Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-03 / 285. szám
6 EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. december 3., csütörtök Tudósarc Pócs Tamás, botanikus Az egri tudományos élet élvonalában az egyik vezető hely minden kétséget kizáróan Pócs Tamást, az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola botanikai tanszékének tanárát illeti meg. Igen szerény, visszahúzódó ember, és csak hosszabb kapacitá- lásra vállalta, hogy felvázolja életútját. — Érdeklődésem már 10 éves koromban a botanika felé fordult — kezdi visszaemlékezését. — Amikor először elkezdtem, csak egyszerű nagyítóval nézegettem a természet csodáit: virágokat, rovarokat. Tizenegy éves lehettem, amikor szüleimtől egy mikroszkópot kértem, de bizony csak nagynénémtől sikerült egy kisebb nagyítóhoz jutnom. Azzal vizsgáltam mindent, s rajzol- gattam a látottakat. A háború végén Ausztriában fordult figyelmem nagyobb mértékben a botanika felé; az ott gyűjtött növények közül pár még ma is megvan. Mivel ugyanakkor rajzol- gattam, festegettem is, tanáraim biztatására választottam már abban az időben élethivatásomul a Budapesti Református Gimnáziumban a botanikát. A természetrajzot tanító dr. Nyárády Zoltán tudós tanár volt, aki az egyetemről került a gimnáziumba. Azért is hagytam abba képzőművészeti próbálkozásaimat, mivel semmiképpen sem akartam ezen a téren gyenge, középszerű lenni, s már akkor éreztem, hogy a botanika terén teljesebb értékű emberré válhatok. — Hallhatnánk valamit egyetemi éveiről? — Származásom miatt, ugyanis édesapám református lelkész volt, Zólyomi Bálint és Jávorka Sándor professzorok atyai támogatása révén juthattam csak be a budapesti tudomány- egyetemre. Már középiskolai tanuló koromban rendszeresen bejártam a Nemzeti Múzeum növénytárába botanizálni. Ezért már egyetemi éveim alatt elnyertem a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíját. Első évfolyamos egyetemi hallgatóként mindennap látogatója voltam a növénytárnak. — Hogyan alakult a pályája diplomával a tarsolyában? — 1956-ban a múzeum növénytárába kerültem — botanikusként egy asztalos státusába —, 900 forintos fizetéssel. Lelkes részese voltam az 1956-os forradalomnak. Ott voltam a rádió ostrománál, sőt a Természettudományi Múzeum választottjaként az összmúzeumi forradalmi tanácsba kerültem. Ebből volt is később némi kellemetlenségem... — Hogyan jutott el végül is Egerbe? — 1960-ban, mikor Hortobágyi Tibor tanár úr a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre távozott, ambíciót éreztem, hogy az egri főiskola növénytani tanszékére kerüljek. Kezdetben félállásban, előadó tanárként működtem itt. 1961-ben kaptam meg kinevezésemet, s 18 éven át a tanárképző főiskola tanára voltam. Figyelmem a trópusi növények felé fordult, s az akkori lehetőségek birtokában Vietnamban végeztem botanikai kutatásokat. Majd pedig 1969-től 1973-ig a tanzániai mogorói agráregyetemen a mezőgazdasági növénytant adtam elő az agrármérnök-hallgatóknak. Ekkor itteni tudományos munkám eredményét foglaltam össze tudományos nagydoktori értekezésemben. Hazatérve, 1978-ig a főiskolán oktattam, de ekkor eltávoztam Egerből. — Megtudhatnánk az okát? — Az egri tanszék kollektívája kiváló volt, akárcsak ma, s nagyon is jól éreztem magam itt. De ekkor egy hosszabb külföldi tudományos megbízatás mutatkozott, és a Tudományos Akadémia Botanikai Kutatóintézetének az osztályvezetője lettem Vácrátóton, ahonnan háromszor jártam Kubában is tudományos kutatás céljából, majd pedig Tanzániában 4 éven át a norvégek által létesített és fenntartott egyetem erdészeti fakultásának professzoraként az erdészeti növénytant adtam elő. Négy esztendő letelte után még egy éven át — mint tudományos konzultáns — dolgoztam ugyanott. — Hogy került ismételten Egerbe, a főiskolára? — Bár az volt a tervünk, hogy — hazatérve Afrikából — Vácrá- tótról fogok nyugdíjba menni, s a Felsőtárkányban vásárolt házunkban éldegélek majd, ám barátaim, kollégáim visszavártak, sőt már Szűcs László főigazgató is arra kért, hogy innen menjek nyugdíjba, majd pedig utóda, Orbán Sándor hívott meg Egerbe, mivel a főiskolának egyetemmé alakulása során hasznukra lehet egy külföldi egyetemi tapasztalatokkal rendelkező tanszék- vezető. A meghirdetett pályázatot megnyerve foglaltam el 1991- ben ismét a növénytani tanszéket. Szeretném kollektívánkkal most az egyetemi szintű oktatást tanszékünkön beindítani, s — nem utolsósorban — növény- gyűjteményünket nemzetközi színvonalra fejleszteni. A tanszék és Pócs Tamás jelenlegi tudományos munkájáról megtudjuk, hogy — nemzetközi szervezetektől kapott megbízás alapján — egy amerikai kollégája közreműködésével dolgoznak a trópusi afrikai mohaflóra feltárásán, megírásán és a munka megszerkesztésén. A munka számos munkatárs bevonásával körülbelül 20 évet vesz majd igénybe, de biztosan egy mintaszerű és modem mű kerül majd ki a tudományos műhelyből. Pócs tanár úr a májmohákról szóló részt szerkeszti. Orbán Sándor főigazgató pedig a lombos mohákról ír egy fejezetet, s a tanszékre került Kiss Gabriella is részt vesz e nagy vállalkozásban. Sugár István Politikai arcképcsarnok Ivády Béla A napokban múlt 53 éves az Ivádon élő — nőmén est omen — Ivády Béla, aki nélkül talán nem is lenne Észak-Heves megyében kisgazdapárt. Sokáig élt születése után Ivádon, majd a kitérő — ahogy ő mondja: a vándorélet — akkor kezdődött, amikor bevonult katonának 1959-ben, majd Budapestre ment dolgozni. Közben családot is alapított, ma van egy harmincéves fia, s két unokája, igaz, feleségétől már elvált. A fővárosban asztalosként tevékenykedett, ám közben sok politizáló emberrel megismerkedett, s ma is elérzékenyül, amikor arról mesél, hogy Nagy Imre feleségénél is többször járt. Vele egészen prózai módon találkozott: ő szerelte neki fel egyszer a biztonsági zárat. A kisgazda- pártba azonban — már az Ivádra visszatérése után — nem véletlenül került. — Azért választottam még 1988-ban a kisgazdapártot, mert nagyapám is tagja volt még a harmincas években, s a nagybátyám és az édesapám is 1956-ban. A vidéken élő embereket csak ez a párt tudja képviselni. — Ön vezéregyéniség itt. A helyi csoportból nőtte ki magát, vagy ön szervezte már az alapszervezetet is? — Egy év kellett ahhoz, hogy megvessük a lábunkat. Rá kellett ébreszteni a polgárokat, hogy ennek a pártnak jövője van. — Ezek szerint ön volt az agitátor... — Nagyon sok estém ráment „...csak egy kisgazdapárt van...” arra, hogy agitáltam az embereket. Megérte, mert Pétervására környékén egy nagyon jó alapszervezet jött létre, szinte egy baráti társaság. Nagyon nehéz volt azt elmagyarázni a politikától megcsömörlött embereknek, hogy ezt csinálni kell, mert különben falun nem történik majd semmi. — Tegyük fel — és én nem tartanám meglepetésnek —, hogy indul a választásokon. Tegyük fel azt is, hogy esetleg bejut a Parlamentbe. A kkor itt nem marad vezéregyéniség. Nem lesz párt sem? — Számomra nagyon nagy megtiszteltetés lenne, ha indulhatnék. Vállalnám, ez egészen biztos, mert sokat tudnék tenni ezért a fekete foltnak is nevezhető területért. Meglenne az utódom is, tovább működnének a kisgazda-alapszervezetek. — Ön melyik frakcióba ülne? — Én csak a kisgazdapártéba. — Nem lettem okosabb, mert ugye, létezik több is... — Szerintem csak egy kisgazdapárt van, az, amelyiknek Budapesten, a Belgrád-rakparton van a székháza. (Ők ismerik el Torgyánt elnöknek. K. A. megj.) Annak vagyok a tagja, nem ilyen vagy olyan frakciónak. Nem tudom megérteni azokat, akik ettől eltávolodtak. Szerintem azoknak valami érdekük fűződött ahhoz, hogy kiváljanak. És ez az érdek nem a választók érdeke. — Igen ám, de ez árnyékot vet a pártra. Hiszen tegyük fel azt is, hogy vidéken minden kisgazda jó fej. Az országos veszekedések miatt mégis egy kalap alá vesszük önöket velük. — A verekedéseket én is elítélem, és kulturáltabbaknak ismerem azokat az embereket, akik ezeket csinálták. De ez is azt bizonyítja, hogy ezek a harminchatok az egységet megbontják, s ehhez valamilyen érdekük fűződik. Ez pedig azért van, hogy a kisgazdapártot arra kárhoztassák, hogy ne legyen meghatározó erő. Kovács Attila Egy lány, aki decemberben érettségizik „Nincs se boldogság, se boldogtalanság 99 úzmándi Krisztina Me- zőkövesdrőljárazegri JL Dobóba. Nem kalandvágyból teszi mindezt—jól érzi ő magát szülővárosában is —, hanem ebben a gimnáziumban (ahol most negyedikes) intenzívebben foglalkozhat a nyelvtanulással. Kitartó munkával máris letette a felsőfokú, sőt mi több, a nemzetközi mércével mért angol nyelvvizsgát. Kriszti nem elégszik meg ennyivel. Szerencsét próbál, s december ötödikén, pontosan a szülinapján, az USA követségének szervezésében matematikából vizsgázik. Januárban pedig a humán tárgyak következnek: történelem és irodalom. A kérdés csak az, hogy e nemzetközi érettségit — amelyet elfogadnak a nyugati államok egyetemein — vajon itthon érvényesnek tekintik-e? Ha igen, előbb lesz bizonyítványa, mint évfolyamtársainak, ha nem, májusban megbirkózik a hazai tételekkel. Azután irány az ELTE, vagy a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem angol „Mindig kell valamilyen cél...” ' (Fotó: Gál Gábor) szaka, alkalomadtán pedig megpályázik egy amerikai ösztöndíjat, hogy a tengeren túl tanuljon tovább. Gazdasági elemző szeretne lenni, esetleg tanácsadó. Úgy véli, aki a pesti „közgázon” végez, kevesebb eséllyel célozhatja meg az igazán érdekes, izgalmas állásokat. — Mindig kell valamilyen cél, anélkül nem megy... — bizonygatja a lány. — Meghallgatom sokak véleményét, de még a jó szándékú tanács sem befolyásol. Inkább tanulok a saját káromon. Akkor örülök igazán, ha a magam erejéből értem el valamit. Ehhez persze, szorosan hozzátartozik, hogy senkin se gázoljak keresztül. Krisztit sok minden érdekli. Elsősorban a nyelvek. Franciául tanul, de tervei közt szerepel az is, hogy a későbbiekben japánul csevegjen. Vonzza a távol-keleti filozófia, szereti a zenét (Verditől a Queenig) és a rajzfilmeket. Kedvenc hose Dagobert bácsi. Ő ugyan nem szeretne az aranytallérok között úszkálni, de meggyőződése: sántít az az elképzelés, miszerint a pénz nem boldogít. Nem elég a mindennapi betevő, kell hogy jusson az utazásra és a kultúrára is. Kevéske szabadidejében — ami a tanulás mellett marad — legkedvesebb barátjával, 13 éves öccsével, Zoltánnal felpattannak a biciklijükre, s kikarikáznak a Bükkbe, vagy a víztározóhoz. Pecázgatnak a tóban, de ha véletlenül a horgukra akadna egy hal, visszadobnák a vízbe. Nem azért, hogy a három kívánságuk teljesüljön. — Ugyan mit kezdenék én egy hallal?— kérdezi nevetve Kriszti, aki az egészséges táplálkozás buzgó híve. Évek óta nem eszik húst. Fizikai kondícióját hosszútávfutással tartja karban, aerobi- cozik és teniszezik. Mi az, amit fontosnak tart az életben? — Az ember érje el, amit akar, azt csinálja, amihez ért, és ne sértsen másokat — mondja szilárd meggyőződéssel. A szíve most(!) éppen szabad. Úgy gondolja, hogy egy bensőséges kapcsolathoz meg kell komolyodnia. Beszélgetés közben sokat nevet, sikerekkel is büszkélkedhet, minden esélye megvan rá, hogy boldog ember legyen. Mikor ezt felvetem neki, filozofikusan válaszol : — Úgy hiszem, nincs se boldogság, se boldogtalanság. Apró örömök és ideig-óráig tartó szomorúságok vannak. Ezek az élmények folyamatosan, hullámzóan váltogatják egymást. Senki sem érezheti magát hosszú távon sem boldognak, sem boldogtalannak... NégyessyZita „Ha megtalálnám az anyámat...” Kedves Z.! Szeretném, ha tudnád: jó volt Veled beszélgetni. Értelmes, szereire méltó fiatalembernek talállak. Életed, sorsod nagyon elgondolkodtatott. Most, későn este sem tudok megnyugodni, visszahallgatván a magnóról délelőtti beszélgetésünket, folyton csak tűnődöm, hogyan segíthetnék. Nézd, kedves Z.! Sajnos, nincs hatalmam, és ezért szomorú vagyok. Hidd el, ha lenne egy varázspálcám, azonnal megoldanám, teljesíteném kívánságod. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy leírom találkozásunkat, beszélgetésünket. Számolok azzal is, hogy Neked esetleg nem fog tetszeni. Azért szeretném, ha igazolnád, mindaz helytálló, ami nyomtatásban következik. S bízom abban, hogy Gyuri bácsi, az igazgatód mindezekkel egyetért. Egyetlenegyet nem szeretnék: ha az édesanyád férje rádöbbenne az igazságra. Annak viszont ugye, mindannyian örülnénk, ha a szülőanyád biztonságban érez- hetné magát akkor is, ha Téged vállalna. Ülünk a nevelőotthon egyik szobájában, és eleinte semmiségekről beszélünk. Elnézem őt, szép, szőke, úgy egészében helyrevaló. Elkapom a tekintetét. Valahogy megnyugtató, bizalmat sugárzó. Kár, hogy nincs benne öröm. — És mégis, mondd, mióta vagy itt? — Már két éve. Most már tizennyolc éves vagyok, amikor még a GYIVI-ben voltam, elvégeztem a mezőgazdaságit. Hát, hogy ha őszinte lehetek, nem érzem már jól magam ebben az otthonban. Nem azért, mintha nem lennének jók hozzám. Csak ugye, felnőttem, aztán nem tudok a saját lábamra állni. Merthogy én azt szeretném, hogy ne másra támaszkodjak. Ha már egyszer felnőttem... Csak az a baj, hogy én ezt nem tudom elérni. — Próbáltál már a saját lábadra állni? — Próbáltam. Dolgoztam másfél évig a nagygombosi telepen, mint segédmunkás. Aztán azt mondták, az agrártudományi egyetem nem bírta anyagiakkal, és elküldték. Mit tehettem, visz- szajöttem ide, Hatvanba, az intézetbe. Szerveztek itt munkanélkülieknek egy tanfolyamot, most azt végzem. Ez jó. — Reméled, hogy. el tudsz majd helyezkedni? — Nagyon, nagyon remélem... Én nem ismerem a szüléimét. Pedig már felnőttem. És azt gondoltam, most már igazán jó lenne. Sokat mentem a Gyuri bácsihoz, és azt mondta, segít. Aztán úgy nézett ki, kezd összejönni... Azt gondoltam, ha minden sikerül, egy idő után találkozha- tom velük. Tizennyolc év után. Én tudom, hogy ez nagyon nehéz... — Hogy segített Gyuri bácsi? — Azt kiderítette, hogy egy mostohaapám van. Meg egy édesanyám. Azt még nem mondták meg, hogy hol laknak. Én az édesanyámmal szeretnék találkozni. — Gondoltál arra, hogyan? írnál neki levelet? — Nem. Azt mondta Gyuri bácsi, összejönnénk, valahol találkoznánk. Aztán kialakulna valami. — Te ugye, tizennyolc évesen már nem mennél oda, abba a házba? — Én is úgy gondoltam, hogy csak látnám az édesanyámat. Vagy ha levelet írnék neki... Nagyon meggondolnám, hogy tizennyolc év után mit írnék neki. Mert végül is egy ismeretlen valakinek írnék. Azért mégis jobb lenne találkozni vele. — Megértelek. Csak tudod, már te is felnőtt vagy. Nekem is van egy ilyen idős fiam, és ő mára barátnőjéhez ragaszkodik... — Igen? És tessék mondani, szereti magát? — Szeret. És ha hazajön, jókat beszélgetünk, aztán „eltűz”a barátaival. — De otthon vacsorázik? — Igen. — Az jó. Gyuri bácsi elmondta nekem, hogy az anyámék rendes körülmények között laknak, nem isznak. Az én anyám nem olyan, mint más állami gondozottaké. Rendes. Azt is megtudtam a Gyuri bácsitól, hogy a mostohaapám értelmes ember. Meg van két mostohatestvérem. Két fiú. Az egyik tizenöt éves, a másik ötödik osztályos... Azon sokszor rágódom, hogy ha tizennyolc év után az édesanyámmal egymás szemébe néznénk, mit mondanék. — Vajon mit? — Amikor még tizennégy éves voltam, megkérdeztem volna: miért dobtál el engem? De nekem most már nem ez lenne az első mondatom. Lehet, hogy azért, mert rosszabbra fordulna a dolog. Én nem azt mondanám, miért dobtál engem intézetbe, miért hagytál cserben... Én nem gyűlölném az anyámat, hanem kapcsolatot teremtenék vele. Csak hát már nagyon úgy néz ki a dolog, hogy ez nem fog sikerülni. Én a fényképemet is elküldtem a Gyuri bácsi által az anyámnak... — Biztosan van egy kislány, akihez jobban ragaszkodsz, mint a többi bardtnődhöz... — Hát, igen, volna... De térjünk inkább vissza arra, amiről az előbb beszélgettünk. Annak szerintem könnyű, akinek van édesanyja. Nem azért, mert ajándékkal, pénzzel segíti. Mert annak, aki senkihez sem tartozik, nagyon nehéz. Olyan jó volt most, hogy beszélgettünk. Kérhetek valamit? A nevem mégse legyen benne az újságban. Rossz lenne az anyámnak. Mert ő — mielőtt férjhez ment a mostohaapámhoz — bevallotta neki: volt egy fia. Aztán megtudtam, hogy az anyám azt mondta a férjének, igen, az anyám azt mondta... én meghaltam. Kedves Z.! Most, hogy leírtam beszélgetésünket, rájöttem, szeretném, ha az édesanyád férje rádöbbenne az igazságra. Mikes Márta ..Barátaim, kollégáim visszavártak...”
