Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-17 / 297. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. december 17., csütörtök „Az otthoni állapotnál minden jobb volt...” Kicsi Sándor 15 éves volt, amikor úgy határozott, hogy állami intézetbe kéreti magát. Akkor úgy érezte, hogy az otthoni állapotnál minden jobb lehet. Ennek már idestova négy éve. A fiatalember ez alatt az idő alatt Debrecenben is megfordult, s végül Hatvanban, a József Attila Ifjúsági Otthonban talált „otthonra”. Látszólag derűs és kiegyensúlyozott, csupán a beszélgetésbe ékelődő bizonytalan kis csendek jelzik: nem könnyű feladat visz- szatekinteni a múltra. — Törökszentmiklóson születtem, s hét hónapos lehettem, amikor a szüleim elváltak, édesanyám otthagyott bennünket az apámmal. Ahogy nőttem, apám többször újranősült, majd megint elvált. Az általános iskola után szerettem volna továbbtanulni, de apám hallani se akart róla. Egyre nehezebben jöttünk ki egymással, míg végül megkértem egy felnőtt ismerősömet, hogy segítsen intézetbe kerülnöm. A debreceni gyermek- és ifjúságvédő intézetben több mint fél évet töltöttem, s utána jöttem ide Hatvanba néhány társammal. — Nem riasztott az intézeti légkör? — Azt hiszem, minden lehetőségem megvolt, ami otthon hiányzott. Hamar beilleszkedtem minden közösségbe. Igaz, a továbbtanulással felhagytam egy időre, helyette dolgoztam. Ika- rus-lámpákat szereltünk, a konzervgyárban dolgozgattunk, földmunkákat végeztünk a Mát- ravidéki Erőműnél, aztán meg azt, ami adódott az intézeten belül. Tavaly elvégeztem egy targoncavezetői tanfolyamot is, de állást sajnos nem kaptam. Jelenleg a munkanélkülieknek szervezett átképző tanfolyamra járok. — Eszedbe sem jutottak a szüleid? — Az apámmal egyáltalán nem tartom a kapcsolatot, é- desanyámat viszont néhány éve megismerhettem. Mint kiderült, ő már hamarabb is keresett, de a levelei sorra visszakerültek hozzá. Egyik nevelőtanárom hívta fel a figyelmem, hogy esetleg megkereshetnénk őt. Csak any- nyit tudtam róla, hogy a Borsodi Szénbányák alkalmazottja, így hát oda írtunk egy levelet, amire válasz is érkezett. Az egyik hét végén aztán eljöttek értem a nővéremmel. Jól emlékszem, legalább háromszor elsétáltam mellettük, mire a nevelőm megkérdezte: „ Te nem ismered meg az édesanyádat?” így találkoztunk... — Hívtak haza? — Egy hónapot otthon töltöttem velük, de aztán mégis visszajöttem. Azóta 10-15 alkalommal jártam náluk. Mondták már többször, hogy maradjak, elkelne a segítség is, hiszen édesanyámat leszázalékolták, de végül mindig visszajövök. Érdekes dolog ez. Valahogy idegennek érzem magam. Nem tudok azonnal beilleszkedni, csak fokozatosan. Talán majd egyszer végleg hazamegyek, de ez sem biztos. — Mi köt ide...? — Jelenleg a barátnőm jelenti a legtöbbet. A szülei is nagyon rendesek: elfogadtak, márpedig ez ritkaság. Sokan kinézik az intézeti gyerekeket, de ők kezdettől fogva rendesek voltak velem. — Hogyan tovább? — Valószínű, hogy februárban behívnak katonának. Nem is bánnám, jó lenne minél hamarabb túlesni ezen az időszakon is... Aztán majd meglátjuk. Gondolkodtam már a jövőmön: a családalapítással mindenesetre várok még. (b. k.) Előző összeállításunkban tett ígéretünkhöz híven ezűttal folytatjuk lőrinci tudósítónk, Tari Ottó oroszországi útiélményeit megörökítő írását. Továbbra is kéijük olvasóinkat, hogy amennyiben idejük engedi, osszák meg bátran velünk kalandos történeteiket. A legérdekesebbeket igyekszünk mihamarabb megjelentetni. Valahol Európában? A Vörös tér Moszkvában könnyű taxit szerezni. Leinthető bármelyik autó, a viteldíjra előre megalkuszunk, mert ez is változó. Ugyanazon útvonalon lehet 200, de 1000 rubel is. A sofőr nem hazudtolja meg orosz mivoltát: bekapcsolja a reflektorokat, semmibe veszi a piros jelzéseket, ügyesen kikerüli a legnagyobb forgalomban az úttesten babakocsit áttoló anyukát, és ripsz- ropsz, máris a Gorkij utcában vagyunk. Innen az apostolok lován is már csak néhány perc a tér. A prostituáltak, utcai zenészek, árusok — és ki tudja még, kik — zajos forgatagában csak lassan haladunk. Közben alkalmi ismerőseink is akadnak: egy fiú és lány — hallván a magyar beszédet — megszólít bennünket. Mint kiderül, a fiú Bécsben tanult, ott ragadt rá néhány kifejezés nyelvünkből. Megörülünk nekik, a továbbiakban ők kalauzolnak. Vörös tér. A Birodalom szíve... Tejó ég, milyen kicsi! Nem ekkorára számítottunk, az első benyomás csalódás. A tévén keresztül látva azt gondolná az ember, hogy több kilométer hosszú, az igazság ezzel szemben az, hogy nálunk a Hősök tere legalább hatot kiadna abból. Amúgy lenyűgöző, valameny- nyien meg vagyunk illetődve. Van kisurgárzása a helynek, s atmoszférája. Kavarognak a gondolatok bennem. Szép a székes- egyház. A maga rondaságában is impozáns a GUM áruház. De az igazi a Kreml és a mauzóleum. Megkondul a híres toronyóra. Borsódzik a hátam... Kezdődik az őrségváltás. Ahogy mondani szokás, a légy zümmögését is meg lehet hallani, úgy elnémul a téren lévő néhány száz ember. Katonák jönnek, nehéz, nyújtott lábukat vízszintesig emelő díszmenetben. Vezényszavak. Gépies mozdulatok. Néhány felvillanó vaku... Az esemény rövid ideig tart, a hatás leírhatatlan. A tér közepén még ezen a késői órán is gyorsfényképészek várnak áldozatukra. Az egyiket megszólítom, felháborodva kéri ki magának a „tovaris” titulust. Amúgy szívesen megörökítene a patinás épületek előtt, kivéve a mauzóleumot. Az tabu. Kísérőinkkel elmagyarázom neki, hogy ez lenne az igazi nagy üzlet, addig igyekezzen, amíg a kommunista állam megalapítójának a múmiája a helyén van. Elképzelhető, hogy rövidesen Sztálin sorsára kerül, kap majd egy parcellát a népek zsarnoka mellett, valahol a Kreml oldalában. A teret elhagyva megállunk néhány doboz sörért azon a helyen, ahol anno Mathias Rust leszállt. Ekkor figyelünk fel arra, hogy követnek bennünket. Előbb egy civil, majd két usán- kás rendőr jön a nyomunkban, arra sem ügyelve, hogy kerüljék a feltűnést. Végezetül barátom elégeli meg a dolgot, és paszpólját felmutatva megkérdezi, mit akarnak. Közük, hogy tilos szeszes italt fogyasztani az utcán. Hiába, rend a lelke mindennek. Az már más kérdés, hogy — megfigyelésem szerint — az egy főre jutó részeg emberek számát tekintve valószínűleg Moszkva nem a sereghajtók között kullog a világban. Az autótól telhető őrült iramban haladunk Magyarország felé. Szmolenszknél töltjük az éjszakát, hogy másnap viszonylag kipihenve, egy huzamban jöjjünk a Kárpátokig. Este lévén, a hegynek nem merünk nekivágni. A szembejövők hozzák a híreket, hogy az oroszok a határnál napokig várakoztatják a kilépőket. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Ungvárnak vesszük az irányt, és jó fél nap alatt — mivel rakományunk nincs — átjutunk Szlovákiába. Kassánál hazafelé fordulunk. A felkelő nap már itthon talál bennünket. t (Vége) Lámpás volt... Ma is naponta odaülök mellé. Az akkori „egymanuálos” orgona azóta megváltozott: újabb billentyűsort építettek hozzá, s igazán szépen szól. — Nekem az Isten az első, meg a magyar haza... — tárja ki lelkét az idős tanító. — Amikor hagyták, ebben a szellemben is terelgettem a falu népét, s neveltem a kicsiket. Abban az időben az volt az eszme: első a nevelés, s csak azután jött a tanítás... Mindig azt mondtam a fiatalságnak, hogy csak erkölcsi és vallási alapon lehet nemzetet alkotni. Ezért a nézetéért egy időben el is tanácsolták a pedagógusi pályáról, s csak többévi markazi és abasári kántorság után — ahogy mondja: „...a Kádár-rendszer enyhülése után” — került vissza oktatni Egercsehibe, majd An- dornaktályára, ahonnan nyugdíjba került. Most itt ülünk az ötvenedik „születésnapját” ünneplő iskolában. Az egykori igazgató szinte issza magába mindazt az újdonságot, ami a hosszú távolléte alatti időszakot jellemzi. S aztán megsúgja: „...nagyon jó újra itt lenni!” Az őszinte szavak csak percekkel később folytatódnak, amikor azt mondja még, hogy ha most kezdhetné — „Istenem, de jó is lenne...” —, újból csak a régi hittel okítana, nevelne. — ...Mert tanítani csak becsületesen és szeretettel szabad, a gyerekek megérzik, s hálásak maradnak, ha a tanítójuk így bánik velük, nekem elhiheti — mondja, s fejével azok felé int, akik ezekben a percekben egykori tanítványként, mai kollégaként veszik körül. (szilvás) Hát, ennyire elszaladt az idő... — Bizony, negyvennégy esztendeje, hogy elkerültünk innen... — bólint rá Józsi bácsi. Nyolcvanat meghaladó éveihez képest fürgén lépdel végig a falun, nem kell mutatni az utat az egykori házhoz, ahol feleségével éltek hét esztendőn át. — Volt itt egy rózsabokor, még az asszonykám ültette annak idején, meg a kertben szilvafák. Lám, elvitte őket az idő, akárcsak azokat a tanítókat, akikkel együtt kezdtük itt a nevelést... Ötven esztendővel ezelőtti eseményeket idéz immár Menyhárt József, a kis falu „lámpása”, aki — az egykori Nagyúti Állami Népiskola első igazgatójaként — negyedmagával törődött a kétszáz helyi és környékbeli nebulóval. — Én már igazgatónak kerültem ide, miután a ciszteri érettségit követően egy évig képzős voltam Egerben, s tanítottam, kántorkodtam is már itt-ott. Szerettem a gyerekeket, de még jobban a zenélést, az orgonálást— meséli, s máris „benn” vagyunk az egykori iskolában. Emlékei nyomán elképzelem: itt a négy tanterem, ahol egy-egy tanító foglalkozott a falu és a tanyavilág apróságaival, megosztott osztályokban. Az egyik összenyitható terem „elkerített részében” állt az oltár, ez volt sokáig a templom is... — Mindig is keresztény szellemiségben éltem, ma is „olvasás ember” vagyok, a füzér állandóan itt van a zsebemben. A faluban sokan emlékeznek még „a kántortanító úr orgonajátékára, amely szívet melengetőén töltötte meg a termet, a templomot. Józsi bácsi ma is büszke a hangszerére. — Valóban ott állt a templomban... S amikor hét év után el kellett jönnünk Nagyútról, magammal hoztam az egri lakásomba. „Még ma is naponta leülök az orgona mellé...” (Fotó: Gál Gábor) „A fekete nem alkuszik...” Kétségbeejtően kevés néhány órás beszélgetés ahhoz, hogy megtudjuk, kiben mi lakozik. Egy művésznek — közvetlensége ellenére is — rejtve marad az egyénisége. Csak érezni lehet — megérteni, visszaadni aligha — azt a szenvedélyt és alázatot, ami mozgatja, hajtja őt. Képekben él és gondolkodik, s ezzel egy láthatatlan falat emel maga és a külvilág közé. Elszigetelődik, holott fél a magánytól, s szeretné kitárni, megmutatni a legbensőbb énjét. Bán Miklós találkozásunkkor szerényen így mutatkozott be: diák és szellemi szabad „fogyatékos” vállalkozó. Kisgyermek kora óta festőnek készül. Az egri 4-es számú általánosban eltöltött kedélyes nyolc év után Budapestre került, a képzőművészeti szakközépiskolába. A kollégiumban testi és lelki terror várt rá. Éjszakánként rettegve feküdt az ágyában: bármikor számítania kellett valamilyen „elmés” kegyetlenségre, amit az „öregebb” diákok heccként kieszeltek. — Ma sem értem, hogy aki művésznek készül, miért nem képes tolerálni a másságot. Aki a szépségre törekszik, nem alázhat, gyötörhet meg másokat. Borzasztó, hogy abban a kollégiumban, ahol éltem, a brutalitásnak több évtizedes tradíciója van. S hogy, hogy nem, a nevelők szemet hunytak a történtek felett... — emlékszik vissza Miklós. Érettségi után egy évig az Egri Nyomdában dolgozott, majd Sarkadi Péter felkészítésével sikerült bejutnia az Iparművészeti Főiskolára. — Nagyon szeretek ott lenni. A tanárok partnerként kezelnek minket, állandó a párbeszéd és a kontroll, ugyanakkor mégis végtelenül szabadnak érezhetjük magunkat. Elindultam egy úton, ami folytonos változást kínál. Nem akarom, hogy a kényelem elterelje a figyelmemet a képző- művészetről. Alkalmazott grafikát tanul, s kedvtelésből fest. Több kiállítása volt már Egerben, s most is azon dolgozik, hogy képeit ismét bemutathassa. — A legtisztább színnek a feketét tartom. Nem rontotta meg semmi, senki. A fekete nem alkuszik, nem hajlandó a kompromisszumokra. Ha másokkal keveredik, elveszti érintetlenségét, koszos, mocskos maszat lesz belőle. Meggyilkol más színeket, és önmagát is. Ha festek, éppen ezért nem használok fekete festéket. Bán Miklós készítette Verpe- lét, Tiszanána, Komló címerét. Szívesen bogarászik a levéltárakban, könyvtárakban, s nem nyugszik, amíg kutatásának nincs eredménye. Jelmondata: hibátlanul, vagy sehogy! A közelmúltban elnyerte a fóti önkormányzat címer-, védjegy- és zászlópályázatának első helyezését. A tisztes honoráriumból akár egy (használt) autót is vásárolhatott volna. De Miklósnak mindene — a képzőművészet mellett — a zene, elsőként a dzsessz. Kisfiúként zongorázni, később csellózni tanult nagymamájától, néhány éve azonban a szaxofon a kedvence. Mi másra vágyódhatott volna, mint hogy végre birtokoljon egy csodálatos „szaxit”. Számára ez nemcsak egy hangszer, hanem egy lélekkel teli barát is. Két éve van még a diploma- osztásig. Fontolgatja, hogy azt követően megszerzi a mester- vizsgát, de a továbbiakban nem marad Budapesten. — Sajnos, Eger lesüllyedt az „ezer kocsma városa” szintre. Lapos a kulturális élet, a színház műsorajánlata nem nekem való, nincs egy tisztességes kiállítóterem. Az ifjúsági házbeli Kísérleti Galéria jó volna, ha biztosítanák az állandó felügyeletet. Egy barátom képére valaki horogkeresztet rajzolt... Mégis haza akarok jönni, vonz a város hangulata, itt akarok élni. Hogy munkát találok-e majd? Remélem... Négyessy Zita Kicsi Sándor: „Talán majd egyszer végleg hazamegyek...” „Aki a szépségre törekszik, nem alázhat, gyötörhet meg máso1,0 < ü
