Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-17 / 297. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. december 17., csütörtök Ftlmpretníerek Fekete macska T 82-essel, győzelmesen (?) Kutya a helyzet Boszniában... Főt«}: Szántó György madták a szerbek, Szentlászlón harcoltam, közel Eszékhez. Magyarlakta falu volt, gondoltam, ott a helyem. Kemény hetek voltak, különösen, miután bekerítettek bennünket. Volt eset, hogy pergőtűzben kellett bevinni a mieinknek egy nagy teherautónyi muníciót. Lőszerrel, robbanóanyaggal volt tele a plató: csuromvizes volt minden ruhám, de épségben megúsztam. Megfogadtuk, hogy senki ném adja meg magát élve az ellenségnek. No, nem hősiességből, inkább praktikumból: hallottuk, hogyan kínozzák a hadifoglyokat, mielőtt kivégeznék. Látod, most is itt van nálam ez a gránát: ha nagyon szorulna a hurok, négy másodperc, és mindennek vége. Szentlászlón majdnem használni kellett, annyira megszorongattak a szerbek, de végül egy ködös hajnalon sikerült épségben kiosonni a gyűrűből. — Miután Eszék körül elcsendesedtek a harcok, átmentünk a boszniai frontra, Orazsde környékére. A horvátok is, a szer- bek is kényelmesek: rossz időben nem nagyon szeretnek háborúzni, és ezt tudják is egymásról. Mi, zsoldosok viszont szeretjük a szélsőséges körülményeket, és olyankor indulunk bevetésre, amikor másnak nem nagyon van kedve hozzá. Nagy meglepetéseket lehet így okozni. Szeretem a felderítéseket is: ebben az az érdekes, hogy az ellenfelek állásai közötti senki földjén kell tevékenykedni, és nemcsak a szer- bek, de a mieink is lelőhetnek, ami kettős kockázat. Egyszer, mikor nagyon beindultak, három napot és éjszakát feküdtünk egy helyben két nápolyival és egy — Az utcai harc a legkeményebb — mondta Tamás mindig van, amennyi kell, és egy katona sokat bír fogyasztani. A zsoldjával sem takarékoskodik senki: minek gyűjtögess, amikor azt sem tudod, megéred-e a következő percet? — Hogy miért nem ülök inkább otthon, a seggemen? Ember, itt legalább történik valami. Ha ügyes vagy, sokáig nyerő lehetsz, de ha hibázol, azt rögtön és keményen megtorolja a sors. És ott van még a véletlen, ami a legügyesebb srácot is bármikor két vállra fektetheti. Itt tétre mennek a dolgok, érted? Vadabb a helyzet, mint a vadnyugaton lehetett! Hogy meddig lehet ezt bírni? Ez már életformája lett itt sok embernek. Mi, zsoldosok gyakorlatilag bármikor hazamehetnénk, kiléphetnénk, de a legtöbben mégsem teszik, vagy ha igen, egy idő után visszajönnek újra. Olyan ez, mint bármely más szenvedély: van, aki szalvétát gyűjt, van, aki horgászni szeret, van, aki háborúzni. Mi az utóbbi kategóriába tartozunk. Látom, érdekelnek a fegyverek. Voltál katona? Ha gondolod, el tudom intézni, hogy itt maradj, beállhatsz közénk. Olyan élményeket szerezhetsz, amilyeneket sehol máshol, ez garantált. — Persze, nem tudom, meddig maradok: Szomáliában lenne most jó, az amerikaiak oldalán. Nincs ilyen hideg, nem ér nyakig a sár. Nem is tudom, mostanában egyre több itt a temetés. Nemrég búcsúztattuk Hanst, a német bajtársunkat, ha akarod, megmutatom a sírját. Most meg hallom a hírt, hogy odalett Joe is, az amerikai. Lehet, hogy mégsem neked való élet ez. Csók a családnak, mondd meg nekik, hogy ne aggódjanak, a Tamás tökös gyerek, még egy haja szála sem görbült eddig. Nesze, itt egy töltényhüvely, tedd el emlékbe, mutasd meg a haveroknak, merre jártál. Ha akarsz, vihetsz egy gránátot is, csak ne felejtsd, hogy négy másodperc, és mindennek vége... (Vége) Koikz János kulacs vízzel. Nem volt gyerekjáték, de azt is megúsztak. — A feszültséget azután valahogy ki kell adnia magából az embernek: amikor szabadságot kaptunk, valami diszkóban kötöttünk ki, ahol vizespohárból ittuk a whisky-t, valami szőke nőre is emlékszem, akivel randit beszéltem meg, de azután már csak arra, hogy a pályaudvaron fekszem, fejem alatt a hátizsákkal, és nagyon zsibbad az agyam. A lányok errefelé egyébként gyönyörűek, és kedvesebbek, mint a magyarok. Ne értsd félre, nem azt mondtam, hogy adakozób- bak, mert elég vallásos nevelést kaptak. — Az ellátásra egyébként nem lehet panasz, enni-innivaló Jugoszlávia háborús békétlensége III. Joe-nalt annyi Catherine kínai származású amerikai pincérlány, aki a film elején önvédelemből, egy véletlen folytán megölt egy rendőrt. Ezután beszippantja a CIA. Kísérleti alanyként használják, s némi kiképzés és a mikrochip beültetését követően bevetik a világ bármely részén — bérgyilkosként. A Fekete macska nevet kapja, és kegyetlen tettek sorát hajtja végre. Amikor azonban szerelmes lesz, egyre jobban kínozza a lelkiismeret-furdalás... Végül azonban nem bírja tovább, és beszélni kezd... Ekkor azonban megkezdődik a CIA akciója ellene, mivel használhatatlanná vált a számukra. Az akciófilmet az egri Uránia mozi tűzte műsorára. Tom és Jerry — a moziban Tom és Jerry házát lerombolja egy nagy buldózer. Étlen-szom- jan róják az utcákat, amíg egyszer két jó barátba botlanak. Puggsyba, az optimista kóbor kutyába, és Frankie De Flee, a kissé sznob bolhába. A mesejátékkal az egri Uránia mozi nézői ismerkedhetnek meg. Felhívjuk a gyerekek figyelmét, hogy pénteken délután 2-től 5-ig személyesen is találkozhatnak a két kedvenccel az egri Uránia mozi előcsarnokában! Mesés Amerika: Egérke vadnyugaton Egérke és családja azért ment Amerikába, hogy elmeneküljenek a macskák haragja elől, és szerencsét próbáljanak. De itt sem „sajttal vannak kikövezve az utcák”. A kezdeti kalandokat ugyan túlélte a család, de híján vannak a sajtnak és más alapvető tápláléknak. A Spielberg-stú- dióban készült szinkronizált rajzfilmmel — a megyében először — a gyöngyösi Puskin mozi nézői ismerkedhetnek meg. Meghalt Joe, az amerikai. Túlélte Vietnamot, és utána még három háborút, de ez a jugoszláviai még neki is betette a kaput. Srapnel vitte el, úgy halt, ahogy élt, harc közben. Jól van ez így, bólogatnak a gárdisták, maga sem kívánt volna más halált magának. Eltemetik szépen, körben a bajtársak, lesz majd díszlövés, és elsorolják, miket művelt az öreg Joe gyerek, aki menő volt a harcban, igazi veterán. Sírkövén lesz szép felirat: Itt nyugszik Joe, az amerikai, aki életét áldozta a horvát szabadságért — vagy valami ilyesféle. Az élet (pardon, a háború) megy tovább... Hivatalosan sokáig tagadták, hogy külföldi zsoldosok is részt vennének a volt Jugoszlávia területén folyó harcokban. Aztán csak kiderült, hogy a hír bizony igaz, amerikaiak, németek, kanadaiak, franciák, s ki tudja még, hány nemzet fiai ott vannak a frontokon, méghozzá többnyire a legforróbb pontokon. Valószínű, hogy nem a havi 150 márkás zsold vonzotta őket a háborúba, inkább a hazafias érzés (sokan közülük kivándorolt szülők gyermekei), illetve a kalandvágy. Persze, mindannyian magánemberként, nem pedig országuk képviselőjeként vesznek részt a csetepatékban, akárcsak az a magyar fiatalember, akivel a bosnyák-szerb fronton hozott össze bennünket a sors. Nevét, életkorát, lakhelyét inkább hagyjuk, nevezzük mondjuk Tamásnak (persze, hogy nem így hívják), és lássuk, mit is mesélt nekünk: — Már az első harcok idején felmerült bennem, hogy ki kellene jutni valahogy az első vonalba. Mélységi felderítő kiképzést kaptam otthon: ejtőernyőzés, közelharc, robbantási ismeretek, ami belefér. Szerettem volna élesben is kipróbálni, mit tudok. Turistaként jöttem át a határon, és rögtön jelentkeztem a horvát gárdába. Amikor Baranyát táHANG-KÉP Értelmiségi lét Manapság félelmetesen összekeveredik minden. Ebben a katasztrofálisan hosszúra nyúló átmeneti korban egyre inkább hiánycikk a nyíltság, az őszinteség, s ami ezzel jár, a megélt múlt vállalása. Annál is inkább, mert ön- és politikai érdekből változatlanul folyik a vörös fehérre, illetve rózsaszínre mázolgatása, illetve — ami ezzel szervesen összefügg — az egyéni és a pártbiográfiák gátlástalan kozmetikázása. A gumigerincűek számára minden hamisítható, s a sikerhez nem szükséges más, csak az az erkölcsi nihil, ami áthatja a szépszámú jellemtorzó tudatát. Ebben az undorító légkörben kifejezetten üdítő, lelkileg megújító színfolt volt a megérdemelten népszerű Kirakat legutóbbi, szombat délutáni programja. A meglehetősen sablonos című — végtére is semmi nem tökéletes — műsorban Gedényiné Gaál Zsuzsa, a sokoldalúan képzett szupertolmács mutatkozott be. A hajdani középosztálybeli „úrilány” felidézte sorsának közérdekű fordulóit. Nem vádolt, nem minősített, nem ítélkezett, csak beszélt. Ifjúságáról, felnőttkoráról, az öröm, a bánat perceiről, megaláztatásairól. S arról a korról, amely 1945-től máig ívelt. Dolgozott — többek között — a dzsentrihajlamú kommunista rádiósvezér, Szirmai elvtárs mellett. Később a Hanglemezgyártó Vállalatnál kereste kenyerét. Igazgatója — 1956 után —, egy dalos kedvű, de totálműveletlen cipészmester, szakmai erényekkel aligha büszkélkedhetett, ám el kellett viselni. Mint annyi más szellemroncs, különböző funkciókban. Mellesleg közülük is verbuválódtak az úgynevezett friss-sütetű rendszerváltozás szakemberei. Az értelmiségi kálvária stációival szembesültünk ebben az ötven percben, mégis osztályrészünk lett a katarzis. Nem véletlenül, hiszen ez a tehetséges asszony legalább otthon, polihisztor férje mellett tölthetett felhőtlen éveket. A tanulság? Abszolúte semmi, hiszen őt is elvesztette. Mégis jó érzés, hogy találkoztunk, szembesültünk valakivel, aki majd mindent elvesztett, ám a legfontosabbat, emberségét megőrizte. Ezt is kevesen mondhatják el magukról. Különösképp mostanság... Hős született? Az ősbolsevikok nyakkendős utódai meggyőződéssel vallották: a legveszedelmesebb ellenfelek a hősök, azok, akikből mártírt teremtett a hatalom. Igen rafinált módon óvakodtak is ettől a gyakorlattól. Kár, hogy erre nem emlékszik az általunk választott kormányzat, pedig megérné. Akkor jutott ez eszembe, amikor az Össztűz múlt csütörtöki képsorait figyeltem. Milliók előtt nőtt kultúrhistó- riai személyiséggé Hankiss Elemér, a kurtán-furcsán felfüggesztett, ám a döntést vitató tévéelnök. A kitűnő író-szociológus, a nem éppen nyilvános szereplésre termett remek tollforgató szinte passzióból csatázik a miniszter- elnökkel és beosztottjaival, s a demokrácia arculcsapására hivatkozik. Talán nem egészen alaptalanul. Igazságot mégse osz- szunk, mert ez úgyis kiderül. Egy viszont kezdettől fogva bizonyos: értelmetlen az effajta szennyesteregetés, mert a választást nem az nyeri meg, aki „betelepszik” a rádióba és a tévébe, hanem az, aki garantálja a békés, humánus, higgadt légkört, s a hozzá társított vajas kenyeret, méghozzá ízes sonka, sajt feltéttel. A szöveg, a duma, a sóder már senkit sem érdekel. Illene erre rádöbbenni, s a parlamenti padsorokat megtöltve, a nem is kis bérért keményen megdolgozva azon töprengeni, hogy ez a vergődő kis ország minél hamarabb kikerüljön a kátyúból. Ez valóban felelősségérzetet követel, mert a jövő könyörtelenül számon kér. Ehhez képest olyan mindegy, hogy ki trónol abban a Szabadság téri székházban, ahol a jelenlegi főnök kétségkívül nem jeleskedett, hiszen a kínálat régen a Semmi határait súrolja. Média-liliput mégis felma- gasztösította. Nem úgy a kínálatot. Az ugyanis épp olyan pocsék, mint bármikor volt. 5 mindez a mi zsebünkre megy... Pécsi István
