Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-28 / 304. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. december 28., hétfő Magyar Médea Ida Jarcsek-Gaza — itt tényleg megszületett a katarzis (Fotó: Koncz János) Göncz Árpád monodrámáját, a Magyar Médeát Ida Jarcsek- Gaza adta elő Egerben, a Gár­donyi Géza Színház színpadán Darida István András rendezé­sében. A darabról máskor és részletesebben szólnánk, itt csak annyit: ha egy magyar író a görög mitológia berkeiben, útvesztői­ben tapogat Ariadné-fonal, ne­tán témahasonlatosság után, hogy érzékeltesse, mennyire ve­lőkig hatóan kegyetlen tudott lenni hozzánk ez a XX. század, akkor nyilván fogódzót is kuta­tott magának ahhoz, hogy el ne tévedne az iszonyatok sűrűjé­ben. Maradna hitele annak a tes­ti-lelki megcsapattatásnak, amit egyeseknek és millióknak át kel­lett élniük. A Magyar Médea — Jászóné Deák Médea. Az író szerint még a nevük is azonos, a sorsuk meg egymásra rímelő. A mitológiai Iason helyébe itt a kor teremt­ménye, a kezdeteknél a helyesí­rással is bajmolódó népfi-szerű senki lép, akiből — frivol itt min­den? — majd tudományos mun­katárs válik. Ehhez a fickóhoz csatlakozik Deák Médea, az ő családjából lélektanilag kilépve. Otthagyja a háborúban fél karját vesztett tábornok őst, no meg az anyját. Ez a két ember, a népfi és Médea huszonöt esztendőn át nyűvi egymást a szerelemben, a sorsban. Fiuk a házasság felbom­lása utáni szakaszban — itt törté­nik ez a nyilvános gyónás — ti­zenhét éves. Ez az ő közös va­gyonuk, ami a huszonöt évből megmaradt. És az a kegyetlen vád és önvád, amit Médea meg­oszt velünk. Ida Jarcsek-Gaza határozott egyéniség. A negyven-ötven kö­zötti asszonynak azzal a kiábrán­dultságával, de igazságkeresésé­vel is, ahogyan tépi magát. Miért volt ez az áldozat? Ki itt az áldo­zat — rajta kívül? Csak neki kel­Tanácsadás városainkban Térítésmentes terhes­gondozás Január 1-jét követően a gyer­meket váró nők — terhességük 12. hetétől — várandóssági pót­lékban részesülnek. A jogosult­ságot a terhességet megállapító szülész-nőgyógyász szakorvos igazolja, s az igazolást — a gyer­meket váró nő választása szerint — vagy a munkáltatójánál mű­ködő társadalombiztosítási kifi­zetőhelyen, vagy a megyei társa­dalombiztosítási igazgatóságon lehet leadni. A jövő év elejétől — állampol­gári jogon — minden gyermeket váró nőt térítésmentes terhesség­gondozás illet meg, amelyet az általa választott szülészeti-nő­gyógyászati szakellátás nyújtásá­ra jogosult intézményben, illetve orvosnál vehet igénybe. A ter­hesgondozás során elvégzik azo­kat a szűrővizsgálatokat, ame­lyek a gyermeket váró nő és a magzat egészségét, illetve egész­séges fejlődését kontrollálják. Mint már hírt adtunk róla: változnak a terhesség megszakí­tására vonatkozó szabályok is. Amennyiben a terhesség meg­szakítását a gyermeket váró nő­nél vagy a magzatnál fennálló egészségi ok indokolja, a műtétet az állapotos nő hozzájárulása esetén minden külön kérelem nélkül elvégzik. Ha a terhesség megállapítását követően az álla- otos no súlyos válsághelyzetére ivatkozva meg kívánja szakít- tatni terhességét, fel kell keresnie a családvédelmi szolgálatot, amelynek munkatársai tájékoz­tatást nyújtanak részére a gyer­mek vállalása esetén is. Egerben a Család- és Nővé­delmi Tanácsadóban (Szent Já­nos u. 14.), az egészségvédelmi osztályon (Grónai u. 3. II. e.) le­het információt kérni. Gyöngyö­sön az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot (Szé­chenyi u. 1. I. e.) kereshetik fel, míg Hatvanban az A Ibert Sch we- itzer Kórház-Rendelőintézetet, illetve a Család- és Nővédelmi Tanácsadót (Balassi B. u. 16.). lett mindent elveszítenie? Ha ő a nyomorult kor nyomorult hatá­sára ezzel a Iason-nal kénysze­rült és ilyen kötöttségek, előzmé­nyek összeműködése mellett a boldogság aranygyapját megke- resni-megtalálni — miért csak neki és így nyújtották be a szám­lát? Ki itt a végzet, ki kinek a vég­zete? Van itt bűn? És mennyi? Ida Jarcsek-Gaza olykor lá- gyabb hangfekvésben, olykor nekikeseredve végigéli, végig­gombolyítja előttünk ennek a Ia- sonnal kötött szövetségnek, a szövetség-házasság felbomlásá­nak többszínű és sokrétű tartal­mát. Egyedül van, magának ját­szik és a rávillanó tükörnek. Sőt, neki és részére az ajtó is tükörré 1859. szeptember 17-én a ka­liforniai újságban, a San Francis­co Bulletinben a következő köz­leményjelent meg: „Nekünk van császárunk. Teljesítem az álla­mok nagy részének kívánságát, ezért én, Josua Norton kikiáltom magam az Észak-amerikai Egyesült Államok császárának, és úgy rendelkezem, hogy a kü­lönböző államok képviselői feb­ruár 1-jén gyűljenek össze a vá­rosi zeneteremben, ahol határo­zunk az új törvényekről, ame­lyekkel megszüntetjük a mai ren­detlenségeket. I. Norton, az Egyesült Államok császára. ” Josua Norton előre látta, hogy az általa kihirdetett rendelet meghozza a nagy érdeklődést. Valójában az emberek jól szóra­koztak, de mégis sok alattvaló je­lezte segítségét a maga által kiki­áltott egyeduralkodónak. Besze­reztek részére egy régi mexikói egyenruhát: a kalapon sas volt és fehér gémtoll. Az egyik hadi­üzem ajándékozott neki szab- lyát, de küldtek még neki séta­pálcát is elefántcsont nyéllel. S bele'vésték: „/. Norton, a csá­szár. ” Őfensége az akkori legmoder­nebb közlekedési eszközt hasz­nálta, a biciklit, ami akkor kez­dett elterjedni. Büszkén kereke­zett a város utcáin. Az emberek üdvözölték, és kérdezték tőle: „hogy van, császári fenség?” A lakosság jól szórakozott rajta, de a legtöbb ember az ő esszéit ere­detinek és szellemesnek tartotta. Valójában együtt játszottak vele, és kigúnyoltak. Akkor ők még nem tudhatták, hogy Josua Nor­ton jó emberismerő volt. Tényle- gesen a fiatal államban szerették azt, akinek eredeti és szellemes gondolatai voltak. Sikerült tehát felébreszteni a tömegek kíván­csiságát, mert ezáltal a város is­mertté vált. Norton valójában nem volt amerikai: Londonban született, szegény szülők gyermekeként. Fiatal korában bejárta a fél vilá­got, így becsavarogta még Dél- Afrikát is. Ott néhány évig jól érezte magát, de amikor meghal­lotta, hogy Kaliforniában arany­láz tört ki, sokadmagával ő is el­vált át, mert benne akarja látni azt, aki megérkezik. Akire vissza tud és vissza akar fényleni. De az a legelemibb formája és legrette­netesebb eredménye egy belső harcnak, ha csak a szenvedő én szenvedő arca tekint vissza. Ho­gyan és miből is tudhatna re­ményt meríteni? Ha csak abból nem, hogy elhinné, az egyetlen megoldás ebben a vészhelyzet­ben a türelem önmagunkkal szemben. Ez a Magyar Médea ott tragi­kum — nálunk ezerszer ismétlő­dően folytak le ezek a drámák az elmúlt negyven év alatt —, hogy a sorssal szemben vállalták az al­kut. Gyengeség okából? Mene­külés okából? Mint az adott indult szerencsét próbálni. 1849. december 5-én Kaburgból egy hamburgi hajóval San Franciscó- ba utazott, ám szándékában sem volt, hogy ásóval, kapával, szitá­val a hegyekbe menjen dolgozni. Előző tapasztalatai alapján más­képpen akart meggazdagodni. A munka könnyebbik oldalát fogta meg: felszereléseket szállított az aranyásóknak, majd amikor tő­két szerzett, telekspekulációkba kezdett, majd rizsföldeket vásá­rolt. Az üzlet beütött számára: a 40 ezer dolláros tőkéjét hamaro­san negyedmillióra növelte. Egy­valamire azonban senki sem szá­mított: a városban tűz ütött ki, és szinte minden a semmivé lett, ő is szegény lett. Ekkor ismét elővette a józan eszét, és rájött: hamarosan eljön majd az idő, amikor az északi és a déli államok egymásnak hadat üzennek majd a rabszolgaság miatt. Volt egy elmélete, ami nem is volt butaság: úgy véleke­dett, hogy az itt élő népek csak úgy tudnak elkerülni a katasztró­fát, ha az Egyesült Államok csá­szárság lenne, központi irányí­tással, s természetesen — ő len­ne... Amikor 1859-ben kikiáltotta magát császárnak, a népek előtt tálán ma is rejtély: gúnyból vagy őrültségből cselekedte. Norton részt vett minden fontos értekez­leten. A kaliforniai Sacramento parlamentjében a képviselők még üléshelyet is javasoltak szá­mára. Természetesen neki nem volt szavazati joga, és nem tudta befolyásolni az összejöveteleket, ám tanácsokat adott, mert sokan fordultak hozzá. Sőt, császári rendeleteket adott ki. Az egyik így kezdődött: „Én, I. Norton, Isten kegyelméből az Amerikai Egyesült Államok császára, Me­xikó védnöke úgy rendelkezem, hogy... ” Ezeket a rendeleteket az újságok ingyen közölték: nevet­tek ugyan rajtuk, de mégis szen­zációt okoztak. Többek között volt egy óriási ötlete, amit még a hívei is óriási butaságnak tartot­tak. A „császár” ugyanis javítani akarta a forgalmat, és úgy ren­delkezett, hogy építsenek egy óriási hidat a Golden Gate helyzetben az ivást és a kiömlő vádakat? Nincs válasz? A színésznő egy szál földig érő műgyolcsban — selyemingben? — hordozza végig önmagát pár négyzetméteren belül, miközben gesztusai, fel- és lehajlásai, föld­re telepedései kívülről szolgálják azt a belső ritmust, amit a bő órá­ig tartó önvizsgálódás lüktetése kényszerít ki. Szürke lezárása élménybeszá­molómnak: itt tényleg megszüle­tett a katarzis. Személyes emlé­kek, ismert tragédiák elevened­tek meg bennem, síró arcok buk­kantak fel sohasem feledhető korszakunkból. Farkas András (Arany kapu) felett, ami össze­köti San Franciscót Oakland- dal...S lám, ez meg is valósult: 65 év múlva felépítették a Norton ál­tal „elrendelt” hidat... Norton adókat is vetett ki, azonban ő soha egy centet sem használt fel saját céljára, hanem azokat a legszegényebb alattva­lóinak adományozta. Nagyon szerényen élt: tőle a vendéglők­ben sohasem kértek pénzt, szín­házba és egyéb szórakozóhelyek­re is járt, s a vonatokon és a kom­pokon is ingyen utazott. A maga­csinálta császár szabályos levele­zést folytatott több uralkodóval, s még tanácsokat is adott a fensé­ges családoknak. Maximilián osztrák főherceget például előre figyelmeztette, hogy ne kevered­jen politikai kalandba, s ne fo­gadja el a mexikói császári koro­nát. Amikor a mexikóiak 1867- ben Maximiliánt lelőtték, Nor­ton lemondott a védnökségről, és ezután szerényen csak az Egyesült Államok császárának nevezte magát. Végtére is nagyon híres em­berként — sok nagy ember szíve­sen kezelt vele — 1880. január 8-án, váratlanul halt meg. Sétá- lás közben szélütés érte. Halála nagy szenzációt keltett, temetése nagy ceremóniával történt, és ezt az Union Pacific Club rendezte. Számtalan alattvalója vett részt a temetésén, sírjánál sokan beszél­tek, s a hantot ellepte a virágko­szorúk tömege. Élete hányatta­tásai után méltó nyughelyre ke­rült: a Wodlaw emlékparkba, ahová katonai pompával kísér­ték. A való tény, hogy Norton saját magát kora legnagyobb humo­ristájának nevezte. Mert tulaj­donképpen mit is akart? Meg­mutatni az emberiségnek: ho­gyan lehet könnyen, gond nélkül élni... Bár az igazi titkát magával vitte a sírba, mégis úgy tűnik: több volt, mint gúnyos, tréfás em­ber, aki az őcsászári bohóckodá­sával nevetséges tükröt akart mu­tatni a világnak... Eszperantóból fordította: id. Zakar János Ez is Amerika (volt)... I. Norton, az Államok császára Sorozat a drogosokért „Az emberek keveset tudnak a kábítószerekről” Elindult egy sorozat az egri Ifjú­sági Házban, amelynek címe: „Onámítás — önpusztítás”, az alcíme pedig: „Valós veszély a drog.” E rendezvények megál­modója dr. Kiripolszky Mária, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megyei intézetének munkatársa. Vele beszélgettünk arról: miért vált szükségessé éppen most, hogy ilyen előadásokat szervezzenek, s mit várnak ezektől a szakem­berek. — Hallani olyan véleménye­ket is — nemrégiben például Solt Ottilia fogalmazta meg —, hogy a kábítószer problémáját némi­képp eltúlozzák, nagyobb annak a füstje, mint a lángja. — Úgy gondoljuk, hogy az emberek ma Magyarországon nagyon keveset tudnak a kábító­szerekről, és nem biztos, hogy amit tudnak, az úgy igaz. Fontos, hogy főleg azok, akik a fiatalok­kal foglalkoznak, többet hallja­nak erről a témáról, hiszen ha van ismeretünk a veszélyről, ak­kor védekezhetünk ellene. — Egyáltalán, vannak arról pontos adataik, hogy a megyé­ben hány kábítószer-élvező él? — Ma még nincsenek. Sok drogfogyasztó nem jut el az egészségügyi intézményekbe, és esetleg a törvénnyel sem kerül összeütközésbe, tehát a rendőr­ségen sem találkoznak vele. A droghoz igen sokféleképpen hozzájuthatnak, s akár még saját maguk is előállíthatják, így egy kábítószer-élvező évekig rejtve maradhat anélkül, hogy a rend­őrséggel kapcsolatba kerülne, vagy orvos látná. Eddig például az altatókat és a nyugtátokat kü­lönösebb ellenőrzés nélkül felír­ták receptre. Szerencsére úgy tű­nik, ezt szigorítani fogják. — Mi a célja a sorozatnak? A megelőzés? — Nem pusztán egy sorozat­ról van szó. Mind az országban, mind a megyében formálódik egy komplex drogprevenciós program, amely széles körű ösz- szefogáson alapul, magában fog­lalja többek között a drogfo­gyasztók felmérését, a felvilágo­sító előadásokat és a pedagógu­sok felkészítését is. Ez az előadás-sorozat abban segít, hogy a drog problémáját minél több oldalról megismer­jük. Szó lesz elterjedésének tár­sadalmi okairól, arról, hogy mi­ként válik valaki testileg és lelki­leg rabjává a szernek. Lesz elő­adónk, aki bemutatja azoknak a keménydrogoknak a megjelené­si formáit, amelyek ma már saj­nos itthon is beszerezhetők. Szó lesz a gyógyulás küzdelmes pró­bálkozásairól, eredményeiről és kudarcairól, valamint azokról az emberekről, akikhez bizalom­mal fordulhatnak segítségért és tanácsért a rászorulók. — Mennyire gondolják haté­konynak az ismeretterjesztést? — Szeretnénk, ha hatékony lenne, ha tanulnának belőle az emberek. Mondanék erre egy példát: néhány hete a norvég Le- iv O. Holstad tartott előadást a főiskolán arról, hogyan szokott le a kábítószerről. Utolsó hozzá­szólóként felállt egy fiatalember, aki elmondta, hogy ő is kábító­szerezett, kórházakat járt meg, amíg hét évvel ezelőtt le tudott mondani róla. A főiskolásokra biztos, hogy hatással volt mind a norvég, mind a magyar fiú ese­te... — Számítanak arra, hogy a szakemberek mellett esetleg ma­guk a kábítószer-élvezők is fel­bukkannak az előadásaikon? — Nem tudom. Valószínűleg a gyógyult drogosok — mint a fenti példa is mutatja — érdek­lődnek a téma iránt. Ugyanis akiknek sikerült ebből kikeve­redniük, azok tudják igazán, hogy mitől kell megmenteni a fiatalokat. Az az érzésem, hogy aki valaha is kábítószer-élvező volt, és erről leszokott, az az ügy mellé áll. Egyébként a sorozatot, mint már mondtam, nem a dro­gosoknak szánjuk, de ha eljön­nek, akkor az előadók tudnak válaszolni a kérdéseikre. Orszá­gosan elismert szaktekintélyeket hívtunk meg, és egyikük sem há­rította el a felkérést. Ugyanígy rengeteget segítettek a megyei intézmények, a rendőrség, a GYIVI, a főiskola, a pedagógiai intézet, az Ifjúsági Ház, a megyei önkormányzat egészségügyi és szociális irodája, a TIT és a me­gyei művelődési iroda. Szeret­nénk a jövő év elején létrehozni a megyei drogprevenciós munka- csoportot. Ebből a célból meg fogjuk keresni azokat az intéz­ményeket, egyesületeket és fő­ként kulcsembereket, akik segít­ségünkre lehetnek abban, hogy ne nőjön, sőt lehetőleg csökken­jen a drogos fiatalok száma... (doros) Gyöngyösi Pincegaléria „Tessék, itt vagyok...” Bevallom, amikor elolvastam a meghívót, amelyben az állt, hogy Molnár Béla festőművész­nek kiállítása nyílik a gyöngyösi Pincegalériában, el nem tudtam képzelni, ki lehet az, aki a műveit most a közönség elé tárja. Aztán jött a meglepetés, amikor szem­től szemben álltunk egymással. Persze, ő az. De sohasem hallot­tam arról, hogy fest. Pedig hány évtizede élünk egy városban... A rejtély lassan megoldódott. Molnár Béla az a fajta művész, aki szinte „titokban’’ készült a közszereplésre. Majd amikor úgy érzi, most már van mivel elő­rukkolnia, akkor egyik napról a másikra kitárulkozik. Tessék, itt vagyok. Tessék, ilyen vagyok. Lássuk, ki hát ez a festő, aki­nek képei sorát a Pincegaléria mutatja be. Szinte egész élete eh­hez a mátraalji településhez kö­tődik, kivéve azokat az éveket, amiket nem jószántából a hatá­rainkon túl töltött el. Nem is akárhol, hanem a — Gulágon. Azokkal a társaival együtt, aki­ket szintén elítéltek az úgyneve­zett Kis Szaléz-perben, es akik életüket megtarthatták ugyan, de kegyetlen éveket kellett le­húzniuk a rettenetes büntetőtá­borokban, a volt Szovjetunió­ban. A rajztudás, a művészi kész­ség segített rajta. Portrékat raj­zolt, és mint festő, megbízatást kapott feliratok készítésére(l) is. A fiatalembernek nemcsak az életútja siklott ki, hanem a mű­vészpályára való felkészülése is. Hol és hogyan tanulhatott volna festészetet egy volt politikai el­ítélt? Különböző stúdiumokra iratkozott be. De aztán rájött, hogy ezek a magántanfolyamok neki már nem sokat nyújtanak. Ment tehát a saját feje után, és úgy, ahogyan a szíve diktálta. A közönség mit sem tudott róla év­tizedekig. És most? Telerakta a falakat képekkel. Mint aki végre eljutott oda, ahová olyan régen indult el. Azt mondhatnám, szinte nem volt szíve ezt vagy azt a képét kihagyni. Hadd lássanak minél többet tőle és belőle. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nekem nagyon tetszettek a művei. Talán azért, mivel ben­nem csak a realista alkotások tudnak visszhangot kelteni. Ezek a képek pedig maga az élet, még­hozzá az örömteli élet. Színei úgy ragyognak, akár a kelő nap suga­rai az égbolt alján. Csak az tud ilyen csillogó színeket használni, aki nagyon szereti az életet, és aki nagyon szeret élni. A Gulág után lehet ez másként? Molnár Béla úgy festi meg a tájat, a gyöngyösi utcákat, a virá­gokat, mintha mindegyikük az idegein keresztül vetült volna át a vászonra. Érzékeny lelkisége szinte szégyellősen húzódik meg a tárgyak valósága mögött. Ha belegondolok, mennyire hiány­zik mostani hétköznapjainkból ez az áhítatos vallomás a tovatű­nő percek szívet melegítő szép­ségéről. Molnár Béla művészete erre hívja fel a figyelmünket szi- várványos színű alkotásaival. Valószínűleg véletlen: nagyon időszerű egybeesés volt ez a ka­rácsony hangulatával. G. Molnár Ferenc Temesvárról — németül

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents