szétesett, kifosztott munkagépek rothad­nak mindenfelé. És ha már a KRESZ-tábláknál tartunk: öt­letszerűen tűzik ki azokat, ami végül is mindegy, hiszen a rozs­dától alig látszanak. Elnyelik a fényt, a kanyarokat pedig fordít­va jelölik... Mint később kide­rült, az ottani közlekedési morál­hoz még ez is túl jó... Történelmi városok érintésé­vel haladtunk: Munkács, Lvov (Lemberg), Breszt, Minszk, Szmolenszk, majd Moszkva. Azért csak a városok érintésével, mivel — kevés kivételtől elte­kintve — egyiken sem szabad át­hajtani. Szinte valamennyi na­gyobb várost körgyűrű övez, melyről nem ajánlatos letérni. Ezt — csakúgy, mint az előre ki­jelölt útvonalat — a rendőrség gondosan ellenőrzi. A hajdani szovjet birodalom területén még mindig létezik az előre meghatározott útvonal. Ennek betartására — átlagosan 15 kilométerenként — őrszeme­ket állítottak fel: „gáj-poszt” a nevük. Persze a rendőrökkel meg lehet egyezni. Mi például Rovnónál tíz márka ellenében levághattunk egy jókora kerülőt. A korrupció szinte mindenütt je­len van. Gyakran megállítják az idegen autót. Az ellenőrzés szin­te mindig azonos koreográfia szerint zajlik le: előbb keresnek valamilyen kihágást, sebesség­túllépést, ittasságot, s így to­vább... Majd — ha beigazolódik ez, ha nem — a tárgyra térnek: 10 márkát, cigarettát, csuvácskát (rágógumit) kunyerálnak, s en­nek fejében továbbengedik. A szigorú rendőrszerep eljátszása kötelező része az aktusnak, ám a végeredmény az első pillanattól fogva kiszámítható... Luck kör­nyékén villogó rendőrautó állí­tott meg bennünket: mint kide­rült, gázolajat szerettek volna el­adni nekünk. Az alkoholfo­gyasztást úgy vizsgálják, hogy a gépjárművezetővel felfúj atnak egy nylonzacskót, és a tartalmát megszagolják... (Folytatjuk) Tari Ottó: «Egy kamionos útitársa voltam...”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents